Legyen ez a fény a tűz

     Vid a sterilizálóban dolgozgatott, nem igazán kirobbanó kedvvel. Ami munkát kapott, azt becsülettel teljesítette, ám ha tehette, félrehúzódott és olvasott. Sokat olvasott és mindent. Pedagógus édesapjának ismeretségi köre juttatta erre a helyre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy itt majd lesz a gyereknek ideje készülni a felvételire. Tanárt látott a szülő a gyermekében, átmeneti munkahelyre azonban a család anyagi helyzete miatt is szükség volt.

Klári húgom jól látta, hogy Vid a helyét keresi, hogy nem a kórház lesz számára a tartós állomás. Összeismertetett bennünket egymással.

     A tűzoltóságon ebben az időszakban generáció váltás zajlott, a nagyszámú 76-os felszerelők koptak el és adták át helyüket a fiataloknak. Munkahely volt a városban elég, mégis sokan kívántak felszerelni tűzoltónak. No, nem az óriási fizetés vonzotta a huszonéveseket, nem is a hivatás szeretete, sokkal inkább a sportos, életerős fiatal csapat és annak városi megbecsültsége.

A felvételre jelentkező személy a majdani szolgálati helyétől teljesen független, több szűrőn is át kell, hogy essen. A szűrők előtt a személyi állomány is "mérlegre - próbára teszi" az ajtónkon, a maradás céljával benyitót. És akkor még a parancsnok is hosszasan beszélget vele.

Vidit - mert többen így szólították - nem a személyes ismerősei, hanem a szolgálatparancsnokok, egységesen javasolták felvenni. Könnyen kijavítható, apró hibákat említettek csupán, így emlékszem.

Én egy mosolygós, nyílt tekintetű, őszinte fiatalembert faggattam múltjáról, jelenéről és elképzelt jövőjéről.

     Vid beszélt a korán elveszített édesanyjáról, iskola padját koptató húgáról, sportszeretetéről. Érettségijére való tekintettel az előmeneteli lehetőségeit ecsetelgettem, de nem igazán kötöttem le figyelmét a mondataimmal. Udvariasan figyelt rám, a gondolatai mégis máshol járhattak.

A könnyen kijavítható apróbb "hibákról" egy szót sem váltottunk. Felvettem Videt 1992. október 1-től beosztott tűzoltónak. Munkatársai hamar megtanították a szakma alapfeladataira. Komoly, akár egy életre is elkísérő tűzoltó élmény számára nem jutott, igaz, hogy ilyen csak keveseket illet meg. Nehezen ugyan, de megtanították Videt a korai kelésre, a szolgálat váltásra való pontos beérkezésre. Minden közös megmozdulás résztvevője volt. Nem maradt ki egy foci mérkőzésből sem és amikor tehette partnert keresett a zöld ping-pong asztal másik felére.

Örök jókedvét másokra is ragasztotta, vidámsága jókedvre derítette a környezetét. Igazi önmagát mégis befalazta és a falon túlra nem látott egyikünk sem.

     Egy óvodás csoport járt nálunk a laktanyában a baleset napján. Az emeleti párkányról önmentéssel értek sorban talajt a tűzoltók a kicsik legnagyobb csodálatára. A párkányt elhagyva a test mellé szorított kesztyűs kézzel a leereszkedés ívét és sebességét a tenyeremben lévő kötéllel könnyedén szabályozom. Karabiner, kötél, hurok, kéz és jókora elrugaszkodás. Akár pompás szórakozás.

Vidi szabadeséssel érkezett. Mentő, kórház, keserves lassúsággal gyógyuló törés. Viccelődtünk ugyan egy-egy látogatáskor a kórházi munkatársaival együtt, de Vid megváltozott. Nem tudom, miben, talán csak a mosolya volt kevesebb. Azért kéretlenül továbbra is pazarolta ránk.

Egyszer aztán megkeresett, távozási szándékát jelezte. Nem győzködtem - utólag elgondolkodtam ezen - számítottam rá. Az pedig kifejezetten örömet okozott nekem, hogy Kaposvárt és a továbbtanulást választotta következő állomásának.

Szommer Vid tűzoltó törzsőrmester 1996. október 31-ig volt katonája a komlói tűzoltóságnak. A tőlünk telhető muníciókkal engedtük Őt az útjára. Néha-néha befutott hozzánk, azután elmaradt.

Utoljára a temetésén találkoztam vele. Azt mondta, hogy ne szomorkodjak. Hát én igyekeztem is a könnyeimet visszatartani, amiket nem is Ő, hanem három iskolájának pajtásai csaltak elő.

    Majdnem gyerekként hagyott itt bennünket, nekem mégis az az érzésem, hogy Vid felnőttebb volt sokunknál.

Felnőttebb és igazabb. Az ilyen emberek, ha eltávoznak, itt hagyják a fényüket. Legékesebb bizonyítéka ennek a facebookon való megjelenése az ismerősei körében.

Hadd legyen akkor ez a fény a tűz és mi sokan álljuk körbe, melegíteni egymás szívét!

Korlátok

     Nem ez volt az első eset, hogy néhány hetet Sikondán töltöttem a szaniban. Az idén ambuláns ellátottként vettem fel a kezeléseket. Minden napomat speciális, csak rám szabott tornával fejeztem be. A fáradtságomat feledtette a gyógytornász kislány életvidámságról árulkodó, soha nem szűnő mosolya és ízes magyar beszéde.

    A szeptember közepe a nyarat is megszégyenítette, melege engem is megszédített. Igyekeztem is mielőbb a szanatóriummal szemközti vendéglátó pavilonok árnyékos-hűvösébe. Az első napon ki is néztem magamnak egy szimpatikus asztalt és meggondolatlanul, csak úgy toronyiránt közelítettem meg. Igen ám, csakhogy az igényesen megépített széles bejárati út szemet nyugtató, rozsda színű műkő lapjaira nem tudtam rálépni. Tanácstalanul álltam az úttest szélén, néztem, merre is kerüljek? Aztán egy - nálam fiatalabbnak is elfogadható - gyors mozdulattal átbújtam a korlát alatt. Senki nem látta, hogy a hátamat jó bevertem, a káromkodásomat sem hallhatták, mert nem hagyta el a szó a számat.

A kávémat szürcsölgetve vizslattam a terepet. A hoteltól a Vadásztanya irányába az úttest jobb oldalán gyalulatlan fenyő gerendácskák sokasága korlátot alkot. A kis pavilonokat a hotel felől, illetve az ellentétes oldalon egy résnyire szabadon hagyott nyíláson keresztül lehet magasra tartott gerinccel megközelíteni. A szemközti parkolóból érkezőnek mindegyik megoldás kerülőt jelent.

Ez a kerítés azért annyira nem szép, hogy csak ez okból tették volna oda. Intézmény és szeszes italt kiszolgáló kereskedelmi egység közötti védőtávolságról lenne szó? Az sem lehet, hiszen a kerülő nem növeli az épületek közötti távolságot. A közlekedés biztonsága talán? Azt jobban szolgálja túloldalt a széles kerékpár út és szolgálná a hoteltól a tóig hatályos várakozási tilalom és egy gyalogos átkelőhely felfestésének együttese.

Lelki szemeim előtt látom, hogyan bukdácsolnak ki az óriás forgalmú útra imbolyogva, körültekintés nélkül a kelleténél több alkoholt fogyasztók, no nem ott, ahol a gerendák útjukat állják. Azokon keresztül csak egy-egy csont részeg bukik ki a közútra és ott is marad mozdulatlanul.

Mérgelődök, mert a dolognak nem találom a miértjét. Kértem is egy sört és kérdezősködtem is de nem lettem jobban informált, mint az a postaláda ott a fűben a fa alatt. Gyorsan föl is tettem neki a kérdést, mit tud az egészről?

     A leveleket elnyelő szájában megmozdultak az apró fogak, amikor belekezdett a mesélésbe. Öregapjáról beszélt, aki ugyanitt szolgált, aki gyakran látott illumináltakat a keskeny országúton, de ez még akkor volt, amikor a kasból kiszálló bányászt a nylon buszok kötelező pihenésre szállították ide, ám akkor más járművek igen ritkán szaporították erre a forgalmat.

Azután a vas lábát kicsit meghajlítva közelebb húzódott hozzám és huncutkás mosollyal folytatta.

Itt zajlott előtte az egész, mindent látott. Tudja, hogy kik tartottak először terepszemlét. Ismeri azt is, aki jó pénzért eladta a másra igazán nem használható fenyőt. Azt csak hallotta, hogy ki vette meg és milyen pénzekből fizetett. Innentől ez már mind csak pletyka, engem nem is érdekel, el is fordultam a ládától, ám az csak folytatta. Így megtudtam azt is, hogy újrafestették ugyan, de évek óta nem kap egy fillér fizetésemelést. És kárörvendve beszélt még a gazdájáról, aki naponta áll meg mellette az úton, kétszer is hétrét görnyed, amíg belőle a küldeményeket elszállítja.

Gondoltam, hogy még egyszer rákérdezek, ha már folytatta, a miértre, de nem hagyott szóhoz jutni.

  -Hogyan vélekedsz? Nem szükséges időnként az aklon belül tartani a birkákat? Néha meg kikötnek mellém egy szamarat is és már nem is érzem olyan egyedül magam! - mondta és harsányan a képembe nevetett.

Nekem se kellett volna ezt a sört meginni. Miért érzem úgy magam mintha a 93-ezer négyzet kilométer közepén ülnék?

Mintha az egészet hallotta volna a nyúlánk, hosszú kötényes fiatalasszony, rám mosolygott, amikor az üres sörös üveget leemelte az asztalról.

Kondítson a ligeti harangozó

      A hajnali fél négyes vonat hosszú szerelvénye vitte a bányászokat Komlóra. Én a háromnegyed hatosra szálltam fel, korán meg is érkeztem a gimibe. Így legalább volt időm lemásolni a leckét, legtöbbször Borikától kértem el. A következő 424-es mozdony a hivatali dolgozókkal megrakott vagonokat juttatta el a járás újdonsült központjába, a szocialista bányavárosba. A hirtelen nagyra nőtt település az ország minden kis zugából elküldte a képviselőit. Sokféle ember keveredett itt egy kalapba és csak nagyon lassan találták meg a helyüket. Gyakran szólaltak meg ezért a mentők szirénái.

Másképpen, olyan szívet szaggatóan jajongtak a fehér autók akkor, ha azokat a bányamentők várták egy-egy bányaszerencsétlenségből felszínre hozott bajtársukkal. Ez is sokszor előfordult, de ezek a szirénák hosszú évek óta némák. A bányákat bezárták, elkapkodva ledózerolták.

     Az emlék maradt csak meg, a domboldalon kőbe vésett nevek. Azoknak a hős bányászoknak a hosszú listája, akiknek nem volt szerencséjük lent. Ilyen a bányász élete.

Szeptember elején rájuk is emlékszik a város. Hivatalok, társadalmi-politikai szervezetek képviselői helyezik el az emlékműnél a koszorúikat és amikor a ceremóniának régen vége, akkor merészkednek elő az embergyűrű takarásából a csokraikat szorongató, könnyes szemű édesanyák, feleségek, gyermekek és unokák.

Javasoltam egyszer a sorrend megfordítását. Helyezzék elsőként ők a virágaikat szeretteikhez és szóljon nekik is a bányászok zenekara. Erősebb és szebb lenne így a "kívülállók" tisztelgése, de csak megmosolyogtak.

     Megmaradt a fejemben a fekete aranyat szállító csillék fáradhatatlanul csikorgó sora, az erőmű egyetlen báli ruhámat rondító, pernyét okádó kéménye, de bennem él egy örökké mosolygó, bohókás bányász emléke is.

Egyorúról beszélek, így mutatkozott be, egy r-rel. A falusi srácról, aki az imbolygó hokedlin állva csente le a magas polcra helyezett, anyja sütötte zserbót, akire Kossuth-i bányászok adtak új ruhát, hogy kinézzen valahogy. Igaz, saját pénze bánta. Az örökké tréfálkozó nyugdíjas bányász jut eszembe, akinek az élcelődő megjegyzései mögött a félelme mellett mindig is ott éreztem azt a határtalan szeretetet, amit Ő bőséggel osztott, akár érdemtelenül is.

      A "ligeti harangozó" korán elszólította, de ilyenkor, bányásznap körül talán sokunkban él még az emléke, "hercegnői" talán huncutkásan mosolygó szemmel, gondolnak rá.