Némi tartással, de félelem nélkül feküdtem fel az asztalra. A vérnyomást emelő feszültség a bizonytalanságé. Betolnak a hengerbe, most már helyen vagyok, behunyom a szemem. A program elindul. A gép dolgozni kezd, kattog és csattog, néha csak zörög és neszez, mintha erőlködne és nyögne. Aztán csend és kezdi újra. Mennyivel jobb lenne Vivaldit hallgatni, biztosan oldaná a vizsgálatot néha meghiúsító szorongást. És ez nem is pénz kérdése!
Eszembe jut a félhullámú autoheliophos csendje és a diagnomax rétegfelvétel közbeni zakatolása. Akkor is szólhatott volna valami laza muzsika, amikor ezekkel a berendezésekkel én dolgoztam.
A láthatatlan mágneses térben közben készül egy térkép, ahol a nagy folyót és a kis patakot, a hegyeket és virágzó mezőket, de a kiszáradt tavakat és villám tépázta fákat is rólam mintázzák a sugarak. Elmozdulok, ám a gép zenéje kitartóan követ. Egyre csak ismétel, rendszer van benne. Jobban megfigyelem. Cé, é,gé hangok szólalnak meg. Ritkábban az é, legtöbbször gé a cé-vel beszélget. Ez utóbbi gyakran egy teljes oktávot ugrik és amikor fent megismétli önmagát, néha kissé fals. Az eltérés a bé felé hajlik, de attól azért messze van, alig észrevehető a csúszás. Talán nekem üzen ezzel, hogy fehér foltokra tévedt?
Negyed órája már, hogy hanyatt döntöttek. Teljesen ellazultam, semmi nem foglalkoztat, csak a megújuló dallam. Most már szép és harmonikus. Képzeletben hallom a világra rácsodálkozó csillogó barna szemű gyógytornász, Kata hegedűjét és innentől teljesen szabaddá válik a képzelet, egy szimfonikus zenekar muzsikál.
A vizsgálatnak vége, az eredmény nemkívánatos. Három napot töltöttem el a klinikán, ahol egy nagyszerű csapat jól vigyázta testem és lelkem. A második nap délutánján meglátogatott Eszter és Emese. Futva, kezükben lengetve hoztak a papának házacskájukról egy kis rajzot, benne kicsi szívükkel. A szemerkélő esőtől nem láttam, de tudtam, hogy már megint elhozták a Napot.
Akkor talán nem is lesz akkora a baj!?
