Látod, milyen türelmes?

     Ez az internet fantasztikus. Gyermekeim, kicsi unokáim belenőttek, de nekem ma is a csodák csodája. Leülök a gép elé és utazok a világ bármelyik pontjára és bámulom a képernyőt. Nem olyan, mint a valóságban látni és érezni, de hát mire való az ember beleélő képessége? Fiatalabb koromban nem volt lehetőségem, se időm, se pénzem körülnézni még a szomszédos országokban sem. Eszék városa volt az első az akkori Jugoszláviában. Családostól utaztunk az új autónkkal kirándulni, nem konyakot venni. Voltam még Komló két testvérvárosában, így jutottam el Neckartenzlingenbe és Valpovoba.

Másutt nem jártam, pedig most meg-megtehetném, ha nem lenne szélütött karom s lábam. Marad hát a világháló. Barangolhatok kedvemre bárhol. A legszebbek mégis az itthoni kiruccanások, van bőven pótolni való.

Ismerőseim közül többen is szerelmesei a hazai tájaknak, szűkebb Baranyánknak. Megosztásaikkal lehetővé teszik számomra, hogy velük együtt túrázzak, gyönyörködhessek a Mecsek gazdag flórájában, láthassam a kacskaringós utak mentén megbúvó falvakat, az ott élő embereket. Közülük többen is rabjai a természet fotózásának és szívükben vannak ők olyan gazdagok, hogy a lencsevégre kapott pillanatokat megosztják másokkal is. Így lesz végül kölcsönös az öröm.

Néhány hónapja a felvételek közül egyik megfogott. A lehullott őszi levelek között egy üres pad. A magányt, az elmúlást, Tóth Árpád Meddő órán c. versét juttatta eszembe.

"Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom..."

Mondtam is, hogy nem szeretem az üres padokat! Gyorsan kaptam választ, nem akármilyent.

    "De miért is nem Jenő? Nem csináltak semmi rosszat! Nagyon is lehet szeretni őket, bennük a lehetőség. Hisz hívogatnak, várakoznak csábítóan. Ülj csak ide rám! El sem tudod képzelni mióta várok rád epekedve, gondolja a padnyi agyával, csupasz pad szerető szívével.

Hisz pihentető időt töltesz rajta elmélázva, álmodozva, vagy akár elgondolkodva az élet dolgain... Jó kis traccspartit lehet rajta rendezni. Menedéket nyújt a magányosoknak ugyanúgy, mint a szerelmes pároknak a világ szeme elől... Jaajj nem folytatom, agyon untatnálak vele. Tuti regényt tudnék írni róla. Ez is egy kedvenc padom, látod milyen türelmes...

    Elolvastam újra, csapongtak a gondolataim. Az egyik a kihalt, éjszakai vasútállomás padjára szált, ahol szenderegve egy egész éjszakát töltöttem el. Az utolsó szerelvényt lekéstem, a fejemet párnára hajtani nem volt helyem. A másik a vágyak birodalmába repített. ám ott csak a mesékkel találkoztam, olyan padokkal, amelyeket soha nem láttam, vagy nem vettem észre az életemben.

Végül gyors szárnycsapásokkal visszaérkeztek a lehetőség, a csábító várakozás, a szerető szív otthonába.

Marika nemcsak fotózott, de a képhez használati utasítást is adott, egyszerűt és nagyszerűt. Azt teljes egészében elfogadom. Tuti regényét ha megírná, szívesen olvasnám.

Csak a majom

      Nincs érzelem, amit a szem ne tudna kifejezni. Lehet az óvatos szürke, szenvedélyes barna, vidám kék vagy titokzatos zöld, beszédünkkel együtt lelkünknek tükre az. Amikor először nézek valakinek a szemébe, kiértékelem, megítélem azt az embert. Őszinte és jó, hazug és rossz ember minősítést adok tág határok között, magamhoz viszonyítva. Lehet, hogy ez nem tisztességes eljárás de vállalom, mert a tapasztalataim, túlnyomó többségben engem igazolnak, meg aztán megteszi ezt más is engem érintőn.

Elárulom, hogy csak a szemek mustrája alapján majdnem mindenki rendes ember, a hozzájuk tartozó beszédek is legtöbbször ezt erősítik meg.

      Amikor kis srác voltam, gyertya lángjával kormosított üvegcsén keresztül bámultuk meg a fogyatkozó napot. Besötétített szemüveget csak a vakok viseltek, miattunk. James Dean az 1950-es filmjeiben már napszemüveget hordott, úgy hódított, később John Lennon a hippikorszak jelképévé tette azt. Ekkortájban már mi is hozzájuthattunk. Nem ám a hóvakság elkerülése vagy az erős ultraibolya sugárzás kivédése céljából, csak úgy, kedvtelésből. Valamelyik sufniban ma is van, de nem viselem. Idegenkedek tőle, ellenérzéseket vált ki belőlem a lelkek takarása. Különösen akkor, ha velem akar így beszédbe elegyedni valaki.

      Lelkünk kis ablaka előtt a sötétítő függöny adhat egyféle védettséget, de vajon megéri-e? Mert a hangulat befolyásolása, a figyelem irányának elrejtése őszintétlen, a szemben álló felet ez a csúfondáros bújócska legtöbbször bántja.

Minap láttam egy minisztert, aki napszemüvegben adott interjút a sajtó képviselőjének. Ismerek elöljárókat, akik ugyanígy viselkednek a beosztottjaikkal. Elképzelhető, hogy így fogadnak majd a hivatali ügyintézők, így hirdet igét a pap Isten házában?

      Nézhet rám árgus szemekkel az, akit megkérek napszemüvegének levételére, ha velem kíván beszélni, mert megkérem. Csak az a majom tarthatja bozontos fején, mert tudom, hogy kormos üvege alatt a szemei mindig a jóságot és az igazmondást tükrözik.

Olyan nehéz kimondani?

      Kemencében sült a vacsoránk, nem csalatkoztunk, megint nagyon finom falatok dolgoztatták meg ízlelő bimbóinkat. Jóleső fáradtsággal ülünk a sötétedő nyáresti kertben. Zoliék ismét túlzásba estek a kínálatok sokféleségét illetően. Túl vagyunk már a desszerteken is, jönnek ismét a pálinkák és borok, egyik zamatosabb a másiknál.

     Attila gitárt fog és a pengetett húrok rezdüléseit hangszálaihoz igazítja. Dalait jól ismerjük, közülük többet közösen is énekelünk. A háttérben csendesen, hegedűmmel kísérem, simuló más dallammal. Egy kis szünet és én nagyon bátortalanul Massenet zenéjét játszom, de az első oktávos ugrás után kiadott hanggal a kísérletet be is fejezem. Hogy jövök én ehhez, hogyan merészelem megszólaltatni hangszeres tudásomtól bércek magasságában felcsendülő, keserédes zenét? A gitár elhallgatását beszédek erősödő foszlányai váltották fel, lehet, hogy az én próbálkozásomat nem is hallotta senki. Vagy mégis? Valaki oda jött hozzám jelezve, hogy hallotta.

Arról beszélt, mélyen a múltjában elkalandozva, hogy az elindított dallam milyen gondolatokat ébresztett benne. Feleségéről szólt, alig hihetően, túl szépen. Őszintén szereti ma is, de elmondani neki nem meri, nem tudja. Hogyan is nézne ki, közel a nyolcadik ikszhez? Úgy éreztem, a félsz tartja vissza a vallomástól, hogy nevetség tárgyává válhat az őszintén kitárulkozó ember. Biztattam, mondja csak el, bátran! Kölcsönös érzések esetén a hálát tükröző szemeket fogja látni és a cirógató kezeket érezni.

      Jöttment ő a faluban, mint jómagam. Más településről ide költöző, életének párját a falu leányai közül kiválasztó embert hívják így. Akkor is így van ez, ha a leány választotta ki magának a fiút. Közösségi ember, a falu rendezvényeiről el nem maradó. Együtt muzsikáláskor a szájharmonika az ő hangszere, zsebébe csúsztatva azt, leginkább mégis a dalolást választja érzelmei kifejezésére.

     A nyári, kerti összejövetelen az a néhány, hegedűből megszökött hang nem jutott messzire, elidőztek azok a szívénél. Hosszú sétái rövidülhettek kicsit, látása sem könnyíti már meg eligazodását a világban. Arról pedig korábban lemondani kényszerült, hogy festészetével meséljen nekünk. Hiába tekint ki az ablakán, a falu templomocskáját és a felette szaladgáló felhőcskéket az ecsetével már nem látja. Maradt a muzsika, amelynek nyelvén ha tehetjük, beszélgetünk egymással.

Hívott bennünket, gyakoroljunk! És mi ott voltunk február legelején, megünnepelni a kerek, nyolcvanadik születésnapot. Hétköznap volt, születésnapra terített gazdag, ínycsiklandó vasárnapi asztallal. Az ünnepelt megkért, hogy én olvassam fel a feleségét köszöntő sorokat. Fogtam a papírt, asszonya elé álltam és helyette mondtam el mind a nyolc versszakot:   

Matának

Eggyel ismét több, vagy kevesebb talán,

nem számolom, nincs is szerepe ma már.

Vagy mégis?

Kerek ez az esztendő s akad még teendő.

80 év, Istenem, de szép!

Megköszönöm.

Ígérem, a régi utat járom,

még ha csökkennek is a távok,

ha új ösvényt már nem is találok.

Halkabban szól a tavaszi madár.

Hallom még, de színes ruháját alig látom,

megfesteni nem merem, barátom.

Mégis bohém ez a nyolcvan év

és a korlátai közé szorított ember.

A szív és a lélek, az együtt lélegző társ

biztosan tehet róla, egy percig nem vitás.

Mit adtál nekem?

Mindent, ami az életemnek fontos,

sorolhatnám, de nem lenne pontos.

Megbecsüllek jó szóval és szeretettel,

mégis az adósod vagyok,

Törleszteni csak kísérletig jutottam,

ez évfordulón most megadom.

Kimondom a szót, a szokatlant.

Figyelj rám és hallgass!

Kiálthatnék harsányan, hívón,

koromhoz már nem is illőn.

Mint ahogyan a nap,

aki akkor is harsogva gördül fel

minden nap az égre,

ha sugaraival kis kavicsokat csillant.

De nem teszem, szólok csak csendesen.

A csillagok fénye voltál

és az vagy ma is nekem.

Halkan verselem, szeretlek Kedvesem.

Rövid csend következett, kéretlen. Mintha Massenet zenéjét hallottam volna, valahonnan, messziről. Hát mégis kimondta és nagyon egyszerűnek tűnt az egész.

Gyakorolni hívott bennünket, örömmel tettünk ennek eleget. Jöttek a dalok, egyiket követte a másik.

Édesapám

     -Édesapádról nem igazán írtál még,  igen szívesen olvasnám! - korholt barátságosan egyik ismerősöm a kedvesek közül.

  -Igazad van, meg nincs is! - Aput többször is megemlítettem a családomat érintő visszaemlékezéseimben. - hárítottam el mosolyogva a jóleső pirongatást.

Anyuról egy önálló bejegyzés szól a blogomban, miért ne tehetném ezt meg unokáim dédpapájával is? Meg kellene kérdezni a testvéreimet, talán többre is emlékeznek, mint én. Hetedikként talán másképpen látom Őt, mint a "bölcs" öregebbek. Kaptam egy néhány oldalas, mindig irigyelten szép, kézírásos levelet. Elolvastam, azután újra, - a szavakat is jól megrágva - lépésről lépésre haladva ragasztottam be a fejembe a levél mondatait. Egyetlen szót ki nem hagyva belőle, megosztom ezt a kedves olvasóval.

     "Most, hogy rászedtél a gondolkodásra, hogy milyen is volt a mi édesapánk, a kis dédunokám jut az eszembe, aki esténként még átmegy a szülői ágyba, középre fekszik, egyik kezével az anyja kezét fogja, a másikkal az apjáét és a következőket mondja: - Nekem vannak a világon a legjobb szüleim.    - Hát  én is így érzek, csak sajnos már múlt időben.

Apu sokat mesélt nekünk szüleiről, testvéreiről, gyerekkoráról, bonyhádi diákéveiről, a Svájcban töltött éveiről.. A történetekben sok vidámság volt, persze szomorúság is.

Édesapánk nagy családban nőtt fel, hét testvére volt. Apja borbély, a gyerekeit is bevezette a mesterség rejtelmeibe. Amikor nagyapát Gyula fiával együtt besorozták, (I. világháború) nagymama vette át a családfenntartói szerepet. Hentes üzletet nyitott, kosztosai voltak. Így próbálták átvészelni az ínséges időket. Apu a második világháborúban egy öccsét a Don kanyarban, egy húgát a családjával együtt Budapest bombázásánál veszítette el.

Amikor Svájcból hazajött, hentes és mészáros üzletet nyitott. Apu dolgozott az üzletben, - Anyu segítségével - a műhelyben segédek, inasok (Klein Jancsi, Grósz András, a tragikus sorsú Szakala Jóska, Simonyi (Schőn) Jani bácsi, Rumbus bácsi).

Hobbija a szőlő és a gyümölcsös volt. Nagy örömét lelte bennük. Családostól kirándultunk, játszottunk, nótáztunk (Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át...). A gyümölcsöst Gazdag bácsi kezelte, a szőlőt Ágnes nene és családja kapálta.

1951-ben vége lett a maszek világnak, Apu a Földműves Szövetkezet dolgozója lett. Pécsről, a Húsipariból kapta az 1/2 disznókat, az 1/4 marhákat, felvágottat. A Sütőiparitól péksüteményt.

Egy kedves emlékem fűződik ehhez. Mi gyerekek még ágyban voltunk, megérkezett a péksütemény, Apu mindegyikünknek bedobott az ágyba 1 friss kiflit. Isteni volt! Ezt többször is megismételte.

Jöttek a nagy, argentin fagyasztott marha combok. Éjfélekig bontotta, bejött mindig átmelegíteni a meggémberedett ujjait. Hajnalban már ott sutyorogtak az ablakaink alatt a sorban álló emberek. Mert akkor a sorban állás volt a módi. Kevés volt a hús.

Apu -Géza bátya segítségével- hurkát, kolbászt, szalámit töltött. Nem kellett erről elszámolni, szemet hunytak az akkori vezetők, mivel nagy család voltunk és a fizetés nagyon kevés volt. Zsír gyűjtést vállalt, szappant cserélt zsiradékért, disznókat tartott. Este, -amikor a gyerek zsivaj elült- csinálta a papír munkát. Precízen, pontosan, szépen, hibátlanul, az iroda nagy megelégedésére.

Sokat hallgattunk rádiót, népszerű dalokat, rádiójátékot. Apu, Anyu szerették a magyar nótát. Sokat is tudtak. Apu kedvence a Hajlik a jegenye. Nagyon szépen énekelt. Kaptunk egy lemezjátszós rádiót, akkor ismerkedtünk meg a sok, népszerű operett és opera áriával. A zene szeretete mindannyiunkra ráragadt. Mindegyik gyerek tanult zenélni, ki hegedűn, ki zongorán. Lali, Jenő a hegedű művészei lettek, Vera, Erzsi a zongorán ügyeskedtek. Mi többiek csak tehetségtelen kezdők maradtunk.

Az irodalom és benne a versek is nagyon szeretett téma volt nálunk. Apuék figyelemmel kísérték a tanulásunkat. Fontos volt nekik, hogy jól menjen a tanulás, ha kellett, segítettek. Apu nagyon sok verset ismert és sokat is idézett nekünk. Petőfi, Arany, Vörösmarty, sőt Goethe: "Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn?" Vagy Berzsenyi: "Isten! Kit a bölcs lángesze föl nem ér csak titkon érző lelke óhajtva sejt."

Boldog gyerekkorunk volt, szerető Édesanyával és Édesapával, de ha kellett, kellő szigorral nyesegették vadhajtásainkat. Minden vasárnap templomba küldtek bennünket, esténként az ágyban együtt imádkoztunk.

A karácsony nagy ünnep volt. Szép fenyőfa díszítette a szobánkat. Ajándékba mindig hasznos dolgokat kaptunk. Körbe álltuk a karácsonyfát és elénekeltük az összes szép karácsonyi éneket. Utána játék következett. A kígyós, létrás társasjátékot Anyu készítette /egy katolikus diák újságból vette az ötletet/. A karácsonyi szünetben -kivételesen- magyar kártyával is játszhattunk és malom játékot is csináltunk. Apu, Anyu odaültek közénk és velünk együtt játszottak.

Éjféli misére Anyuval mentünk, Apu otthon maradt a kicsikkel és főtt kolbásszal, reszelt tormával várt bennünket.

Amikor már nagyobbak lettünk, segítenünk kellett a szőlő és gyümölcsös munkáiban is. Cseresznye szedés, kapálás, kajszi- és alma szüret, szénagyűjtés. Később a szőlőt el kellett adnunk. Apu belátta, hogy sok ez nekünk, de nagyon fájt a szíve érte.

A politikai életben is részt vett. Szociáldemokrata volt. A háború után a Szocdem. és a Szocialista párt egyesülésének előkészületeiben is tevékenyen részt vett. Őszintén hitte, hogy ez valami nagyon jó lesz. 56 után nem politizált.

1961-ben 60 éves lett. Boldogan ment nyugdíjba, de nem azért, hogy most pihenni fog. Belevetette magát a gazdálkodásba. Nyulakat tartott, a ketreceket ő maga készítette, lucernát vetett a kertbe, hogy disznókat hizlalhasson a család részére, baromfi volt, szóval egész nap tett-vett. Aztán télen füstölést vállalt. Nyáron az unokák boldogították és Ő így érezte jól magát.

77 évesen hagyott itt bennünket."

     Most itt tehetnék egy nagy pontot a végére, mert ez teljes és egész Édesapánkról és az őt körülvevő családjáról. Mégis folytatom egy fiatalabb gyermek szemével és fejével, testvéreim elejtett gondolataival.

     Apu a nagypapa második házasságából elsőszülött gyermekként jött világra a századforduló legelején.

  -Kerítsenek egy csicsás kosarat és borítsák rá, nehogy a macska elfusson vele! - szólt így a bába, amikor a vézna kis csecsemő először nyitogatta pilláit a világra.

  -Lajos, már leírod a nevedet és még mindig szopsz?! - barátságos, mégis rosszallást kifejező mondat hatására hagyta el a több éves gyermek a biztonságot nyújtó anyai emlőket. Csak azért is erős, szép szál legény, nevéhez is illően magas ember vált belőle.

     Sásd Községházán dolgozott, de a világgazdasági válság külföldre zargatta. Lehetett benne kalandvágy is, de tény, hogy fodrász segédként kapott útlevelet és dolgozott Svájcban mintegy hét évet. Davos, Lugano, Biel városok nevei hangoztak el gyakran, sőt az olasz Milano is. Külföldről hozott magával egy szép női arcképet, nekem soha nem beszélt róla. Ennyi év távlatából most felvetődik bennem egy kérdés, testvérem miért tudja ma is Goethe Mignonját eredeti nyelvén idézni? Miért lett idősebb korára kedvenc nótája a Nem jön levél? A tavasz első ibolya csokrát az Öreg-hegyi gyümölcsösből csak Édesanyám kaphatta tőle. És a másodikat, harmadikat is.

Besorozták, mégsem lett vágóhídra kihajtott katona. A pécsi laktanyából a parancsnok -miután személyi anyagát megnézte- egyszerűen hazazavarta azzal, hogy nevelje otthon a gyerekeit.

Pécs, Rákóczi u. 5-7 szám alatt önkéntes tűzoltó parancsnoki tanfolyamot végzett el Czukoli István és Sipos Ignác sásdi lakosokkal együtt.

Még éjfél se volt, amikor elkezdődött a sorban állás a reggeli fagyasztott marháért. Egy ilyen alkalommal esett el Apu, neki a kirakat belső üvegezésének, a hatalmas combbal együtt. Az eltört és széteső üveg egy darabja karjának ütőerét vágta el, de a vérének spriccelését az ágyból kiugró Anyu gyorsan és ügyesen, nyomókötéssel szüntette meg. A másnapi orvosi vizsgálat elismeréssel nyugtázta ezt, ám arra senki nem gondolt, hogy ennek az esetnek lesz még folytatása. Hosszú évek után Apu tésztát gyúrt a konyhában és fájlalta a tenyerét. Anyu betegeskedett, a gyúrás és vele a fájdalom többször is megismétlődött. Az egykori baleset szilánkja a csuklótól a tenyérig utazott a bőr felszíne alatt, innen műtötték ki a csúcsban végződő, szélesedő, 37 mm-es kardocskát.

Nehéz munka volt a hús bontása. Sokáig nem kellett tartósítani, elkapkodták, mint a cukrot, mégis nyelte a jeget a szekrény, amit a veremből kellett felhordani. Velős csontokból nekünk mindig jutott. A leveses fazékból kiemelt darabokból Apu a velőt kiütögette egy tányérkába, felszeletelt kenyérre kente, megsózta, paprikával díszítette és kellő számú kockára szabdalta. Mindannyian szerettük, még ízletesebbé tette Anyu finom levesét.

A konyhai tűzhely platniján reggelente kenyeret pirított, enélkül diákként, de felnőttként se engedett bennünket a napi utunkra.

      Apu nagyon szeretett ultizni. 10-20 filléres alapon játszottunk és igazán nem érdekelt bennünket, hogy nyerünk, vagy veszítünk. Egy-egy bosszantóan nehéz, sikeres bemondásunkkor a sipista jelzőt hangoztatta, de mosolyával kizárta a csalást. Arra ügyeltünk, hogy minél többször legyünk meg hárman az esti kártyázáshoz. Katonai szolgálatom után öt évet éltem még a szülői házban a dolgukat szorgalmasan végző, megfáradt, testben öreg, de lélekben szabad, szeretetben gazdag szüleimmel egy fedél alatt.

    Amikor összejövünk és rég eltávozott szüleinkről beszélgetünk, mindig előkerül egy-egy vers, akár Apu írásai közül való:  Nőjj nagyra szép fám, Harminc év után-, egy-egy dal a ma már nem is ismert régiek közül és érdekes, mindannyian énekelni kezdjük hiba nélkül, mintha tegnap tanultuk volna.

     Ő volna hát Édesapám, a karmester, akinek a vezényletével muzsikálunk az életünk sokszínű zenekarában.