Ismerőseim közül a facebookon többen is megosztják velem életük történéseit fénykép felvételek formájában. Feri barátom naponta varázsol el a virágaival. Katalin, Mária és Zsuzsanna rendszeresen barangolják be a Mecseket, kirándulnak távoli, vadregényes tájakon. Ismernek, tudják, hogy gondolatban ott emelgetem bakancsos lábamat velük együtt az erdei csapáson. Petra szerteágazó képei is remekművek. Ő sem először kápráztat el, de legutóbb nagyon megfogott. A mostani fotó egy sima hétköznapon készült. Igaz, közel a hétvége, de hogyan lett a péntekből vasárnap? Nézd meg alaposan a képet és meglátod. Balatonalmádi felett az ég, 2018. augusztus 24-én.
A gomolyfelhők általában elkápráztatnak bennünket. Játékuk a fénnyel olyan sok mindent megmutat nekünk, amennyit csak befogadni képesek vagyunk. A cumulus alapja változatosan sötétebb, olyan, mint egy robbanni készülő világ. Fel is gyullad és peremén vakító fehéren izzón rajzol nekünk. A Balaton vízének kékje ott ragyog fent, festői háttere a természet alkotó mesterének. Ecsetével megrajzolt vonalkák képzelőerőnk határait súrolják. Alakok, arcok, pisze orrok, csücsörítő, vagy csodálkozva tágra nyitott szájak, hegyes állal, finomra megnyírt kecskeszakállal. Lehet, hogy csak egy nagyokat fújtató, nyugtalanul alvó óriás az egész?
Mindenkinek mást mesél egy ilyen elkapott pillanat. Azt bizonyára valamennyien érezzük, hogy milyen kis törpék vagyunk mi emberek és milyen hatalmas a bennünket eltartó természet. Uralkodik rajtam ez a felhő, gyenge és kiszolgáltatott vagyok. Vajon mit világítanak meg a nap kibúvó sugarai? Lehet, hogy semmit és az a foltos tölcsér maga a kézzel fogható napsugár? Ezzel takarja el szemünk elől Isten a játszadozó angyalokat? Hívő lélek akár ezt is képzelheti. Én azt is látom, hogy exponálás után az Anyuka leteszi fűre a készüléket és három angyalkájával nagyot csobban a tó vízében.
A Vicze bácsi présházát elhagyva a szántón keresztül gyalogos ösvényben folytatódik a gyümölcsösből hazafelé vivő út. Erre lépett Marika, aki mögött a biztonságot jelentő édesapa haladt. A kocsiútról lelépni egy jobbraátot jelentett, mindkettőjüket egyszerre vakította el az aludni készülő nap sugára. Hálózsáknak megragadta az ébredni készülő gomolyfelhőket, igyekezett maga alá gyűrni azokat.
-Nézd Apu! Olyan mint egy izzó kehely! - rebegte csodálkozva, félénken a kislány és sokáig nézték együtt ámulattal a tüneményes természeti jelenséget.
Hogy édesapám mit válaszolt a nővéremnek, már soha nem fogom megtudni. Ám az biztos, hogy érdekes történet, mese kerekedett ki belőle az otthon kapujáig tartó húsz percben, mert Marika az esetre még ma is emlékezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése