Őszi koronák

Az biztos, hogy az évszakok mindegyike kijárt valami-féle festőiskolát. Ki más is lehetne mesterük, mint a Teremtő. Amikor kiosztotta a négy bizonyítványt, azokba egyforma érdemjegyeket rajzolt. Mindegyikük jelesnek örülhetett. Isten ellátta őket a festéshez szükséges valamennyi eszközzel. Egyformán osztott el mindent, a festékek kivételével. Palettájukon a színek gazdag választékával egyformán dicsekedhettek, csupán azok mennyiségében volt jól láthatóan eltérés. A tél a fehéret, a tavasz a zöldet, a nyár a sárgát érezhette kezében súlyosabbnak. Az ősz ecsetjére várt sok-sok hordónyi, számos cifra szín. Frissen kapott jogosítvánnyal a kezükben megértették a feladatot és szedelőzködtek. Utoljára jól megnézték egymást, örök búcsút csak egy-egy pajtástól vettek, majd elindultak négyfelé, önálló művészi alkotásaik megalkotására.

Három hónapjuk van az elfogadott vállalás teljesítésére, ám olyannyira sok a változás, hogy soha, egyikük se képes befejezni azt, nem is tudják a megrendelőnek átadni. Meg aztán mögötte türelmetlenül, sürgetően vár a következő évszak a maga negyed esztendejére. Ő sem jár különbül. Az ősz igyekszik kihasználni sokszínűségét és rakoncátlan tarkaságát. Tobzódik és szenved! Hiába festi a vásznára az ecsetjével kikevert fantasztikus színeket, soha nem tud a végére járni. Tegnapi csodája mára megfakul, ami -tudja jól- már egy másik csoda. Hiába övé az is, mégis zavarja, talán azért mert a tél jótékonyan azt is betakarja.

Rend és fegyelem uralkodik a természetben. Az évszakok nem olyanok, mint amilyenek mi vagyunk emberek, kiszámíthatatlanok és fegyelmezetlenek. Vagy mégis? Lassan megtanítjuk, vagy illetlen magatartásunkkal kényszerítjük őket, hogy az eredetileg elképzelt festményeiket átgondolják és mást alkossanak? Ha csak az utóbbi évszázadok nemkívánatos földi változásait vesszük figyelembe, bizony ebben nagy igazság rejtőzhet.

Minden évben megcsodálhatom az évszakok fantasztikusan szép festményeit. Elég csak kitekintenem az ablakomon. Október vége felé járunk. Ilyenkor az ősz palettáján lévő színek legtöbbje felkerül a vászonra. A japán birs már levetkőzött, nem messze tőle a tűztövis bogyói táncolnak a fáradó napsugárban.  Új bimbó nyílik még a sárga rózsán, de már ernyedve hullajtja szirmait a muskátli. Valamiért mindegyik szép, a múltjáért, vagy az elképzelt jövőjéért. A kertem egyik sarkában az almafán még mindig a nyár uralkodik. Az élénkzöld leveleket nem engedi, hogy az ősz megérintse. Elfogadja viszont, hogy váltótársa a mögöttes ecetfákból köréje koszorút fonjon. Azután gyorsan szedi itt-felejtett lábát. Engedi szabadon szárnyalni most már Antonio Lucio Vivaldi F-dúr hegedűversenyének gazdag, csodálatos őszi dallamait. A szüreti felszabadult jókedvtől a vad riadt meneküléséig, egészen a tél F-molljáig. 

Boldog születésnapot!

Ültem a fotelben és csak ámultam. A nagyszoba kicsit olyan volt, mint emlékeimben az iskolai zsibongó. (Ez a kifejezés az én szótáramban a gimi folyosóit jelentette a nagyszünetben.) Heten voltunk ott, a hat unokám és én. A középen kiöntött építő kockák java már formát öltött. A kis asztal tele papírral és színes ceruzákkal. Götz babák itt is, ott is, ruháik szanaszét. Szekrényajtók és fiókok beüzemelve, nyitott állapotban, belőlük folyamatosan szállingóznak kifelé a tárgyak. Lehetnek azok bármik, igazából nincsenek közöttük letiltott darabok, legfeljebb játékra nem ajánlottak. 

Nem a megszokott nemes rendetlenség, hanem az együvé tartozás bizonyossága váltotta ki a csodálatomat, nem először. Együtt voltunk, a "Mama" születésnapját ünnepeltük. Mindegy, hányadikról van szó, ez az esemény idáig sikeresen egy fedél alá terelte a gyermekeimet. Erzsi kitesz magáért, készül rá, keményen dolgozik a konyhában. Én ott most csak útban lennék, nem véletlenül játszom meg a felügyelő szerepét. És mert ilyenre nincs szükség, bevallom őszintén, önző módon így töltöttem meg bugyraimat örömmel.

Körbe ülik-térdelik az asztalkát, középen egy fehér A/4-es. A nagyobbak irányítása mellett mindenki megrajzolhatja egy-egy szeletkéjét a központi figurának. Ezután egyenként ülnek a székbe azzal a céllal, hogy ki-ki a papírra varázsolja önmagát. Játszanak, türelmesen kivárják a sorukat és adják át helyüket a következőnek. Már csak egyvalaki hiányzik, a legkisebb. Jó húsz percig rajzol, fegyelmezetten, nagy odaadással. A színes lufikkal díszített rajzocskára ki írta rá, hogy "BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT MAMA"? Nem is tudom. De azt igen, hogy egy ilyen ajándéknál nem igazán lehet nagyobbat teljesíteni. 

Csak pár sor egykori bajtársról

Kókay István azok közé tartozott, akik becsülettel szolgálták a hazájukat. Az esztelen világháborúban az olasz fronton teljesített katonai szolgálata Doberdóhoz köthető. Hadi kitüntetéseivel a helytállását ismerik el, majd 1922-ben tiszti vitézzé avatják, vitézi telket kap. Dalszerzőként Szegeden mutatkozik be a Tisza Szálló dísztermében. Pályafutását 1945 után derékba törik. Kitelepítik vitézi címe miatt és soha nem rehabilitálják. Méltatlan körülmények és nélkülözések közepette él, nyolcvan éves korában Szeged városában hal meg.

Miért is mutatom be most ezt az embert? A rádió hullámain felcsendülő dal juttatta eszembe. Valójában én őt nem ismertem, de a dalai közül többet is. A magyar nóta szerzőjére azután lettem kíváncsi, amikor egyik bajtársam kérésére muzsikáltam. Megkérdezte, ismerem e a "Hiába süt a világra" kezdetűt. Bólintottam rá, hegedűmet az állammal és vállammal megtartva, kezembe fogtam a vonót és játszani kezdtem. Ő alázattal énekelt, én pedig hagytam, hogy vezessen. A körülöttünk lévők csendben hallgatták "az élet tarka színű szép meséket". A dal végén a tarka színű őszirózsát már egy hang se követte. Az énekesünk behunyt pillái alól könnycseppek gurultak ki.

Pista jóval idősebb volt nálam, néha morc, magába forduló. Az egykori szerparancsnokból, kora előre haladtával a minden anyagért és technikáért felelős ember lett. Munka-kapcsolatunk egymás gyors megismerését eredményezte. Én nyugodt lehettem, jó kezekben van minden vagyonunk. Hogy ő mennyire ismert meg engem, nem tudhatom. Egyszer csak -nem sokkal a közös nótázás után- meghívott néhányunkat a szőlőjébe. Borozgatás közben sok mindenről beszélgettünk, szakmáról, családról, a világ dolgairól. Megosztotta velem ez idáig féltve őrzött gondjait és örömeit. A kárászi szőlőhegyről lefelé ballagva egy baráttal gazdagabbnak érezhettem magam.

Nyugállományba vonulásáról a hagyományos ünnepélyes körülmények között megemlékeztünk. A szokásnak megfelelően virágot kapott a felesége, méltató szavak kíséretében elismerést és tárgyi ajándékokat az ünnepelt. Teljes családja jelen volt, örülhettünk még kicsi unokájának is. A jóízűen elfogyasztott korai vacsora után beszélgetés, később a dalok következtek. Az egykor könnyeket fakasztó nótára is sor került. Pista most is elérzékenyült, de szeme sarkában a csatornák ezúttal nem nyíltak ki. Soha nem tudtam meg, miért érzékenyült el egykor annyira láthatóan a dal éneklése közben. Amikor a kárászi temetőben elbúcsúztunk tőle és meghallottam a mélybe hulló hantok mélabús hangját, talán még el is mosolyodtam. Eszembe jutott Kókay dalának befejező, ki nem énekelt mondata: "Sírdogál egy régi nóta, s tarka színű őszirózsa hulldogál a koporsóra."                       

A jót nem adni bűn?

 

Egy mondás szerint bűnös az az ember, aki bár tehetné, mégsem adja a jót. Ami valakinek jó, elképzelhető, hogy másnak az a rosszat jelenti. Követendő szabályok szorító karjai között éljük le az életünket. A jogszabályok alkotóitól elvárható a mindenki számára jóra való törekvés. Szándékosan vagy tudattalanul, ez bizony nem mindig sikeredik. Van-e lehetőségem akkor a választásra? Jót teszek-e, ha végrehajtom a rosszat, ha pedig nemet mondok rá, helyesen cselekszem-e?  Ugyanígy küszködhetünk Isten törvényeivel is. Hiába fogadja el azokat az eszem, ha mást akar a szívem. És így élem le az egész életemet, a jó és a rossz állandó kíséretével, választási lehetőségeikkel.

Amikor először rácsodálkozok a világra, fogalmam sincs arról, hogy mi az a jó és mi a rossz. Hamar rájövök, hogy édesanyám gyengéd ölelése nagyon jó dolog. És ahogy a gyermekkort elhagyva felnőtté válok, már mindent tudok a jóról és a rosszról. Azt hiszem, de ez nem igaz, mert jönnek az új ismeretek. Ezek az egymásnak ellentmondó fogalmak minden emberben másképpen rögzítődnek, tehát soha nem lesz fekete-fehéren elkülöníthető. Ami neked rossz, az lehet nekem akár a jó is. 

Amikor gyermeked születik, tanítsd meg neki cselekedni a jót, de mondd el a rosszat is. Vigyázz, mert legnagyobb tanítómestere a te életed lesz! Társad hasonlóan tegye ezt és a gyermek természetesen jó lesz. Az ember élete is egy tanár, szerteágazó tudással, kellő erőszakkal, gyengéd okítással, mégis mindenkor befolyásolhatóan. Hiába tudod, hogy a kisiskolás buksiját teletömik felesleges, gyakran ellenőrizhetetlen információkkal, nem tehetsz e gyakorlat ellen semmit, de a fejecskében rendet tehetsz. Nem különb a felsőbb iskola sem és minden jót és rosszat magában hordozhat egy munkahely, vagy más közösség is.

És mégis hogyan kell csinálni? Miként kell és lehet a birtokomban lévő jót másnak adni? Gyereknek, unokának, szülőnek, társnak, barátnak, ismerősnek, arra rászorulónak? Keveseknek adatik meg az, hogy tanulás nélkül -csak mert a génjeikben hordozzák- szórni tudják a jót. Nem így működik, a jót adni és elfogadni, kemény edzések utáni munka eredménye lehet. Ha jól dolgoztunk, felneveltük testünk minden porcikájában a szeretetet és akkor annak ápolása már a világ legegyszerűbb feladata lesz. Gyakorolni, kinyilvánítani kell, ahányszor arra lehetőség kínálkozik. Egy falat kenyér, egy mosoly pillanatok műve csupán, mégis egész napra elegendő örömet adhat. Tékozoljunk hát nyugodt szívvel korunktól függetlenül és közben keressük az újat, mit csomagolhatunk be a másoknak is adható ajándékok tárházába. Ha elég ügyesek vagyunk, ez a körforgalom állandósul és nem követjük el a bűnt azzal, hogy a jót megtartjuk a saját zsebünkben.  

Az a kontyos hajú leányka ott a tóparton tenyerén tartva segíti nagy csillagunkat álomba szenderülni. Nem gondol arra, hogy a fáradtan búcsúzó napsugár ezt megköszöni és arra sem, hogy örömet okoz nekem is. Mert ez az érzés tölt el, ahányszor csak látom ezt a képet.