Ajándék

"Kívánom, hogy legyenek körülötted olyanok. akik értékelik azt, amit adni tudsz. Hogy legyenek melletted jó emberek, akik őszinte szeretettel fordulnak feléd és óvva súgják:"ne csináld!" Legyen melletted mindig valaki, aki kezét nyújtja a bajban, letörli a könnyeidet és a karjaiba zár"

   Köszönöm a megtiszteltetést, hogy karácsonykor ismét beszélhetek a falu apraja-nagyja előtt, nem másról, ismét a szeretetről. Jézus tanításáról, aki nem azt mondta, hogy higgyünk, hanem azt, hogy szeressünk.Sokan írtak márt erről az érzésről, regények, szebbnél szebb versek hirdetik a fontosságát. Most én vagyok a soros, mert megkértek rá. A jóról és a szeretetről, mint elválaszthatatlan barátokról  szeretnék szólni. 

   Egy mondás szerint bűnös az az ember, aki bár tehetné, mégsem adja a jót. Ami valakinek jó, elképzelhető, hogy másnak az a rosszat jelenti. Követendő szabályok szorító karjai között éljük le az életünket.  Van-e lehetőségem akkor a választásra? Jót teszek-e, ha végrehajtom a rosszat, ha pedig nemet mondok rá, helyesen cselekszem-e?  Ugyanígy küszködhetünk Isten törvényeivel is. Hiába fogadja el azokat az eszem, ha mást akar a szívem. És így élem le az egész életemet, a jó és a rossz állandó kíséretével, választási lehetőségeikkel.

   Amikor először rácsodálkozok a világra, fogalmam sincs arról, hogy mi az a jó és mi a rossz. Hamar rájövök, hogy édesanyám gyengéd ölelése nagyon jó dolog. És ahogy a gyermekkort elhagyva felnőtté válok, már mindent tudok a jóról és a rosszról. Azt hiszem, de ez nem igaz, mert jönnek az új ismeretek. Ezek az egymásnak ellentmondó fogalmak minden emberben másképpen rögzítődnek, tehát soha nem lesz fekete-fehéren elkülöníthető. Ami neked rossz, az lehet nekem akár a jó is.  Amikor gyermeked születik, tanítsd meg neki cselekedni a jót, de mondd el a rosszat is. Vigyázz, mert legnagyobb tanítómestere a te életed lesz! Társad hasonlóan tegye ezt és a gyermek természetesen jó lesz. Az ember élete is egy tanár, szerteágazó tudással, kellő erőszakkal, gyengéd okítással, mégis mindenkor befolyásolhatóan. Hiába tudod, hogy a kisiskolás buksiját teletömik felesleges, gyakran ellenőrizhetetlen információkkal, nem tehetsz e gyakorlat ellen semmit, de a fejecskékben rendet tehetsz. Nem különb a felsőbb iskola sem és minden jót és rosszat magában hordozhat egy munkahely, vagy más közösség is.

   És mégis hogyan kell csinálni? Miként kell és lehet a birtokomban lévő jót másnak adni? Gyereknek, unokának, szülőnek, társnak, barátnak, ismerősnek, arra rászorulónak? Keveseknek adatik meg az, hogy tanulás nélkül -csak mert a génjeikben hordozzák- szórni tudják a jót. Nem így működik, a jót adni és elfogadni, kemény edzések utáni munka eredménye lehet. Ha jól dolgoztunk, felneveltük testünk minden porcikájában a szeretetet és akkor annak ápolása már a világ legegyszerűbb feladata lesz. Gyakorolni, kinyilvánítani kell, ahányszor arra lehetőség kínálkozik. Egy falat kenyér, egy mosoly pillanatok műve csupán, mégis egész napra elegendő örömet adhat. Tékozoljunk hát nyugodt szívvel korunktól függetlenül és közben keressük az újat, amit becsomagolhatunk a másoknak is adható ajándékok tárházába. Ha elég ügyesek vagyunk, ez a körforgalom állandósul és nem követjük el a bűnt azzal, hogy a jót megtartjuk a saját zsebünkben.  

 Márai Sándor: Ajándék

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

   Karácsony van. A legdrágább kincs, a szeretet ünnepe ez, de ezt adni és elfogadni -minden ünneptől függetlenül, naponta kell gyakorolni.  Szeretni egyedül nem lehet, mert az nem más, mint törődés a másikkal. Elfogadom olyannak, amilyen és nem próbálom megváltoztatni. Megbízom benne és nem kötöm feltételekhez a létezését.Az, akit szeretünk, olyankor is mosolyt tud csalni az arcunkra, amikor nincs velünk. Elég, ha csak rágondolunk. A szeretet társasjáték, nem működik egyedül, és nem elég érezni, azt ki is kell mutatni. Az emberi kapcsolatokban a legapróbb dolgoknak, gesztusoknak is örülni kell, mert feltételek nélkül, tiszta szívvel szeretni a legjobb dolog a világon.A szeretet összetett és egyszerű. Összetett, mert kellemes és fájdalmas élmények, gondolatok és érzések kusza összessége és egyszerű, mert amint átláthatóvá válik, úgy lesz egyre tisztább, egyszerűen kifejezhető és megélhető. A szeretet feltételekhez köthető adomány. Nem kívül kell keresni, másoktól elvárni, hogy szeressenek. Nap mint nap nekem kell tennem érte

   És folytathatnám azzal, hogy saját magunkat is kell szeretni, mert az nem egy önző dolog, sőt, alapja a másik felé megnyilvánuló szeretetnek. A szeretetet tanulni kell, mert nem más az, mint az odaadás, támogatás és védelem.Sok múlik azon is, hogy honnan jövünk, mit tanultunk, kaptunk az elődeinktől, hogyan nyilvánult meg a szeretet a szűkebb, tágabb családban.  A legfontosabb pedig, hogy tudtuk-e fejleszteni magunkat,mert ez nem egy könnyű, végtelen feladat. A szeretetnek annyi definíciója létezik, ahányan vagyunk, és annyiféle lehet, ahányan vagyunk. Nincs kora, nincs neme, nincs vallása.

   Azt hiszem, túl bonyolultan fogalmaztam meg a gondolataimat. Leegyszerűsítve hadd bocsátkozzak ismétlésbe. Ha az idei esztendő falusi - különösen a gyermekeket foglalkoztató- eseményeire, a mára feldíszített fenyőnkre- az ünnepen egymással versengő, vendégeket csalogató ablakokra, a környezetünket szépítő munkákra gondolok, akkor a szeretet nyilvánvaló hirdetéséhez csak az kell, hogy a templomból kilépve ,karácsonyfánk fényénél igaz mosolyunkkal köszöntsük a másikat.

Mielőtt egy verssel befejezem, megköszönöm a figyelmüket, mindenkinek örömökben gazdag karácsonyi ünnepeket kívánok! 

Bencze Marianna: Csendesedjünk 

"Rohanunk, mintha életünk késnénk le,

ha öt perccel később érünk oda,

sietünk, egymás mellett úgy megyünk el…

egymás szemébe nem nézünk soha,

futunk, Karácsony lesz, két nap, s egy éjszaka,

már csak ennyi maradt az égi szép-csoda.

Nincsenek már azok a régi ünnepek,

mikor díszbe öltöztek lelkek és szívek,

s áldott némasággal várták az éjszakát,

szenthittel hitték Betlehem csillagát,

és imádkoztak, együtt, szeretetben,

Miatyánk, Miatyánk ki vagy a mennyekben…

Nincs már az a régi boldog áhítat,

mit a karácsony nyugalma átitat…

csak futunk, csak futunk,

s az életünk utol mégsem érjük,

futva, rohanva el sosem érjük…

mert pihenni kéne, mint régen, régi ünnepen,

egymáshoz szólva, szépen, csendesen."

 

Hinni kell !?

   Kisiskolás koromban az egész osztály vonatra ült és rövid utazást követően leszállt Magyarszék-Sikonda gyógyfürdő állomásnál. Néhány kilométeres gyaloglás után meg is érkeztünk a strandra. Hétköznap volt, zavartalanul pancsolhattunk egész álló nap a Mecsek e kis katlanjában megépített medence vizében. Hétvégeken felnőttként is jártam ott, tűt nem lehetett közénk leejteni. Komló központjában az uszodát elbontották, a térségben csak Sikonda üzemelt, nem csoda hát, hogy tömegek látogatták. Az emberek jó kedvvel fürdőztek tenyérnyi helyen is, szerették ezt a helyet, gyakran meg is látogatták. 

A szanatórium épülete -változó eszközökkel- mindig az emberek pihenését és gyógyulását szolgálta. A bányászok erejének folyamatos karbantartása mellett hosszú időn keresztül orvosi felügyelet mellett "civilek"is igénybe vehették a házon belüli medence vizét és a gyógyászatát. 

Majd hirtelen megváltozott a világ. A strand medencéit összetörték, eltüntették. Az út ellentétes oldalán jó pénzért igénybe vehető újak épültek, szállodával együtt. A szanatórium épületét korszerűsítették, új fizioterápiás eszközöket vásároltak, de az ajtókat a betegek előtt bezárták. Kié lett, ki lakik benne, fogalmam sincs. Az erkélyen néha száradni teregetett ruhákat látok. 

Az erdőt bekerítette a kárpótlás új tulajdonosa, én felhagyhatok a sétáimmal, de mit tegyen a drótokon fennakadt őzike? Az évszázados és ma is használt földes út területét meggondolatlanul eladták. Azonnal megépített fémháló még a Megváltót is bekerítette. Sok-hektáros termőföldeken ma a napelemek virágoznak. A házamat soha nem világította meg utcai lámpa, ám a kitekert égők sötétjét a falumban látom.

 

   Amiket itt panaszosan fölsorakoztatva leírtam, itt vannak mellettem, a rendszerváltás szüleményei ezek. Körültekintés nélküliek, gyakorta a közösségi érdekeket sértők. Másképpen képzeltem el ezt a gyorsan eliramodó harminc esztendőt. Még az a szerencsém, hogy pislákol még bennem az optimizmus apró lángja. Nem véletlenül jutottak hirtelen eszembe G. Hajnóczy Rózsa biztató szavai: "Hinni kell! Mindegy, hogy miben, hiszen gyarló emberek vagyunk, az igazságot úgysem látjuk. Higgyünk a jóban, a szépségben, s talán minden jóvá és széppé válik, ha őszinte szívvel hiszünk benne."  

 

Indul a bakterház?

   Az "Indul a bakterház" c. film egyszerűsége és  humora belopta magát a szívem csücskébe. Negyvenkét év után még ma is -ha megtalál- leragaszt a székre és gondtalan kikapcsolódást hoz nekem ajándékba. Ebben bizonyára nagy szerepe van az igazán egyszerű -fejtörést egy pillanatra se okozó- történéseknek és a hozzájuk kapcsolódó szereplők alakításának. Bendegúz csibészségei utolérhetetlenek, a Csámpás Rozi se akárki és folytathatnám a sort. De most nem igazán  erről akarok beszélni.

 

   Óvodából viszi haza személyautójában két gyermekét az édesanya. Mindössze másfél kilométeres ez az út. A táv közepén fénysorompóval ellátott vasúti kereszteződés. Anyuka és az egyik kicsi soha többé nem érnek haza. Otthon hiába várja őket a négy testvér-gyerek. A frontális ütközés végeredményéről fél óra után a számítógép képernyőjén felvételeket látok. Szülőházam kertjének végénél állt meg a személyvonat sérült mozdony-paripája, előtte egy roncs, két összegyűrt halottal és egy megmenekült kicsi szívvel.

   Koltai Róbert, mindig időben leeresztette a sorompókat. Előfordult, hogy az elhaladó vonat füstje se látszott már, de szabad utat az átkelőnél hosszú percekig nem kaptak a szekerükön egyre hangosabban ágáló parasztok. Végül azért a bakter -fanyar mosolyával kísérve- szabaddá tette az áthaladást. Abban az időben majd minden sínpárral érintkező út, annak teljes szélességét lezáró sorompókat kapott. Azokhoz őr-bakterházakat építettek, amelyekben a szolgálatot teljesítő vasutas mindig tudott a szerelvények érkezésének pontos idejéről. Tették a dolgukat forgalmas útvonalakon és ott is, ahol naponta csak néhány vonat zaja törte meg a csendet. Ezek a vasparipák nem is találkoztak csak nagyon ritkán közúti közlekedési eszközökkel.

Majd nagyon gyorsan megváltozott a világ. Az utakon sebes iramban szaporodtak el azok a motoros erőkkel meghajtott közlekedési és szállítási eszközök, amelyek nem csak sokasodtak, de sebességük, tömegük is nőttön nőtt. Természetesen a vasút is egyre korszerűbb eszközöket sorakoztatott fel. A 328-as, 424.-es gőzmozdonyokat dízel-és elektromos meghajtású paripák váltották fel. Nem él már családjával együtt a kis földjét művelő bakter a róla elnevezett házacskában. Munkáját a messziről vezérelt sorompók, fénysorompók vették át. Ezek működéséhez elengedhetetlenül szükséges egy olyan eszköz, amely érzékeli a síneken elhaladó járművet és "beszélni" is képes vele. "Balíz" a neve, elképesztően sokat tud, de azért ő sem hibátlan.

   A vasúti balesetek tragikus hírei mostanában egyre gyakrabban kelnek útra. A számuk emelkedését senki nem tagadja. A legnagyobb odafigyelés ellenére a biztonsági berendezések meghibásodhatnak, illetve a feladatuk ellátása lehet nem teljes értékű. A balesetek túlnyomó többségének okozója mégis a közúton érkező. Ha pedig alaposan megolvassuk a vonatkozó KRESZ szabályokat, elképzelni is nehezen tudjuk a mozdonyvezetők és a baktert helyettesítők felelősségét a balesetek létrejöttében.

 

   Emberi mulasztás, helytelen magatartás, szabályszegés! A kezdők és a rutinos vezetők felváltva okozói a bajnak. Nem vagyok biztos abban, hogy a jogosítvánnyal rendelkező emberek -egészségi állapotukra való tekintettel- alkalmasak-e a vezetésre. Utasként ültem olyan autóban, amelyből a célhoz érkezve nagy örömmel szálltam ki és a vérnyomásom is rendeződhetett. Szó szerint a félelem érzése látogatott meg néhány helyzetben azon a rövid úton. Akkor ez az ismerősöm be is látta az alkalmatlanságát és hiába volt egészen friss keletű a jogosítványa, bezárta azt jó mélyre az egyik szekrény fiókjába. Elmúlt már 85-éves, eladta az autóját is, hogy biztos legyen magában.

Távol áll tőlem az, hogy bántsam az időseket, magam is közéjük tartozok. A fiatal százzal repeszt a városban kipufogó nélkül és a kanyarhoz érve gyakran veszi igénybe a szembejövők forgalmi sávját. Naponta tapasztalom a rádió zenés dübörgését. És amíg az éthordót a csinos lányka a helyére viszi, a kocsi nyitott ajtaján keresztül nem kívánt -a szirénázó autót is csendre intő- térzenét hallgathat egy nagy-sugarú kör. A vágányokat elhagyva már rég a közutakon járunk, ahol a helyzet csak rosszabb. A tájékoztatásunk eszközeinek köszönhetően minden koccanásról, csattanásról tudomást szerezhetünk. Gondolkodás nélkül elénk tárják a legvéresebb eseteket is, de azok lehetséges okát gyakran még keresni is elfelejtik. Minden ilyen hírben olvasható, hallható, hogy a tűzoltók feszítő-vágó berendezés segítségével kiemelik a járműből a sérültet, sérülteket és az áramtalanítást is elvégzik. Ennél többet igazán nem tudunk meg, ok-nyomozni, az esetre visszatérni senki nem ér rá. 

A statisztikai adatok elszomorítóak. Néhány éves stagnálás után 2021-től emelkedik a sérülések és elhalálozottak száma. Jó lenne lecsípni az irdatlan mennyiségű reklámból és foglalkozni a balesetekkel, azok okaival. Megújítani a közlekedésrendészet szervezetét, munkájukban nagyobb hangsúlyt fektetni a megelőzésre. Az adóforintokból felújítással korszerűvé tenni a közlekedési utakat és "seprűt" adni a fenntartók kezébe azok folyamatos tisztán tartására. 

 

   Végül -de talán legelsőként- nyugalmat, békességet és tisztes megélhetési lehetőséget kell biztosítani minden állampolgár számára, hogy a volán mögé ülve ne az állandó gondjai és bajai járjanak vitustáncot a fejében, hanem erőben és szellemében frissen, csak a vezetésre koncentrálva tehesse meg a kilométereit. 

A sofőr dala jutott eszembe: "Veszélyes úton jársz, hogy el ne térj, jól vigyázz! Ne légy hát álmodozó, mert élni szép, élni jó!"            

Őszi hangulat

  Borongós őszi hangulatot ébreszt bennem a kert. Besegít neki a mozdulatlan, hűvös levegő, de még a seszínű felhők mögül fáradtan ki-kibúvó nap is. Az ablakok párkányára tavasszal kihelyezett futó muskátlik helyére a tél fagyos hidegével is dacoló árvácskák kerültek. 

Egész nyáron díszítették a házat, jóleső érzést keltettek a szépségüket elismerő szemek gazdáinak lelkében. Most pedig megpihennek az asztal tetején, mielőtt végső helyükre, a komposztáló edénybe tennénk azokat. November közepe van és még mindig bontják a szirmaikat. Egyik színe érdekesebb és szebb mint a másiké. Nincs közöttük piros vagy fehér, mindegyik valamilyen keverék szín, meg sem határozható. A festőművész természet remekművei. Nem kell, hogy pironkodjanak a mögöttük pompázó hófehér krizantémok jelenléte miatt. 

 

   Ezek a virágok a kert asztalán olyanok, amilyenek mi emberek vagyunk, szeretnénk lenni. Megszületünk és megerősödünk. Erőnk teljében kivirágzunk, majd a szirmaink hullani kezdenek és a "kerti asztal" tetejére kerülünk. 

 

   Lehet, hogy át kellene a muskátlikat teleltetni és esélyt adni tavasszal új virágjainak születésére?

Süni

   Amikor a képes folyóirat legfrissebb számát hozza az unokám, meseolvasás következik. Ez az én feladatom, amit örömmel teljesítek. Nemsokára amúgy is eljön az az idő, amikor én csak hallgatom, ő pedig olvassa. Bevallom őszintén, hogy nekem ezeknek a meséknek a többsége nem tetszik. Mások az igényeim, csak erről lehet szó. Igazából már azokkal se vagyok megelégedve, amelyeken felnőttem. 

   Egyszer egy valós esemény arra ösztökélt, hogy írjak egyféle mesét. A Piroska és a farkas adta hozzá az ötletet. Megfogalmaztam másként Grimm fivéreknek ezt a klasszikus meséjét, szerintem egészen jól sikeredett. Megszabadítottam magam egy tüskétől és másnak sem okoztam fájdalmat. Majd egyszer írok egy sajátot is!-gondoltam akkor, de azóta se  mertem elkezdeni. Szerencsém az, hogy ezzel csak saját magamnak vagyok adósa.

Egy olyan 90-évén túl is tollat forgató emberrel beszélgettem erről, aki a tudását mindig önzetlenül adja tovább. Aki az élete során ezernyi mesét olvasott, mondott és talált ki az arra leginkább fogékonyabbaknak, az óvodás gyerekeknek. Annyi érdekeset hallottam tőle, adott olyan sok bátorságot hogy elindultam egy kiruccanásra a mesék világába. De már a bevezető mondat nehézkes megfogalmazása előtt elakadtam. Eszembe jutott Antoine de Saint-Exupéry: "Mit kell tennem, hogy megszelídítselek?-kérdezte a kis herceg. _Sok-sok türelem kell hozzá- felelte a róka. Először leülsz szép, tisztes távolságba tőlem, úgy ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak a félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..." Ilyen sorok után szabad nekem tintát és papírost pazarolni? -vetődött fel bennem nem először ez a kérdés. Gyorsan elhessegettem magam elől a kérdőjeleket és nekiláttam újra a mese megírásához. 

   Somogyországban a Rinya-patak melletti sík vidéken van egy kis zsákfalu. Annak mondják, mert ember készítette műutak innen már nem vezetnek tovább. Estefelé a lenyugvó nap elindul a tágas legelő felé és a virágos réten álomra hajtja le a fejét. Utolsó pillantásával még visszatekint keletre és bearanyozza az éjszakai életre ébredő erdő égbe nyúló ágait.

A magas tölgy odújából kidugja fejét a bagoly és -hogy körülnézzen az éjszakai vadászat előtt- forgatni próbálja a szemét, ahogyan legutóbb a kis sün tanította neki. Nem sikerült, marad a régi módszernél, jobbra-balra, le-fel mozgatja a nyakát és máris tisztán látja, hogy korai még indulnia. A tüskés bokor sűrűjében a szarka apa csendre intette mind az öt fiókáját. Beszólt a formás labda alakú fészek oldalán a kerek nyíláson és megnyugtatta a kicsiket, hogy holnap is mindenki egyformán nyitogathatja a csőrét a finom falatokért.  Anyjuk betakargatta őket meleg szárnyaival és az utolsó fénysugár ajtót nyitott a sötétedő csendnek. Egy közeli rigópár kíván trillázva jó éjszakát, amire messzebbről egy fácánkakas válaszol érdes rikkantással.

 

A faluban kigyulladnak a lámpák, de a templom és mellette a harangláb tornyait nem világítják meg. A megfáradt, dolgos emberek pihenni készülődnek. A kelő hold már sejtetni engedi  pácod vár földsáncait, ahol egykor a törökök, majd a kurucok forgatták fegyvereiket a rabságunkért, a szabadságunkért. Sokat mesélt erről a gyerekeknek az iskola néptanítója, Vendel bácsi. Az égi lámpás fénysugarai fürdőznek a közeli tó vízében, amit egy-egy  ragadozó balin csobbanása fodroz. Az erdő vadjai közül nesztelenül indulnak élelmet szerző portyájukra az éjszaka ragadozói, hogy a kelő nap sugara előtt, dolguk végeztével már az otthon békéjében sütkérezhessenek. 

 

   A sün korán kelő, szorgalmas lakója ennek a csoda szép -koronája színét évszakonként újra festő- világnak. Mindenki tiszteli, vagy szereti. Egyszer egy vándorcirkuszból erre tévedt egy medve. Az elkóborolt mancsos nagyon fáradt volt és napok óta csak a kukák szegényes kínálatából élt. Amikor fáradtan leheveredett egy tisztásra, álomba szenderült és szamócáról álmodott. A kis "tüskéshátú" a korai érésű vadkörte lehullott terméseit tűzködte tüskéire és már hazafelé tartott, amikor az ébredező mackót észrevette. Jól látta, hogy éhes, hát elvezette egy olyan fához, amelynek odvát nemrég méhek lakták és hagytak benne egy kevéske mézet. Egy ebédre jó lesz és megmutatta. A falatozás után ahhoz az erdőszéli úthoz értek, ahonnan jól láthatóak voltak a messze távolban letáborozott cirkusz magasba nyúló sátrai. Mancsairól a mézet nyalogatva, hálás szemmel nézett a kis tüskésre és elindult övéihez. 

   A szarka egy csillogó csodával a csőrében ért haza a faluból. Fészkébe tette és emberi szót is kiejtve dicsekedett legújabb tolvajlásával. Szarka asszonyság örült az ajándéknak, csak a sün morgolódott, nem először és megint hiába.

-   Segíts inkább a szarvasnak az ékszerek gyűjtögetése helyett! Teljesen ellepték az élősködők, hiába vakaródzik, nem tud megszabadulni tőlük! -mondta és a közeli cserhez dörzsölődő   agancsosra mutatott. 

-   Nem először teszem ezt, mindig szívesen segítek, magam is jól járok! -cserregte élesen és frakkos ruhájában a bika vállára szállva, megkezdte annak tisztogatását.

 

Róka sompolygott a falu felől, hírt hozott. Lehunyta szemeit az idős gazda, aki gyakran járt ki a zöldbe és valami meglepetést, valami szépet és jót mindig kitalált az erdő vadjainak. Szerették is az öreget, soha nem jött üres szekérrel. A most 90 éves óvónéni unokaként kísérte ki nagypapát a temetőbe. Az elbúcsúzás napján a két deres, Játék és Juci a díszes halottas kocsit nem vitték ki a temetőbe, gazdájukkal együtt a megszokott otthoni udvarba fordultak és onnan csak az istállóba voltak hajlandók beállni. A róka szavai után a tisztáson kis időre megállt az élet, a mozdulatlan állatok hallhatták, hogyan lélegzik a hirtelen csend. Félénken indult mindenki az útjára, de azért titokban bíztak abban, hogy a falu és az erdő, az állat és az ember közötti harmónia nem fog megsérülni. Ezt a kis sün gyorsan meg is erősítette, így a szarka nyugodtan folytatta munkáját a szarvas háta közepén.

 

   A sün régi lakója ennek a Rinya-patak menti erdőnek. Mindenkit ismer, mindenkihez van egy-egy jó szava és akinek tud, annak segít. Ezért hát -nagyságuktól és életformájuktól függetlenül- megszerették, tisztelik és becsülik a lakók. Olyan ő, amilyennek lennie kell az emberek közösségében egy polgármesternek. Itt nincsenek választások, pártok, hirdetések, plakátok. Itt az éhes róka lemond saját jóízű falatáról és a fiakat szoptató párjának adja azokat. Senki nem gondol arra, hogy egy jottányit is többet érne a másiknál. 

   A falut ma kevesebben lakják. Választanak, de sokadszorra is ugyanaz a polgármester. Az emberek megbíznak benne, bizonyára jól képviseli az érdekeiket. Tanultak volna valamit az erdő állataitól?  

 

   A kerti házacskát körbefutó lugas hintaágyán ül az anyuka, mellette a gyermeke. A kis sünről szólt a mese, aki a tüskés hátán ügyesen hordja haza a fáról lehullott gyümölcsöket. A kis srác a mese végét nem igazán értette. Felállt és mint a bagoly, körbe forgatta a fejét, majd felkiáltott.

   -Nézd anyu! Ott van a Süni! -mutat rá egy levélre.

   -Hát az nem a Süni. Csak a délutáni napsugár játszadozik a szőlő leveleivel.- feleli anyu, de gyorsan rájön arra, hogy helytelen a válasza és folytatja az előző, egyszer már befejezett mesét.

Igazad van, ez tényleg a Süni! Egy kicsikét soványabb lett, nem talált volna elég hullott almát? De nézd csak meg jól! Mintha egy horgászbotot tartana a kezében. Lehet hogy pecázni megy a tóhoz, halat fogni vacsorára.

   -Na de anyu, miket mondasz? Nem látod hogy az csak egy másik levél árnyékképe? - néz fel a gyerek édesanyjára és mosolyog.

   -Te kis csibész! - szól az anyuka és cuppanós puszit nyom gyermeke buksijára.

 

   Az idős óvónéni betegen fekszik már hónapok óta. Úgy szeretne még egyszer eljutni szülőfalujába. Meglátogatni a Nagypapa sírját, emlékezni Játékra és Jucira, sétálni a virágos réten, barangolni kicsit az erdőben. "Késő bánat, ebgondolat" -jutott ez az eszébe és fáradtan fordította fejét a szobaajtó irányába.  Majd elrestellte magát, amikor meglátta az ágya mellett a rá hűségesen vigyázó két kutyust. 

Csillagos ötös

    A nyári szünetben egy szabadon választott, francia nyelven íródott könyvet kell kiolvasni. A következő tanév elején pedig írásban és szóban is számot adni az olvasottakról, természetesen francia nyelven. A feladatot azok az elsős gimnazisták kapták, akik az érettségivel egyidőben a felsőfokú nyelvvizsgát szeretnék eredményesen letenni. Ez a mostani feladat egy mérföldkő is volt. Akinek nem sikerül, az elbotlik és nem folytathatja ezt a sajátos tanulást, hagyományos iskolai padba ül vissza. 

 

Eszembe jutottak az én középiskolai orosz - olasz óráim, és a néhány önként vállalt, ebéd utáni latin szakköröm. Egyiknél se volt elvárás, hogy komolyan vegyük a tanulását, nem is tettük azt meg. Oroszból mégis érettségiztem, tudomásom szerint egymagam a négy osztály tanulói közül. Az olaszt feldobta az, hogy nyugodtan meghallgathattuk a Beatles fiúkat. Lemezeiket a lányok olaszországi levelezős kapcsolatainak köszönhettük. Sokat nem tettem érte, de a taljánok nyelvén mégis, még ma is kerek és értelmes mondatokat tudok megfogalmazni. Cicero latinját azért választottam, hogy az osztályunkhoz később csatlakozó barátom ne egyedül üljön Feri bácsival szemben. Ez utóbbi nem tartott sokáig, de hasznát vettem a megszerzett ismereteknek abban a néhány esztendőben, amikor diagnosztikai területen az egészségügyben dolgoztam. Az elsajátított tudás a mai középfokú nyelvvizsga követelményétől azért messze táborozott. 

   Unokám egy krimit választott. Mindegyik fejezet egy-egy bűncselekmény elkövetéséről és felderítéséről szól, de azok mégis sejtetni engedik az összetartozásukat. A kiejtésükben is ismeretlen szavak az olvasást és szövegértést megnehezítették, ám a végeredmény lehetővé tette hogy nekilásson a dolgozat megírásához és felkészüljön a szóbeli megmérettetésre.                                                           Az első évet egyébként jó eredménnyel záró diák időt és energiát nem sajnálva lapozgatta a szótárt és foglalta kerek mondatokba a regény történetét és azt, amit az író kihozott az olvasója lelkéből, fejéből. Amikor néhány szót váltottunk erről a munkáról, önbizalomhiányt éreztem és talán egy kicsi félsz is ott ült a leányka nyakában.

   -Meg vagyok elégedve- szólt a francia tanár mosolyogva, egy nagy rakás nyugtatóval felérő hangon. És a diák örömmel sóhajtott egy nagyot és kifújta magából a feltornyosult feszültséget.

 

   Nem sokkal ezután kihirdették az osztályban az eredményeket. Emi kíváncsian várta a felsorolt tarka jegyek után az övét. Tudta, hogy munkája a jobbak közé tartozik, mégis meglepődött és szíve a torkában dobogott, amikor mindenki hallatára jutottak el hozzá a tanár korábbi értékelését jócskán megerősítő szavai: Csillagos ötös! Megkapták mások is, néhányan, mindenki ebben az osztályban folytathatja a második osztályban. 

Kár, hogy nem láthattam, vagy mégis? A képzelőerőm elég nagy. Előttem volt a derűs, fénylő arca, amikor a Mamát felhívta és eldicsekedett a csillaggal. 

Csillagos Ötös! Nem sok közöm van hozzá, mégis büszke vagyok rá, ahogyan mindarra, amit unokáim tiszta szívvel megcselekszenek. Igazán örülök annak, hogy létezik még ez a jeles jelző és annak is, hogy a pedagógusok megkülönböztetés céljára le is lopják az égboltról azt és a diákok nyakába akasztják.

 

   Mire tanítja, mire ösztönözheti az iskolába járó diákot egy ilyen érdemjegy? Arra, hogy komolyan és kellő energiával lásson hozzá a tanulmányi feladatainak ellátásához. Arra, hogy a jól elvégzett munka megteremti az elismerés lehetőségét. A tudást növelő és az önbizalmat megerősítő, helyesen osztályozott tanulás olyan nevelési eszköz, amely kedvet csinál az iskolába járáshoz. Emlékezhet rá még akkor is, amikor majd ő ad csillagos ötös értékű jegyet valakinek, valamiért. Mert egyszer megtanították vele, hogy így kell ezt csinálni

-   Felicitations! - mondtam én az unokámnak és átkaroltam. Rám mosolygott és megölelt.  

    

Családfa

   A puzzle képeket "összezúztam" és az ezernyi apró darabokat betasakoltam. Egyszer hadd rakosgathassa össze az, akinek erre kedve támad és időt is tud áldozni rá. Pisa a ferde toronnyal, a Colosseum és a Táltos újra az álmukat alusszák. A megismételt felépítésükhöz többen lássanak hozzá, mert a közös munka jóleső szórakozást is jelent.

 

   Üresen maradt egy nagyon szép keret, mit csináljak vele? Túl sokat nem törtem ezen a fejem, régtől tervezett feladat jutott az eszembe.  Előkerestem azt a dossziét, amelyben őseim adatait őrzöm. Köszönhetem azokat unokabátyámnak és apósom kitartó kutatásának. Megvolt a terv és hozzá minden eszköz. Egy csendes sarokba húzódva nekiláttam e munkának.

 

   Jómagam és feleségem apai-és anyai ágát bal-illetve jobb oldalra helyeztem el, alattuk középen a mi kapcsolatunk, házasságkötésünkkor készített fotó kapott helyet. A kép alján három gyermekem látható a családjaik környezetében.  Legfelül középen a "CSALÁDFA" cím olvasható egy terebélyes fa lombkoronájában. A fa gyökerei helyére Levente unokám festményét  helyeztem el. Teremtés, felhő, fény és még sok minden kiolvasható a képből. Úgy gondoltam, hogy a népes famíliákkal, azok sorsával jól összeegyeztethető ez a szép, a fantáziát szárnyalni engedő színes alkotás. 

   1691 a legrégebbi évszám. Ükapám ükapja a Thüringia-i Eisfeld városkát otthagyva próbált szerencsét, asszonyával és gyermekével kelt útra. Laskafalva/Ceminac/, Bonyhád, végül Sásd voltak a család állomásai, ahol megszületett Édesapám. Alsószénégető/Burgenland/ Egyházasfalva, Sopronkövesd, Kisgyula/ma Belvárdgyula, ahol Édesanyám született/, Pécs, Magyarlukafa települések adtak otthont anyai ágam családjának. Magyarszék és Mecsekfalu azok a falvak -ezekről tudok-, ahol feleségem szülei és az ő ősei éltek. A férfiak sorában a keresztnevek gyakran megegyeznek. Az édesanyák nevei annál színesebb csokrot alkotnak. Le is írom őket apám, anyám, apósom, anyósom sorrendjében: Catharina, Elisabethe, Margaretha, Terézia, Katalin, Rozália, Erzsébet - Júlia, Ágnes, Teréz Mária - Klára, Éva Teréz, Mária, Katalin - Teréz, Teréz, Anna, Hermina. Van közöttük ismétlődő, de senkit nem hagyhattam ki. 

Minden lakhelyről -nem igazán korabeli- képeket illesztettem az érintett családokhoz. Ezek talán érdekesebbé tették a családfámat. Igyekeztem azt csinosítani a néhány apró fehér foltra biggyesztett virágocskával. Igazán széppé -nekem inkább gyönyörűvé- mégis csak azok a fénykép-másolatok tették ezt a családi összegzést, amelyekről felém tekintenek a személyesen soha nem ismert emberek, a régen nem látott és ma már csak emlékeimben élő kedves rokonok, Édesapám és Édesanyám, de leginkább az én családom, annak mind a tizenöt tagja. Rátekintek a már üveg mögötti, bekeretezett családfára és megállapítom, hogy a minőségükben kifogásolható fotó-másolatok egy fikarcnyit se vonnak le az általam elkészített családfa értékéből, mert azokat én a legjobbaknak látom. Jól van, talán az alsó harmadában túl sok a látnivaló, egy kicsit zsúfolt is ez a terület, de hát az elképzeléseimből nem akartam jottányit se engedni.

 

   Téglalap alakú, néhány kiló, cirka egy négyzetméter. A szívemben bőven elfér, de melyik falra és milyen szögre akasszam?

Dallam cseng

 

 "Medvetánc, pilleszárny,

Tört az emlék, az ember,

Dallam cseng, hangfoszlány,

Volt egy régi december."

   Így szól a dal, fülbemászón és a TV képernyőjén peregnek előttem a rajzfilm kockái. Zenés fantasztikus kalandfilmet készítettek Anasztáziáról, II. Miklós orosz cár negyedik gyermekéről és az őt körülvevő világról. A film zenéjét David Newman szerezte. Bevallom, hogy korábban soha nem hallottam felőle. Muzsikáját meg is dicsértem a nagyobb unokák előtt és kifejeztem igényemet arra, hogy egyszer majd eljátsszák ezt nekem. A lányok a zongorás tanévek végén vizsga-faladatként mutatnak be egy-egy darabot a játékokat kíváncsian és érdeklődéssel hallgató közönség előtt. Ebben az esztendőben Newman kedves dalára esett a választás. Közösen szólaltatták meg a hangszer húrjait.

 

   Anasztázia, ez a cserfes, mindig vidám hercegnő soha nem lehetett felnőtt, életét az egész családjával együtt oltotta ki az erőszak, a rút és balga hatalom. Ezért  jut eszembe a fülbemászó dallamok ellenére -akárhányszor is hallom a keringő felcsendülő hangjait- a fájdalom, az elmúlás, az értelmetlen halál.

 

   A tanév végén megtartott bemutatón nem voltam jelen, arról egy felvételt se volt szerencsém látni és hallani. Hónapok teltek el, amikor Eszter és Emese leültek a nagyszobában a zongorához és négykezest játszottak. Ígéretükhöz hűen Anasztázia táncos dalát. Régen nem gyakorolták, de kevéske félrebillent ujjacska ellenére nagy örömmel hallgattam végig.

 

"Lágy a kéz, melengető,

fú a hó, fényes trojka jő,

Páros táncot jár a nép.

 

Érdekes, a hercegnő és az ő sorsa most eszembe se jutott. Csak az, hogy én mennyire szerencsés ember vagyok.   

Gondoldó

Mit csinál odakint az udvaron az a sok gyerek? Gyanúsan nagy a csend, kilépek a teraszra és azt látom, hogy a szőlővel körbefuttatott, nyitott kerti házacska árnyékában van együtt a csapat. Közelebb megyek, észre se vesznek, figyelmüket arra összpontosítják, amit éppen csinálnak. Nem dolgoznak, alkotnak. Mindegyikükből előbújik a kis művész, ecsetet mártanak a festékbe és a saját kis világukat viszik fel vászon helyett egy-egy üvegecske záró fedelére. A feladatot kiötlő felnőtt figyel, csak néha segít be, leginkább az apróbbaknak.

   "Gondoldót" készítenek a 6-17-évesek. A kifestett és szebbnél szebb elemekkel díszített edénykékben kékes színű folyadékot látok, annak tetején néhány papírgalacsin úszkál. Ezeket a jó zárást biztosító, ünnepi ruhákba öltözött fedők tartják rabságban.  Kívül körbefut egy-egy szalag, azokra papírcetliket fűztek fel. Elkészülten egyik szebb, mint a másik. Mindegyikhez szükségeltetik valami-féle irón is, a nem rendesen kihegyezett is jó.

   A használati utasítást az ötletadó mondja el a gyerekeknek. Sajátja éppen olyan nagy figyelemmel hallgatja, mint a többi.

   -Vigyétek magatokkal haza és tartsátok mindig elérhető közelségben! Ha az életetek során bármi is gondot jelent a számotokra, vagytok ti olyan ügyesek és talpraesettek, hogy megoldjátok azokat. Amikor úgy érzitek, hogy nagy a feladat és nem bírtok vele, akkor szakítsatok le egy üres cédulát, írjátok azt rá és tenyereitekkel sodorjatok belőle egy kis gombócot.

   Nagy a figyelem a hallgatóság körében, mindenki fegyelmezetten várja a folytatást.

   -Csavarjátok le az üveg fedelét, dobjátok bele a megírt papírdarabkát és zárjátok a kék víz fogságába. Azért ez nem azt jelenti, hogy ne fáradozzatok a problémáitok megoldásán. Tegyetek sokat azért, hogy a gond ne nyomja a vállatokat. Végezzétek el a napi feladatokat úgy, hogy másnap a kelő nap sugara azok közül már egyikkel se találkozhasson. 

   -Dehát nekem nincs is gondom! -kiáltott fel Kata.

   -Majd lesz.-válaszolt rá jóízűen egyikük a nagyobbak közül és ezen mindannyian jót nevettünk.

 

   Van úgy, hogy az ember rossz passzban van és nem érzi jól magát a bőrében. Lehetnek kisebb-nagyobb nézeteltérések a munkahelyén, otthon a családjával. Érezheti magát elhagyatottnak, haszontalannak. De ahogy telnek az évek, egyre kevésbé születnek meg a gondok, vagy talán nem foglalkozunk annyit azokkal. Szaporodnak mögöttünk jószerével olyan emlékek, amelyek tőlünk függetlenül ügyesen feledtetik az üvegecske kék vízébe valókat. Idővel megtanultunk mások sikereinek, boldogságának is örülni és ez a tulajdonságunk jócskán apasztott gombóccá gyúrandó fecnijeink számán. Mindezek ellenére nem árt egy gondoldót tudni valahol a közelemben. Manapság éppen elég az olyan baj, amelynek megszületéséhez nekünk kis emberkéknek semmi közünk nincsen. Csakhogy ezek sokasága a mi kis vackunk ajtaján kopogtat és jön be, a mi megkérdezésünk és engedélyünk nélkül.                                                                                                                                                        Legközelebb megkérem a gyerekeket, hogy közösen készítsenek nekem is egy Gondoldót annak reményében, hogy nem kell gyakran letekernem a fedelét. Még inkább azt szeretném, hogy a mi világunk egy olyan útra forduljon, olyan helyre vezesse az unokáimat, ahol békességben és boldogan élhetik szorgos napjaikat. A most elkészített csodás, díszes dunsztosokat pedig csak akkor keressék elő valahol a polcok erdeinek mélyéről, ha gyermekeiknek mesélnek arról, hogy a papáéknál a filagória alatt egyszer egy nyáron... 

Nap szemüveg nélkül

A világ legtermészetesebb dolgának tartjuk azt, hogy látunk. Tekinthetünk az orrunk elé és messzire, jobbra és balra, fel és le, a visszaverődő fénysugarak mindent megmutatnak nekünk. Képesek vagyunk koromsötétben is látni, nem kell hozzá más, csak egy - a gondolatainkat éberen tartó- álom. Még ennél is többet tudunk! Belenézünk a másik szemébe és találkozunk az ő lelkével. Ez aztán nem akármi! A fejünkben szunnyadó központ felébred, érez és elképzel, emlékezik és töri magát, értelmet és akaratot szül. Talán ez az, amikor arról beszélünk, hogy a szem a lélek tükre. Nézzünk hát bátran és határozottan a másik szemébe, adjuk meg neki a lehetőséget arra, hogy kalandozhasson a mi gondolataink között.  

   Amikor beszélgetünk valakivel, sok mindent ki tudunk olvasni az ő szeméből, ahogyan azt megteheti a partner is. Ez nagyszerű dolog, hisz észrevehetjük az őszinteséget vagy éppen annak hiányát, ha lesütött szemeket látunk. A szemöldök felvonása, a pupillák szűkülése a hazugság előszobájáról árulkodnak. És még sok mindenre odafigyelhetünk, de túlzásokba ne essünk, legyünk kellemes beszélgetőpartnerek.

Hát ha még a szemek színéből kitalálható tulajdonságokról is beszélnénk. Messzemenő következtetéseket nem mernék levonni azokból, de váltig állítják, hogy a sötétbarna szenvedélyes a világos társaságot kedvelő. A zöld nagy szorgalomról és titokzatosságról árulkodik. Kék szemekkel a mindig vidám és barátságos emberek tekintenek a világra. A szürke szemek mögött a változatosságot szerető, megfontolt ember lakozik. Nem mondhatóak el mindezek egyhangú barna, a lusta zöld, a morcos kék és a hebehurgya szürke szemű személyekről. Azaz nem szabad megítélni senkit a szemeinek színe alapján. 

A lelkek tükröződését mégis látjuk ha mélyen belenézünk egymás szemébe. Hajlamos vagyok arra, hogy ennek alapján első pillantásra kétféleképpen ítéljem meg az embereket. Az egyik olyan, akit szívesen látok és azonnal fogadok el feltételek nélküli kedves ismerősnek, barátnak. A másikkal szemben tartózkodó vagyok, tele ismeretlen, de óvatosságra intő előítéletekkel. Az életem megadta nekem azt az ajándékot, hogy rengeteg ember szemébe tekinthettem. Csak kevesen voltak olyanok, akik a "vigyázz"-ra figyelmeztettek volna. El kell mondjam, hogy nem igazán tévedtem az első benyomásokból fakadó következtetéseimet illetően. Lehet, hogy ez az én szerencsém csupán, vagy a génjeimben rejtőzködő adottság kérdése lenne?

Nem volt gondom a gyengén látó, de a vak emberekkel sem. Ők azok a kevesek, akik automatikusan adják át szemük lélektükrét a hangjuknak, amiből mind az előzőek jól kiolvashatók.  

 

   A napokban javítgatni próbáltam unokám napszemüvegét. Nem jött össze, sőt az elrontott darab szemétkosárba landolt. Mentegettem magam, de ő megnyugtatott, amúgy sem viselte igazán. Ennek igazán örültem. Enyhén foncsorozott dioptriás szemüvegem egyszer régen volt már, de napszemüveget soha nem illesztettem az orrom nyergére. Megértem azokat, akik szemük kényszerű védelme miatt viselik, de elfogadom azt is ha az erős napsugárzás, vagy csak a divat diktátuma miatt sötétítik be maguk előtt a világot. Velük kapcsolatban mégsem fogadom el azt, hogy szóba elegyednek bárkivel is, mielőtt egy határozott mozdulattal leemelnék az arcuk lényegét takaró, kedvtelésből viselt sötét üvegeket. 

Több éve már annak, hogy ezt a témát feszegettem. Nem véletlen az, hogy ismét erről írok. Véleményem szerint megsokszorozódtak azok az emberek, akik nem mernek mások szemébe nézni, akik gyávák és takaróként húznak fel napszemüveget.

   Az egyik községben díszes egyenruhába öltözött önkéntes tűzoltók várják az új gépjárműfecskendő felszentelésének ünnepét. Közülük ketten fiatalok, szálfa-egyenesen állva nemzeti színű zászlót tartanak a kezükben. Egyiken szemüveg van, napszemüveg, az eseményhez nem illő. Senki nem szólt neki, nem is tanították meg vele, hogy ilyen alkalomkor a lelkét kell adnia. Nem is hibáztatom a fiút. Ország-világ szeme előtt, a televízióban láthattam egyik miniszterünket. Hivatalos rendezvényen akkor éppen ő volt a főszereplő. A kamera lencsevégre kapta, már amennyire tudta. A jól-öltözött ember ott állt előttünk sötét napszemüvegben. Eszembe jutott egy kézfogásnyi pillanat, amikor vele találkoztam. A mostani magatartását kifogásolom és nem fogadom el. Talán mégis jobb, hogy nem láttam ismét a lelkének tükreit. Gyönyörködhettem a színpad előtt fegyelmezett sorban álló, fehér ingben rikító főispánban, ispánban, alispánban is. Egyenruhaként viselték a napszemüveget. Ezt hogy találhatták ki? Bizonyára kellett hozzá buta segítség. 

 

   A napszemüveget -nem a strandokon, nem a tűző napsütésben, nem a gondatlan, játékos szórakozás közben- viselő emberek többsége megemelt és merev fejtartással halad előre. Ez jó, hiszen neki is tudnia kell, hogy merre is tart. Ám maga mögé már nem tekint, el is felejti, honnan indult el. Lefelé nem néz, hát bármikor eltaposhat valamit, valakit. Ha az életében vannak nehéz pillanatok, biztosan vannak segítői, de ő nem látja a vele együtt haladókat, mert oldalra se vetíti a fejét.  

   Mielőtt bárki is a fejemre borítana valamit a leírt soraimért, elmondom ismét, hogy semmi kifogásom nincsen a napszemüveget viselő emberekkel szemben. Mindössze egyetlen egy a kérésem. Ha szóba elegyedünk, vedd le, tedd a zsebedbe és nézz rám. Hadd lássam én is a te megfáradt, kedvesen mosolygó, fiatalon csillogó, gyerekként rám tekintő szemeidet. És azután csak beszélj...

Álmodó Tisza part

   Az elsuhanó autókban utazók jól láthatták, hogy az út szélén egyvalaki az embertársának újraélesztésén fáradozik. És a szebbnél szebb acélparipák sorban húznak el a bajba jutottak mellett. Csak a sokadik áll meg végre, száll ki belőle egy -a segítségét felajánló- ember. Nagybetűsen EMBER Ő! A többiek talán másfelé néztek, lassítani féltek? Elgondolkodtató, elszomorító egy ilyen hír. Az én szívemet talán azért is szorítja jobban, mert a munkáim olyan szolgálati helyekhez kötöttek, amelyeken nem elvárás, de kötelesség a másokkal való törődés.

    Már nagyon régen történt, amikor gyermekem a Bakony erdeiben megcsúszott a kocsijával és az erdőszéli árokban kötött ki. A segítségemet kérte és én azt továbbítottam a legközelebb vélt tűzoltóságra. Sérülés nem történt, nyugodtan vártam a fejleményeket. Engem hívtak vissza térerős gondok miatt, de a pontos helyet megjelölni nem tudtam. Elindítottak két irányból egy-egy fecskendőt. A segítségük végül is megállt a jó szándék vonalánál, mert közben egy katonai gépjármű kérés nélkül is megállt és kihúzta a kátyúba rekedt autót. Nem maradt más dolgom, mint megköszönni a tűzoltók tenni-akarását. Történt mindez vagy huszonöt éve és csak remélni merem, hogy ma is elindulnának azok a piros autók.

   Manapság a rossz hírek tömkelegét zúdítják a nyakunkba, Csak megismétlem magam, ha a jók hiányáért azokat a "lusta" embereket jelölöm meg felelősként, akik nem mozdulnak az asztaluk mellől és keresik meg az igenis létező pozitív történéseket. 

A múlt hónapban egy tragédiától visszhangzott az egész ország. Minden lehetséges eszköz pár napig ettől volt hangos. Ugyanolyan rövid idő múlva teljes csend vette körül a szíveket megszakító "balesetet". 

"A szívem szakad meg...ömlenek a könnyeim."- írja egy asszony a forró levegőjű buszban felejtett négyéves kislány értelmetlen halála kapcsán. Majd keményen bírálja, teszi felelőssé a mai magyar társadalmat, a regnáló hatalmat. Igen, sok kérdésére kellene választ kapnunk az eset kapcsán:

   -Ki a busz üzemeltetője...

   -A jármű vezetőjének van-e munkaköri leírása...

   -Valóban figyelmeztették a sofőrt, hogy gyermek maradt a buszban...

   -Miért nincs kísérője a gyermekeknek...

   -Miért nem keresték megtalálásáig a kislányt...

   -Miért nem lehet telefon a dolgozó zsebében...

   -Miért nem hívták -ha apát és anyát nem találtak- a szülők munkahelyi vezetőit...

   -Miért nem kérték az autóbusz vezetőjét a gyermek keresésére...

   -Miért nem kértek segítséget az érintett önkormányzatoktól...

   -Miért nem kérdeztek senkit az utazó gyerekek közül...

   -Miért nem ment senki az autóbuszhoz...

   -Miért nem szóltak a rendőrségnek a gyermek eltűnése miatt... 

   -Miért nem volt egyetlen ember, aki megkeresi a járművet és betöri az ablakát...

   -Miért nem volt egyetlen ember, aki a szülők székébe ülve tette volna a dolgát...

Biztosan folytathatók ezek a kérdések.Valamennyire ha megtalálhatóak is lesznek a válaszok, azok már nem segítenek azon a négy éves kislányon, aki aznap reggel elindult a szomszédos község óvodájába.

 

   "Tartozunk mindannyian ennek a kislánynak azzal, hogy együtt megpróbáljuk felszámolni azokat a rosszul szervezett rendszereket, amelyek idáig juttatnak egy gyermeket."-írja ezt is ugyanaz az asszony. Beszél a rendszer banánhéjáról, szól csirkefogóról, felelőtlen, pénzéhes, érzéketlen, emberekről. A tragédia okát a mai társadalmunk hibájaként is kezeli.

Az esettel kapcsolatban foglalkozáskörében elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetés bűncselekmény alapos gyanújával indult meg a nyomozati eljárás. Kíváncsian várom az igazságszolgáltatás munkájának eredményét. Bármi is lesz az, nem fog változtatni az emberek közömbösségén. Család és iskola nevelő munkája, de a regnáló hatalmak emberközeli akarata együttesen szükségeltetnek a helyes irányú elmozdulásra. 

   Egy valami biztos csak! Ez a kislány már soha nem érhet haza és nem láthatja már a csodákat álmodó Tisza partját.     

 

A 40 fok az oka ?

    Negyven fokot mutat árnyékban a hőmérő higanyszála. A pár napig nálunk "raboskodó" kutyus óg-móg magában. Nem elég, hogy több napig nélkülözni kell a szeretett gazdikat, a megszokott vackát, még ez a rekkenő hőség is rátesz  egy lapáttal. Nem először van itt, mégis zsörtölődik. Hiába a hűvös előszoba, nyüszítve ébreszt bennünket és mutatja meg a szétmarcangolt alomját. Tökéletesen megértem és -ha tetszik, ha nem- elfogadom a viselkedését. Rám néz, vállalja a tettét, nem hőköl.                                               Bezárkózok az ajtók és ablakok tervszerű nyitásával és zárásával hűvösre varázsolt lakásba. A napokban mégsem sikerült a megszokott hőmérsékletet előállítani. Elektromos energiát igénylő légkondicionáló berendezésünk nincsen. Megvalósításának ötletét éppen most verte ki véglegesen a fejünkből az egyeztetések nélkül "alkotott", zsáknyi kérdőjelet megszülő kormányrendelet. Túl sokba kerülnének a kilowattok, marad az okos szellőztetés és néha a szervezetünk kínlódása.

   Azt mondja az orvos, magas a vérnyomásom. Felírja a gyógyszert, más megoldásról szó sem esik. Ne keringjen receptem az űrben, hát kiváltom. Elolvasom a hozzá leírtakat, visszacsomagolom a dobozába és későbbi időkre tartalékolom. Néha megmérem és a műszer mutatta értékeket elfogadom. Igazán csak kopogtatok a hipertónia kapuján. Százezer út című vers jut eszembe, Váci Mihályé. Amikor másként gondolkodok arról, amit elém kínálnak: "Ha azt mondanám: Jó,igen. Ne vedd komolyan, el ne hidd: -másodpercenként a szívem igent biccent és nemet int." Egyszóval morgolódok, de viselem a forró nyarat. 

   Szenved a természet is. Nem nyílnak meg az égi csatornák, ha mégis, hát az életünket megkárosító túlzásokba esnek. Az öregedő ringlófánk is várta már a hűsítő esőt, a cirógató szellőt. Kapott helyette egy fennhéjazó vihart, aki a még égbe törő hatalmas ágát letörte és földhöz vágta a rég kiszáradt és madárfészket tartó élettelen párjával együtt. Az a kis rút, életben maradt zöld ráhajolt a faházikó tetejére, neki én adtam meg a kegyelemdöfést. Szerettem ezt a fát, meg is verseltem, egy tucat éve annak már, csak néhány sor belőle:

 

Szív és pumpál, felszínre küldött nedvei

törzsét, dús koronáját nevelik.

Megérik és felnőtté válik a fám.

Tavaszonként hófehéret virágzik...

A fény, az eső, az életet adók

számára már csak tavaszokat hosszabbító

engedékeny, kedves varázslók. 

 

   És egyszer így jár majd az ember is. Dolgozik a szíve, a fáradhatatlan izmos pumpa. Az egyik másodpercben él, a másikban meghal, közben mindenünket ellátja tápanyag-dús vérrel és friss oxigénnel. Úgy 2,5 milliárd dobbanás után aztán elfárad, még egyszer istenigazából összehúzza magát, majd elernyed és örökké mozdulatlan marad. Azért ha szerencséje van, mások szívében még sokáig élhet és doboghat tovább. 

A ringló már a hangyák martaléka. Ha a maradékát el is tüntetem, mindig látni fogom az ifjút, a felnőttet és az öreget. Az én szívem is ledobogta már az átlagot, de szerintem elfogadható ritmussal segíti a tüdőmnek emelni és süllyeszteni még a mellkasomat. Jó lenne még jó étvággyal éveket megélni és a konfliktusainkról csupán regélni. Hogy erre adódik-e lehetőségem, majd meglátjuk. Környezetemben kerülhetem a perlekedést, de a külvilággal szemben tehetetlen vagyok.

 

   Majd elmúlik ez a hosszú forró nyár is és a tarka őszben ígérem, nem irkálok összevissza mindent, már a jövő tavaszára gondolok. De addig is mit tegyek? Kérdezzem meg a kezelőorvosomat, gyógyszerészemet? Kitalálom magam is, keresek a megkopott és a fakopáncs csőrével megfaragott madárodúnak egy új helyet. 

                                                                                                                                           

 

Kultúra Napja?

   Kölcsey Ferenc  1823. január 22-én fejezte be a Himnusz kéziratát. Első hónapunknak ezt a napját 1989-óta a Kultúra Napjának nyilvánítottuk. Megünnepeljük tisztességgel? Én ezt nem ítélhetem meg. Egész évre, egy teljes életre szóló feladat ez                                        A minap a kezembe került egy "Visszatekintés" címmel ellátott írás. Bevezető soraiban gróf Széchenyi Istvánt idézi a szerző: Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn!" A sásdi Kultúrház történetét eleveníti fel Wéber Mária, dr. Kovacsics Elemérné. Amiket leír, nem féltve őrzött titkai az ő lelkének, sokkal inkább a helyi kultúrát kifejező gondolatok. És ez az, amiről szól a január 22, a 23, a 24... és így tovább. Nem tudom, hogy készítettek-e a falu közösségi életét egykor jelentősen meghatározó épületben történtekről írásos dokumentumot. Talán ezért is adózok tisztelettel Mária röviden megfogalmazott, mégis 112 évet magába foglaló emlékezésének. Minden bekezdése ötletet adó, egy teljesítendő feladathoz. A legszebb és leginkább értéket növelő ezekben a sorokban az, hogy a szerző -közel a 90 évéhez- példát mutat az Őt követő generációknak, múltunk eseményeinek megőrzésére és azok továbbadására.

   A Szent Imre út és a Petőfi Sándor utca sarkán Preller Nándor építtette a négyszobás, padlástéri szállodai szobával, étteremmel, lakással, kocsmával és hentesüzlettel is ellátott nagy-nagy házat. A falai otthont adtak a hagyományosan megrendezett báloknak, ahol hosszú estélyiben és szmokingban is rophatták táncaikat a mulatozók. Katalin-Sváb-Szüreti-Tűzoltó-Iparos bálok évente ismétlődő rendezvények voltak. Lakodalmak, népi táncosok, színházi esték vonzották a nagyterembe a falu lakóit. A 30-as években Zilahy Lajos "Süt a nap" című romantikus komédiáját a sásdi fiatalok mutatták be Mária édesapja, Wéber Jenő rendezésében.

   A nagyapa -miután kirepült a hat gyermeke- az épületet eladta a Steinerbrunner családnak. Az új tulajdonos szemernyit sem változtatva használta azt, egészen az államosításig. Kultúrház lett belőle és mozi. Ez utóbbit a Földényi házaspár üzemeltette. Sokan, sok mindent megtettek azért, hogy a belépő ember jól érezze magát. Így is volt ez, amíg a Kultúrház onnan el nem költözött. A kihasználatlanná vált épületet Plesz Györgyné Sásd városnak ajándékozta azzal a kéréssel, hogy abban nyugdíjasok napközije működhessen.

 

   Gyerekként csókolomot köszöntem Máriának. Ha ma találkoznánk, minden bizonnyal kedélyes tegeződéssel cserélnénk ki a gondolatainkat. Örömmel olvastam földim visszaemlékezését, amely eszembe juttatta azokat az éveket, amelyekben én is átléptem ennek a mindenki házának küszöbét. Alsós kisiskolás koromban Gyulai Pál három árvájának egyike voltam a színpadon és sírva panaszoltam: "Édes anyám, gyújts világot! Nem tudom én jaj, mit látok!". Később énekeltem, hegedűn táncos lábaknak szolgáltattam zenét ugyanazon a padlókon. De botos táncot is jártunk, amit Irénke néni tanított meg nekünk. A tánciskolát kijártam, a Koszorúcskán úgy-ahogy már táncoltam is. Megyei Ki Mit Tud résztvevője voltam, társaimmal sokat készültünk arra valamelyik csendes sarokban. Közben a divatossá vált tvisztet is megtanultuk táncolni. A bejárati előtérben a billiárd játékot gyakorolhattuk több-kevesebb sikerrel, Gyula bácsi segítségével. Ultiztunk és asztali-foci bajnokságot szerveztünk. Palival a legügyesebb párosok közé tartoztunk. Kereső emberként Józsi bácsi büféjében sörözgettünk. Éveken keresztül minden filmet megnéztem. A mozigépész Feri bácsi egy alkalommal megkért bennünket, hogy másnap menjünk moziba, mert mindössze hárman vettünk aznapra jegyet. Ez volt a televízió "felnőtté" érésének időszaka.

 

   Nyolc testvérem is mesélhetne. Mindannyiunkat jó hanggal áldott meg a teremtő, énekeltünk is sokat. Otthon a szabadon választott népdalokat és nótákat, az iskolában a tanárnő jelölte ki a tanulnivalókat. Úgy gondolom, hogy a színpad deszkáin állva mind a kilencen nézhettünk a falu ismert lakóinak a szemébe. Lali és társai Jókai Mór, A debreceni lunátikus c. anekdota-történetet mutatták be. Bajházi Elemér jól megtanította hegedülni a bátyámat, nem is fukarkodott a "száraz fából" előcsalogatni a szép dallamokat. A lányokat akkor még elkísérték az anyukák a tánciskolába, bálokra. Jó kikapcsolódás volt az nekik is, körbe ülve jókat beszélgettek. Bálba együtt mehettek a lányok. "Ha a széna nem megy, a sarjú marad"- mondta Édesanyám és a kisebbek máris kérlelték a legidősebb, nem igazán bálozó testvért. Mari zongorázni tanult a kultúrház zeneiskolájában. Jacobi Viktor Sybill operettjére és Solti Károlyra emlékszik szívesen még akkor is, ha az utóbbi dalait nagyon kevesen hallgatták. "Lőrinc, édes Lőrinc, vígy el engem innen!-kérlelte Szabó Ödit az egyik színdarabban. Ili a Csipkerózsika szerepét játszotta és a színpadon a királyfi /Lecsó/ olyan csattanósan csókolta meg, hogy a közönség hangosan felderült. Duci néni -pedagógus rendező- rá is szólt Pistára, nem így kell azt, csinálja halkabban. Vényi néni kézimunka szakkörén lányok -Ili és Mari is- és anyák együtt fogtak tűt és cérnát a kezükbe. Alkotásaikkal dicsekedhettek más közösségek előtt is. Így jutott el Ili a Dél Balaton térségében fekvő, jellegzetes kultúrájú községbe, Buzsákra, ahol bemutathatták munkáikat, megcsodálhatták a helyiek "vézás","rátétes"és "boszorkányos" hímzéseiket. A községhez igazodó népviseletbe öltözve utaztak és mutatták be a táncaikat. Vera rendre a gardedam szülőkkel ellentétes sarokba perdült a párjával és nevetve el is ismerte ezt, ha Anyu rákérdezett hollétére. Az idő változott. Bennünket, kisebbeket már nem volt divatos szülői kísérettel ellátni. Az általános iskolát követő nyáron mind a kilencünket az érdekesen csoszogó Balogh táncmester vezetett be a kötelezően tudni illő és az akkor divatos táncok birodalmába. Béla szépen szavalt, szerette a verseket Eördögh Endre fiatal pedagógus Irodalmi Körében gyakran szerepelt. A közeli Tarrós kisközségben megtartott estjükön magam is jelen voltam. Erzsi Baloghné szerepét játszotta az Egri csillagokban és a vasárnapi misék után két forintért a matinék filmjeit nézte. Klári dalolt az énekkarban és a Kalocsai lakodalmasban remekelt táncos lábú csapatával. Toncsi öcsém velünk együtt gyakori látogatója volt a Kultúrháznak, esküvőjét követő lakodalmat is ott tartották. A házilag készített ételek katlanban forrtak a helyszínen és az otthon elkészített finom sütemények többször is jóllakatták a vendégeket. A vőfény változatos és színes szerepjátéka is emlékezetessé tette azt a napot.

 

   A szülők dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak és tanultak. A tanító fejünkbe véste a kötelezőket és még sok minden mást. Volt rá idő és voltak Cinci-Duci-Gabi-Irénke-nénik és voltak persze mások is, akik gyakorta áldozták fel szabadidejüket csak azért, hogy nekünk élményt szerezzenek, örömet adjanak. Igaz, ezekből nekik is jutott jókora szelet. Így lett aztán sok eseménytől, az ütemes tapsoktól színes és hangos az egész Kultúrház.

És senki nem arra gondolt, hogy megünnepelhesse a Kultúra Napját, egyszerűen csak jól érezte magát a bőrében a színpadon és a nézőtéren egyaránt.   

 

Maradunk fiatalok

 Akárhányszor is találkoztunk, mindig jól éreztük magunkat egymás társaságában. Többet érők voltunk és vagyunk-évfolyamtársaim megbántásának szándéka nélkül írom le ezt- mint egy átlagos gimnazista osztály. Mi jól tudjuk ezt, másoknak meg nem kell bizonygatnunk. Egy sima hétköznapon, hatodik éve már, hogy családi házam ajtaján meglepetés-szerűen kopogtatott be öt osztálytársam a IV/C-ből. Jövetelük okát egy beteg ember meglátogatásának könyvelhetném el, de messze nem az volt. Leültünk, beszélgettünk, tervezgettük az érettségink ötven éves évfordulóját. Hol és mikor találkozzunk újra, hogy megosszuk életünk történéseit, örülhessünk egymásnak. Természetesen szó esett a lelassult mozgásomról is, egyre csak gyengülő szervezetemről, mert igazából ezért jöttek hozzám. Ha tehetnék, hagytak volna nálam a saját erejükből. Csak én tudom, hogy meg is tették azt. 

 

   Látogatásukról készült egy fotó. Bori, Mari, Józsi, Éva és Hilda velem együtt mosolyognak a kamerába. Ez a kép aztán láthatóvá vált mindenki számára, köszönhetően ennek a számítógépes  világnak.

-   Egész jó lett ez a fotó! -mondta valaki.

-   Előzetes születésnapi, vagy karácsonyi ajándéknak neveztük ezt a mini osztálytalálkozót? Talán több is volt ez annál! -szóltam hozzá én.

-   Tudjátok mit mondott az Andok Piri nagymamája? "Milyen a nép, olyan a kép." Szerintem is mi jó népek vagyunk. -fűzte tovább a gondolatokat Mari.

-   Egy percig is kétséges volt előtted?

-   A mai délután sokkal, de sokkal több volt...!

-   Az egymáshoz tartozást, a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és szeretetet példaértékűen bemutató esemény egy ilyen találkozás. Ebben a kis randiban való közreműködésedet most mindenki előtt megköszönöm! -tettem így kísérletet hálám kifejezésére, Mari felé tekintve.

-   Mi a titkotok, hogy nem öregszetek? Vagy ez csak a "C" osztály privilégiuma? -kérdezte tőlünk András a "B"-ből. 

Jó kidumáltuk magunkat, rosszról egy szó sem esett közöttünk. Hazaérve szép álmokkal igyekszik mindegyikünk jó nagyot aludni. -  hangozhatott volna így a felelet, válasz gyanánt Bandi kérdésére. Azóta kedves emlék már a megtartott ötvenedik évforduló is. És mert az idő egyre csak rohan, nyakunkon már az ötvenötödik.

 

 

Százezer látogató

  Bemutattam blogom névadóját és elkezdtem szorgalmasan írni a bejegyzéseimet. A kis "Rüszü" gyermekkori emlékként pattant ki akkor a fejemből és született meg az én internetes bemutatkozásom  2009. április 23-án. Szorgalmasan dolgoztam, szaporodtak a történetek. Hamar rájöttem arra, hogy olyan eszköz van a kezemben, amellyel a magam és családom történetét dolgozhatom fel és örökíthetem meg. Miért is ne szólhatnék akkor barátokról, ismerősökről, ha azt ők se bánják? Akkor elmondhatom a véleményemet bármiről is, ami engem érdekel, vagy a figyelmemet leköti? És így is tettem, így csinálom ezt ma is. A bennünket körülvevő világ folyamatosan szolgáltat témát, legyen az helyi, országos vagy a világot érintő.

   Vannak rendszeres olvasóim, ők automatikus tájékoztatást kapnak arról, ha valami újat alkottam. A facebook sokszínűsége segít az írásaimat megismertetni az emberekkel. Néhány éve előszeretettel szólok hozzá egy-egy hírhez, képhez a témához kapcsolódó blogos írásom csatolásával. Eddig sok-sok bátorítást kaptam, igazi korholást nem. Vigyázok arra, hogy indokolatlanul ne bántsak meg embereket, rosszallásomat pedig akkor fejezem ki, ha annak valós az alapja. 

Felelősséggel végzett játék vagy szórakozás ez, netalán munka? Akármelyik is legyen, én szívesen teszem azzal a nem titkolt szándékkal, hogy örömet szerezzek másoknak, ha egy szösszenetembe beleolvasnak. Törekszem arra, hogy tisztán, érthetően és választékosan fogalmazzak, hogy betartsam a helyesírási szabályokat. Nyilván az adottságaimtól függ a minőség, hát igyekszem! Nem használok idegen szavakat és kifejezéseket. Mindegyiknek van magyar megfelelője, nagyon gazdag a mi nyelvünk.

 

   A "ruszu.blogspot.com"-on  a mai napon 459 bejegyzés található. A témák adják magukat és nem kerülnek el engem. Néha a tartalomnak megfelelő címmel és ahhoz valamilyen módon kapcsolódó képpel  bajlódok. A számítógépek világában ma már természetes az, hogy statisztikai adatokat kapok az írásaimmal kapcsolatban. Naponta, havonta, összesen hányan pillantottak be a blogomba. De azt is láthatom, hogy ki és milyen véleményt alkot rólam, tollforgató kezeimről.

Most dicsekszem. A mai napon a blogom látogatottsága elérte a százezret. Fogalmam sincs, hogy ez a szám hány embert jelent, minden bizonnyal sokat. Köszönöm mindegyiküknek, hogy felém kattintottak, hogy véleményt formáltak, hogy megdicsértek és írásra késztettek. Ígérem, hogy ezen elvárásoknak megfelelően fogok viselkedni a jövőben is.

Megismételhetetlenek!

   Érdekes és további gondolkodásra késztető mondatokat hallhattam gyermekemtől az Ő születéséről. Véleménye szerint a fogantatástól, kihordástól és vajúdó szüléstől függetlenül Ő volt az, aki szülőknek kiválasztott bennünket. Nem kezdtünk ezen vitatkozni, arra nem is éreztem magam felvértezve. Dönthetett a fiú életének első, megismételhetetlen pillanatában, szívének első dobbanásakor. Ugyanezt a jelzőt adhatom annak a pillanatnak, amikor majd a végsőt dobbantja az én motorom.

   Ha szerencsénk van, a kettő között ott van egy harmadik is a megismételhetetlenek közül. Vele találkozol ha meglátod a szemében minden szépségét a világnak és mindazt, ami értelmet ad a két szívdobbanás közti életednek. Ebből a szépségből születők közül ragadok ki most egy jókorát.                                                                                                              Aznap, amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, hét unokám hancúrozott kint a kertben. Három édesapjuk helyettem is dobálták a kosarakat, én kényelmes székben ülve, csendben szurkoltam a kicsiknek. Lencsevégre kaptuk őket, nem túl sűrű az ilyen alkalom. A sokalakos fotók hamar a falra kerülnek, díszítve az egész lakást. Van azonban egy állandó kép a nagyszoba szekrénysorának polcára helyezve. Kicsiny figurák ezek, öt lányka és két fiúcska, akik megszemélyesítik a hét unokát. Az ülőhelyük nem állandó, nem kötelező betartaniuk a születési sorrendet. Nincsen közöttük kicsi és nagy. Egyformák ők, ha a szeretet mérlegére állnak, hiába Békus az egyikük, Barika a másik.

   A világra-jöttük  hónapjainak szép, verses megidézésével és a saját verselő soraimmal én most mégis érkezési sorba állítom -no nem a figurákat- a szívem kincseit:

"Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság

tartja az égen, hogy le ne hulljon:félti aranyát."

Holdanyát tisztán láttam, hogy kacagott

és lazán, csuklóból dobott

egy szikrázó csillagot fel az égre.  

"Almavirággal futkos a szellő,

akár egy kócos semmirekellő.

Kócosnak kócos, de nem mihaszna,

okot nem ád ő soha panaszra."

Májusnak e napján szőlőrügyek fáznak

és félnek, hogy ereje lesz még a télnek,

de a kikelet a nyárba olvad ma,

a csodát ő is látja, így akarja. 

"Próbálja szárnyát, csiripelget,

Kinéz a fészek peremén,

Köröskörül hány friss rügyecske,

Hány új kukac, hány új remény!"

Hirtelen felszínre fut a mély,

Szikrázva csattan testén a fény.

Tavaszi napsugár az, mi először meglátja,

Létező csodaként Őt valóra váltja.

"Süt a szép Nap, szép virágot

nyit a boldog július,

most születnek a villámok,

ott, ahol az ég borús."

És ahol sebet ejtett a madár csőre,

mikor nyakon csípte s dobta bölcsőbe,

ott cirógatja most tavaszi karja,

ölelgeti, ahogy e kislány akarja.

"újra lebeg, majd letelepszik a földre,

végül elolvad a hó:

csordul, utat váj.

Megvillan a nap. Megvillan az ég.

Megvillan a nap, hunyorint."

Friss forrás vagy és öröm,

napsugár nélkül is tündöklő.

Te vagy a fény, akit táncolni látok.

"A fázós rügy nem bújt ki még,

hálót se sző a pók,

de futnak már a kiscsibék,

sárgás aranygolyók."

mégis a fák ágai között cikázó fénysugarakban

érezhető közelségét látom egy tündérnek,

a jók közül való, szárnyait épp bontogató.

"Nevet, kacag a tavasz,

pajkos, kedves és ravasz,

hisz a szél messze szaladt,

nem maradt az ég alatt:"

Körülötted nyüzsög mindenki, ha teheti,

jó helyre érkeztél, e kis tündért a családja szereti.

A fészket te választottad volna?

Érezd jól magad, benne legyen derűs minden holnap.

 

   A hét kicsi unokám, szívük első dobbanásakor engem választottak volna nagypapájuknak? Ha igen, akkor jól döntöttek. Mert lehetek én akármilyen, csak az utolsó dobbanásom veheti el tőlük az én szeretetemet. Vagy még az se, ha jó erősen bezárták azt a szívükbe.

 

Közakarati bukfenc

   Csak mosolygott és közben mesélt. Sok mindent elmondott akkor nekem. Nem titkoltam előtte, hogy a családja által 1911-ben felállított keresztről szeretnék többet tudni és leírva azt, mások számára is olvashatóvá tenni. Az ígéretemet megtartva örömmel számolhattam be arról, hogy a sok durva bántást elszenvedő feszület a legutóbbi felújítása óta sértetlen, a keresztre feszített Krisztus őrzi a határt, vigyázza az embereket.

   A világ változik. A faluból kivezető utat egy azóta megszületett városrész, Körtvélyes lakói is magukénak érezhetik, de taposhatják ezt a földutat a kiskertek tulajdonosai, vagy a természet barátai is. Vagy mégsem? Történt ugyanis az, hogy egyik napról a másikra egy nagy darab földet bekerítettek. A kerítés körbeöleli a földutat, de Józsi bácsiék családja által elhelyezett Corpus Christit is. Gyorsan kiderült, hogy az önkormányzat a területet értékesítette, azt egy vállalkozónak eladta. A lakók aggódva várják a fejleményeket, vajon milyen munka várható a túlzottan közeli telken? Lesz-e másik út, megszokott közlekedésre alkalmas? Tehetnek-e egy szál virágot Isten fiának lábaihoz? 

Vannak, akik az eladást bonyolító személyre kíváncsiak, mert hozzá több kérdést is eljuttatnának. Milyen térképet tartott a kezében, ha azon nem szerepelt az évszázadnál öregebb földes út? Az eladás megtörténte előtt az ügyet intéző járt-e a helyszínen? Ha igen, végig csukva tartotta a szemeit? Ha nem, akkor hogy merészelte az eladást ilyetén módon lerendezni? A városrészek képviselői tudtak a földterület eladásáról? Kik felejtették el megkérdezni a leginkább érintett lakosságot? Van-e arra alkalmas ember, aki visszacsinál és kijavít? Lesz olyan ember, aki a történtekért szégyenli magát és a nagy nyilvánosság előtt elnézést kér?

   Mecsekfalun a temető sarkától keleti irányba kapaszkodó horhost, földutat elhanyagolták, majd szeméttel telítetten földdel betakarták, helyette újat jártak ki. Az egykori út alján lévő feszület ez idáig megúszta. A falu északi csücskében kerítés állítja meg az arra kirándulni, vagy a szomszéd településre, közeli tóhoz gyalogosan sétálni akarót. Mi jöhet még kérdezés és mások fejével is gondolkodás hiányában? Persze az is előfordulhat, hogy a cselekvésre jogosultak megtanulnak kérdezni és közösségek érdekeit képviselni.

Vagy nem erről szól az önkormányzatisággal fűszerezett demokratizmus?