2010. május 15., szombat

Hamis a magas cé

    Némi tartással, de félelem nélkül feküdtem fel az asztalra. A vérnyomást emelő feszültség a bizonytalanságé. Betolnak a hengerbe, most már helyen vagyok, behunyom a szemem. A program elindul. A gép dolgozni kezd, kattog és csattog, néha csak zörög és neszez, mintha erőlködne és nyögne. Aztán csend és kezdi újra. Mennyivel jobb lenne Vivaldit hallgatni, biztosan oldaná a vizsgálatot néha meghiúsító szorongást. És ez nem is pénz kérdése!
Eszembe jut a félhullámú autoheliophos csendje és a diagnomax rétegfelvétel közbeni zakatolása. Akkor is szólhatott volna valami laza muzsika, amikor ezekkel a berendezésekkel én dolgoztam.

    A láthatatlan mágneses térben közben készül egy térkép, ahol a nagy folyót és a kis patakot, a hegyeket és virágzó mezőket, de a kiszáradt tavakat és villám tépázta fákat is rólam mintázzák a sugarak. Elmozdulok, ám a gép zenéje kitartóan követ. Egyre csak ismétel, rendszer van benne. Jobban megfigyelem. Cé, é,gé hangok szólalnak meg. Ritkábban az é, legtöbbször gé a cé-vel beszélget. Ez utóbbi gyakran egy teljes oktávot ugrik és amikor fent megismétli önmagát, néha kissé fals. Az eltérés a bé felé hajlik, de attól azért messze van, alig észrevehető a csúszás. Talán nekem üzen ezzel, hogy fehér foltokra tévedt?
Negyed órája már, hogy hanyatt döntöttek. Teljesen ellazultam, semmi nem foglalkoztat, csak a megújuló dallam. Most már szép és harmonikus. Képzeletben hallom a világra rácsodálkozó csillogó barna szemű gyógytornász, Kata hegedűjét és innentől teljesen szabaddá válik a képzelet, egy szimfonikus zenekar muzsikál.

    A vizsgálatnak vége, az eredmény nemkívánatos. Három napot töltöttem el a klinikán, ahol egy nagyszerű csapat jól vigyázta testem és lelkem. A második nap délutánján meglátogatott Eszter és Emese. Futva, kezükben lengetve hoztak a papának házacskájukról egy kis rajzot, benne kicsi szívükkel. A szemerkélő esőtől nem láttam, de tudtam, hogy már megint elhozták a Napot.
Akkor talán nem is lesz akkora a baj!?

2010. május 4., kedd

Zizzenő kis álom

    A kis Levente élete hónapokkal alig, inkább csak hetekkel mérhető. Amikor megszületett, mindenki csak azon tüsténkedhetett, hogy operálható legyen. Szederjes kicsi testébe pumpálni kellett annyit, hogy elérje az ötezer grammot. A szakemberek szerint ez az a súly, ami az életmentő  műtéti beavatkozáshoz elengedhetetlenül szükséges. Elérte. Ma megtörtént. Most gép tartja életben.

    Amikor a köztudottan kiváló szakmai munkát végző kórházból az édesanya hazafelé tartott, boldogan cirógatta meg a nem is létező pocakját, hiszen abban életének gyümölcse érik, összekötve pici zsinórral a féltő gondossággal és az óriás szeretettel. És az elképzelések tarka sátorában gyűlik a szép és a jó, nyiladozik a jövő.

    Azután egy tervezett későbbi vizsgálat olyan titkot mond el, amely össze nem egyeztethető az élettel. A keringés elégtelen. A magzat szíve rosszul dolgozik, az éltető oxigén útjával vannak gondok. Tulajdonképpen nem szabadna megszületnie, ám ahhoz a beavatkozáshoz már késő van. A korábbi ultrahangoknak észrevenni, jelezni, sikítani kellett volna. A gyermek biztosan nem úgy feküdt, vagy a placenta takart.
Ilyen, vagy ehhez hasonló mondatok elhangozhattak a megválasztott orvos szájából, amikor karjait széttárva a leendő édesanyával ezeket az iszonytató tényeket közölte.

    És jöttek a kínkeserves, fájdalmas, mégis reményteli, hosszú hónapok, imák Istenhez, kérés, könyörgés, csodavárás.
De csodák nincsenek. Levente bajjal születik. Amikor felsírt, szomorúan szemrehányó pillantást vetett az orvosára, majd édesanyját kereste, hogy tőle elnézést kérjen az első beszippantott levegő miatt, hogy hozzá bújhasson vigaszért, szerető ölelésért.
Az orvos ezt jól látta. Mondani is akart valamit, ám a hangok érthetetlen motyogásként csendesedtek el.
   -Bocsánatot kérek tőletek - ennyit kellett volna csak mondania. Erre azonban őt senki nem tanította meg.

     A műtét után Leventét nagy csend veszi körül. Csak a gép az, aki "zizzenve röppenő kis álmokat vadász."