Tündérkéimnek!

Kedves  Eszter! Emese! Levente! Kata! Janka! Liza!        

   Amikor csodálkozva nyitottad világra a gyönyörűszép szemeidet, én egy versikét faragtam neked, azzal köszöntöttelek. Nevezheted szösszenetnek is a téged üdvözlő sorokat, de az biztos, hogy az örömömet és az irántad érzett szeretetemet kíséreltem meg szavakba foglalni. Sorsomtól ajándékot kaptam, a nagypapád lettem.

És az idő, mintha szárnyakat kapott volna. Felkelt a nap, máris besötétedett, új hét után egy új hónap köszönt rám, új év egy másik tavasszal. Ennek a nagy szaladásnak magad is oka vagy azzal, hogy időm egy részét kitöltöd élőben és gondolataimban. Elnézem és le is mérem, hogyan sokasodnak a centimétereid, buksidban miként érnek meg a kimondott értékeid.

   Most egy kicsit rálépek a fékre, ünneplősen megállok. A kenyerem javát már rég megettem, kereken hetven éves lettem. Tudom, köszönteni fogsz, de rendhagyó módon most én is ezt teszem. Úgy húzom meg a fülecskédet, hogy közben belesúgom a sok évtized alatt összegyűjtött és most  elmondani, átadni szánt gondolatokat:

   -Az életed egy olyan dal, amit te komponálsz. Nem kell hozzá hangszer, mert az a tested és lelked. Tanulj meg játszani rajta, szóljon a hangszer magadnak és másoknak is tetszőn!

   -Merj nagyokat álmodni, valósítsd meg azokat és becsüld meg önmagad! Álmodó lelked nem hagyja megöregedni a szívedet.

   -Adj szeretetet és fogadd is el azt úgy, hogy közben merj ha kell, kilógni a sorból!

   -Tanuló vagy és tanító. Nincs olyan tudatlan ember, aki ne mondhatna újat a számodra és olyan se, akit ne taníthatnál valami szépre és jóra. Nyugodtan jegyzeteld ezeket,adok hozzá papírost és ceruzát. Színeset és szürkét. Kéket és pirosat, szemed és szíved tükrét. A grafitot nem hegyeztem ki, ne is használd!

   -Fedezd fel a szép, a tiszta, a leggyermekibb érzelmeket, őrizd meg azokat a tarsolyodban, hogy életed útján végig kísérhessenek!

   -Nálamnál okosabb valaki mondta, hogy a nevetés nélküli nap elvesztegetett idő és én ezzel teljes mértékben egyetértek. Kacagj, nevess hát, érezd magad jól a bőrödben!

   -Mindig pontosan tudd, hova tartozol, kikhez a veled egyenlők között!

  -Szabadon választott zenére táncolj! Ha egyedül teszed azt, úgy ugrálhatsz, ahogyan akarsz!   Lépéseidet máshoz igazítani akkor kell, ha a mulatságra társat, társakat is választasz magadnak. Ez utóbbi sokkal értékesebb még akkor is, ha a mások által megterített asztalhoz nem mindig te jelölheted ki a helyedet.
   -Kaland az egész küzdéssel és harcokkal, de szép és boldog is, hát csak csodáld és ízlelgesd! Születésed pillanatától a kihívásokat fogadd el, a kötelességeidet teljesítsd! A titkokat fejtsd meg, ígéreteidet tartsd be, győzd le a szomorúságot, a jutalmat érdemeld ki!
   -Most csak játssz, énekelj, legyél gyerek, éljed az életed! Nem baj, ha hibázol és tévedsz, ezekkel együtt leszel majd életerős, kiegyensúlyozott felnőtt.

   Ezernyi, helyesen meghozott döntésed lenyomata legyen majd a gyönyörű idős kezed és megöregedve is szép arcod. Örülhess majd akkor is -ahogyan most én teszem- egy simogató napsugárnak, a virágra repkedő kis lepkének, a te nevető mosolyodnak.

Eszti, Emi, Levi, Katka, Jankica, Lizi Tündérek!

   A leírt soraimat biztosan megfogalmazták már hírességek, nagy emberek. Másképpen, akár szebben is. De nagypapaként, kereken hetven évesen, a hozzád egykor írt verssel együtt már kevesebben dicsekedhetnek ilyen köszöntővel.

Emlékül fogadd hát tőlem sok-sok szeretettel!

Mecsekfalu, 2018. december 04.            Papa                                                                                                                                                                                        

A bikacsök

Amikor a beosztásában alapvető változás történt, én nagyon kellemesen csalódtam benne. Mindent megtett azért, hogy új szakterületén otthon érezhesse magát. Rövid idő múlva már megyei szinten is a tűzmegelőzés legjobban dolgozó emberei közé sorolták.

A furfangos, agyafúrt  székely parasztemberről sokszor tett említést, váratlanul elmondott viccek formájában. Eredményét meg sem várva, elsőként ő kuncogott tréfás mondásain. Egyszóval nagyon jól illett rá a góbé jelző. Rendezvényeink segítője, azok színesítője volt.

Történt egyszer, hogy a fiatal házas beosztott tűzoltója örömmel dicsekedett a körében felesége várandóságáról, túlzottan kihangsúlyozva saját érdemeit. Nem szólt egy szót se, a többiek élces megjegyzésein csak mosolygott. Múltak a hónapok. Néhány héttel a kisbaba születése előtt váratlanul leültette a szolgálati csoportját a tanterem padjaihoz. Kihúzta az asztal fiókját és kiemelt abból egy bikacsököt. Suhintott vele kettőt, rácsapott a csizmája szárára, majd odasétált a "mindjárt apuka" tűzoltó elé.

   -Hallottam nyár elején a dicsekvő nagy száját! Magának adom most megőrzésre egy kiöregedett bika megszárított hímvesszőjét. Fegyelmezze magát, vigyázzon rá, mintha a sajátja lenne! Azt pedig csak akkor használja, ha újszülött gyermekének édesanyja arra az igényét félreérthetetlenül jelzi! És akkor nem bánom, ha kaján vigyorral is, de hozza vissza! Nincs határidő, magyarázkodni se kell. Kíváncsiak csak akkor leszünk, ha túlzottan korán, vagy elfogadhatatlanul későn tehetem vissza fiókomba ezt a fenyítő eszközt.

Nem tudom, hogy a bikacsök mikor került vissza. Ezután minden megszületett kis tűzoltó gyermek édesanyjára felügyelt ez a jeles szerszám. Fiatal volt az állomány, gyakran cserélt gazdát ez a speciális botocska, mint a haza költöztetett közös öröm és féltés megtestesítője.

A kedves játékot kitaláló góbé sok éve nincs már közöttünk. Majdnem megegyező ideje én  a nyugdíjas tűzoltók számát szaporítom. Meg is feledkeztem a bikacsökről és kiderült, hogy mások is. Nemrégiben egy kopott kenderkötél kapcsán került újból felemlítésre.

Lehet, hogy ötletadója magával vitte egy másik világba? Lehet, hogy elfelejtették visszahozni és egy tizenéves kamasz körül porosodik? Mindegyik megeshet, de a végeredményért kár. Mert jó lenne, ha ma is kapná és hozná, hagyományként szolgálva a tréfálkozó féltést, a kacarászó közös jókedvet!

Kis ideig még maradok hetven

Igazán rendesen eldicsekedtem az idei születésnapommal. Annyi és olyan sok szép ajándékot kaptam, amilyeneket el sem képzelhettem. Három nappal az évfordulóm előtt, testvéreim társaságában kolbászt töltöttünk. Helyesebben szólva ők töltöttek, én a számat járattam. Marika nővérem hiányzott, de jó munkásként pótolta őt Marika sógornőm.

A töltelék anyag elfogyott, a takarítás megkezdődött, amikor a bejárati ajtóban megjelent Géza a vőtársam. Meglepődtem, ezt láthatta is rajtam és nyugtázta egy mosollyal. Mint később megtudtam, azzal a szándékkal jelentkezett be Verához ebédre, hogy velem ott találkozhasson és nekem ajándékot adjon.

A szobában egy kartonról lebillent a terítő, abban palackozott fehér borok sorakoztak. Mindegyik üvegen színes fotó a címke és azon én vagyok látható valamelyik testvéremmel. Kilencedik palack hasán az ajándékozó kedves mondata és aláírása olvasható. Nagyon megilletődtem, kerestem a szavakat és csak remélem, hogy megfelelően felöltöztetett mondattal köszöntem meg ezt a rendkívüli ajándékot.

A fotó, amelyikről a címkék készültek, Gábor unokaöcsém lakodalmának egyik eseményét örökíti meg. A kilenc Halász testvér sorba áll és énekli, hogy "Egy asszonynak kilenc a gyereke..." A fénykép mindegyikünk lakásában megtalálható. A lepalackozott nedű elsőrangú, ismerem jól, az ajándékozó készíti egyre növekvő hozzáértéssel.Mégis mikor és hogyan fogom ezeket a hosszú nyakúakat elfogyasztani? Nem úgy van az, hogy csak fogom magam és a kiadós vacsora után hörpintek belőle egy-két pohárkával, egyedül!

Meg kell ezt terveznem, megadni a módját! Kerek évfordulókra nem számítok. Keresni fogom azokat az  ünnepélyes, vagy csak annak vélt alkalmakat, ahol lehetőségem nyílik egy-egy aktuális palack felbontására, tartalmának apró kortyolgatására.

Hja, hogy ez sokáig eltarthat? Sebaj, addig maradok hetven éves.

                                                                                             

                                                          

Nyomorultak!?

Gazdagabb lett Budapesten  Józsefváros. A katolikus egyház magas rangú képviselője éppen megáldja Názáreti Jézus szobrát. A mű alkotója nem gondolt arra, hogy Magyarországon ez év októberében a parlamenti többség pillanatok alatt üldözendő bűncselekménynek minősíti a közterületen való életvitelszerű tartózkodást. Az elmúlt évek választásait és történéseit figyelembe véve a jogszabályokat alkotó többség egy kicsit csinált, kicsit kitalált. Szabálytalanul szabályos. Ez azonban egy cseppet sem zavarja azokat, akik a parancsokat osztogatják a "nagytakarításra".

   -És most itt van ez a Megváltó. mit is csináljunk vele? Fekszik a padon, lábait kissé felhúzva, jóízűen alszik.  A motyója ugyan nincs vele, de mégis csak szabálysértés az, amit csinál. Őt is igazoltassuk és állítsuk a bíróság elé?

   -Intézkedjünk nagyon körültekintően, egyre többen találnak kifogást a munkánkban -ha nevezhetjük ezt annak-, már az igazságszolgáltatás katonáinak egy része is ellenünk fordul. 

   -Hagyjuk inkább itt pihenni egy ideig, azután tervszerűen hordozzuk körbe nagyobb városainkban. Jó szolgálatot tesz majd a lanyhuló megosztottság felerősítésében! -fejezte be a rendcsinálók diskurzusát az éppen kiérkező elöljáró.

A mára kialakult helyzettel kapcsolatban fogalmak áradata önt el: szörnyűség, bűn, hajléktalanság, szabálysértés, reménytelenség, visszaút, kiszolgáltatottság, szegénység, dőzsölés, érdektelenség, megfélemlítés, szeretet, embertelenség, lelkiismeret, szégyen, menekülés, együttérzés, segítség, elkeseredettség, emberség, szenvedés, halálvágy, tettvágy, közömbösség, képmutatás, élet és ezekkel nincs is vége.

   -Jézus sok mindent vállalt.- mondta az áldást osztó.

   -Te mit vállaltál a szépen szóló gondolataid mellé? -kérdezem tőle én.

   -Szabályokat alkotók, gondoljátok újra át és döntsetek emberhez méltóan!

   

A hajléktalanok nem bántják Krisztust. Bármelyikük szívesen felezi meg vele a saját vackát. Megtenné ezt a szobor alakban köztünk levő Isten Fia is, ám a kiszolgáltatottak félelme tiltja, hogy mellé kuporodjanak... a reménytelenek.

Karácsony van. A sűrű pelyhekben hulló hófehér pihék nem tudják, talán nem is akarják eltakarni szemünk elől a kövérre hízott éhséget és az alattomosan, rendre áldozatait szedő fagyhalált.

Isten fia pedig tétlenül ott fekszik a padon. Nem kellene mégis Őt felébreszteni?

 

"Karácsony látogatott hozzánk."

Tegnap is megérte együtt eltölteni egy órácskát veletek. A Him Singers úgy dalolt, ahogy szokott, hirdetve az emberi hang utolérhetetlen szépségét. A gyerekek dallamai és verselése érinthető közelségbe hozták a karácsonyt. Láttam angyalkákat futkosni és békésen aludni. Nem mondom, elhangzott néhány panaszos szó, de a derű és a mosoly hatalmában tartotta a fenyő körül egybegyűlteket. A szemek csillogásához az ízek tucatját hordozó forralt bor lehet, kicsit besegített. Két házaspár is megosztotta velem örömhírét, miszerint hosszú évek után végre hazatérnek nyugatról. Ma arra kértek, hogy a karácsonyt üdvözlő soraimat tegyem olvashatóvá. Szívesen megteszem. Köszönöm, hogy köztetek, veletek lehettem.

Lassan hagyománnyá válik a Mindenki Karácsonyfánk mellett az is, hogy néhány percet én is beszélhetek. A zöld fenyő ünnepe kapcsán a megszülető kis Jézust és a szeretetet soha nem hagytam ki. Még akkor sem, ha ezt neves író tollából egy magányos cipészmester panaszával tolmácsoltam.

De most egészen más a helyzet. A gyertyagyújtásra meghívóban Halász Jenő bácsi gondolatai szerepelnek a program részeként.

Ha ennek eleget szeretnék tenni, akkor most nem ollózhatok ki sehonnan, semmit. Csak magamat kell adnom és arról beszélnem, mit jelent nekem a gyertyagyújtás, a közöttetek eltöltött rövid, karácsonyi előzetes. Márpedig az nem is olyan egyszerű. Összeszedni és közreadni a gondolataimat az még elmegy, de úgy megtenni, hogy azok a sajátjaim maradjanak, már nem is olyan könnyű. Mert miről is szól a karácsony? Legfőképpen a szeretetről, amit megfogalmaztak közismertté válva már sok-sokezren.

 Mielőtt bármit is elmondanék, Micimackót idézem: "Van úgy, hogy valaki nagyon törődik a másikkal. Azt hiszem ezt hívják szeretetnek." Ha jól belegondolok ebbe, megkérdőjelezhetem következő mondataim létjogosultságát. De én így mégsem fejezem be, ennyire ti is ismertek engem.

A karácsony az egy csodavárás. Megszületik a megváltó és aki őszintén hisz nem is várhat nagyobb csodát, ezt ünnepli a szentestén. Ne gondoljon senki nagy dolgokra, birtokba nem vehetőkre, meg nem kaparinthatókra az se, aki szeretet ünnepének hívja a karácsonyt. A legkisebb ajándék is a csoda rangjára emelkedhet, akár adod, akár kapod. Vagy te nem örültél még soha egy őszinte mosolynak, vagy másfelé nyújtott segítő kezednek? Ha nem, hát benned a hiba, tanuld meg gyorsan szeretni saját magad. Ez bizony alapfeltétele, hogy észre vedd a lehetőségeket, hogy adhass és kaphass belőle. Mármint a szeretetből.

Miféle dolog az, hogy karácsonykor a szeretetről beszélek? Olyan lenne ez az ünnep, mint sok más dolog világnapja? Csak nem!?  A szeretet ennél sokkal nagyobb varázs! Miért nem ünnepeljük, vagy legalább gyakoroljuk nap mint nap?

Lehet, hogy most beszélnem kellene az őszinte vonzódásról, felelősségteljes odaadásról, lelki társulásról, elfogadás képességéről, vonzalomról, szíves együttlétről, kedvelésről, együttélésről, hűségről, ragaszkodásról, sikeres megélésről, tetszésről, örömteli cselekvésről, belső elégedettségről, a legfelsőbb lény csodálatáról.

Ezek a fogalmak feltétlenül a szeretet bűvkörébe tartoznak, de a lényegét tekintve a szeretet és így a karácsony is sokkal egyszerűbb dolog az életünkben. Javítsatok ki, ha nem így van. Vagyok annyira bölcs, hogy elfogadjam, sőt meg is köszönjem a javítást.

A közösségünk életében munkálkodó szeretet ide irányított ma este bennünket. Hadd lássuk, mekkorát nőttek a verselő, éneklő gyerekek. Találkozhassunk a hétköznapok sűrűjében ritkán látottakkal. Beszélgethessünk egymással, nem a világot megváltó dolgokról. Megállva, egymás szemébe nézve szépen, csendben. És ha egy őszinte szerbuszt kapunk, már megérte eljönnünk. Az igazán csak részletkérdés, hogy jóízűen koccinthatunk egymás egészségére, miközben gyerekeink, unokáink a friss süteményeket kóstolgatják.

De az is belefér a szeretet fogalmába, ahogy a búcsú napján, még bizonytalan lépteivel hancúrozik a patak partján a kis Réka és ahogyan őt őrzik édesanyjának vigyázó szemei. Lencsevégre kaphattam kint az utcán a nagymamát, karjaiban kis unokájával. Az idegentől megszeppent kicsi, karjaival szorosan átölelte a mama nyakát, biztos menedéket találva. Jó hírek hallatán a teljes családdal együtt örülhettünk a kis Máté születésének. Előkerülnek a kóstoló mézek, erre jár az ajándékozó Télapó is. Nevet keresünk a felcseperedő gólyának, mert szeretjük és valahogy szólítani akarjuk. És ez mind-mind a szeretet.

Nincs itt mindenki. Aki nem tud jönni, őt keressük fel. Aki nem akar jönni, ő szegényebb lehet nálunk. Azért hívjuk jövőre is.

Nagy úr a karácsony szeretete! Neki nagyra nyissuk az ajtónkat, ha innen a közös karácsonyfánk lángját a kicsi gyertyáinkkal hazavisszük. Engedjük be a szeretet csodáját, derítsük jókedvre szívünk melegével. Hadd érezze jól magát minálunk hétfőn is, jövő héten is, jövő évben is. Fényével ragyoghassa be a szürkének hitt érdekes és szép életünket.
Végül elmondtam Gazdag Erzsi "Karácsony" c. versét.

  

Rácsok árnyékai között

 Ágait fázósan összehúzva várja téli hótakaróját az almafa. Kideríthetném, hogy miféle, de én csak almaalmának hívom. Aki ismeri, ne mondja meg, mert akkor elveszíti érdekességét. Kiskorában megdőlt, nem karóztam, féreg rágta törzsét, nem gyógyítottam. Termése bionak is mondható, mert a tavaszi lemosón kívül nem találkozik semmi vegyszerrel. Megmetszem és kész, ennyit a növényvédelemről. Ahogyan szoktam, végeztem is a vízhajtásokkal és egy kicsit visszafogtam, ne törjön az ég felé. Szürke foltokkal teli, vadzöld termése minden eddigi rekordot megdöntött az idén. Korábban sérült derekát nagy akarattal, vastagon körbe nőtte. A sebeibe lerakódott porban tenyésző mohát se bántom, ért ez a fa nélkülem is a testének gyógyításához. A téli almákat gyakrabban válogatom, több benne a hibás, gyorsan fogyasztandó. Kivéve e fácskámnak gyümölcseit. Tovább őrzik sejtjeikben a vizet, változatlan marad bennük a sajátos íz és illat.

Tél uraságnak nem sikerült tisztán átadnunk a kifakult zöldet. A napokban lehullott fehér takaró  az almaalma későn lepottyant, összegyűjtésre váró leveleit eldugta a szemünk elől. Hogy ne bízzuk el magunkat, lesz még a lombseprűnek feladata, mert a fa ágain szép számban ott ülnek még hervatagon, kikelettől lombhullásig az életet hordozók.

Megfogott a látványuk, lefényképeztem őket, éppen a születésnapomon. És amilyen bolond vagyok, bele is bújtam a  bőrébe. Kifelé fiatalos, sérülékeny öreg, tele hibákkal, elképzelt és élő rácsok árnyékai között.  Feladatát teljesíteni igyekvő, gyengülő karjaival új tavaszt váró.

Magam és mások megnyugtatására is, talán egy kicsit többet kellene törődnöm vele?

Volt egy olyan vasárnap

Olyan gyakran nem fordul elő, hogy mindannyian egy asztalhoz ülve várjuk, friss illatával az étkezőt elárasztó húslevest. A mai vasárnap egy ilyen nap. Feleségem, gyermekeim, unokáim és édesanyjaik vettek körül születésnapomat megünnepelni. A mindig kéznél levő asztali áldást felolvastam, "Legyen áldott a nap sugara, és melegítse fel szívedet..." nekiláthattunk az ebédnek.

Aki tehette, étvágygerjesztőnek átmozgathatta izmait kint az udvaron. A gyerekek szabadon futkorásztak, bújócskáztak, előkerült egy labda is. Győzködésükre magam is közéjük álltam gurítani a labdát és ezt aranyosan ők is, magam is megmosolyogtuk. A kertvégi öreg diófánál -a hagyományoktól eltérően- most én is ott állhattam a lencse előtt, gyerekektől körbeölelten.

A mosakodás és öltözködés után ajándékokkal halmoztak el. Rajzokat és verset kaptam unokáimtól, igaz szeretetről árulkodó levelet és keresztrejtvényt. A feladványt gyorsan megfejtettem, meghatározásai családom tagjaival álltak kapcsolatban. Végeredményeként megtudhattam, milyen ajándékot szállít majd a futárszolgálat. Olvasnivalót is kaptam és nemes itókát. El ne felejtsem a sok közül azt a TV-t, amely két nappal korábban már a szobát díszítette.

Mindenki ünnepi öltözetben, jóllakottan várt a tortára átalakított asztalnál. Csendes zsibongás, derűs várakozás az arcokon és példás fegyelmezettség. Fényét kezdi szórni a hét gyertya, zene tölti be a teret és énekelni kezdik József Attilának, önmagát harminckét évesen írt köszöntő  versét. Majd "Ez a nap más, mint a többi" csendült fel. Halász Jutka dala határozottabban és harsányabban, Mert ezt gyakoroljuk, minden születésnapon énekeljük. Csend lett, amit hét tüdő "kemény" munkájának hangja váltott fel. Hat unokám segítségével sikerült az apró lángocskákat sötét kuckójukba beterelni. Elkezdődhetett az óriás kapucíner apró szeletekre szabdalása, jóízű fogyasztása.

Ha véget ér a kávé után a nap, az már emlékezetes marad nekem, ám ők megspékelték a vasárnapomat. Az ebédlő asztala új szerepet kapott. Hátán az aquvarellek megszületésének minden szükséges eszközével. Helyüket ott a sorsolás szerint, felváltva azok a párok foglalhatták el, akik egy-egy festmény alkotóikká váltak. Szemben ül két ember, egyikük elkezdi felvinni papírra a festéket, majd áttolja azt partnerének, aki ugyanazt teszi és ez így megy egészen addig,amíg a mű el nem készül. Közben nincs beszéd, csak a háttér halk muzsikája. Én is megilletődve fogtam hozzá, mint a többiek, de ahogy az idő telt, úgy éreztem egyre szabadabbnak magamat. Mintha a többiek is így lettek volna ezzel, legalább én így láttam. Elkészült a hét pár alkotása és ezeket ajándékként én kaptam meg. Ezután még jókedv csinálta önálló festmények is kerültek közszemlére kitéve a szekrény lapjaira. Ezekre is természetesen benyújtottam tulajdonosi igényemet.

Ezen a szép napon a versek is beköltöztek a falaink közé. Aki merte és vállalta, az szavalhatta. Hallgathattam csak nekem szólót, én mindenkinek mondtam.  Vacsora közben megkerestem Tóth Árpád kötetét és ha már szerelmes lettem ebbe a napba, hát  felolvastam az Esti sugárkoszorú-t. " És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe:" E csodálatos költemény sorai még mindig kavarogtak a fejemben, amikor a nagylányok zongorához ültek és játszottak. A klasszikusokat azért a szamárinduló is követte. Balett bemutatójuk után két kisebb lánykát is tipegős táncba vittek, kedvet csinálva arra, hogy a szoba parkettját mások is koptassák.

Készítettem én is ajándékot az unokáimnak. Arra gondoltam, hogy a 70-éves születésnapomra majd ők is emlékezzenek. Ki-ki megkapta azt a versikémet, amit akkor írtam, amikor kicsi csipáikat kinyitották erre a világra. Miheztartás végett leírtam bölcsnek megítélt gondolataimat. Szabadkoztam is, miszerint ezeket már mások is megfogalmazhatták, de saját költeménnyel fűszerezve, egyszerre hat unokájának ajándékozni, már biztosan sokkal kevesebben tehették meg ezt. Kapott mindegyikük tiszta lapokat, rajzra és írásra alkalmasakat, hozzá kétszínű színes ceruzát, jól faragottat. Mellé grafitot, szürkét, hegyezetlenül. Ez utóbbihoz használati utasítást, soha meg se érintsék. Éles bicskájukat csak a színes hegyekhez illesszék, amilyen legyen az ő életük.

Hetven esztendőt a szeretettek között leélni egy nagy ajándék. Átlag életkorhoz közeli az esemény. Ez a  vasárnap legszebb ünnepe volt az életemnek. Köszönöm nektek ezt az ajándék napot! Gazdagítson benneteket sok év múlva egy ilyen évforduló. Akkor eszetekbe juthat az, hogy volt egyszer egy olyan nap, amikor...

gézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolhat

gézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

gézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

gézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

Rabszolgatörvény?

"Obstrukcióra készült az ellenzék KIVONULÁS Az ellenzék kivonult a plenáris ülésről, miután meg próbálta akadályozni, hogy a FIDESZ szerdán elérje a Munka Törvénykönyve módosítását. Az MSZP emiatt több mint 2900 módosítást nyújtott be a törvényjavaslathoz, amelyet egyenként kellene megszavazni. Kocsis Máté (Fidesz) ezt obstrukciós kísérletnek minősítette. Kövér László házelnök közbelépésére az Igazságügyi bizottság úgy döntött, hogy a módosításokról egyben kell majd szavazni. A parlamentben emiatt hosszas ügyrendi vita alakult ki, amelyet az ellenzéki képviselők fütyülése, bekiabálása és sípolása tarkított. MW" (Új Dunántúli Napló 2018. december 11.,kedd)

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! Dunántúli Napló A BARANYA MEGYEI PÁRTBIZOTTSÁG ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA

Az 1956. október2.-i szám címoldalán olvasom: "Halljátok meg szavunkat!" és azután folytatódik a panasz elég terjedelmesen. "Vagy alusznak, vagy nem hallják, vagy talán nem is akarják" A cikk szerzője tulajdonképpen azt kifogásolja, hogy a lap hasábjain leközölt bírálatokra az érintettek -nem magánszemélyekről van szó- nem mozdulnak, nem válaszolnak.

Amiért ezt a napilapot járatom, néha-néha már élcelődnek velem. Fejemre olvassák, de hát a hibáink érdekesebbé teszik az életünket, nem igaz? Hatvankét év futott el a kiragadott írások között.A régin feltüntették, hogy az a párt lapja, a maira ezt nem írják ki. Negyven éve dobja be a postás a ládámba. A lapból korábban részletesen tájékozódhattam szűkebb hazám történéseiről. Ma ez nem adatik meg, mert országos méretűvé nőtte ki magát, mert fontosabbnak tartja összegyűjteni a világ rosszaságait. Teljesíti még a gazda óhajait és naponta egész oldalas, színes képekkel kísérel meg elkápráztatni minden olvasót.

Plenáris az ülés, azaz teljes körű, így is lehetne mondani a szép nyelvünkön. Talán azért írják idegenül, hogy ne keressem a hiányzókat. Voltak jócskán, pedig törvényt módosító tervezetről lett volna szó.

Az obstrukció magyar szavakkal közérthetően kifejezhető fogalom. Mégsem mondja ki senki, hogy egy jogszerű magatartásról van szó. Jó az nekünk, hogy egy bizottság a sok közül lehetővé teszi egyetlen szavazással eldönteni többezres feltett kérdés sorsát válasz és vita nélkül? Ez nem a demokrácia jól kikövezett útja. Még akkor sem, ha a kérdések száma mesterkélt, mert azokban benne lakozott az ellenzék minden keserve.

A parlamentbe egy-egy megválasztottnak belépő cédulát adó állampolgárok képviseletének ellehetetlenüléséről már ne is beszéljünk? Hogy jön ahhoz egy házelnök, hogy így rendezzen le egy kérdést. Szabad ilyent tenni abban a tudatban, hogy nem őt kívánta látni magas székében a választók fele? Nem szabad, mert ez a magatartás lápos, ingoványos utakra vezet,  amelynek a végén könnyedén nyel el a mocsár.

2018. december 12. A csupa kisbetűvel írt országgyűlés megszavazza a rabszolgatörvényt is. Nem akármilyen körülmények között. Két közvetítést is látok az eseményről. Az egyik olyan, mint az én napilapom. Úgy és annyit enged látni és hallani, amennyit ő akar, lehetőleg csendben, egy ellenzéket bíráló felirat folyamatos társaságában. A másik füttytől és szirénától, elkeseredett emberek panaszától hangos. Megjelent köztársaságunk elnöke is, csendben helyet foglalt és igen rövid idő múlva ugyanúgy távozott. A látottak alapján kétszer is meggondolhatja, hogy ellássa-e kézjegyével a törvények módosításait
A történelem talán megmagyarázza majd egyszer nekünk ezt a mai "plenáris ülést". Én mindenesetre láttam a kétharmad zavart vigyorait, amit meg is fogalmazott egy ellenzéki képviselő. Felötlött bennem, vajon nem ez az út vezet a bűzösen fortyogó mocsárba?

Ki, mennyit, mikor, hánytól, kitől, hányszor, miért, kinek? Nem teszem fel ezt a szarka kérdést, hangos anélkül is tőle még szép hazánk, de Európa és lassan a földgolyó is. Kérdezem hát, hogyan juthatunk el még évszázadok után is oda, hogy nem hallgatjuk meg Tiborcot is megértő Bánk bán szavait? HAZÁM, HAZÁM, TE MINDENEM! Életünk minden apró kis idejére és részére, elvonatkoztatva  panasszal fejezem be soraimat. Hallgassák meg ezt a lépcsősoron feszült csendben várakozók is, ha már a Ház méltóságát kifelé távozni engedték.

"És aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít."

Szabad büszkének lennem?

Dagad a mellem a büszkeségtől, annak miértjét most elmondom. E hónap hetedik napján nyugdíjas  bajtársakkal találkozhattam az egykori szolgálati helyemen. Az ilyenkor szokásos tájékoztató után a parancsnok emléklapokat nyújtott át az év során kerek születésnapjukat betöltötteknek. Én voltam, aki még egy óriási tortát is kapott. Kerek számú vagyok magam is, hetessel kezdődő. Torta járna érte? Nem gondolom. Hogy mégis kaptam, meglepett. Újszerű kezdeményezés ez, meglehet.

Felelős vezetőjeként ennek a tűzoltóságnak, igyekeztem mindent megtenni a személyi állomány tagjaiért és a tűzvédelem ügyéért. Természetes volt az is, hogy évente egy alkalommal vendégül láttuk a nyugdíjasainkat, koruktól függetlenül. Közéjük tartozhattak azok a bajtársak is, akiket lakhelyük miatt más parancsnokság csak átjelentett hozzánk, nagyon helytelenül. Elszakítva őket azoktól, akikkel szolgálat váltásokkor együtt húzták fel reggelente a surranójukat.

Nem ejthetek ki egyetlen panaszos szót sem a számon, engem tiszteltek és becsültek a tűzoltók. Mindenki megelégedésére mégsem lehet egy csapatot irányítani, voltak hát kivételek. Azért bátran és őszintén jelenthetem ki azt,hogy amit tettem, azt soha nem magamért, hanem a tűzoltóért, a tűzoltóságért cselekedtem. Ezeket a sorokat mégse érezze senki öndicséretnek, mert hát az ember gyakran téved és hibát ejt. Miért is lettem volna én különb a 33 szolgálati évem alatt másoknál?

Ne vádoljon senki önteltséggel, nem vagyok én egy beképzelt alak. Az a megelégedés szól belőlem, amit a tűzoltók a hetven éves születésnapom kapcsán kiváltottak belőlem.

A sütemény óriási volt, jutott belőle mindenkinek, akik a gazdag gulyás után még képesek voltak leereszteni a torkukon a finom édességet. Néhány váratlanul ajándékba kapott, csendben átadott, díszes tasakba zárt üveges ital ugyancsak adott örömet nekem.

A legkedvesebb mégis az volt, ahogyan csendben megálltak házam előtt a piros autók és a fiúk szépen, sorban átlépték a küszöbömet. Hát ez lenne az, ami melegséggel tölti meg a szívemet és ad okot a büszkeségemre.

                                                                                                                                                           

Sokáig nem tétováztam

Akkor még nem volt lehetőségünk arra, hogy pénzintézet rendezze havi számláink kifizetését. Számítógép se díszítette naponta használatos eszközként az asztalunkat, amellyel forintokat utalhatunk. Meg kellett látogatni a postát és ott sorba állni addig, amíg a csekken szereplő összeggel könnyebbé válhatott a pénztárcánk. Gyakran fordultam hát elő Gábriel főangyal katonáinál. Hivatalból is többször meglátogattam őket a tűz elleni védekezés egy-egy szabályának érvényesítése céljából. Láthattam a fegyelmezett, komoly munkájukat. A hivatal vezetőjét korábbról ismertem, beosztottjai közül többekkel is kerültem kollegiális, barátinak is nevezhető kapcsolatba.

Az ezredforduló környékén egy december végén meghívást kaptam óév búcsúztatóra. Úgy véltem, hogy a tűzoltóparancsnoknak szólt a meghívás, egyenruhát öltöttem. Díszeset, fehér inggel, nyakkendővel.

Munkaidő után a tágas előtérbe asztalok és székek kerültek. A terítőkön harapnivalók, sütemények és italok sorakoztak. Középen a vázákban egy-egy szál virág. A hivatal dolgozói már elfoglalták helyeiket, a hatalmas termet csendes zsibongás töltötte be.

   -Jaj, de szép ez, irigylésre méltó! -önkéntelenül is ez a gondolat motoszkált bennem.

És amíg a kijelölt helyemre kísértek, észrevehettem, hogy ide nem a város egy intézményének vezetőjét, hanem egy barátot hívtak meg. Öröm áradt szét bennem, mi tagadás, elérzékenyültem. Sikerült palástolnom, a világítás is hangulati, nem vehették észre. És a Főnökasszony már beszélt is. Az éves munka rövid értékelését a szokásosan aktuális jókívánságokkal fűszerezte meg, majd felém fordult.

 Egyértelmű, hogy most nekem is mondanom kell valamit, de a feladatot nagyon váratlanul kaptam meg.

Mit is szóljak? Jól van hát, nem okozhat problémát néhány, az eseményhez illő gondolat megfogalmazása. Felálltam, hogy ki is mondjam azokat.

A legközelebbi asztalnál az a fiatal, mindig kedves és mosolygós ügyintéző hölgy ült, akinél a csekkjeimet szoktam rendezni. Rám nézett, mosolygott és én elindultam felé. Megálltam mellette és onnan szóltam mindenkihez.

   -Szeretném, ha szeretteiktől kapnák meg azt az ajándékot, amit én most itt  kikézbesítek.

Beteszem mindenki postaládájába, hogy hazaérve azt megkaphassák, vagy átadhassák. Fogalmam sincs, hogyan jutott ez a megoldás ilyen hirtelen eszembe. Visszafordultam, megfogtam a kért, kicsit tanácstalanul felém nyújtott kezeket. Szemébe néztem ennek a megzavart szépségnek és  bátran, tétovázás nélkül szavaltam.

   -"Mióta készülök, hogy elmondjam..." -kezdtem el a szerelmes versek egyik gyöngyszemét. A "s zizzenve röppenő kis álmokat vadász."-nál már éreztem, hogy jól választottam. A jelenlevők lelkét, ha rövid időre is, csapongva szállni engedtem. Az utolsó két szónál jól megnéztem a fogva tartott és közben a tenyerével felfelé fordított kezeket. Hosszúnak tűnő másodpercek néma csendje után felcsattant a köszönő taps.

A facebookon ma Radnóti Miklós csodaszép költeményét hallgattam, ez juttatta eszembe a történetet. Csak remélni tudom, hogy vannak még munkahelyi kollektívák, ahol egymás mellé leülve, kedvesen vesznek búcsút egy legördülő öreg esztendőtől és nagy szeretettel várják közösen az újat.

És ott a postán?

Lehet így, lehet úgy!

Az áruház játékos sarkában igazán széles választék nem volt a futball-labdákat illetően. Egyikre azért ráfogtam, hogy jó lesz otthon a kert füvében gurigázni. Suttyó éveim óta rúgom a bőrt, nem is tudtam sokáig várni, lánykámmal teszteltük a frissen beszerzett portékát. A hosszúra nyúlt nyár többször is engedélyezte, hogy lábainkkal illessük a lasztit. És egyszer csak azt vettük észre,hogy festése töredezik, fényét veszíti, pattanós feszültsége csökken, ugrálós kedve elveszik. A pumpa a rendszeres kezelés eszközévé vált, a növekvő mértékű megkopott felületek gyógyítására nem találtam, nem is kerestem eszközt.

A labdát nem drágálltam, legyinthettem volna rá, így jártam. Nem tetszett viszont, hogy ilyen bóvlit zavartalanul tesznek a polcokra és csapják be a gyanútlan vásárlókat. Nem múlt el, csak néhány hónap, hát visszaviszem. Úgy is tettem, a hónom alá szorítottam a betegeskedő labdát és bekopogtam az áruházba.

Udvariasan elmondtam jövetelem célját. Váratlanul érhette őket, mert nagy szemeket meresztettek rám. Végre valaki kibökte, hogy megkeresi és szól az illetékesnek. Nem sokkal később, szapora léptekkel meg is érkezett egy középkorú hölgy, kezében a vita tárgyát képező áru.

   -Túl keményre fújta! -szólt határozottan és harsányan, köszönés nélkül.

   -Jó napot kívánok! -üdvözöltem udvariasan, sók jót nem várva az elkövetkezendő percektől.

Szó szót követett, mindegyikünk fújta a magáét. Beszélgető partnerem láthatta, hogy a türelmem végtelen és nehezen ugyan, de beletörődött a sorsába. Hangereje, kitalált érvei fogyatkozóban, mondatai emberközelibbé váltak. Majd megfrissült erővel utasította beosztottját a labda kicserélésére. Ahogyan rám nézett, illett volna elsüllyednem. Én mosolyogtam, ő köszönés nélkül fordított nekem hátat és elsietett.

Nagyapám a gyümölcsöskertjében pompázó fák védelmére magasnyomású permetező kannát vásárolt Budapesten, egy mezőgazdasági nagykereskedésben. Néhány tavaszi használat után az egyik speciális tömítés megrepedt, a masina spriccelt ott is, ahol nem kellett volna. Ezért talán nem utazunk a fővárosba, elég lehet egy levél is. Papa meg is írta, és kérte a pótlást. Postafordultával a válasz is megérkezett. Az új tömítéssel  együtt az áruház vezetőjének írását is kézbesítette a postás. Elnézést kért a kellemetlenséget okozó termék miatt és természetesnek tartotta, hogy azt,  ellenszolgáltatás nélkül küldi meg. Sorait jókívánságaival,  a gyümölcstermesztés sikereivel, az emberi egészség megőrzésével zárta.

A két történet között alig telt el hetven év.  Ennyit változott volna a világ? Igen, hiszen a nagyapáról én az ő fiaként beszélek, a reklamáló vásárló pedig a gyermekem.

    

Ékszerként a polcon

   -Édes fiam, ennek a lánykának kínai keze van, nézd csak meg, milyen apró ujjacskái vannak! -szólt a nagyi és huncutul mosolygott unokájára.

   -Már harmadszor jön a kesztyűjét próbálni, mégis milyen türelmes és kedves! -mondja elgondolkozva, önmagának az anya.

A fiatalember hallgatja szeretteinek vele is megosztott gondolatait, öröm járja át a szívét, mert ugyanúgy érez, mint nagymamája és édesanyja.

Szabászként dolgozott akkor Pécsett abban az újonnan felépített Hunor gyárban, ahol Hamerli utódai a kezeinket az alkalomhoz illően díszítő, munkában azokat az ártalmaktól védő, zord hidegben testünk melegét megtartó kesztyűket készítették. Ezért is hozhatott össze egy találkát a kiszámíthatatlan sors.                                                                                                                                                     Amikor a fiú első alkalommal érinthette a leány kezét a szabáshoz szükséges méretek rögzítése céljából, valami más is történt. Egy pici áramütés szaladt végig a fiú testén. Nem lehetett véletlen, hogy az első próba után a törékeny kezecskét a szabász újra megérinteni kényszerült. Ám a gesztenyebarna szemek szépsége és bája elterelték a pontossághoz szükséges figyelmet, a próbára elkészített finom kesztyűcske másodjára sem fogadta be akadálytalanul leendő gazdája ujjait. A sablon lehetett a hibás, vagy kivágáskor az olló rendetlenkedett. Az is elképzelhető, hogy ebben már a megrendelő is ludas volt, mert akarva-akaratlanul újra megjelent a Petőfi téri lakásban. Így válhatott ez gyanússá a kesztyűt varróknak és forrásává a szemükben fel-felvillanó mosolynak. Elkészítették a divatos kesztyűt úgy, hogy öltéseikkel két fiatal életét forrasztották egybe.

 Az egykori szabászban változatlanul munkálkodik a kínai kezecske iránti érzelem. A kesztyű készítésének próbái során annyira megtetszett neki, hogy egyiknek ujjára gyorsan gyűrűt húzott és azzal  magához láncolta mindkettőt, megszeretett gazdájával együtt.

Ez a történet nem egy álom, amit én csak kitalálok. Igazolom azzal, hogy annak főszereplőivel nemrég személyesen találkoztam. Tőlük tudhattam meg, hogy a "sokpróbás" divat kesztyű megbecsült emlékként, ékszer gyanánt a szekrényben pihen. Miközben a fiatalasszony ezt elmondta, a kezeit néztem, keresve azokon az évtizedek változásait. Nem találtam, talán csak a szemei sarkában az apró ráncocskákat. De azok még kedvesebbé tették az arcot, amely közelében most néhány órát eltölthettem.

"Nem kell kérned, hogy Téged szeresselek."

A napokban kezembe került egy régi fotó. Hátoldalán -követendő példaként- a felvétel készítésének napja olvasható. 1939. április 10-én kapták lencsevégre József nagybátyám esküvőjére egybegyűlteket. Nem sokszor találkoztam az itt még ifjú párral, utoljára a nyugdíjas, idős pedagógust,Vili tántit volt szerencsém felkeresni Drávafokon. Bevallom, véletlen volt, egy tűzvizsgálat során jártam arra. Nagymamát, Nagypapát és keresztszüleimet kapásból felismertem, a többieken törhetem a fejem, kik is lehetnek az  ünneplőbe öltözöttek.

Nem jól beszélek, mert a jobboldali, elegáns ruhába öltözött hölgyet és a fehér kesztyűt viselő urat igenis jól ismerem. Édesanyám és édesapám állnak ott kalaposan, ígéretükhöz hűen a karjukat egymásba fonva.

Wagner és Hohmann vezetéknevük ellenére színmagyarok voltak ők a javából. 1901/14-től 1978/81-ig múltak el dolgos esztendeik, Isten ennyit adott számukra, mondanák. Édesapám idősebb, korábban is búcsúztunk el tőle. Édesanyám pedig nem igazán akart élni nélküle.

Baranyában születtek, amikor a megyének még nem húzott határt a Dráva folyó. Tanúi voltak hazánk gyakori alakváltozásának. Történelmünket jól ismerték, ahogy a XX. század valamennyi, zajosan változó politikai berendezkedéseit is. Véleményt  alkottak azokról,bennünket mégis csak a szeretetükkel, áldozatos munkájukkal irányítgattak a felnőtt kor felé. Dolgoztak és nyugdíjasok lettek, közben felneveltek kilenc gyermeket.

Szép írásukat ma is csodálom. Sok verset ismertek, dalos kedvű emberek voltak. A szépre és a jóra tanítottak bennünket, nem is eredménytelenül. Tulajdonságaikat gyakran fedezhettem fel testvéreim életében.

1938 nyárelőn találkoztak először. A gyorsan elfutó néhány hónap után - édes Bözsémnek, édes Lajosomnak szólítva meg a másikat- örök hűséget esküdtek egymásnak Isten és Ember előtt. Vasárnap volt, november 20.-a. Ma éppen nyolcvan esztendeje. Igazán kár, hogy ennek csak a felét tölthették el együtt közöttünk. Arról gondoskodtunk, hogy az a négy évtized eseménydús legyen, ebben segített még az udvaron hancúrozó unokák zsibongó siserehada is.  Nyolcvan évet házasságban együtt eltölteni, fizikai határokba ütközik. Még inkább lehetetlen az, ha az érintettek később találják meg párjukat. Édesanyám huszonnégy, édesapám harminchét éves volt, amikor megígérték a másiknak, hogy igen, együtt, örökké szeretni foglak. Házasságkötésük 80-éves évfordulójáról miért is beszélek akkor? Mert eszembe jutottak, mert ma is tisztelettel adózok nekik és szeretettel gondolok rájuk.

 

Anyu kicsit elfordítja a fejét, hogy a nap ne süssön a szemébe, úgy áll a kamerával szembe. Apu a koszorús lánykát nézi gondolatai között elmerengve. "Nem kell kérned, hogy Téged szeresselek."-idézek egyik leveléből. Lehet, hogy ez a mondata kószál a fejében. Most még csak a kettőjük titka, hogy édesanyám szíve alatt egy új, kicsi szív dobog.

                                                                                                                                                           n

Emlék a Nagyiról

  -Tudod, hogy nagymama vagyok már hosszú évek óta. Nagyon szeretem az unokáimat és szerencsém van, mert ők viszonozzák az érzéseimet. Kölcsönösen megérdemeljük egymást, de miért is mondom ezt neked, ilyen cipőben jársz te magad is! -fejezte be kicserélt gondolataink kezdő láncszemeit egykori gimnazista pajtásom.

A ráérők és az esemény számára időt szakítani tudók ültek egy asztalhoz a házigazda töltött káposztájának elfogyasztása és egy jóízű tere-fere céljából. Gimnáziumi érettségink ötvenegyedik évfordulója adta az ötletet a randevúra. És ahhoz képest, hogy tavaly is találkoztunk a kereken, volt bőven, amiről beszélgethettünk az ismétlés veszélye nélkül.

Nagyszülők vagyunk, akiknek gondolatai közül már gyakrabban bukkannak elő régebbi, akár gyermekkori események is. Az "ilyen cipőben jársz te magad is" nyilván felvillantotta előttem hat szeretett unokámat, de megláttam  azt az elsős gimnazista fiút is, aki cúgos cipőjében, félénken nyitja be az osztályterem ajtaját.

A nagymama pedig folytatta. Büszkén mesélte el, hogy rövid időre unokává változott, aki az apai nagymama síremlékét nemrég felújíttatta. Nem is gondolt arra, hogy önmagának mekkora örömet szerzett ezzel és reméli, hogy a legjobban szeretett Nagymama is mosolyog ezen valahol, valamikor.

A kisiskolás lányka magányosan siet az iskolából hazafelé. November van, a csúnya, hideg szél a gyermek arcába vágja a sötét felhők  fagyos terhét.   Lábán, az idősebb testvértől örökölt, kopott cipő alul is, felül is, szemrebbenés nélkül nyit ajtót a tocsogó víznek. Amikorra hazaér, csillogó sötétbarna szemei már sóval ízesítik az arcocskáján legördülő esőcseppeket.

Panaszosan sírva, dideregve,  kétségbeesetten ér haza és rejtőzik el a mindig időben érkező Nagyi ölelő karjai közé. És amíg megszeppenve hüppög, a nagyi szárazba bújtatja unokáját és kézét biztos-erősen fogva indul el vele a Bástya felé, a kicsi számára óriási ajándékot, új cipőt vásárolni. Ahogy a bolt felé igyekeztek, talán a nap is kisütött,felszárította a tócsákat és tavaszi köntöst adott az útszéli fűcsomókra.

Az unoka sötét haja, mélybarna szeme -félszáz éve én is ismerem- nem igazán változott. Talán csak a kezek, azok lettek nagymamásak. Azért a Tera néni -síremléke felújítását megköszönve-  megint csak azokat a kicsi ujjacskákat cirógatta meg, amelyeket akkor, régen jó erősen a kezében tartott a cipős bolt felé sietve.

                                                                                                                                                            

Őszi tavasz

Kint az udvaron a homokozónak árnyat adó almafa levelei nehezen akarják elveszíteni nyári színüket. A piros gyümölcsöktől már rég megszabadítottuk az ágakat, azok többségét már el is fogyasztottuk, leginkább pite töltelékként. A szokottnál több volt a termés, de a mennyiség meg sem közelítette a többi fa idei rekordjait. Vélhetően kihagytam egy permetezést és ezzel a mulasztásommal megteremtettem feltételét a héj alatti pöttyök elszaporodásának. Szeptember első hetében a szüret után a fát megmetszettem, amely az idén derekasan sok vízhajtást nevelt, feltehetően az Öreg hegyről irányítatlanul érkező, nagy mennyiségű csapadék miatt.

A környező erdő fái már felöltötték magukra színpompás őszi ruhájukat, ám az én jonatánom levelei továbbra is dacolnak és nem halandók végrehajtani októberi tennivalójukat. Kipirulni, elsápadni, elgyengülve, megfáradva a földre lehullani. Sőt, ezek a tavasszal született kis oxigén-gyártók most újra virágokat ölelnek körül. Mintha abban reménykednének, hogy nem jön zord idő, elmarad a hideg tél és másodjára is felnevelik a piros almát.

Kis botor levelek! A rügyből kipattanva azonnal megtalálják a párjukat és kiteljesedve nemcsak látják, de segítő széllel érintik is egymást. A bohók közben arra gondolnak, hogy az egyre növekvő gyümölcs csak az ő gyermekük. Nem csoda hát, hogy a késői virág nagy izgalomba tartja őket. Teszik a dolgukat, rozsdálló foltokkal is maradnak és vigyáznak. Nagy-nagy örömükben észre sem veszik, hogy az új szirmokat aprócska, frissen zöldellő levelecskék karolják át, tehát nekik itt már semmi keresnivalójuk nincsen. Időzhetnének még a fák koronáján, mint ezernyi színben pompázó levelek mindegyike. Fürdőzhetnének még a napsugárban a kikeletet hirdető friss szirmok közelében!

Hogy merészeli a természet azt, hogy egyszer mégis meghozza a dermesztő hideget? Mentségére csak annyit mondhatok, hogy a virágocska halálát az a két megöregedett levél már nem fogja látni, mert  korábban szakadnak el ők az éltető ágtól. És amikor fenn még arról álmodoztak, hogy az életük egymás mellett örök, egy váratlan szellő huss, felemelte őket.
A furcsa, meglepő utazásnak, a szabad szárnyalás eddig ismeretlen örömének csak akkor lett vége,amikor rádöbbentek, hogy külön-külön, egymástól elérhetetlenül messzire ejtette földre őket az engem simogató, számukra a halált hozó, kegyetlenül cirógató őszi szellő.

Nyitott ajtó

Amikor a kezembe került ez az írás, a gazdája tréfásan szakdolgozatnak nevezte, amit a kezelő orvosa számára készített. Rákérdezett, kíváncsi-e rá? Mivel a főorvos igennel válaszolt, hát a kezébe nyomta, legyen egy érdekes napja. Én pedig most engedéllyel, eredetben közreadom.

"Az én sclerosis multiplexem története"

Nyomot hagyni

Thália szentélyeit leginkább csak hivatalból látogattam, közülük is csak keveset. Nem mentegetőzni akarok, biztosan volt helyette más elfoglaltságom. Elmaradásomat e téren a televízió igyekezett pótolni és én elé is ültem egy-egy darab megtekintése céljából. Így aztán tudtam is, hogy az általam felépített lépcső fokain melyik aktor hol helyezkedik el. Ez a rangsor a bántás szándéka nélküli és csak az enyém. Hiányos ismereteim miatt ma meg se kísérelnék ilyet összeállítani.

Nemrég egy velem egyidős, közismert férfi színész arról beszélt az őt kérdezőnek, mit is szeretne tenni a jövőben. Azon kíván még dolgozni, hogy nyomot hagyjon maga után. Elgondolkodtam ezen a mondatán. A középszerű ember közel a hetvenhez így gondolkodik? Nem adott számára elég örömet egy-egy jól sikerült este, egy hosszabban elnyúló taps, egy színpadi társ elismerő mosolya? Hogy gondolja a jövőjét, mit akar, mennyit akar? Nem irigylem őt!

Az élettől csak kevesen kapnak lehetőséget olyan maradandó megalkotására, amelyre néhány emberöltő után még emlékezünk. Előnyben vannak azok, akik mögött restaurálható, ma is megcsodálható tárgyak maradtak, akiknek zenéje akár Istennek is tetszők, akik írásaikkal a könyvekhez ragasztanak bennünket. A jó, vagy rossz ügyért híres harcolók, a feltalálók egészen a Holdra utazókig. És folytathatnám. De Johann Sebastian Bach vajon elégedett volt-e magával a D-moll toccata és fúga utolsó akkordjainak megkomponálásakor. És ma tudjuk, hogy a szénszálas izzólámpát -többszáznyi felfedezése közül - Thomas Alva Edison fedezte fel? Hozzájuk képest mit is akar az én színészem? Talán csak magának megfelelni.

Valamilyen mértékben biztosan él minden emberben az a vágy, hogy nyomot hagyjon maga után. Milyent és mekkorát? Mi szürke, kisemberek elégedjünk meg azzal, hogy ismerőseink majd tisztességgel elbúcsúznak tőlünk, ám a temető kapujában már a holnapi feladatokról beszélnek.Így is van ez jól. A gyermekeink, unokáink még sokáig emlékezhetnek ránk. És ehhez nincs feltétlenül szükség még több tapsot ígérő előadásokra. Elég hozzá egy csipetnyi "só", maroknyi szeretet.

Mindez azon a szombaton jutott az eszembe,  amikor hiába hozta aprócska csokoládéit a Manó, nem voltak itt a fiókot kihúzó kezecskék.

                                                                                                                                                      

"Nálunk legfőbb érték az ember!"

Sportcsarnok, termálvizes lórehabilitációs központ, látvány-szegénynegyedes mozipark, csúszdapark, stadion. Ebben a sorrendben leírva olvasom egyik városkánk töretlen fejlődéséhez kapcsolódó létesítményeket. Konkrét személyhez köthetők ezek a sikerek, mondják sokan irigykedve. A tűzhöz közelebb ülő mindig is több meleget kapott. Az biztos, hogy ilyen nagyszabású beruházásokhoz szükséges forintokat nem a helyi önkormányzat gazdálkodta ki.

Nem kötődök a városhoz, nem jártam még ott, mégis örülök az ilyen híreknek, minden, hangosan is feltételezett visszásság ellenére. De mégis csak van valami a bögyömben, ami kétségeket ébreszt bennem. Elszomorító esemény miatt lógatom az orrom. Négyszintes lakóépület egyik lakásában egy  férfi mumifikálódott holttestét találták meg. Vajon mennyi ideig feküdt holtan a "természetes" halált halt ember? Hány hónap, év telt el a test teljes kiszáradásáig? Úgy tűnik, hogy a folyamathoz ideális volt a lakás hőmérséklete és páratartalma, mert ezeket sajnos nem változtatta meg egy kinyíló bejárati ajtó.

Milyen az a közösség, amelyikben ez előfordulhat? Mégis rosszallásomnak adok hangot az egész várost illetően. Ennek az embernek nem volt rokonsága, vagy azokkal élő kapcsolata? De hát létezett, valaki csak ellátta! Az is lehet, hogy gondoskodott saját magáról, amíg ezt megtehette. Látványos leépülését senki nem láthatta, feltehetően egy erősen szorító infarktus vágta a földhöz, ám az is lehet, hogy egyszerűen éhen halt. Máról holnapra megszűnt létezni és nem keltett hiányérzetet senkiben. A szomszédoknak nem tűnt fel a csend, a mozgás hiánya, az épületben lakók egyikének sem hiányzott a rossz előéletű, nem szeretett lakó? Nem kellett volna közös költséget fizetni, lépcsőházat takarítani? Nem hozott semmit, legalább közmű fizetési felszólításokat a posta? Nyugdíj nélkül élt, miből, talán segélyekből? Nem kereste az önkormányzat adó, vagy gyámügy kapcsán? Egykori munkatársait nem érdekelte a szolgálattól eltiltott sorsa? Büntetése letöltése után csak úgy kidobták, ellenőrzés nélkül hagyták? Nem hiányzott egyetlen társadalmi szervezetnek sem? Volt háziorvosa, aki nem látogatta meg?                                                           

Egykori élettársa végül, valamilyen érdekből rátörette az ajtót. Megérdemelte a sorsát, úgy kell neki mondanák sokan. Miért maradt el egy kinyújtott kéz, egy esély? 

Senkit nem szabad hibáztatnom, de biztos, hogy ez az ember fikarcnyi segítséget nem kapott egy új élet kezdéséhez. Élhetünk így egymás mellett? A kutya kitisztítja pajtása harapott sebeit, mi pedig köszönés nélkül megyünk el egymás mellett. És ez a jobbik eset, mert egyre gyakrabban meg is marjuk  embertársunkat. Szaporodnak a lakásokban felejtett, mumifikálódott holttestek száma.

Még mindig örülök a város gyors fejlődésének, csak a sorrenddel van bajom. Tanuljanak meg előbb bekopogni a szomszédhoz, hogy van, miben segíthetek kérdésekkel és csak ezután épüljön a stadion! Nem helyesen működik ma a mi kis világunk. Az én általános iskolámban a falon díszelgett a címet adó mondat. Ma nem látom sehol, pedig komoly mondanivalót hordoz magában még akkor is, ha a bolsevik rendszer egyik frázisáról van szó. Hajdan sokan szerették volna, hogy valóra váljon, ma nem akarják, vagy nem merik kiírni sem.  A kevesek kezébe koncentrálódó hatalom a bokros teendői mellett nem ér rá, vagy talán nem is akar egyenrangúként foglalkozni minden emberrel, a csupa nagybetűs EMBERREL! Pedig hát azért van! Vagy nem? 

Nap jobban ránk sütött

Amikor alakzatban kiléptünk a laktanyából, ötven méter után mindig balra fordultunk. Ezen az úton közelíthettük meg a lőteret, a sertéstelepet és a lőszer raktárat. Itt tanultuk meg vak-majd éles golyóbisokkal használni a géppisztolyunkat, őrségben vigyázni tarackjaink lövedékeire, a hizlaldában ellátni és tisztán tartani a sertéseket. A disznóólak felújítása hónapokig tartott. Kőművesek és maltert keverők lettek a kiskatonák. Én gyakran vittem a srácoknak biciklivel a tízórait és vártam meg ott az ebédet. Szívesen dolgoztam is a fiúkkal, mielőtt a lőtér mögötti sásos-ingoványos területen begyűjtöttem volna a napi vízibolha csomagot. Parancsnokom irodájában az akvárium lakói vártak arra türelmetlenül.

Ez a terület akkor a város végét jelentette. A kanyarban lévő Tüzér kocsmától családi házak kíséretében meneteltünk jó kedvvel, parancsszó nélkül is lépést tartva. A közút akkoriban nem volt forgalmas, zavartalanul nézelődhettünk, beszélgethettünk. Az utca közepén egy takaros házikó udvarában többször is feltűnt egy csinos kislány. Söprögetett, virágokat szedett, kicsi kapát tartott a kezében, szorgoskodott. Egyszer aztán megleptük. A jól begyakorolt katonadal kezdésére nótafelelősként adtam a felhívást a kezdő sor beéneklésével. A ház elé érve egyszerre  fordítva jobbra a fejünket elkezdtük, hogy "Nap jobban ránk sütött, szívünk mélyén ez úgy átütött" és mindannyian mosolyogtunk. A lány meglepődött, de a mi ajándékba adott mosolyunk szépítette meg az arcát, majd  a dalt folytatva mentünk tovább. Többször is megismételtük ezt a kollektív udvarlást. A kocsma kerti vendégei, az utca lakói megtanulhatták ezt a kedves dalt. És meggyőződésem, hogy többségünkben komolyan gondoltuk azt, hogy "hazámat nem hagyom, apáink, örökét, édesanyák édes örömét..." És abban is biztos vagyok, hogy legtöbbünk ilyenkor valóban egy kislányra gondolt.

A Diák kislány mellett biztosan énekeltük a Tüzér indulót is, mást is. Amikor daloltunk, szabadon szálltak a gondolataink. Sokáig nem jutott eszembe ez az emlék.     

A sorsom úgy hozta, hogy ahol egykor őrszolgálatot teljesítettem, oda többszintes lakóházat építettek, amelyben évekig éltem a családommal. Így hát naponta megjártam a dalos utat és juthatott eszembe a kislány, a Tisza parti hárs alatt.

Kilóg a sorból

Magdi eladta a jussát és a családi házba új lakók érkeznek. A falu idős emberei sorra kiköltöznek a temetőbe, megüresedő otthonaikat gyakran foglalják el idegen, városi emberek.Többségük hamar beilleszkedik, keresi és meg is találja azokat a kapcsokat, amelyek segítségével összeköti magát és családját a már itt élő emberekkel.

Megváltozott az élet. Nem műveli mindenki a földjét, bár a többség akarja. Legalább rendben tartani nagy erőfeszítéssel, fizetett segítséggel. Az utcán más a helyzet, az mégis csak a porták kirakatja! A részönkormányzatok folyamatosan sokat tesznek a rend fenntartásában. Igazolják ezt a közösségi életet szolgáló építmények és területek csinosítgatása, az ápolt virágágyások. Jóleső érzés látni ma még az ablakoknál kihajoló virágokat, alattuk a tisztára sepert járdákat.

A helyzet azért mégsem ennyire rózsás. Akadnak lakók, akik mástól várják el, hogy a házak előtt a járdákat övező füves területeket lekaszálják. Ezek a sorból kilógó emberek azért néha kaszát ragadnak, még ha a szégyenérzetük miatt teszik is ezt. Van közöttük olyan is, aki a fűnyíró rendszeres használata helyett rendhagyó megoldást keresett és talált. Térkövekkel borított be mindent a ház falától a közútig. Más szín, más szélesség, a környezetből kirívó megoldás. Önkormányzati területen is beruházott, de biztosan kapott rá engedélyt. Ez a megoldás nekem nem tetszik. Leginkább azért, mert esténként itt gépjármű parkol, nem is akárhogyan, a házra merőlegesen. A járdai szakasz gyalogosan nem használható, a járművet ki kell kerülni az úttest felé. Nem azért aggódok, hogy a Gumó kocsmából hazafelé ballagva engem fog elütni egy arra járó autó, inkább az apró gyerekek miatt. Akik estefelé szabadon rajcsúrozva -szülői felügyelet mellett is- éppen a parkoló autó miatt gyakorta veszik igénybe az úttest gidres-gödrös aszfaltját. Néha esztelenül közlekedő emberben pedig mi sem szenvedünk hiányt.

Borúlátó vagyok, ez nem jó. Miért nem akarok hinni abban, hogy egyszer majd kinyílnak a kapuk és esténként az udvarban parkolnak az autók, nem össze-vissza, előre, hátra és keresztbe. És nagy játszótérré válik újra az utca, kicsinek és nagynak, ha már  nem jönnek fáradtan hazafelé tele tőggyel a tehenek.   

"De képzeli, hát szertelen."

Ismerőseim közül a facebookon többen is megosztják velem életük történéseit fénykép felvételek formájában. Feri barátom naponta varázsol el a virágaival. Katalin, Mária és Zsuzsanna rendszeresen barangolják be a Mecseket, kirándulnak távoli, vadregényes tájakon. Ismernek, tudják, hogy gondolatban ott emelgetem bakancsos lábamat velük együtt az erdei csapáson. Petra szerteágazó képei is remekművek. Ő sem először kápráztat el, de legutóbb nagyon megfogott. A mostani fotó egy sima hétköznapon készült. Igaz, közel a hétvége, de hogyan lett a péntekből vasárnap? Nézd meg alaposan a képet és meglátod. Balatonalmádi felett az ég, 2018. augusztus 24-én.

A gomolyfelhők általában elkápráztatnak bennünket. Játékuk a fénnyel olyan sok mindent megmutat nekünk, amennyit csak befogadni képesek vagyunk.  A cumulus alapja változatosan sötétebb, olyan, mint egy robbanni készülő világ. Fel is gyullad és peremén vakító fehéren izzón rajzol nekünk. A Balaton vízének kékje ott ragyog fent, festői háttere a természet alkotó mesterének. Ecsetével megrajzolt vonalkák képzelőerőnk határait súrolják. Alakok, arcok, pisze orrok, csücsörítő, vagy csodálkozva tágra nyitott szájak, hegyes állal, finomra megnyírt  kecskeszakállal. Lehet, hogy csak egy nagyokat fújtató, nyugtalanul alvó óriás az egész?

Mindenkinek mást mesél egy ilyen elkapott pillanat. Azt bizonyára valamennyien érezzük, hogy milyen kis törpék vagyunk mi emberek és milyen hatalmas a bennünket eltartó természet. Uralkodik rajtam ez a felhő, gyenge és kiszolgáltatott vagyok. Vajon mit világítanak meg a nap kibúvó sugarai? Lehet, hogy semmit és az a foltos tölcsér maga a kézzel fogható napsugár? Ezzel takarja el szemünk elől Isten a játszadozó angyalokat? Hívő lélek akár ezt is képzelheti. Én azt is látom, hogy exponálás után az Anyuka leteszi fűre a készüléket és három angyalkájával nagyot csobban a tó vízében.

A Vicze bácsi présházát elhagyva a szántón keresztül gyalogos ösvényben folytatódik a gyümölcsösből hazafelé vivő út. Erre lépett Marika, aki mögött a biztonságot jelentő édesapa haladt. A kocsiútról lelépni egy jobbraátot jelentett, mindkettőjüket egyszerre vakította el az aludni készülő nap sugára. Hálózsáknak megragadta az ébredni készülő gomolyfelhőket, igyekezett maga alá gyűrni azokat.

   -Nézd Apu! Olyan mint egy izzó kehely! - rebegte csodálkozva, félénken a kislány és sokáig nézték együtt ámulattal a tüneményes természeti jelenséget.

Hogy édesapám mit válaszolt a nővéremnek, már soha nem fogom megtudni. Ám az biztos, hogy érdekes történet, mese kerekedett ki belőle az otthon kapujáig tartó húsz percben, mert Marika az esetre még ma is emlékezik. 

Furcsa mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy óvoda. Abban gyerekek laktak, akiket szüleik munkanapokon -más fontos elfoglaltságuk miatt- az óvónénikre bíztak. A kis örökmozgó nebulók itt fényesíthették ki az otthonukban szerzett tudásukat. Kinek így, kinek úgy sikerült ez, de az biztos, hogy kint az udvaron egyforma lelkesedéssel vették birtokukba a játszóterüket. Volt ott sok minden, Lengőhinta, libikóka, padocska és játszóház, a homokozó mellett a mászóka.

A gyereksereg egy része kiöregedett, kerítésen kívül rekedt, de ősszel új kiscsoportos csapat tölti fel és fiatalítja meg a kicsit fogyatkozó létszámot. Csak a játékok vénülhettek meg itt a kerítésen belül és ezt meg is tették. Felújításukra, cseréjükre a vezető néni még álmában sem gondolhatott, mert minden ilyen irányú törekvését keresztbe törte a gazda, pénzhiányra hivatkozva.

Egyszer aztán -ahogyan az a mesékben lenni szokott- csoda történt. Egyik napról a másikra új ruhát öltött a mászóka és friss homok várta várépítésre a gyerekeket. Egy apuka mások miatt is elszégyellte magát, belenyúlt a pénztárcájába, hozzátette keze ügyességét és az apróságoknak másnapra készen állt a meglepi. A mesékben ilyenkor a jó cselekedet megjutalmazása következik. Így történt ez most is, csak rá kellett pillantani az ovisok buksijára. Azokról az őszintén kinyilvánított öröm volt leolvasható a fickándozás és hangos nevetés kíséretében.

A mesének itt még nincs vége. A segítséget nyújtó szülő a lakók egy részének akaratát teljesítve érdekeket képvisel az óvoda gazdájánál, aki az eseményeket felháborítónak minősítette.

   -Hogyan merészel bárki is, az engedélyem nélkül a vagyonomhoz nyúlni? -fogalmazódott meg a kérdés. Az óvoda sokak tulajdona, felháborodását, kérdezés nélkül mégis tett követte. Magasba emeltette a többség kezét és feljelentést tett az ecsetelő, talicskázó ember ellen.

Az esetet gyorsan a tudomásunkra hozták. Egy helybéli asszony nyilatkozott a sajtónak, kiállt az apuka mellett, ám az arcát megmutatni nem merte. Csak néhány nap telt el és az üggyel kapcsolatos források máris kiapadtak. Kíváncsian várom, hogy az eljáró hatóság melyik törvény, melyik kicsavart paragrafusára hivatkozva tesz kísérletet megrendszabályozásra.

Mesének indult egy történet és csúfos valóság keveredett ki belőle! Fájdalmas és elszomorító! Azért, hogy a végén mégiscsak mosolyra görbüljön az ajkunk, meseként fejezem be ezt a nem mindennapi esetet. A jó tündér egy ideig csak rosszallóan ingatta a fejét, de látva, hogy a helyzet egyre reménytelenebbé válik, fogta a varázsvesszőjét és jókorát suhintott a gazda kobakjára. A cselekvésre utasítást adó koppintás hatására az gyorsan össze is hívja katonáit és ismét az ég felé lendítteti a kezüket. Végül megszületik az önkormányzati döntés a feljelentés visszavonásáról és bocsánatkérésről.

Köszönetnyilvánítást nem tartalmazott a határozat, ne legyünk telhetetlenek! Megtették azt a mese világában élő gyerekek. 

   

Kérdezze meg gyógyszerészét!

Szerette az embereket és őt is kedvelte mindenki. Türelmes volt, pontos és segítőkész. A szakmáját hogyan ismerte, nem tudom, gyerek voltam még akkoron. Ő Gyula bácsi, a patikus. Előttem áll hófehér köpenyében, mint egy kicsit pocakos, jól fésült úr, ahogyan egy edénykében kevergeti a kenőcsét. A vértanú szentek, Kozma és Damján talán éppen ilyennek képzelhették el a humanista szemléletű, széles látókörű, türelmes orvosokat és gyógyszerészeket.

Majd jött egy másik, óriás medve, humorral teli. Ahogy cammogott a járdán a tejcsarnokból hazafelé, a tej hol balra, hol pedig jobbra löttyent ki a kannából, attól függően, hogy melyik kezében tartotta azt.

Félévszázados emlékeket frissítettem fel, és a gyorsan szaladó  évekből eszembe juthatnak még mások is. A mantovai patikárius, aki mérget ügyeskedett Shakespeare Júliájának, Tiszazug arzénes mérgező asszonyai, akik Isten szerepét átvéve maguk döntöttek emberek életéről és haláláról.

Jártam patikákban, amelyekben a szívemhez közelebb álló, kedves emberek mosolya fogadott. A mindig vidám Ilike csillogó barna szeme éppúgy előttem van ma is, mint Kati a maga csendes komolyságával. Gimnazista pajtásaim közül Éva és Mari is ilyen helyekről vigyázták az egészségünket.

Pécsváradi apátság alapítása 1015-ben, a magyar gyógyszerészet bölcsőjét is jelentette. (Marika ennek a városkának a gyógyszertárában teljesített szolgálatot.) Ezer év alatt a gyógynövényeket lassan-lassan kiegészítették a mesterséges készítmények. Igazán robbanásszerű változás az én szemem láttára történt. Hol van már Gyula bácsi a mindig hófehéren ragyogó konyhájával és az ő kevercséje? A ma patikáriusa sokkal nagyobb tudással, mégis kapcsolódó iparának, a felírt recepteknek kiszolgáltatva végzi a munkáját.A szerek gyártása nagyiparrá vált és a kezelő orvosunk már akkor is felírja a kemikáliát, ha egy kiadós izzadás is meghozná a gyógyulást.A szerekhez olyan bő lére eresztett eligazításokat mellékelnek, hogy azok hozzák világra a kétkedéseinket. Nem véletlenül javasolják:...kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!

Vagyok én olyan gazdag, hogy sajátomnak érezhető orvosom és patikusom lehessen? Nem hinném. Doktorommal vitatkozhatok, hogy miért ezt és ennyit, miért nem azt és annyit? Az utolsó szó úgyis az övé lesz és akkor én kezdhetem a néma, magammal szemben is cinkos hazudozást. Ezzel csak az a bajom, hogy a gyógyításomra felesküdöttek többsége még csak kísérletet sem tesz a megértésemre.

Eligazításra a kiforrott borok nélküli apotékákban pedig ezidáig nem igazán volt szükségem. Persze beszélgettem és kérdeztem is néha a mindig ragyogóan tiszta és hűvös falak között, de ennek lehetősége -a vényeiket kezükben  lobogtató, türelmetlenül várakozó emberek miatt- igencsak korlátozott.

Néhány hete betértem városunk újra megnyitott patikájába. Kedves fiatal hölgy fogadott, mosolyogva. Hosszú, szőke haja, sugárzó barna szemei, selymes hangja azokat a "patikus" lányokat juttatta az eszembe, akik azóta fehéredő hajú -szívemben fiatalnak megmaradó- nagymamák. Jutott idő néhány gyógyszerektől független mondatra is. Végül sajnálattal közölte, hogy egyvalamiből csak kettő van a négy helyett, vissza kell másnap menjek. Nem először fordult velem ilyen elő, az okát is tudom ennek, most mégsem morgolódtam. Valit -mert a kedves hölgyet így hívják- legalább ismét láthatom, a többiek, a régiek felidézésével együtt.

A fiatal, végre itthon munkára találó anyuka miért juttatja eszembe az időm múlását is? Kérdezzem meg kezelőorvosomat vagy gyógyszerészemet?

"benned a létra"

Amikor kedvem szottyan elmondani valamit, egy-egy szösszenetben megírom azt. A fejemben összegyűjtöm gyorsan az adott témával kapcsolatos ismereteimet. Rendezem azokat, hozzáteszem az újonnan megszületett gondolataimat és gépelni kezdek. Abbahagyom, kiegészítem, átformázom, majd késznek nyilvánítom. A gyakorlatban ez lehet, hogy sokkal egyszerűbb, mint ahogyan most leírtam.

A hónap idusán olyan dolog történt velem, amihez egy szót sem kell toldani. Papírra vetem és közreadom azzal a szándékkal, hogy igaz örömömet megosszam másokkal is.

A nevem napjára kaptam egy díszes borítóval ellátott kemény papírlapot. Hozzá eltérő alakokra kivágott, gondosan kiszínezett rajzokat és írásokat is tartalmazó papíros cetliket. Dolgom az volt, hogy mindegyik darabot a helyére felragasztva egy teljes képet kapjak. Nekiláttam hát, hamar végrehajtottam a kitűzött feladatot. Már a látvány is megfogott. A család tagjai külön-külön köszöntöttek, születésük sorrendjében. Kezdem sorban a legifjabbal, az óramutató járásával megegyező irányban:

     Egy rajz a házamról, ahol szívesen megfordul a "művész". A ház előtt csodás autói helyett az én egyszerű, palackzöld színű kocsim áll.

     Háromtól fél hatig "PAPA" központból elágazón az alkotó a Mama és unokáim szeretetét tolmácsolja. Szól a képzeletében megjelenő és velem összefüggésbe hozható mozzanatokról. Blogos írásaimról, Mozart zenéjéről, magyar népmesékről és régi történetekről. Említést tesz a lakás falain függő tájképekről és arról, hogy most éppen a kerítést pingálom. Leírja egyszerűen, örök érvényű szóval: Szeretlek Papa!

     A következő darabkán lefelé szélesedve, piros szívecskék ölelésében egy versikét olvashatok:

Ajándék, névnap, boldogság, öröm.

Egész nap a fejem ezen töröm:

Mi legyen az ajándékod Papa,

Egy nagy ölelés a karjaidba!

Sokáig élj és maradj velünk.

Papa, mi nagyon-nagyon szeretünk!

Rímekkel díszített hatsorosát óriás szívvel tetézi, puszijával hangszerek húrjait pengeti.

     Kilenc órától most csak nekem szól ez a dal. Rozéval töltött poharak csendülnek és hívnak ünnepi koccintásra.

     A nap végére és a holnap kezdetére Weöres Sándor versét kaptam. Szembe fordított tükrök.

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkodni, cselekedni, hogy

mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Majd folytatódik szabadon: Tükröm vagy s én tükröd vagyok. Egymás szeretetét visszasugározva meglátjuk a végtelent.

A hat részlet tartalma, tojásdad alakú keretben, a középre helyezett, színeikben pompázó nagybetűkben fejeződik ki, mint torta tetején a hab! És amikor az összeragasztott nagy képet elérzékenyülve nézegetem, az asztalon még ott virít vázácskájában egy csokornyi pipitér.