Karomat nyújtanám

   Amióta nyugdíjas vagyok, nemcsak a mobilom csörög egyre ritkábban, hanem fogy azoknak a buliknak a száma is, amelyeken zavartalanul locsoghatunk-fecseghetünk, cserélhetünk eszmét szabadon, bármiről. Tesszük úgy, hogy másnap is bátran egymás szemébe tudunk nézni. Bízom tehát minden összejövetel sikerében. Így foglaltam helyet nemrégiben egy többgenerációs rendezvényen, ahol a meghívottak között ott álltak ölelő karokkal a barátság és a szeretet is.
   A halált illetően átlag életkor körüli vagyok már, érzékenyebb is talán apró rezdülésekre. A fejem lágya azonban régóta benőtt, talán, de húsz évesen is bántott volna az a méltánytalanság, az a ki nem mondott, nem is szándékos, ismétlődő megalázás, ami a társaság egyik -védekezésre is képtelen- tagját érte. A körben ülők között nem én voltam az első, akinek a védtelennek tűnőt fel kellet volna karolnia. Rövid ideig a tanácstalanságot láthatta rajtam az, aki rám nézett. Azután elmondtam egy nemrég hallott tanmesét;

   Az öreg már semmire se jó, lábatlankodik, útban van, úgy, ahogy van, haszontalan, csak fogyaszt. A fia felpakolja a durva anyagból készített fa ládát a tróglira, apját belefekteti és a hevenyészetten összetákolt deszka tetőt ráhelyezi. Félúton vannak a meredek sziklaparthoz vezető úton, amikor az öreg határozottan kopogni kezd. A gyerek megáll, leszedi a láda tetejét és kérdően néz édesapjára.

- Édes fiam! A ládát hagyd! Arra szükségük lesz még a gyermekeidnek.- szólt csendben és lehunyta szemét.

   A társaság nevetett, én pedig -leginkább mások miatt- szégyelltem magam.

Kenyerek beszélnek

   -Végre ismét csönd van és ez a megnyugtató félhomály. Csak ne szorítana valaki folyton ennek a fémes falnak, a végén még meghűlök és bepenészedek.- dünnyögi a gondola legalsó polcának mélyén egy abonett, extrudált kenyér.

   -Minek ficeregsz állandóan - ahogy azt János bácsi mondta a lakatos üzemben, amikor megosztotta a zacskóból előkapart ebédjét a műhely kis egerével -, mint a majom farkán a stanecli?-szól szemrehányóan egy másik abonett kenyér.

   -Nem mozognék én, de hát oly régóta vagyok itt , a lábaim elzsibbadtak, nyűgös vagyok, az az érzésem, hogy nem kellek én már senkinek.- suttogja csendben a kenyér.

   -Hja, már tudom, hogy ki vagy! A 125 grammos, a teljes kiőrlésű lisztből. Hogy maradhattál itt? Benneteket június elején eladtak és hiányzó cikkek lettetek. Mi pedig a hónap végén lettünk a piacra dobva 100 grammosokként, 11 %-al drágábban. Nézz csak meg, rám van írva, hogy ropogós finomság vagyok magas élelmirost tartalommal és elősegítem az emberek emésztő rendszerének egészséges működését! Azt ugyan nem tudom, miért kell elősegíteni az amúgy is egészségest? Aztán még több bennem a zsír is, a rosttartalmam a tiédnek a tízszerese, arról nem is beszélve, hogy a nátriumom is duplája. Ezért öreg, nincs itt már igazán helyed. Láthatod "Crackerbread" feliratomat és én egy falat egészség vagyok "A pice of HEALTH" Natúr/ original, meg ilyenek. Nem véletlenül lettem én drágább és kelendőbb!

   -Öcsém! Te egy kicsit beképzelt, bolondos vagy, nem lehet, hogy a csicsás külsődet a benned levő mérgező gombás liszt miatt kaptad?-kérdezi fáradtan az ittfelejtett.

   -Maradjatok már végre csendben!- förmed rájuk egy félbarna a pékség előtti polcról. Éppen elég az én bajom nélkületek is. Én még hallottam nagyanyámtól, hogy én maga az ÉLET vagyok. Talán ezért is kevesebb holnaptól az áfám.Valamiért mégis a mai áron adnak. Kellek én még? Meg tudnak még engem venni? Elvisz még innen egyáltalán valaki?

   A nagyáruház polcain a termékek nyugtalanul mozgolódni kezdtek.