Keserű feladat

     Talán arról álmodoztam, hogy én is csikót veszek és csizmát, ha egyszer majd nagy leszek. Ilyen várakozón felhőtlen boldogságban múltak a gyermekéveim, egészen addig, amíg szóba nem került az óvoda. Édesanyám életet adott már a legfiatalabb testvéremnek is. A három kicsivel miért nem bír, miért akar engem mindenáron kerítés mögé zárni? Hatan már az iskola padjait koptatják és én leszek a következő, aki oda jár majd a betűírást tanulni. Minek akkor ez a fránya dedó?
Mégis átvonszoltak az országút túloldalára, kapun belülre tuszkoltak és magamra hagytak a sok gyerekkel. Néhány hónap iskolai előkészítőre gondolhattak a szüleim, ám én megmakacsoltam magam. Mindenkivel ellenségként viselkedtem, Gyurit jól megvertem. Másnap a kis udvarban a hinta széles fa oszlopába kapaszkodtam és azt nem voltam hajlandó elengedni. Győztem! Többet elindulnom se kellett.  
                                                                                                                                                            
     Károly bátyám idős korára megbékélt a halál gondolatával. Gyakran mondott olyant is, hogy türelmetlenül, sőt örömmel várja a kaszást, mert odafent végre találkozhat kicsi leányával, akinek én pajtása már nem lehettem volna ott átellenben, az óvodában.
A történetet máig homály fedi, csak a tény ismert. A gyermek az óvodában meghalt. Édesapja feldolgozni és elfogadni soha nem tudta, nem is csoda. Bennem nem a gyermekkori emlék él, akkori pályakezdő óvónő beszélt egy óvodás értelmetlen haláláról. Fél évszázadnyi idő után a visszaemlékezés emberi gondatlanságról és hanyagságról szól és a hatóságok felületes, szándékosnak is megítélhető hanyag munkájáról. Attól volt hangos akkoriban -még az 1960-as évek elején is- a falu, hogy az ügyet elkenték, eltusolták. Attól pedig csendesen suttogó, hogy felelőst, politikai okok miatt nem akartak találni. Így mesélte el nekem az édesapa.
Egy dolog a biztos, hogy azon a napon egy fiatalember nem vihette haza gyermekét az óvodából.

     Ezt a szomorú eseményt a gyermekekkel kapcsolatos történések néha eszembe juttatják. Ugyanakkor bennem lakozik és ilyenkor mindig előbújik valamelyik féltekém csücskéből egy másik eset, amelynek közvetlen résztvevője, akár szenvedő alanya is voltam.
A tűzesethez vonuló egység égő családi házhoz érkezett. A lángokat gyorsan megfékeztük és a kiértesített rendőröket vártuk. Történt ugyanis az, hogy az apa benzint locsolt szét a lakásban és meggyújtotta. Ezután - mint aki jól végezte dolgát - ismeretlen helyre távozott. Az álmából ébredő család rémülten menekült. Két nagyobb gyermek az utcai ablakon keresztül ugrott ki, a harmadiknak az udvarra nyíló adta a szabadulás lehetőségét. Az édesanya a két kicsivel a belső szobában riadt fel. Felkapta az egyiket és a folyosón végigfutva az elharapódzó lángok között jutott ki a szabadba. Visszamenni már csak a lángtengeren keresztül tudott volna, de a szomszédok nem engedték, hogy azt megtegye.
A nyomozók kiérkezéséig a helyszínt nekem kellett biztosítani, oda ember fiát be nem engedni. Összezártak, közel egy óra időtartamra egy pólyában fekvő halott csecsemővel. A pólya nem gyulladt meg, annak fehér anyagát füst és a korom lerakódások színezték meg. A kicsinek csak a buksija látszott, pirospozsgásra megsülve. A lángnyelvek nem mardosták és mintha mosolygott volna.

     Tűzoltói szolgálatomból adódóan, sajnos gyakran láttam csúnya dolgokat, "cifra" halottakat, mégsem foglalkoztattak tovább a kelleténél. Ám a kis csecsemő! Soha, senkinek ilyen kemény feladatot, egy életre megmaradó, keserű élményt!
A szomszéd pajtából felzavart, részeg apa kilenc év múlva szabadult. Ennek már harminc éve.

     Pár esztendeje Karcsi Bátyám temetésén vettem részt. Most már biztosan karjaiban tartja és szorosan magához öleli az Ő kis angyalát.

Mecseki kirándulás

     A Mecseket, annak mindkét oldalát bejártam. Utazásaim során mindig négy kerék gurult alattam és a karosszéria szolgálati gépjárműveket takart. Volt közöttük a szirénázó piros tűzoltó gépjárműfecskendőtől az egyre korszerűbb személyautókig számos fajta. Baranya kies hegységének nincsen olyan települése, ahol ne fordultam volna meg a tűzvédelem ügyének segítése, támogatása céljából. Az ércbányáktól a Tojásmúzeumig majd mindent láttam, de az erdő mélyén, igazán sosem jártam.

     A múlt hónap elején meghívtak egy emlék-túrára, Máré várától a Vörösfenyőig, de volt csoport, amelyik messzebbről indult. Ezt a szép, szombati kirándulást több természetjáró egyesület és civil szerveződések együttesen gondolták ki és valósították meg. Amikor meginvitáltak, jót mosolyogtam, mert tudtam, ismerik jelenlegi mozgáskoordinációs problémáimat. Ám ők komolyan gondolták, olyannyira, hogy az utolsó néhány száz métert terepjáróval, sáros gödrökben is zötykölődve tettük meg. Otthonról egészen a turista házig a nyári napsütésben pompázó Mecsekben gyönyörködhettem, kényelmes ülésekből. A végcél előtt, talán csak a kárászi strand elárvult kabinjai lógtak ki a sorból, de a tisztás, ahova megérkeztünk, gyorsan feledtette a szomorú képet. Néhány györei erdőkerülővel váltottam szót, majd lebattyogtam a szabadban gyújtott tűzhöz, ahol egy jókora üstben az igen csak gazdagra sikeredett babgulyás alapja rotyogott.

     Rövidesen gyalogos csoportok érkeznek, Pécsiek, Komlóiak, vegyesen. Közöttük fiúk és lányok, férfiak és nők, fiatalok és korosabbak. Miután mindenki szusszan egy keveset, Zsu az emlékező helynél egy csokor virágot helyez el és beszél a túra névadójáról. A fia pedig jó tüdővel, szép hangokat kanyarít hozzá a hangszerén. Azután beszélgetünk, madárlátta süteményeket kóstolgatunk, hozzá saját termésű borokat kortyolgatunk. Egy emléklap és gyertyával díszített torta kerül az asztalra. A megemlékezés és a köszöntés szavai hangoznak el, közülünk ma valaki 80-éves. Meglepetés és meghatottság, könnyekbe áztatott szavak.

     A kiadós ebéd után előkerülnek a dalos-nótás füzetek és hangszerek. Egy idős asszony ül a közelemben, a háziorvosi rendelőből ismerem. Szépen, megfontolva ejti ki a szavait. Mondatai gazdagok és bölcsek. Kedves dalát kérdezem. Nehezen, de elárulja, sőt énekelni kezdi. Hegedűmmel kísérem a kedves, kicsit fátyolos hangot. A férje juthatott az eszébe, akinek sírjára már több, mint húsz éve viszi a virágot.

Egy pécsi menyecske ízes tájszólással beszél. Megkezdett dalát nem ismerem, de olyan egyszerűen szép, hogy a második strófát már én is húzom. A harmonikával közösen kíséri hangszerem a bányászok eredetinek mondott himnuszát, amely dalt nyolcvanon túl énekel egy sportos, fiatalos, őszhajú ember. A billentyűs hangszert ketten is kezelik. Közülük Árpiról nem is tudtam, hogy profi zenész, élvezettel és örömmel játszom vele együtt egész délután.

     Felfedező útjukról megérkeztek a gyerekek. Patakot kerestek és találtak is az erdőben. A nagyobbacska dicsekedett, hogy a Balaton átúszására készül és nem baj, ha nem sikerül, de megpróbálja. Kis testvérének kíváncsi kezébe adtam a hegedűm. Olyan szépen tartotta, szinte megszólalt. Ez a kép megszólalásig hasonlított az egész napra, ami tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az emberek szívéről leseperje a pókhálókat, ha járt arra a takácsmester.

     És az a kislány Kíra, aki nekem az úszni tudásáról dicsekedett, még azon a nyáron áttáncolt a Balaton vizén.