Közlekedési balesetek számának csökkentése

    Kisebb autóbuszra szálltam fel a napokban. A jegyet érvényesíteni akartam az első ajtónál, amikor a vezető nagy gázzal elindult. Meginogtam, mindkét kezemmel kapaszkodtam, majd a hármas fokozatban már egyenletesen gyorsulva haladó járműben, egy kézzel, jó erősen megkapaszkodva már sikerült a helyjegyet kilyukasztanom. Ülőhelyem nem volt. Fáradékony lábaimmal kifejezetten nehezemre esett a kapaszkodva lógás leginkább azért, mert a pilóta a kacskaringós, lejtőkkel tarkított úton igen sportosan hajtott. Dülöngélés jobbra és balra, még a mellettem ülő idős hölgyet is én tartottam meg a lábammal. Ennél rosszabb csak a Mecseken lefelé szlalomozva volt, Mánfa irányába, emelkedett sebességgel és gyomorral.

Ezek a buszok néha életkorukat is meghazudtolva, várakozáson felüli sebességgel róják a kilométereket és a vezetőjük tudásától függően hozzák, vagy nem hozzák a frászt az emberre. Közös a többségükben az, hogy soha nincs elég ülőhely és benne a biztonsági öv az engem joggal megillető biztonság helyett legfeljebb a sofőré.

    A személyautómban pedig, ha csak elfelejtem bekapcsolni az övet, néhány nap múlva 300 000 Ft. bírsággal vagyok sújtható. A buszon a biztonsági övek hiányát lehetővé teszi egy jogszabály. A kifejezetten kemény büntetés kiszabásának lehetőségét is egy jogszabály biztosítja. Még az is lehet, hogy a kormány egyazon tárcájához tartozik mindkét dolog. Közben pedig bekapcsolt biztonsági övvel továbbra is szabadon száguldoznak, cikáznak, vastagon a pirosba hajtanak, elütnek és karambolokat okoznak.

Hja kérem, sokkal egyszerűbb ügyes helyekről bemérni a megengedett sebességet 15-20 km-el túllépőket.

      Az én megyémben a most közreadott adatok szerint tavaly rekord összegű, 800 000 000 millió Ft. pénzbírságot szabtak ki a közúti forgalomban hibázókra. Munka ez és feladat. Nem segítő tanítás, inkább elrettentés.

Lehet, hogy a képen látható új típusú biztonsági öv egymagában is hatékonyabban szolgálná a megelőzést egyetlen fillér bírság kiszabása nélkül is? Biztosan így van ez!

Mert nem hiszem, hogy én ennyire megátalkodott, rossz emberek között élnék!

Lélektani határ

    Okos szakértők szerint a benzin fogyasztói ára két forintos csökkenés ellenére igen rövid időn belül elérheti a háromszázhatvan forintos lélektani határt. Ezzel a hírrel riogattak bennünket közvetlenül karácsony előtt a médiák. Nem hagyták abba az ijesztgetést. A tűlevelüket ledobni készülő fenyők alá - kissé megkésett ajándékként - 5 Ft-os áremelést dobtak. Elképzelhető - megint csak az okos szakértők szerint - az is, hogy a benzin literjéért rövid időn belül 400 Ft-ot kell adnunk. Most ezt az összeget minősítették lélektani határnak.

    Soha senki nem mondja el nekem, hogy kik is azok az okos szakértők. Tudásuk mire is vonatkozik? Arra, hogy az árak várható mozgását látják? Arra, hogy meghatározzák a lélektani határ fogalmát?

Az árakat az üzleti világ - legyen az tisztességes, vagy tisztességtelen - mozgatja úgy, ahogy akarja. Ennek a világnak a törvényei olyan széles korlátok között biztosítanak áremelésre lehetőséget, hogy azok már nem is korlátok. A kőolaj kitermelésétől a benzinkútig vezető út olyan poros, hogy azt végig tisztán látni talán nem is lehetséges. Ami az árban kézzel fogható az az adótartalom, amelynek mozgatása a mindenkori kormány lehetősége és feladata. Kis hazánk anyagi helyzete miatt vágyálom marad az, hogy a benzin ára csökken, vagy legalább a mai szinten megáll. Beépíti mindenki szépen, óvatosan, nem is olyan lassan a szolgáltatásai árába a nafta piaci értékét egészen a lélektani határig és még tovább.

Egészen biztos, hogy a kicsi ember jár a legrosszabbul, mert a susztert is ki kell fizetnie, aki újabb lyukat üt a nadrágszíjába, hogy az le ne csúszhasson.

     Mit is jelent tulajdonképpen a  lélektani határ? Amikor sok embernek tele van a hócipője? Amikor egyszerre nagyon sok ember kiakad? Ez utóbbi nem lehet, mert az már lázongás, tüntetés, forrongás! Ha mégis ez lenne, akkor ugye nem akarnánk elérni a benzin árának jelenleg is ismeretlen  lélektani határát?

Egy taxis blokád azért javíthatna a helyzeten. Nem olyan rég volt még az! Vagy már a taxisok sem a régiek?

Pedig gondolkodóba ejthetné - ahogy azt egyszer már megtette - azokat, akik csak fehér kenyeret hajlandók enni és benzint faló masináikat gyakran és értelmetlenül pöfékeltetik.

    Lehet, hogy ez az egész olyan egy kicsit, mint a svájci frank? Ha nálunk valaki egy bársony székben hangosabbat szellent, ezt Svájcban a frank meghallva -mert a szagot nem bírja- felemelkedik?

Hatvankettő

Maradt a hét elejére még egy kevéske születésnapi dió torta. Talán nem is maradt, talán a Mama tette szántszándékkal félre. Majdnem paleo, a lányok mégis imádják. Ülünk az étkező asztalnál és közben beszélgetünk. Előkerülnek üres papírok és a vödörnyi színes ceruza is, frissen hegyezetten. A művészek alkotnak.

Kezemben torta, azon fénylő gyertya sokaság,
kezemben kicsi, puha kéz, ajándék ez, az ám!
Karmazsinos ünnep, mazsolás kalács,
nem is kell több, együtt a rakás, nem bagázs!

Milyen őszinte és tiszta ez a kép!
Lehetsz te felnőtt, akármilyen kedves és szép,
szó nélkül kimondani mégis Ők tanítanak.
Legegyszerűbben a legnagyszerűbbet: szeretlek.

A hajnal

     Fejünkben, amikor kis párnánkra fáradtan lehajtjuk, kiértékelődnek a nap eseményei és megterveződik a holnap. Eszedbe jut a naplemente szépsége, mert az erkély ablakán kitekintve éppen láttad, hogyan bukik a semmibe fáradtan a halovány decemberi csillag. Máris tele vagy romantikus képekkel, érzelgőssé válsz, megjelennek titkolt, talán soha meg nem is valósítható vágyaid, aztán észrevétlenül, édes-keserűn, talán mosolyogva elalszol.

Érdekes, arra soha nem gondolunk, hogy az alkonyat egy kicsit az elmúlást is szimbolizálja és az elalvás egy kicsit a mi átmeneti halálunk is.

A felhők mögé lebukó nap láttán miért csak a csodás képet látjuk, agyunk zegzugos tekervényeiből miért nem a hajnal kerül ki győztesen? Már este miért nem dicsérjük Auróra fáradhatatlan , mindennapos munkáját, aki testvérének szekerét soha nem felejti el felvezetni az égboltra? Talán azért, mert a pirkadatot kiérdemeltnek és természetesnek tartjuk még akkor is, ha nem látjuk.

     Egy nyári hajnalon a kertben ülve vártam Hüperion és Thea lányát. No nem azért, hogy örök életet és fiatalságot kérjek tőle, mint földi szeretőjének fia, hanem csak kíváncsiságból. Soha még a fáim között nem találkoztam vele. A város fényszemete a látványt zavarta, de ezért kárpótolt a hang, ami csak a hajnal istennőjének volt köszönhető. A kertben fantasztikus - szinte érezhető - volt a csend. Az éjszaka vándorai már nyugovóra térhettek.

Azután egy pillanat és valami megváltozott. A körülöttem lévő tárgyak kezdtek kirajzolódni és ebben a derengésben egyszer csak megszólalt egy madár. Majd még egy és még egy, egyszerre mind rázendített. Micsoda muzsika, hajnalt köszöntő égi zene! Fogalmam se volt arról, hogy ennyi madár között élek. Különösen a temető felőli kis erdőcskéből szólt hangosan az ének. Én mozdulatlanul, semmit se zavarva ültem és hallgattam a csodát. Harmónia és diszharmónia együtt! Ahogy Auróra egyre inkább megközelítette a horizontot, úgy lett mind világosabb és vált csendesebbé a korai hangverseny. Amikor a megújuló nap az égboltra hágott, egyébként gyönyörűn, az már nem is volt olyan érdekes.

     Ma egyhangúan szürke minden, nem láthatok naplementét. De holnap, legyen bármilyen is az idő, legyen akárhány óra is, egy régi emlékű hajnalra emlékezve és egy még régebbi születésre, az enyémre gondolva szeretnék felébredni.