A lepkéket soha nem láttuk

    A három levél selyemhernyó mindössze három tenyérnyi felületet foglalt el családi házunk nagy-nagy padlásán. A szeder levelét késsel apróra vágva, ujjaink között morzsolva szórtuk a kicsi papírokon hemzsegő falánkokra. Naponta ugrásszerűen nőtt az elfoglalt terület és ezzel arányosan a begyűjtendő falevelek mennyisége is A hónap végére csak közlekedő utacskák maradtak és a szépen kifehéredett, kövérre meghízott hernyók már egész napra adtak nekünk munkát a táplálékuk megszerzése ügyében.

     Akkoriban még a "vas és acél országa" voltunk, gyapotot vetettünk és rizst arattunk. Kísérletezéseink nem fulladhattak kudarcba, erről számos ellenőr gondoskodott. A selyemhernyó tenyésztését talán nem felügyelte a Szovjetunió hadserege, de a próbálkozás tökéletesen megegyezett a többiekkel. Nekünk mindenesetre rendes elfoglaltságot adott az iskolai szünetekben. 1959-1962 éveket írhattunk. Úgy emlékszem, hogy a kicsik, öten kaptuk meg a feladatot, a nagyok vélhetően már a saját gondjaikkal foglalkozhattak.

Egy álló hónapig szedtük és hordtuk a levelet. A tenyészidő vége felé, naponta többször is fordultunk a zsákokkal. A munka nem volt nehéz, de a szabadidőnket megölte. Az utolsó hét még egy nagy hajrá és jöhettek az ágacskák, amik közé az érett hernyók begubózhattak. Osztályozás, csomagolás, leadás. A legkeményebb a padlás takarítása volt és azzal be is fejeződött a nyári vállalkozásunk és megkezdődhetett a kiérdemelt pihenés, kevesebb dologgal, több szabadsággal. Nagyot sóhajtottunk, meg voltunk elégedve magunkkal, pedig az eszünkbe se jutott, hogy majd egyszer egy ekkora munka bőven elegendő lesz  előfeltételnek egy érettségi vizsgához.

     Édesapám alacsony fizetésű alkalmazott, ebben az időben lett nyugdíjas még kevesebb pénzzel. Hatvan évesen nyulak tenyésztésébe kezdett, ez hosszú éveken keresztül segítette egyensúlyban tartani a családi költségvetést. Egyhavi selyemhernyós munkánkkal három havi bérét-nyugdíját kerestük meg, jutott hát egy-egy cipőre, nadrágra, vagy blúzra.

Kizöldellő eperfa pedig volt elég az országút mentén, de azzal volt tele a vásártér is. Középiskolákba kerültünk, máshol dolgoztunk nyaranta, de az is lehet, hogy a selyemhernyó tenyésztés lehetősége szűnt meg.

     Akármilyen színű is volt, szerettük a szedret, mindenkinek ajándék gyümölcs volt az. Felnőttünk és erről a csemegéről is leszoktunk. A libák sem járnak oda lakmározni a faluvégről. Nincsenek, ahogy a fákat sem látom már, ha arra járok.

Fessük színesre a világot!

     Nem múlik el nap anélkül, hogy valaki ne osztaná nekem az észt. Nem az egyre értéktelenebbé váló napi sajtókra, és azok hasábjain a magukat politikusnak nevezők színes palettájára gondolok. Ők ma annyira hangosak, hogy már nem is akarom meghallani őket.

A rádióban és a televízióban a műsorok vezetői, a riportok alanyai, a meghívott vendégeik lopják szinte észrevétlenül mondataikba az alapigazságokat. És ez még nem elég, gyakran fizetett tapssal hozzák tudomásomra, hogy ez itt most a megmásíthatatlan tuti, az egyedüli nyerő. Elvárják, hogy nagyon nagy emberek bölcs gondolataival azonos értékűként fogadjam el és raktározzam el magamban az éppen megfogalmazott, vélt axiómát.   Lármájuk irányított, bármerről fúj is a szél. Fertőző és mögötte alattomosan megbújik a félelem.

     Híres emberek aforizmáit, életbölcsességeit egykor még gyűjtöttem is, ám mindig jobban tetszett az egyszerű halandók rövid mondatokba foglalt élettapasztalata. Biztosan azért, mert őket ismerem, ismertem. Ők azok, akikkel vitatkozni lehet, akik nem kényszerítenek arra, hogy feltétel és kritika nélkül fogadjak el bármit is.

Szeretteim zsörtölődő okosítását tudomásul veszem, annak általában meg is van a miértje. Talán még örülök is neki, ha hallgatom, hiszen a legtöbb esetben a szeretet ráz meg kicsi csengettyűket a fülemben.

A szép és okos gondolatok pufogtatóival van bajom és azokkal is, akik nem merik saját tudásukat tisztességes kritikára felhasználni és a valós, vagy kiötlött bölcsességet megrostálni, kiegészíteni, akár módosítani. Szellentenének inkább, a szagukat lazábban viselném el, mint szajkózásukat.

     Sok mindent el kell fogadnunk az életünk során, de hogyan lehetnénk igazi emberek ha nem tennénk az egészhez hozzá egy kicsit magunkból. Csak így válhatunk egészséges emberekké, jókká vagy rosszakká egyaránt. Amikor eljön annak az ideje  kiértékelnek bennünket a maradók és ahogy az lenni szokott, - lehetsz te akármilyen - úgyis vegyes képet alkotnak rólunk, rólad.

      Mert olyanok is vagyunk, mint az idei nyár, csapongóak és szélsőségesek. Adunk meleget, néha még többet is a megérdemeltnél. Szomjúságra ítélünk, amitől magunk is száradunk és ha végre éltető vízhez jutunk, egész vödörnyit öntünk a pohárba.

Miért ne lehetnénk akkor mi is bölcsek, mint a természet a bolondos évszakjaival? Tudjuk jól, hogy az életünk során mit tettünk jót és rosszat. Ha van cselekedeteink között olyan, amiért restelkedünk, hát csináljuk azt, amit a tökéletlennek hitt nyár. Messze járó napját szemlesütve küldi vissza az őszbe, őszintén színesre festeni a világot.