Holnap már a karácsonyi ünnepeket lezáró bolondozásoknak van itt az ideje. Mégis az év első napja körül járnak tekervényeim. Nézve és hallgatva az elnök köszöntőjét, arra a szomorú, ismételt megállapításra jutottam, hogy még mindig nem tanulták meg mit és hogyan kell mondani. Az elnökök egyikével se volt semmi bajom, amíg szürke, civil honfitársaim voltak. Azután meg másképpen viselkedtek a rezidenciájukban. De hát mit is ér az én bajom, ha az csak a magamé? Talán Árpi bácsi volt a kivétel? Ennek semmi köze ahhoz, hogy suttyó gyerekként többször is láthattam a szomszédban, amikor büntetésül a falumba helyezték állami szolgának. Most az emberek Árpi bácsit skandáltak, amikor jött, itt is, meg ott is. Őt szerették sokan.
Szóval hallgatom az elnököt - a székemet kicsit hátrébb húzom, suta mozgásával nekem ne jöjjön - tisztelettel és koncentrált figyelemmel. Ám ez a fegyelem könnyű füstként gyorsan elszállt, a gondolataim pedig szétesve gurultak szerte a nagyszoba parkettáján.
Vártam egy egyszerű, tiszta, politikai állásfoglalás nélküli, sportos köszöntőt. Óhajom nem teljesült. Ehhez politikát tanuló és azt tudó ember szükségeltetik. Igaz, a parlament széksoraiban ülőkre sem ez a jellemző. Lehet hogy finnyás vagyok? Úgy vélem, nem. Eltérők az igényeim.
A költő versét, ha végig elemzi, önmagában is elegendő újévi köszöntésnek. Egyszerűen nem fogom fel, miért hagyta ki a vígan fütyörészést, a teher legényes levételét? Azt pedig végképp nem értem, miért is kellene nekem kezet fogni saját valóm elmúlt énjével? Talán egymásnak kellene inkább kezet nyújtanunk, szeretettel ölelőt és békítő jobbot.
Ha akarjuk, ha nem, évfordulókor mindenki elvégez egy önértékelést és magában felvázol egy közeli jövőt. Erre a figyelmünket felhívni teljesen felesleges. Vetni viszont vessünk, ne számot, sok-sok magot, hogy aztán gazdagon arathassunk!
Remél. Én meg azt remélem, hogy az új évben nem a zsebekben lévő bicskák nyílnak ki!
A bizalom és a reménykedés rokonok. Ha több lesz bennünk, csak akkor jó, ha a jóban és a szépségben bízunk, reménykedünk. Azt is el kellett volna mondani, hogy kiben, vagy kikben lesz több a tisztesség, nyíltság és a becsület. Mert így gazda nélkül nem sokat ér a jövendölés. Példamutatásképpen néhányat közülük felsorolni - csak miheztartás végett - szabadott volna. Én mondanék többet is, sokkal többet.
Az emelkedett hangulatot - ha volt - teljesen lerombolta az elmúlt nyolc év kemény, egy mondatos bírálata. Ez a pártok taggyűlésére való.
Engem elszomorított, hogy a tervezendő új alkotmány támaszt és biztonságot nyújt majd mindenkinek. Hát ne nyújtson, csak annak, aki azt meg is érdemli. A biztos zsinórmértékről annyit nem szólt a beszélő, hogy különbséget tehessek kifeszített, irányt adó madzag és helyes szabályok, elvek között.
A Himnusz éneklését nem szabad összekeverni hibás idézettel, ha mégis megtesszük, legalább beszéljünk a védő karról és a víg esztendőről is.
Egy ország népéhez szólni az újév első perceiben nehéz feladat. Egyszerre kell gondolkodni tízmillió - vagy sokkal több -ember fejével. Aki ezt megteszi, már tudja is, hogy a feladat nagyon is egyszerű, nem is olyan nehéz.
Miért kell feltétlenül az első embernek elmondani a köszöntőt? Szóljanak nekem, én elmondom. Ha nem, hát szívesen segítek, megírom.
...vagy amit akartok.
Az illetékes tárca kísérleteket folytat az oktatással. Az elmúlt évtizedekben folyamatosan és következetesen sikerült is sok minden bevált jót tönkretenni. Meghaltak a falusi kis iskolák, pedig egy jó pedagógus házaspár ma is sikeresen láthatná el feladatát az alsósok között, meg a falu közművelődésében. Nem ám beletömni a NAT-ot a gyerekek fejébe, inkább írni és olvasni, köszönni tanítani őket. Tüzet szítani a lelkükben s a kezükbe lámpást adni, amely segítségével jól eligazodnak majd a felsőbb iskolákban.
