Dolgos kilenc évtized

    Kevésnek találtam a szertartáson résztvevők számát. Olyan embertől búcsúztunk, aki harminckét évet szolgált a hivatásos tűzoltóság kötelékében. Parancsnokként vonult nyugállományba, de jelenlétével továbbra is megtisztelte egykori bajtársait és az éppen szolgálatot teljesítőket. A hirtelen nyakába szakadt óriási szabadidejét a köz szolgálatára hasznosította, dicséretre méltó eredményekkel.                                                                                                                                     
Nem akarok én most elköszönni tőle, megtörtént az nagy tisztességgel ezen a friss januári hétköznapon. Tűzoltók, katasztrófavédelmi munkatársak, díszőrség egyenruhában, feszes vigyázzban. Soronként felvonulás, tisztelgés és főhajtás.  Ha láthatná és az emlékezés szavait hallaná, megelégedéssel nyugtázná. És amikor nincsenek szavak, szól a zene. Nem marad el a Himnusz és a Szózat sem. Énekszó zengi mindkettőt, most fájdalmasan és szívekbe markolón.

   Szeretett énekelni, ha nem is színpadra született tehetséggel. Nem felejtette el kérni, hogy játsszam el -ha hegedűt tartottam a kezemben- a kedvenc nótáját. "Rendes ember én már nem leszek"-zendített rá, pedig hát az volt. A kertjében tűzrakó helyet épített, kőr alakút, téglából falazva. Nem felejtettük el megkritizálni a nyugdíjas bajtársunk munkáját, össze is romboltuk azt. Azzal vigasztaltuk meg, hogy szakemberrel, klinker téglával, a szomszédoknak is nagyon tetszőt építtettünk. Fel is avattuk hamar, rotyogott az üstben a gulyás.                                                                                                                      -Van neked jó hibád és rossz hibád is!-mondta gyakran, amikor helyes irányba próbálta terelgetni a meg-megtévedő tűzoltóját. Ez a mondás rajta ragadt, de mindannyian tudtuk, hogy ezzel csak azt a véleményét fejezte ki, miszerint nem létezik hiba nélküli ember. Ő sem volt olyan.                                   - Látjátok Ő az, aki soha egyetlen galibát nem követett még el! -szólt és mutatott tréfásan a sugárcsövet markoló tűzoltó szoborra.

   A temetőben találkoztam egy asszonnyal, lépcsőházi szomszédjával, túl a nyolcvanon. Messziről intettem neki és gondolatban megköszöntem a kérdésemre adott válaszát. Hát ezért hiányoznak sokan a szertartásról. Akiknek itt kellene lenniük, azok túlnyomó többsége már földalatti koporsókban, vagy felszíni urnákban pihennek csendesen. Számítson hát a sok igazoltan távol maradóra az, aki a kilencvenen túl teszi le a kanalát. 

 

Piros Orr bohócdoktorok

   Visítottam és toporzékoltam egészen addig, amíg az éterrel telített szivacsot a képembe nem nyomták. Egyetlen jó szóval se kíséreltek engem megnyugtatni. Erőszak áldozata lettem, kivették a garatmanduláimat. Hetven év telt el azóta, mégis olyan tisztán van előttem az a nap, minden történésével. Milyen jó is lett volna, ha a műtőbe egy kedves bohócdoktor kísér, kézen fogva, nevetve, szorongásomtól mentve, nem pedig egy szikár emberke, szúrós szagú bőrkötényben.

 Huszonöt esztendeje már annak, hogy a fővárosban és a vidéki gyermekkórházakban a betegeket nagy, piros orral, bohócdoktorok látogatják, tarsolyukban a gyógyító nevetéssel. Az adományokból működők megállás nélkül hordják a vidámságot és az életörömet. Úgy tudják ezeket átadni az arra rászoruló beteg gyerekeknek és az ő szüleiknek, hogy a megajándékozottaknak eszükbe se juthat  a piros orros vizit alatt a saját fájdalmukkal és szorongásukkal, félelmükkel foglalkozni.

Fogalmam sincs, hogy kik ők, de a botladozó egészségügyünkben egyre nagyobb segítséget jelentenek az orvosoknak, az ápoló személyzetnek.Tarsolyukban viszik a jókedvet és a humort olyan intézményekbe is, amelyekben azokra leginkább rászoruló emberek élnek.

Hiszik, hogy a humor segítségével újra találhatunk örömet és reményt az életünkben, ha azok valami okból elhagytak bennünket. Úgy vélik, hogy a piros orrok közvetítésével egészségesebbé és emberségesebbé válik a tévutakon járó világunk, hogy szorgos munkájukkal a boldogság csíráit  ültetgetik az emberek szívébe.

Színészek ők, akiknek pódiuma a betegszoba, a társalgó, vagy éppen a folyosó. Szerepet vállalnak mindenütt, igazodnak a helyhez és a "közönséghez". Keresik a lehetőséget arra, hogy a rögtönzéseikbe minél nagyobb szerep jusson a betegeknek, gyengéknek és elesetteknek. Csak így biztos a játék sikere, a közös mosoly, a gyermeki kacarászás, a felnőttekből is kibuggyanó nevetés. 

   

   A kisfiúnak a műtét előtt még a félelem is fájdalmat okoz, így fekszik nyugtalanul az ágyán és ekkor nyílik az ajtó és két fiatal lép be a terembe szélesre nyitott szájjal. Orrukon piros pamaccsal megkezdik az előadásukat. Móka, nevetés, játék és a megformált mondatok szólásra bírják a már-már kuncogó gyereket is. Így sétálnak együtt egészen a műtőig. Az operáció gyors és sikeres. Az altatásból felébredő fiúban csírája sincs a félelemnek, a szorongásnak és a fájdalmat is felejteti a Piros Orr bohócdoktorok emléke. Őket keresi és közben mosolyog. A kis lelkében felszabadult örömmel megajándékozza a piros orrúakat, akik ezzel új feladatra kapnak támogató erőt. 

   Azt mondják, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer. Patikán kívüli sok mást is megemlíthetnénk, de a legolcsóbbak közé tartozik, az biztos. Vény nélkül juthatunk hozzá, ahogy kenyeres pajtásához, az öleléshez. Még a pénztárcánkban se kell kotorásznunk. Felvetődik a kérdés, miért nem használják sokak, kellő gyakorisággal? Növelni kellene és kiterjeszteni a Piros Orr Doktorok rendeléseinek számát? Nem hiszem, hogy az alapítványt létrehozók 25 évvel ezelőtt erre gondoltak volna. Inkább segítsünk másoknak, no nem a piros orrok feltételével, sokkal inkább viselkedésünkkel.

Ismerősöm meglátogatta idős barátját, aki kényszerűségből költözött családi házából szűk panelok közé. A csontig soványodott ember lelkét végtelen öröm töltötte el, de hasonlóan érezhetett az ajtón kopogtató is. Nagy kár, hogy a környezet hiányt szenvedett piros orrokban és hagyta őt rövid idő után végleg eltávozni! És hányan lehetnek még olyanok, akik a látogató kopogtatására várnak, aki élő szót hoz magával és egy kicsi derűt a mosolyával, néhány falatot, bármit. 

   Minden tiszteletem a Piros Orr bohócdoktoroknak! Nagy segítség az ő munkájuk, keveseknek. Számuk akkorára nem növelhető, hogy belőlük mindenkinek jusson, meg kell hát tanulnunk úgy élni, mintha viselnénk.

Az emberek életét befolyásoló döntéseket hozó vezetők és politikusok orrára biggyesszük csak oda azokat a piros orrokat, a viselő méretének megfelelőt. Talán elgondolkodnak, mielőtt aláírnak! Ha ez mégsem történne meg, hát bátran kinevethetjük őket mint a ripacsokat, tudatos álszentségük miatt.

   A Piros Orr bohócdoktorokról annyi szép fényképet találtam, de a legszebbnek mégis egy lábbal festő nagyszerű alkotását találtam. És még egy ahhoz illesztett Charles Dickens idézet: 

Nincs semmi a világon, ami

annyira ellenállhatatlanul ragadós,

mint a jókedv és a nevetés.