2019. június 29., szombat

Barátság és szabadság


Karácsonyi-Újévi köszöntéseimet szűk körben még ma is a hagyományos postai úton, képes levelezőlapok küldésével fejezem ki. Segítségemre vannak ebben a szájjal és -lábbal festő művészek, kiknek munkáit évente legalább két alkalommal megküldi nekem egy alapítvány. A képeslapra sokszorosított festmények válogatás nélkül aktuálisak, azok megvásárlásával örömmel támogatom a nemes célokat.
Idén az ajándéka mellé mindegyik unokám kapott húsvétkor egy képecskét, korának megfelelő, az ünnephez kötődő versikével. Úgy láttam, örültek a színes kiegészítőknek.

Csakhogy megmaradt belőlük egy darab. A ma negyven éves Élodie Cases szájjal festette és a képnek a "Cica" címet adta. A francia kislány 12-éves korában baleset áldozata lett, lebénult. Máskor is ámuldozva nézegetem a szájaknak és a lábaknak adott parancsok alapján készített remekműveket. Csodálójuk lettem és egy kicsit a gyűjtőjük is. A megmaradt képet itt most közreadom. Élodie festményét a két nagylány (12-14-évesek) unokáimnak átadtam a következő kéréssel: Nézzék meg a képet alaposan, majd írják le azt a tíz szót, ami arról elsőkként az eszükbe jut! Kezembe vettem a gyöngyírásokkal teljesített feladatot. Mielőtt azonban egy pillantást is vetettem volna a szavakra, én is jól megnéztem ezt a cicát és közel sem olyan szép írással, magam is papírra vetítettem tíz szót.

Mindezek után természetes kíváncsisággal olvasgattam a lányok szavait és hasonlítgattam össze azokat egymással és a magaméval. Nagyon gyorsan ráébredtem arra, hogy erre semmi szükség nincsen, mindegyikünk más, ez a természetes. Azért ez a harminc szó bennem -kiértékelésre nem váró- számtalan, szabadon szárnyaló érzést fakasztott:

Szabadság, Öröm, Játék, Természet, Barátság, Virágok, Állatok, Harmónia, Cica, Pillangó

Csoda, Természet, Szabadság, Barátság, Pille, Egyensúly, Harmat, Megbocsájtás, Álom, Könnyed

Kíváncsiság, Játék, Szeretet, Mosoly, Szabadság, Virág, Napfény, Barátság, Kérdés, Őröm

2019. június 20., csütörtök

Elbizonytalanodtam?

A jövő hónapban éppen tíz éve lesz annak, hogy az Európai Parlament a képviselt országoktól függetlenítette a tagjai sorába megválasztottak fizetését. Az addig tapasztalt jelentős különbségek eltűntek, mind a hét és félszáz ember anyagi gondoktól mentesen élheti napjait. A béreken kívüli egyéb juttatások csak elősegítik azt, hogy akár elkötelezettség érzése nélkül is sokan álljanak sorba az öt évenként megválaszthatók közé.

Távol áll tőlem, hogy bárkit is megbántsak, de a pártok és a hozzá tartozó személyek sokaságát tanulmányozva, kortes beszédükbe esetenként belehallgatva, megerősödött bennem a bizonytalanság. Megkérdeztem magamtól, alkalmas vagyok-e kiválasztani az esélyesnek tartottak közül az arra megfelelőt és nekem tetszőt? Győztem, az én keresztem nyert, nőtt a hazai ellenzék! De miért is adtam voksomat az ellenzéknek én, annyi sok régebbi, egyszemélyes szavazólap után? Történt az EP-választás napján valami, amit most elmondok. Nem az eset választotta ki a keresztem helyét, de akár megtehette volna.

Az a körzet ahova én választani járok már negyedik évtizede, gyakorlatilag egy kis falu, a "nagy" városhoz csatolva. Az idők folyamán az idősebb generációt fiatalabbak váltják fel, költöznek a mi közösségünkbe. A falu már nem a régi, a helyi kis önkormányzatok mindig igyekeznek tetszetős környezetben összekovácsolni az embereket. Ez persze nem sikerülhet teljesen, vannak a sorból kilógók, ők a másokért tenni nem akarók. Ám azért mindenki ismer mindenkit.
Mecsekfalu közösségi házát kibérelni lehet, teszik is ezt általában nem közénk tartozók. Lehetőségünk arra, hogy oda bemenjünk, csak úgy, csak egymással beszélgetni, igazából nincsen. A kis kocsma sem üzemel abban már régóta. A választások azért mindig itt történnek.

Belépek az ajtón, öten fogadnak. Hárman falusiak, egy a város önkormányzatát képviseli, egy személy vélhetően valamelyik párt delegáltja, őt nem ismerem. Négyüket annál inkább! A földiek közel korombeliek, róluk "száz" év óta tudok, szervuszt köszönhetek nekik. A várost képviselő hölgy fiatalabb, mégis kislány kora óta látom cseperedni, őt akkor száztíz-éve tegezem.
A velem együtt érkező nyugdíjas asszony éppen úgy van a bizottság tagjaival, mint jómagam. Falusi lakósként a helyiségben ő a legidősebb csak azért, mert itt született. Átadja iratait és kiderül, hogy lejárt a személyi igazolványa. Lakcímkártya nem elég, jogosítvány jó lenne, de nincs nála. A bizottság férfi tagja mosolyogva néz a többiekre, tekintetében a kérés fogalmazódik meg, hadd szavazzon, mindannyian régtől ismerik. Csakhogy választ nem kap, bólintás helyett elforduló fejek, ablakon kinéző merev tekintetek. Eligazítást kap, hogy ideiglenes igazolványért bemehet a városba, soron kívül megkapja. Az asszony  térül-fordul, gyalogol néhány száz métert és leteszi jogsiját az asztalra. Kifelé menet nem tudom, hogy köszöntek-e neki, mondott-e  ő viszontlátást az ajtó becsukásakor?
Mi tagadás, elszomorodtam. Senki nem merte kijelenteni, hogy ez az egész úgy komolytalan, ahogy van, nyugodtan szavazzon ez az asszony! Mi van akkor, ha a jogosítványa is megújítandó, ha olyan helyen él, ahol nincsen gyors, ideiglenes okirat megszerzésére lehetősége, ahol nem igazán járnak tömegközlekedési eszközök? Akkor hát így járt, nem tudta véleményét írásba foglaltatni az EU-s parlamenttel kapcsolatban.
Ám nekem rögvest eszembe jutottak egyszerű megoldások:
  -A helyi bizottság kijelenti, hogy Te vagy az, aki a listánkon szerepelsz, szavazz nyugodtan!
  -A helyi bizottság nem engedélyezi, hogy voksolj és ezt írásban, konkrét jogszabályi helyek megjelölésével a tudomásodra hozza.
  -A helyi bizottság felhívja az ideiglenes igazolványt kiadót és beazonosítás után lehetővé teszi a boríték urnába helyezését.
  -Minden nyilvántartóban ügyel valaki, a személyek szükséges igazolására.
  -A választásokat megelőzően a központi adatbázis ismerői minden hanyag embert időben értesítenek arról, hogy a kérdéses napon már nem lesz érvényes személyi igazolványuk. Az egyébként gyakori levelezgetések mellett az a néhány száz már nyugodtan elférhetne a postások táskájában.

Ezek a felsorolt megoldások csak akkor jöhetnének számításba, ha minden ember szavazatát a kiértékelők fontosnak tartanák. Úgy tűnik, ez nem így van. Igaz is, minden ember tartsa evidenciában az okmányai hitelességét és ne méltatlankodjon, hogy nem tud valakit egy igennel gazdagítani. Ezek után csak azt nem értem, hogyan fordulhat elő, hogy külföldön élő honfitársaim eltérő módon -könnyebben és nehezebben- adhatják le voksaikat, hogy a közlekedés szervezésével segítik adott területekről az emberek urnához való jutását, hogy zsák krumplival, néhány ezer forinttal megvásárolják az előírt helyre írandó ikszeket, hogy munkahelyeken eligazítás jelleggel hangzanak el pártok és nevek. Vagy ezek nem is lehetnek igazak? Valakik csak szórakozásképpen töltötték fel ilyen hírekkel az éter hullámait?

A tagállamokban megtörténtek a választások. Az elkövetkező öt esztendőre bekerült emberek a parlamenti politikai hovatartozásuk alapján megalkothatják képviselőcsoportjaikat és rajta, munkához láthatnak! Ennek az óriási gépezetnek a felállításában csipetnyi szerep jutott a választása mellett kardoskodó nyugdíjas asszonynak. Megérdemli tehát, hogy az érdekeit tisztességgel, becsülettel és alázattal szolgálja az ő kiválasztottja. Nem is egyszerű feladat ez, mert a honi parlamenti munkában nem ezt láthatja. A rendetlenséget, az áldemokráciát, az önzést, a hitehagyottságot, a hazugságot és még sorolhatnám, de leginkább az emberi szeretet teljes hiányát  mégsem viheti magával országházunkból Brüsszelbe. Itt maradnak azok nekünk, fegyverekkel őrzötten.
Az is lehet, hogy ezekből a csúfságokból öt évvel ezelőtt már kivittek egy szekérre valót, amivel az amúgy is betegeskedő nagy parlamentet folyamatosan mételyezik. Én legalább így értem meg azt, hogy a legutóbbi választásunkkor hangos szó nélkül tudomásul vették a számítógépes rendszerünk összeomlását, vélhető csalás-sorozatok után az "új" parlamenti patkó kialakítását.

Megmaradt bennem a bizonytalanság, képes vagyok-e befolyásolni egy óriási eu-s testület alakítását? Tisztességes dolog-e felkészítetlenül borítékba tennem egyféle véleményemet? Nagyobbik baj az, hogy a hitem rendült meg valamennyi választás tisztaságában. Nem is érdemes élcelődnöm a helyi választási bizottság munkájával és teljesen feleslegesnek érzem haza sietni a jogosítványért.

Billegő hitem ide, vagy oda, mindenki menjen el minden választáskor és a legjobb meggyőződése szerint döntsön! Aki pedig nem él ezzel a jogával, ki se nyissa a száját se jobbra, se balra, és maradjon csendben!
Az én vállaimat pedig hadd nyomja az a felelősség, hogy a mi kis országunk képviselői olyanok, amilyenek. Ha mégis szükséges, hát megkérem a szépséges Európét, tegyen rendet, járjon közbe az Őt elrabló istenénél!


2019. június 17., hétfő

Azt írja az újság

A májusi eső aranyat ér, de ennyi? Június elején a tikkasztó nyári kánikula lassan már nem is szokatlan. A szélsőséges időjárást a tegnapi jég és jókora eső csak alátámasztja.  Nem is csoda, ha mindehhez csatlakozva extrém szúnyog-inváziónak lehetünk tanúi és szenvedő alanyai. Teljesen mindegy, mikor lépek ki a lakásom ajtaján azonnal áldozatul eshetek néhány gyors, falánkabb szúnyognak.

A kabaréban is jeleskedő Psota Írén és Major Tamás ha élnének még, hallhatnám Lujzától, hogy:
   -Te Jenő! Azt írja az újság, hogy a héten 156 településen irtották a szúnyogokat! Itt nálunk Komlón még soha nem tettek ilyet. Miért nem, Jenő?
   -Jaj, Lujza! Biztosan nincs rá pénze a városunknak!
   -Az nem lehet Jenő! A minap olvastam, hogy az államnak ajándékoztunk egy óriás telket, amelyet előtte teljes mértékben közművesítettünk.
    -Ugyan Lujza, biztosan adtak rá a központi költségvetésből!
   -De Jenő! Ezt nem mondta el a polgármesterünk, amikor a telek elajándékozásával dicsekedett, csak a majdani sok munkahelyet emelte ki, várható fontos változásként.
   -Nem mondta, mert talán éppen a szúnyogirtás lehetséges megvalósításának gondolatai jártak a fejében. Lujza, miért nem hagysz engem végre nyugodtan újságot olvasni?
   -Jól van na, békében hagylak! De azért azt jó lenne tudni, hogy miért nem tartozunk mi a 156 szúnyog-irtott település közé, ugye Jenő?
   -Mert A mi Sikondánk nem olyan fontos pihenő terület, a városunkhoz csatolt községekben úgyis rég hozzá szoktak a vérszívók hadához. A panelokban lakók meg csukják be az ablakaikat, vagy szereltessenek hálót azokra!
   -Te Jenő! Lehet,hogy csak spórolni kellene? Miért nem kérdezzük meg a Pécsieket, azok ügyesen takarékoskodnak? Irtják is a szúnyogot még a panelban lakókat is védik ellenük.
   -Lujza! Pécs az egy megyei székhely, mi pedig egyre fogyatkozva, dicső napjainkra emlékező városka lettünk. Szépen kérlek, hagyj végre magamra! -mordult most már mérgesen asszonyára Jenő.
   -Jól van, befejezem! Akkor kinyitom az ablakot, mintha lehűlt volna kicsit a levegő.
   -Meg ne tedd Lujza! Ezek a rusnya kis jószágok azonnal itt fognak zümmögni a szobában és nem a te véredet szeretik.

2019. június 12., szerda

Fegyvernemek

A tüzér szakaszparancsnok légi rögzítőpont belövését kapta feladatul. Éleslövészet volt azon a szép nyári napon a Bakonyban. A 122mm-es tarackok nemcsak bennünket tettek próbára,  vizsgázni kellett a kiképzésünkben jeleskedő tiszteknek és főtiszteknek is. Az 1938 mintájú lövegek már nem tartoztak a modern harcászati eszközök körébe, cseréjük éppen az én katona éveimben kezdődhettek el.
A meteo frissített adatai percekkel korábban érkeztek meg, a ballisztikai javítások változatlanok.  Puo, stopper, tüzérségi logarléc az asztalon, a százados hozzáláthat feladatának teljesítéséhez.
Alföldi gyerek volt, többször is mesélt a falujáról, családjáról. Azok közé tartozott, akiket a földjük mellől elcsábított az alakuló néphadsereg a beígért lakás és a biztos megélhetés. Egyszerű és tiszta embernek ismerhettük meg, szerettük és ő is bennünket. A rendet és a fegyelmet megkövetelte, de -követendő példát mutatva néhány kivagyi tisztesnek-  barátként kezelte az üteg honvédjait.

Kidolgozóként nem először ültem vele egy asztalnál. Tudtam, hogy ismeretei hiányosak és lehetnek gondjai a belövéssel kapcsolatban is. A nap leáldozóban volt, a hadosztály magas rangú főtisztjei a hátunk mögött csendben beszélgettek. Nem zavarta őket, hogy mi ketten, még csendesebben megbeszéltük a feltett kérdés anyagát. A százados négyesre vizsgázott és hálásan tekintett rám a segítségem köszönete jeléül. Én pedig annak örültem, hogy segíthettem.

Az alföldi srác példás szorgalommal és alázattal szolgálta le hivatásos katonai életét. Képességei határáig mindenét adta, neki mégis csak az állandó szorongás és hiányérzet jutott. A tarackokkal együtt leselejtezték őt is. Ez tönkre is tehette az életét. Utoljára tizenöt évvel később láttam egy fővárosi kocsmában. Egyedül ült az asztalánál, azon egy üveg, mellette fél pohár hab nélküli sör. Hangosan ráköszöntem. Nem ismert meg engem, üres tekintettel a semmibe bámult és mosolyogva motyogott valamit. Búcsút intettem és távozáskor rendeltem neki egy üveg sört a jobbik fajtából.

Írtam egy olyan emberről, aki a számára nem megfelelő helyen teljesített szolgálatot mások akaratát teljesítve. Ezzel tönkre is ment az élete. Hogyan juthatott erről eszembe Magyarország parlamentjének széksoraiban ülő képviselők többsége, nem is tudom. Talán azokról beszélek, akik nincsenek tisztában a politika tudományával, akik megrendelésre emelik fel szavazáskor a kezeiket, nyomják a számukra meghatározott gombot? Való igaz, hogy ezek a mozdulatok nem indítanak útjukra pusztítani képes robbanó gránátokat, de azért hatásos fegyvernemnek bizonyulnak.
Elképzelhető, hogy majd velük is találkozok a kocsmában, ahogyan magukba roskadva kortyolgatják langyos söreiket! Nem tudok akkor mást tenni, csak ismételten rendelni. egy üveggel Mert a segítségemet - nem úgy, mint egykor a tüzér százados- ma nem igénylik, ha tetszik, szóba se állnak velem! Hja, a korsó sört ezúttal akkor én iszom meg!

2019. június 5., szerda

Brillantin

Előttem van egy Iparos tanonc-iskolai bizonyítvány 1888-ból a Pécsi Ipariskola igazgatójának, osztálytanítójának aláírásával. Kézjegyével látta el  valamilyen szervezet elnöke is, de a nevét nem tudtam kisilabizálni. A dokumentum azt hivatott igazolni, hogy "Hóhmann Antal született Bonyhádon 1872 év június 2-án, r.k. vallásu, mint borbély iparos tanuló a pécsi közs. népiskolákban elhelyezett iparos tanoncz-iskolát 3 éven át szorgalmasan látogatta..."
Ő az én nagyapám. Az előírt tantárgyakból -Hit-és erkölcstan, Olvasás, Földrajzi és történelmi ismeretek, Nyelvtan és iratfogalmazás, Szépírás, Szám-és mértan- kielégítő osztályzatot érdemelt, magaviselet dicséretes. Úgy tudom, hogy akkoriban még albérletben laktak az ipariskolák, amelyeknek létrehozását az 1884-es ipartörvény határozta meg feladatként. Mindenesetre nagyapám hivatalosan  itt lett borbély. Schneider István igazgatót kiváló elméleti és gyakorlati szakembernek tartották, aláírását a tanoncok gazdái kétkedés nélkül elfogadták.

A felnőtté vált nagyapám később Bonyhádról Sásdra költözik, családot alapít és ott gyakorolja tanult mesterségét. A hajvágás és borotválás mellett köpölyöz és fogat is húz -mesélték így nekem. Három fiának is átadja a szakmája fortélyait. Dolgoznak is szorgalmasan Svájcban, ahová útlevelet Lajos -testvéreit követve- borbély-segédként kap. Davos, Lugano és a messzi Biel  városokról tesz említést édesapám. A brillantinról is mesél, a hajat fényessé és puhává varázsoló, illatosított kenőcsről. Egy visszatérő vendége soha nem felejtette el hangosan kifejteni véleményét a szerről: Herr Hohmann, büdös ez a brillantin - mondta és közben jóízűen nevetett. Mégis minden alkalommal bedörzsöltette vele az üstökét.

Felnövök, fésű és olló a kezemben, édesapám haját vágom, néha borotválom az arcát. Gyakorlásra a testvér-fejek némelyike, katona pajtások, munkatársak adtak lehetőséget. Az olyan természetesnek tűnt, hogy a a fiaim frizuráját én alakítsam mindenféle ilyen irányú végzettség nélkül. Majd abbamaradt, ahogy a fiúk felcseperedtek. De mostanában újra indult. A fűnyírásban segítő barátom ül le néha a kezem alá, de legutóbb gyermekem kért fazonigazítást. Három-négy évtized kihagyás után furcsa volt a kérés, nem is akartam kötélnek állni. Lebeszélni róla csupán sikertelen kísérletet eredményezett, hát nekiláttam és  megcsináltam.  Jóleső érzés volt ilyenformán tudomást szereznem a gyerekem megerősített szeretetéről.

Lusta vagyok fodrászhoz járni. Az igazság az, hogy kimozdulnom hozzá egyre nehézkesebb. Felhívom mégis, időpontot kérek. Nem veszi fel, később visszahív. Jövő héten majd pontosítjuk! -fejeződik be így a beszélgetés. Szombaton jön a menyem és beszélgetünk erről. Bemegy a lakásba, hozza a kellékeket, elektromos hajnyírót, ollót. Leültet a teraszon, nyakam köré tekeri a kendőt és levágja a hosszúra megnőtt hajamat. Mégsem marad ki egy generáció, járt ez a fejemben. Van aki viszi tovább kedvtelésből, ha nem is köpölyöz, vagy húz fogat. Oda is ajándékozom Orsinak az évszázadokat és országokat is megjárt hajkefét és tenném mellé a csontnyelű, sellővel díszített borotva kést. Ám azt valamelyik testvérem vette le a polcról helyettem.

Kérdés az, hogyan fogom elmondani a fodrászomnak, nem látogatom meg mostanában...vagy végleg lemondok a szolgáltatásáról? Talán nem is baj! Soha nem dörzsölte be illatosított olajjal a megmaradó hajamat, annak szárítása előtt.