Egy darabot a szívemből

     Nem látta senki, amikor az irodámban büszkén kihúztam magam, ha a piros tűzoltóautó véradásra szállította fel a fiúkat a kórházba. Elég gyakran előfordult ez, a legénységben szép számmal szolgáltak rendszeres véradók. Vércsoportjuk miatt a donorként gyakrabban csapra ütöttek, természetesen sűrűbben látogatták az állomást. Sürgős esetekben a jól működő hírlánc leriasztotta az érintetteket, akik saját erőből vonultak  a szúrós hegyben végződő fecskendők elé.

Én pedig szégyenkeztem, minden tudomásomra jutott véradáskor. Nem volt ez az átallás akkora, hogy pírt csalt volna az arcomra, de rossz érzések születésére azért alkalmasnak bizonyult. A tűzoltói munka során, sajnos gyakran láthattam sérült, vérző, csúnya-halott embereket. Szívemben néha dideregve, de testemben fegyelmezetten szemléltem a kapcsolódó eseményeket.

     Évekig dolgoztam olyan munkahelyen, ahol kötelező volt a vérem vizsgálata. Ujjbegyből vették a néhány cseppet, mégis minden esetben a félelem csírája bujkált bennem és a rosszullét környékezett. A laboros hölgyek ezt tudták már, ezért lefektettek és ablakot nyitottak rám. Rendre meg is úsztam, legfeljebb a színem halványult el kissé.

Hát ezért nem kísértem soha fel a fiúkat. Elmentem viszont -mert meghívtak- a Vöröskereszt éves véradást értékelő, ünnepi rendezvényeire. Ha jól emlékszem, a Juhász Klubban kért meg felszólalásra Ari. Ismert, tudta, hogy nem fognak bennem csalódni a mondókámat hallgatók. Őszinte meggyőződés formálta a szavaimat. Arról beszéltem, hogy a véradók minden alkalommal  egy darabot adnak valakinek, a szívükből. Arról, hogy mélyen emberbaráti, csodálatos dolgot művelnek és a szívük nemhogy fogyna, mindig gazdagabb lesz. A sajtó képviselője a tudósításának címét e gondolataimból fogalmazta meg.

     A következő véradáskor kötelességemnek éreztem, hogy magam is oda nyújtsam a karomat. Az motivált, hogy végre én is adjam valakinek a szívem egy darabját. No meg a vércsoportom, merthogy én mindenkitől kaphatok, és csak egyvalakinek adhatok.

Magam köré gyűjtöttem -vagy kaptak el ők engem - közvetlen munkatársaim közül egy személyautónyit és meglátogattuk a véradó állomást. A lehető legkörültekintőbben foglalkoztak velem, mert kivétel nélkül mindenki ismert, valamennyien tudtak is a bennem ingadozó feszültségről. Úgy hiszem, hogy drótot is kaphattak. Gyorsan megtörtént a kötelező vizsgálat és máris kiterítve fekhettem az emeleti heverő egyikén. Nyugtalan voltam, de úgy éreztem, semmi baj nem érhet. Jutka mellettem feküdt és én felé nyújtottam a kezem. Megfogta és végig szorított nekem.

Kicsit tovább is nyújtózhattam a szokottnál, majd a földszinten helyet foglalva vártuk, hogy mindenki eleget tehessen a vállalásának. Üres hassal érkeztem, jólesett a pohár sör, amire azt mondják, gyors pótlója a 4,5 dl. vérnek. Cigarettát ilyen helyre nem is hoztam magammal, de egy fehér köpenyes megkínált, hamutartó is volt, hát vígan pöfékeltem.

     Miska jött utoljára, fölálltam, a csikket elnyomtam, lassan mehetünk.

 -Fogjatok meg!- ennyit kiáltottam, és kinyújtott kezekkel a segítő karok közé zuhantam.

Magamhoz térve, a hűvös kövezeten feküdtem, doktornő hajolt fölém.

 -Nem sikerült! Nem úsztam meg! -keseregtem magamban. Egy-két perc és helyrerázódtam, ebben talán egy szuri is segített.

     Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsiban, előkotortam a csomag cigarettámat. Volt abban vagy tizenöt szál, jó félnapi adag. Valakinek átadtam és jó hangosan megígértem, hogy többé soha nem fogok rágyújtani. 1996. május 10-én történt mindez. Hányszor mondtam  már magamnak, hogy nem mérgezem a tüdőmet? Sokszor. A fokozatosságon alapuló leszokási kísérleteim sorra kudarcot vallottak egy kiadósabb étel, vagy egy laza fröccsös este miatt. Nehogy már egy nyámnyila embernek tartsanak az ájulás miatt, a dohányzás elhagyásának bejelentését jól időzítettem, rosszullétemet pedig az elszívott cigarettára fogtam. Tudta mindenki, hogy nem egészen így van, Jutka jóízűt mosolygott is, de nem álltak le vitatkozni velem. Viszont kíváncsian figyeltek, mikor szállnak el ígérő szavaim a meggyújtott cigarettám füstjével együtt.

     Régen volt mindez már. A cigaretta füstkarikája ma is illat nekem. Ígéretemet megtartottam, azóta egy slukk sem ment le a torkomon. Amikor pár hét múlva véradó igazolványt megkaptam, mindannyian jót nevettünk.

Néhány deciliter véremért dohányzásmentes életet kaptam cserébe. Ez igazán jó üzlet volt. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora nagyot ér egy darabocska a szívemből.

Felhőtlenül

     Akármerre is indultunk ki a faluból, minden irányban volt egy-egy kedves hely, ahol mi srácok, nagy örömmel ütöttünk tanyát. Madarak és fák napján az egész iskola kirándult a Német dombhoz és annak környékére. Néhányunkat az agyagos partoldalba vájt barlangunk is oda vonzott. Nem sokat használtuk, de büszkélkedtünk vele, hogy az a miénk. A vadkörte érésekor biztosan arra csatangoltunk és a téli hó csábított még sokunkat az ugratókkal tele, meredek ródli pályára. Itt húztam életemben először, házilag készített, rövid síléceket a lábamra. Szíjazata, akár a cipőfűző. Ha jól becsatoltad, az le nem eshetett. El is indultam fentről, ahogy a többiek. Néhány szánkót kikerülve, egyre csak gyorsultam, gondolataim messze jártak már ennek a téli sportnak ismert örömeitől. Jobbra járatlan út, balra szakadék, ahová egyszer a nővérem szánkóstól együtt eltűnt a szemem elől. Fenekén sötét foltokkal megúszta, de mi lesz, ha én zuhanok most oda? Maradt a közepe, ami egyre sebesebb és jegesebb. A végén a legnagyobb ugrató feldobott a levegőbe és én csak úsztam kitárt kezekkel, mint a nagyok. Ám derékszögben befordulni, vagy gyorsan megállni nem tudtam és kezemet az arcom elé tartva kikötöttem  egy kökénybokor kellős közepén. Néhány apró karcolás, semmi gond. A "bűnös" deszkákat visszaadtam a gazdájának, azóta sem volt sítalp a lábamon. Amikor meglátogatom a sásdi új temetőt, mindig eszembe jut és mosolygok azon, ha megismétlődne, szüleim sírja felett repülnék.

     A szabályozatlan Baranya csatorna és a Paléi árok gyakran kiöntöttek. Előfordult olyan tél, hogy a két híd közötti legelőn, egészen a kiserdőig húzódó jégpáncél feszült, többhektáros nagyságban. Felsős iskolás gyerekek közül  sokan töltöttük ott délutánjainkat és korcsolyáinkat egymásnak kölcsön adva, jégkorongmérkőzéseket játszottunk.

Amikor olvadni kezdett, élvezettel hasítottuk az egy-két centiméteres víz tetején a késő délutánokra összeállt vékony jéghártyát. Egy ilyen alkalommal a második hídnál, a kövek miatt gyorsabb folyású víz 60 centiméteres mélységébe siklottam. A beszakadt jég nem ejtett fogságába, minden gond nélkül kikászálódtam a partra. Csak a melegítőm lett csuromvizes. Száraz növényzetet hordtunk össze, és tüzet raktunk. A kicsavart nadrágom szárítgatás közben kiégett. Ezek után jó volt abban hazamenni vizesen is. Dicséretet otthon nem kaptam.

     A kiserdő nyáron is jó búvóhelyünk volt. Innen indultunk az egerszegi szőlőhegyre cseresznyét lopni és jóllakottan ide is tértünk vissza. A két vízfolyás már nyílegyenesen szaladt egészen Vázsnokig, ahol csendes csobogással összeölelkeztek. A kotrógépek az erdőcskénkben, talán véletlenül alakítottak ki lefolyástalan vízfelületeket. Sokáig nem száradtak ki. A fák koronái jóleső hűvöset adtak a mindig mozdulatlan víznek és védelmet nekünk a nyári nap tűző sugaraitól. Hal is volt a kacskaringós árkocskákban. Könnyen meg is fogtuk azokat, csak fel kellett zavarni a vizet, hogy kopoltyúval levegő után kapkodva a felszínre ússzanak. Így aztán válogatva szedegettük azokat ki a vízből. Ez a tisztességtelen halászat csak akkor fordulhatott elő, ha a halakat ott a helyszínen megsütöttük és megettük. Hazára vinni mindig a nagy árkokból fogtunk balint, vagy domolykót, attól függően, melyikünk hogy hívta. Kőhalat vagy sügért, csíkhalat is, mind ehető volt. Ügyes halászok voltunk, akár kézzel vagy kosárral, akár a mindig kezünk ügyében lévő pecával láttunk neki annak. Estére a fűzfavesszőre felfűzve, megpucolni érdemes, vacsorányi mennyiség volt.

A kiserdőben tanultunk meg tyúkot sütni, egészben. Tibi hozta, élve. Elő a bicskával. A kibelezett tyúkot jó vastagon besároztuk és erős parázsban órákig sütöttük, vagy főztük? A sártól és tollas bőrtől megszabadított lábas jószágot aztán megkóstoltuk. Sótalan volt, kemény és egy kicsit tollízű. Nem ettünk belőle, kár volt annyit bajmolódnunk vele, ott hagytuk az éjszakában arra csavargó rókának.

Tibor nagymamája panaszkodott, hogy elveszett a kedvenc tyúkja. Állítólag 14-éves volt. Nem mi tehettünk róla, az unokája hozta.

     Miénk volt még a Pesung is, őrháztól őrházig. A vasutasok nem szerették ha ott játszottunk, de olyan széles és olyan hosszú volt az, hogy megbújni benne nem volt igazán dicsőség.

     Kányavár akácosa az Öreg hegyen, talán a szomszéd falu gyerekeinek a fennhatósága alá tartozott. Meglátogattuk azért ezt a mifelénk eső domboldalt is, rókát kifüstölni tanulni. Soha nem jártunk sikerrel. Lehet, hogy egyetlen ravaszdi család sem lakott ebben a kis erdőcskében. A birtokolt területekért néha meg is harcoltunk más csapatokkal, gyerekekkel. Felnőttek soha nem szóltak bele, sem a háborúinkba, se a játékainkba. 

    Gyorsan elszaladtak a zavartalan, ismereteket és tudást adó, derűs évek. Az utolsó aztán elengedte a kezünket, akár a jó tanító, nyarával elfutott a szabadságunk is, játékainkkal és néhány gyermekkori álmunkkal együtt.

Mandulaműtét

    A hatalmas kórteremben sosem volt elég a fény. Az ablakokat a kelő nap soha nem érte, túl magas volt a szemközti zsinagóga. Mire felkászálódott a templom tetejére, éppen csak megpaskolhatta sugaraival a mi szobánkat, máris tovább állt. Egy-egy kicsi darabka, ha mégis túljutott a vaskos függönyök hasadékain, nem igazán  ragyoghatta be a betegségtől megfáradt, vagy a kórháztól ijedt arcokat.

    Az ajtót szélesre tárva, egy alacsony, vékonyka ember lépett be a helységbe és bal kezével egy nagyobbacska lány felé intett. A kamaszodó kislány szó nélkül követte őt. A nagymutató a falon talán csak egy fél kört írt le, amikor az a sovány ember visszakísérte a lányt és az ágyára lefektette. A mozdulatlanná meredt test mellől, ugyanarról az ágyról már hívta is a megszeppent kisebbecskét, aki hosszú copfjaival együtt már el is tűnt  a folyosó sarkában. Amikor újból megjelent, hangtalanul bújt vissza a vackára, szemeit becsukta, kitárt karjai élettelenül lógtak a teste mellett.

     Túloldalt, a lányokkal szemben két fiú feküdt egy ágyon, a helyhiány miatt egymástól hosszú deszkával elválasztva. A sárga bőrkötényes kézen fogva vezette el a soron következőt, szúrós szagú illatot hagyva maga után.

A legkisebb fiú magára maradt a nagy csendben. Félt. Annyira, hogy sírni is elfelejtett. Rettegett attól, hogy nemsokára holtan látja bátyját és testvérei után rá is sor kerül. Egyedül volt, kalimpált a szíve, senki nem figyelt rá. Már-már elhitte, hogy vele ilyen szörnyűség nem történhet meg, amikor a kötényes negyedszer is megjelent.

     Én voltam az, a negyedik, négy testvér közül a legkisebb. A jól tanuló kicsi, elsős iskolás.

Kapálóztam, ordítoztam, hangomat dicsérte is az a folyton fésülködő asszony a sarokból. De a bőrkötényes erősebb volt mégis, mint én. Nem gyalog mentem a műtőbe, hát erőt gyűjthettem. Még a leszorított nyelvemet is sikerült kidugnom a fémlapocskák közül, de a túlerő és az éter végül legyőzött.

     Szekér tanár úr négy gyereket szabadított meg nagyon gyorsan a garatmanduláitól. Szüleink nem aprózták el, vélhetően a torkukkal bajlódókat kiválasztva, egy füst alatt rendeztek le bennünket.

Fogalmam sincs, hogyan hívták akkor Pécsnek ezt a kórházát, a műtőre se nagyon, de Szekér tanár úrra jól emlékszem. Nagydarab, mosolygós ember volt, homloka közepén egy óriási tükörrel. Lehet, hogy kicsit felmérgesítettem, de legalább megtanulta azt, hogy az egy alomból valók közül, mindig a legkisebbet válassza elsőre.

     Béla bátyám se érezhette jól magát, mert még a műtéti előkészületeknél kérdezte nővérét, hogy ő már túl van-e az egészen. Ili, akinek torkában dagadtak még a mandulái, minden bizonnyal megviselten pillantott fel rá, fejét a köpőcsészére hajtva.

     Néhány napot a kórházban töltöttünk. Juliska tánti naponta hordta nekünk a könnyen nyelhető madártejet. Fagylaltot is ehettünk. Ha ebből a nyalánkságból éppen nem kaptunk, azért a fagyist minden nap hallottuk, amikor kis kocsijával a térre érkezve jó erősen megrázta a csengőit. A félelmem rég elszállt. A bajból azért jutott még! Egy alkalommal, amikor jóízűen szundítottam, az összes madártej elfogyott. Legalább az üres tálkát ne láttam volna! Még jó, hogy vigaszul rögvest eszembe jutott édesanyám, aki látva, hogyan hoz ki a műtőből az a vékonyka ember, megkönnyezett engem. Tesóim így mondták el ezt nekem.

     Nyár eleje volt, kezdődő iskolai szünet. Mi hamar meggyógyultunk. De abban az évben, ősszel nagyon sok embernek vették ki a manduláit. Szekér tanár úr nélkül végzett műtétek, sajnos nem jól sikerültek. Voltak emberek, akik hosszú éveken keresztül nyomták a kórházi ágyat, akik évtizedekig nem mertek megszólalni és voltak olyanok is, akiket egy életre elnémítottak. 1956-ot írtunk.

Te válassz

     Foga van, vagy lesz még a télnek, aztán a kutya sem ette még meg azt. Vízkereszttől mégis búcsúztatjuk észak zord hercegét és türelmetlenül várjuk, hogy a tavasz tündére ajtót nyisson ránk. Hamvazó szerdáig gazdag hagyományainkat ápolva csak mulatunk, egészen a farsang farkáig. A karnevál az a csúcspont, ahol még kitombolhatjuk magunkat, aztán illő csend, egészen Krisztus feltámadásáig.

     Jelmezes, táncos népünnepélyek voltak ezek a farsangvasárnapok. A legények ekkor tűzték kalapjukra a lányok adta bokrétákat és közülük a merészebb ekkor ivott először apósa kontójára, mise után a kocsmában. Az esti bálban pedig mindenki szabadon forgatta meg kedvesét a jelmezek csalóka takarásában.

     Megváltozott a világ. Kevesebb a farsangi bál. Kevesebb ember az, aki megengedheti magának a gondtalan télűző mulatságot. Több az olyan rendezvény, ahol sznobok öltik magukra a maskarát és ügyesen dörgölőznek a vélt, vagy valós nagy majmokhoz. Volt is ilyen, meg lesz is mindig.

Egy új jelenség azonban tovább rontja a farsangi mulatozások igaz tartalmát. A bálozók közül egyre többen nem viselik az álarcot. Az ő arcuk fedetlenül is egy maszk. Ha jól belenézel a szemükbe, csak a csalárdságot, hazugságot és az öncélú számítást látod. Vigyázz, mind feléd közeledik! Hordozójuk legyen akár naponta látott közszolga, kicsi, vagy nagy, menő üzletember, vagy éppen ügyes adócsaló, el fogják rontani a báli hangulatodat. Keress hát egy olyan bulit, van még rá időd, ahol tiszta szívű, őszinte emberek ropják a táncot, hívják a mindent megújító tavaszt! Ám ha ilyet nem találsz, el ne keseredj! Tegyél kísérletet a menazséria helyes irányba terelésére. Jövő farsangra meg fogod látni, hogy erőfeszítésed elérte-e a célját. Annak, aki tiszta szemekkel kér fel a táncra, nyújtsd  bátran a kezed, ha takarja álarc az arcát, ha nem. Ha azt látod, hogy a kísérleted meghiúsult, keress a parkettára a seregleten kívül olyan partnert, aki nemcsak felkér, de veled együtt akarja hívni a tavaszokat úgy, hogy közben nem engedi el a kezedet. Egyáltalán, már jövőre legyél te a kiválasztó!

     Miért is nem lehet minden ember farsangi arca olyan felszabadultan mosolygó, bizalmat sugalló, közös táncra csábító, mint a messzi Rio karneváli szambája?