A huszonegy, az nyerőszám

    A hónap elején kicsivel több mint nyolcszáz forintot nyertem a lottón. Nem az első eset, hogy ekkora összeget kaszálok és nem is a véletlen műve. Közel négy évtizede már annak, amikor első alkalommal dobtam be a postaládába két szelvényt. Nem ám csak úgy gondolomformán, hanem akkori négyünk évszámaival kitöltve. A Szerencsejáték Rt. Igazgatójának meghívója mégsem a rendszeresen lottózónak, hanem a városban közismert tűzoltónak szólt, amikor közreműködhettem a nyerőszámok kihúzásában. 45-ből hatot, jómagam egyet, 1994. március 18-án, délután fél háromkor a komlói színházban. A nyerőszámokhoz ilyen közel azóta sem voltam, pedig nem is töltöttem ki hatoslottó szelvényt. A nagyobb összegű forintokba vetett hitem régóta a múlté, mára csupán a megszokás és a remény pislákoló lángja maradt.

     Császári pátens vezette be a lottót és adta bérbe Cataldi grófnak. Kalapos királyunknak viszont nem tetszett, hogy bankárok zsebét tömje degeszre a szerencsejáték, hát államosította.

A mai lottó első húzására 1957. március 7-én került sor és már a hatodik játékhéten megszületett az első telitalálat. Az édesanya, aki a maga és négy gyermekének születési adatait játszotta meg, 555 ezer forint boldog birtokosa lett. Ez az esemény indíthatta el édesapámat a lottó szerencsejáték göröngyös útján? Nem tudom, de elképzelhetőnek tartom. Mindenesetre egy vászonzsákocskába, összehajtogatott papír cetlikbe rejtve, elhelyezte a kilencven számot. Ezután mi mind a kilencen kiválogattunk a teljes sorból 5-5 számot. Apu kellő precizitással kitöltötte a szelvényeket és feszülten vártuk a sorsolás eredményét. És így lottózott, amíg ki tudta tölteni a szelvényeket. A kilenc szelvényből húsz is lett talán, a 3.30 Ft. is emelkedett. Édesanyám gyakran morgott vele, hangja is volt néha a civakodásnak, sokallta a bolondok adójának is titulált pénzkidobást. Ami igaz, az igaz, szüleink nem bővelkedtek anyagiakban, pedig dolgoztak éppen eleget. Apu fodrász segédként megjárta Davost, Luganot, Milanot. Elzavarta Őt a világgazdasági válság, de visszahozta a családjában megtestesült hazaszeretet, hogy tovább dolgozhasson immár hentes-és mészárosként. Hatvan évesen nyugdíjas lett, havi apanázsa elérte, talán egy tízessel meg is haladta a 800 Ft-ot!?                                                                                                                                                                                                               
Az  esedékes szelvények kitöltésekor időnként tervezgetett. Soha nem akart magának semmit. Bennünket segített volna az éppen aktuális gondjaink megoldásában. Egyszer aztán rámosolygott a szerencse. Tárgynyereményként tízenezer forintot nyert. Mennyire örült! Úszott a boldogságban. Én mentem vele bevásárolni a pécsi Centrum Áruházba. Felesleges dolgokra egy fillért sem költöttünk.

     Jaj, de rég nem lottózik már! Ha kicsiben is, hát én folytatom. Olyan ez, mint a pirítós kenyér. A konyhai tűzhelyen  készítette reggelenként és el nem engedett bennünket anélkül, hogy abból ne ettünk volna. Ezt gyakran megteszem magam is, ma is, ha nem is a tűzhely pirosló platniján.

Édesapám meg én is, talán vártunk valahol egy-egy nagyobb nyereményt, de mindketten jól tudtuk, hogy megkapjuk azokat szépen, sorjában. Neki 21 "öttalálatosa" volt és 15 alkalommal örülhetett is azoknak. Tibor még búcsút inthetett, de sem ő, sem a többiek, Tamás, László, András, Bálint és Klára, már nem nézhettek a nagypapa társaságában a fényképezőgép lencséjébe.

Munka ez, vagy mulatság?

    Én ott voltam, amikor elkészült az a hinta. Láttam a fiúk arcán az alkotás örömét. Voltak árgus szemek, persze, de az első gyerek kilengéstől kilengésig tartó felszabadult nevetése elűzte mind a gyanakvást. Úgy valósult meg ez a játék, mint sok egyéb más is a falu szabadidő parkjában, önzetlenül adott saját munkával, sokak összefogásával. A legnagyobb értéket képviselő fát, az idő múlását hetykén elutasító akácot az erdőgazdaság ajándékba adta. Talán csak a csavarokért kellett fizetni, amelyek oldható kötéssel fogták egységbe a szerkezeti elemeket. Felületkezelés, beállítás, rögzítés és a hinta felakasztása után a bátrabbja már nagyot ugorhatott a frissen felásózott homokba. Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy ez a néhány éve, a parkunkat gazdagító hinta helyet adjon majd olyan kamasz fiúknak és lányoknak is, akik csak ma születtek.

     Ötödik is lehet már ez a tél, amelyiknek hófehér bundáját a hinta látja. A tavaszt épp úgy várja, mint a mögötte leveleiket vesztett fák. A kopasz ágak rügyeznének, a hinta a gyerekek visongását hallaná. Végül ő sikít ijedtében, némán, reménykedve abban, hogy a felvisító motoros fűrész megáll, lecsendesül, visszaadja csendjét a parknak.

     De nem így történt! Emberek jöttek, felsírt a stihl és az akácokat álltóhelyükben derékba vágták. Volt hinta, nincs hinta! És rögvest építettek egy újat, európaibbat, drágábbat, nagyobbat?

Úgy gondolom, hogy az önkormányzat pályázaton nyert pénzen csinosítgatja a parkot a tél közepén. Nagyszerű dolog ez! Bizonyára határidős elszámolási kötelezettség miatti a télvíz idején folytatott munka. Azt viszont nem értem, miért kellett beindítani a motoros fűrészt?

Az egykor kecses, darabokra szaggatott, halott hinta most ott hever tehetetlenül egy sorozatban gyártott új mellett. Egyetlen reménye már csak az lehet, hogy a nyáron még vidáman hancúrozó gyerekek látni fogják, miként fogja őket tüzes táncával még egyszer szolgálni, ha szüleikkel szalonnát tűznek a nyársra.

- Miért nem lehetett az akácból készített hintát a helyén hagyni, a másikat pedig mellé, mögé, elé, vagy bárhova felépíteni?

- Miért nem lehetett szétszerelni, ha olyannyira útban volt?

- Miért nem lehetett visszaadni azoknak, akik azt megépítették?

- Miért nem lehetett bárhol a faluban, a városban újra összeállítani?

- Miért nem lehetett hinta céljára bárkinek felajánlani?

- Miért nem lehetett józanul gondolkodni egy érték megsemmisítése előtt?

- Miért nem lehetett megtagadni inkább, mint a dőre utasítást balga módon végrehajtani?

- Miért nem lehetett megkérdezni okosabbat?

- Miért nem lehetett mások előtt fejet hajtani és elnézést kérni?

Azért, mert sokan vannak, szerepüket helytelenül értelmező, tevékenységüket hibátlannak megítélő emberek, akik végzik közös dolgainkat. Mert nem járnak Vörösmarty könyvtárában, nem is keveredik véletlenül sem gondolataik közé:

" Ez jó mulatság, férfi munka volt! "

Fiú lesz, vagy leány?

     Kezdő vő koromban még csak gyerekcsináló sapkát viseltem. Tettem ezt azért is, mert nem titkolt szándékom volt az utód gyors nemzése. Feleségemmel együtt komolyan neki is láttunk ennek a nemes feladatnak mielőbbi végrehajtásához. Ment is a dolog, kellő gyakorisággal, nem esett ez nehezére akkoriban egyikünknek sem. Közös elhatározásunknak és fáradtságot nem kímélő munkánknak -ahogy annak lennie kellett- meg is lett a gyümölcsöt termő eredménye.

    A várakozás hosszú hónapjai alatt egy pillanatig sem gondoltam születendő gyermekem nemére, mert abban a mély hitben és szent meggyőződésben éltem, hogy nekem elsőre, kívánságomnak megfelelően, fiúgyermek fogja elhagyni édesanyja biztonságot, szerető meleget adó testét. Ebbeli elképzelésemnek hangot is adtam, nem is egyszer, százszor. Abban az időben az orvostársadalom nem fektetett nagy energiát abba, hogy előre közölje, kire számíthatnak a szülők, pöcse, vagy puncija lesz az újszülött babának. Így aztán -leginkább nekem köszönhetően- a széles rokonságtól a II/3-as tűzoltóig mindenki arra számított, hogy majdan apja nyomdokaiba lépő, sportos dalia nevelődhet a gyermekből.

     A néhány óvatos megfontoltságra intő mondat úgy suhant el a fülem mellett, mint a vizet árasztó tavaszi szél.

  -A lánygyerek is gyerek, meg aztán születhet még másodikként fiú, aki továbbviheti a nevedet!

- ám én az ilyen megnyilatkozásokra csak legyintettem könnyelműen és megmosolyogtam őket, akiknek a száját azok elhagyták.

     Végre eljött a várva várt nap. Megjött a kicsi, a születés traumájától sírva, mint az összes többi. Nem elég, hogy nem mosolygott az apjára, még elnézést sem kért, hogy kisleányként vette a bátorságot világra jönni.

A felépített piramisom összedőlt, egyszerűen nem tudtam kezelni a kérdést. Magam előtt láttam egyszerre a világ összes kaján vigyorát és elnéző, szánakozó mosolyát.. Hallgattam az utólagos, okos tanácsokat, melyek szerint kifordított sapkában, szeretett anyós jelenlétében, télikabátba burkolózva kellett volna szeretkezni, meg ilyenek. Magamba dőltem és ellenkezés nélkül hagytam, hogy a kicsorduló könnyeim legördülve mossák egy újszülött édesapa arcát.

     A várt arcok mindegyike bejött. Közülük legtöbb mégiscsak a megosztott, közös öröm kifejezője volt. Egyébként is minden csoda három napig tart. Na jó, ez tartott négyig, négy és félig. És a gyorsvonat sebességével száguldó idő nem hagyta a sebeket sokáig nyalogatni, hamar begyógyította azokat. Sőt! Az egyik megállóban fiút pottyantott az ott várakozó szülők ölébe.

     Szépségversenyen találkoztam az apukával. Dagadó mellel, büszkén mutatott a pódiumon vetélkedő gyönyörű leányára, aki ma már önállóan keresi kenyerét. A fiú is megnőtt, főiskola padjait koptatja és ütőjével a pattogó labdát úgy kergeti az asztal körül, hogy az apjának is tessék.

Az édesapa feje lágya is benőtt már. Ma, ötven évesen nem kerget délibábot, eszébe sem jut semmilyen diszkrimináció. Gondolkodás nélkül, egyformán méri gyerekeinek a szeretetét.

És a gyerekcsináló sapkát örömmel húzza a fejébe, minden téli disznó vágásakor.