Torna, tornácska, gyógytornácska

    A Keszler kiskocsma valamikor szebb napokat is látott. Nevét a tulajdonosától kapta. Kerthelyisége gyakran telt meg az Iparos Kör tagjaival. Többségüket nem feltétlenül az ital vonzotta, hanem az együvé tartozás laza, csaknem baráti kapcsolata. A társas összejövetelek, mulatságok elmaradoztak, aztán végleg megszűntek. No nem azért, mert a pap néha megdorgálta a felekezet bort szerető tagjait.

     A háború után a tekepálya hangoskodott még egy ideig a szaletlik mögött. Amikorra a bábukat állító fiúként, néhány meg nem érdemelt fillér reményében én is kiálthattam volna sötétedéskor a valótlan egált, addigra elcsendesült a hátsó udvar is. (A bábukat állítónak körönként járt a fillér, nem a befejezett partikként.)

A fuvaros lovai -megitatni a bakon alvó gazdát- ezután is beálltak irányítás nélkül az ivó hűvös udvarába, de a nyüzsgést és a zsivalyt, már csak a gyereksereg szolgáltatta a tornateremben és a szomszédos udvar salakján.

      Szerettem a testnevelés órákat. Igazán sok eszközünk nem volt, de azokat rendre használhattuk. Amikor az óra a napi tanítás végét is jelentette, tovább is maradhattunk egy kicsit. Vagy a kis kaucsuk labdát kergettük, vagy fociztunk, ahogy az időjárás engedte. Nem egész délutánt, csak röpke fél órát repetázhattunk, amíg Zoli bácsi -szemeit rajtunk tartva- lassacskán megitta a fröccsét. Pedagógus családban született, felesége is az iskolában tanított. Édesapját Talpasnak hívtuk egymás között az óriási tenyerek miatt. A jobbikat, fegyelmező eszközként használta is néha-néha.

Zoli bácsi szívesen töltötte velünk az idejét kötelező órákon túl is, azért, hogy a járás iskoláinak évenkénti sportos vetélkedőin, a miénket öregbítő eredményeket érhessünk el. 

     Tornaversenyen csak nyolcadikos koromban vettem részt. Kiválasztott néhányunkat és egy hónapig csak velünk foglalkozott. A gyűrűn lógva, vagy a korláton szenvedve, irigykedve hallgattuk a terembe beszűrődő, focizó pajtások felszabadult kiáltásait. 

A versenyen, az iskolák torna tanárai zsűrit alkottak, mi pedig kék klottnadrágban és fehér trikóban feszengve, kicsit talán félszegen is, végrehajtottuk a jól beidegződött gyakorlatokat. Egy magyarszéki srác, úgy emlékszem Marcz Janinak hívták, mutatta be a vetélkedésünk befejező feladatát a talajon. Tanítója, Nagy Józsi bácsi, öblös hangon, jó hangosan dicsérte. Mi tagadás, szépen csinálta! Az ötrészes szekrény feletti tigris bukfence is látványosra sikeredett, ő fogja a versenyt megnyerni, gondoltam.

Eredményhirdetéskor az I. helyezettnek járó oklevelet mégis az én kezembe adták. Hű, de büszke voltam rá!    

Mintha csak tegnap történt volna? Vagy elszaladt közben ötven esztendő? 

Madár Ő a javából!

      Egy Balaton-parti szálloda strandjának a partján állok néhányad magammal. A szép napos, nyári délutánt a vendégek közül mindössze ketten használták ki arra, hogy a vízben megmártózzanak. A mellettünk ugrándozó kutyus hirtelen megáll, füleit hegyezi. Jobbról, a nádas felől érkezik a zaj. A vadkacsa megáll, kidugja fejét az oltalmat adó nádszárak mögül, majd tempósan kiúszik a tó szabadon fodrozódó, nyílt vízére.                    Mögötte a kicsik ugyanezt teszik, anyjukat követve, szépen felsorakozva érkeznek elénk. Bemutatót tartanak arról, hogyan kell egyszerre fürdeni a vízben, szárnyaikat feszíteni a szélben, napsütésben. Hárman vannak a gyerekek, apró testüket a toll már kiverte. A tojó figyeli a hancúrozókat, fekete pöttyökkel díszített barna teste nem a legszebb madarakat juttatja az eszembe. A csőre sárgásan megvillan, amikor rászól az apróságokra. Hát ez sem egy épületes látvány, és hozzá a hang! Madár ez egyáltalán? Ha most itt lenne a párja, egy a színes gácsérok közül, biztosan nem vonnám kétségbe a tőkés récék madár mivoltját.

      A fiatal, erőtől duzzadó keverék kutyus fegyelmezi magát, de a feszültségét kendőzni nem tudja. Egyre csak engedélyt kér gazdájától a kacsa család meglátogatására, amit Tibi meg is ad neki egy karmozdulattal.

Pupák, -mert a kutyát így hívják- a frissen kapott szabadsága erejével rohan a víz felé, szépségdíjat nem igazán érdemlő ugrása után nagyot csobban és úszik a kacsák felé.

Kacsa mama villámgyorsan betereli apróságait a nádasba és ahelyett, hogy követné őket, visszaúszik a közeledő kutya irányába. Annak sem kell több, fokozza a tempót, egyre közeledik, már-már eléri, amikor a tojó felreppen. Teszi ezt csak azért, hogy 5-6 méterrel távolabb, mint egy darab kő a vízbe pottyanjon.

Pupák új lehetőséget szimatol és gyorsít a csapásain. A vadkacsa oldalt fekve vergődik a vízen, narancssárgás lábát ki-kivillantva kapálózik, mint aki az utolsókat rúgja.

Mi ez? Talán egy haláltánc? Nem lehet, az egy irodalmi kategória, de talán így nézhet ki egy kácsa, amelyik ölyvet lát a feje fölött körözni. Pazar színpadi alakítás, az már biztos! Megteszi még néhányszor és már messze, bent járnak a fürdőzők közelében. Pupák ezt kihasználva, megpihen az ismerős fürdőző karjaiban, erőt gyűjt és a közelben ringatózó kacsát bámulja.

Mielőtt a játék újra indulna, a tojó felrepül, magasabbra, mint eddig és már landol is ott, ahol gyerekeit hagyta. Pupák is visszaindul, nincs önbizalom híján. Elölről kezdené, ha gazdija erélyesen nem szólítaná magához.

      Abban biztos voltam, hogy a kutya nem fog, nem tud kárt tenni a kacsákban. Nem is az eleség megszerzése, hanem a játék volt az, ami a vízbe csábította. Mit jelentett ugyanez a kacsának? Féltést és aggodalmat, ügyesen megvívott harcot az életért, életekért. Liu mentette így meg Kalafot? Több volt ez annál, Aida szívével megegyező? Róluk és a hasonlókról szól az irodalom, zeng a zene, de ki foglalkozik ezzel a kacsával?

      Én! Mert amikor végleg eltűnt a szemem elől, szerintem kacsintott egyet a Pupákra, csak aztán kezdett el befelé lapátolni a nádas félhomályában várakozó porontyai felé. Mostantól madár Ő a javából, nem is akármilyen!