2011. január 25., kedd

Emberformálás

   Az illetékes tárca kísérleteket folytat az oktatással. Az elmúlt évtizedekben folyamatosan és következetesen sikerült is sok minden bevált jót tönkretenni. Meghaltak a falusi kis iskolák, pedig egy jó pedagógus házaspár ma is sikeresen láthatná el feladatát az alsósok között, meg a falu közművelődésében. Nem ám beletömni a NAT-ot a gyerekek fejébe, inkább írni és olvasni, köszönni tanítani őket. Tüzet szítani a lelkükben s a kezükbe lámpást adni, amely segítségével jól eligazodnak majd a felsőbb iskolákban.

    A világ nagyot változott. Gyermekkorom iskoláját vissza nem kívánhatom, mégis...
A Papkertben gyomláltuk a tanító veteményesét, almát szedtünk Ligeten és ha kellett - már nagyobbacskán- , a szikrázó havat taposva tengerit törtünk februárban. Tettük mindezeket önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül, közös örömmel és vidámsággal. Az ilyen foglalatosságokat ma összefoglaló néven társadalmi munkának hívják, pedig hát annál sokkal több volt az. Emberformáló eszköz!

    Megelégedéssel fogadtam azt a hírt, hogy tanuláson kívüli munkához is kötni tervezik az érettségit.  Csak óvatosan, nehogy a gyerek akár csak képzeletben is hátat fordítson annak, mint ahogy Marit látjuk, akit komlószedés közben kaptam lencsevégre, aki egyébként szorgalmasan teszi a dolgát.

2011. január 17., hétfő

Ököritó

    A falu -amelyet ma Ököritófülpösnek hívnak - Fő utcáján egy nagy csűr állt, leginkább a fuvarozók éjszakai pihenésére. 1910. március 27-én Húsvéti Bált rendezett a közösség. Az éghető anyagokkal telített, szalmatetős csűr ajtaját a mulatság közben egyszerűen bezárták. Tették ezt csak azért, nehogy a belépti díj megfizetése nélkül bárki is átlépje a küszöböt.
És ahogy lenni szokott, a baj megtörtént. A csűrben tűz ütött ki, gyorsan elharapódzó. A pánikba esett, menekülést megkísérlő tömeg zárt ajtóba ütközött, ész nélkül taposott. A feljegyzések szerint 312 ember lelte halálát a falakon belül.
   Az eset, amely negyven évvel a Magyar Tőzoltószövetség megalakulása után történt, újabb lendületet adott az önkéntes tűzoltó mozgalomnak, szép számban alakultak meg a tűzoltó egyletek. Igazi tűzvédelmi előirás, ami egy csűrben a bálok tartását komolyan rendezi, mégis csak 1936-évben született, ezt is leginkább a közeledő háború és a vele összefüggő polgári védelem igényelte. 1963-ban korszerűvé vált a szabályozás és a változásokkal folyamatosan frissülő jogszabályok és kötelező szabványok közel fél évszázada megmutatják hol és milyen körülmények között lehet és szabad rendezvényeket tartani. Pontosan kiszámítható minden az építéstől a használatig. Még a megengedett maximális létszám is.

    Egyszer csak jönnek az elképesztő hírek Ököritó kissé megkésett 100-éves "jubileumáról". Konkrétumok hiányában meg nem engedhető találgatásokkal van tele majd minden média. Csak a három fiatal tragikus halála a biztos. Mint ahogy lenni szokott, elkezdődnek a kulturált egymásra mutogatások. Nem teszem fel a kérdéseket, mint ahogy azt megtettem tűzoltó bajtársaim értelmetlen halála kapcsán a 2006-os egyetemi tűznél, mert akiknek feltettem, azokat nem érdekelték. Most inkább csak leülök és sírok. Mert a szék, ami alattam van, azoké a szülőké, akik a buliból hiába várták haza gyermekeiket.
Azért azt kijelentem, hogy az ügyben illetékességgel és hatáskörrel bírók - legyenek ők a polgármesteri hivatal dolgozói, tűzoltók, rendőrök, katasztrófavédelmisek ésatöbbiek - mindegyike a tragédia miatt joggal érezheti felelősnek magát akár azért mert tett, vagy elmulasztott tenni valamit.
Aki több ezer embert oda bulizni beengedett, az miért ne tudhatná - talán elvárható is tőle - hogy egy kitörő pánikban a riadtan menekülő  tömegből halálos áldozatok születhetnek. A tulajdonos és a rendező, de a biztonságért felelősök magatartása is ugye legalább tudatos gondatlanság?
Aztán egy okos ember máris felvilágosít bennünket, hogy ilyen ügyekben a felelősség bizonyítása a bíróság előtt nagyon- nagyon nehéz. Jézusom! Már hallom a jó nevű ügyvédet, hogyan szorítja sarokba az ügyészt, az egymásnak ellentmondó, de határozottan előadott szakértői véleményeket és látom a bíró tanácstalanságát. Mert a jogszabályainknak hézagai vannak. Egyfelől azért átjárhatók, mert a számtalan kiskaput az alkotók szándékosan beépítették, másfelől az is lehet, hogy a sorok közötti rések egyszerűen csak visszatükrözik az alkotók hézagjait. A szándékos beépítést megértem, azok fűződhetnek érdekekhez - akár önös érdekekhez is -, azokból a hézagokból sokan, jól megélnek. Jogalkotásra miért adnak tollat olyan emberek kezébe, akik nem ismerik jól a magyar helyesírás szabályait, azt nem tudhatom. Most senki ne kezdjen el mutogatni egy 2009-évben megszületett szabály alkotójára, aki áldatlan állapotokat teremtett. Ne mutogasson senki azokra se, akik - sajnos többségükben - birka módon végrehajtották, alkalmazták. Meg azokra se kell ujjal mutogatni, akik egy tavasz óta megsemmisíthették volna a rossz szabályt.
    A gyevibírós, a külön magyarázatokra szoruló,kötelezően érdekeket szolgáló, ember és ember között indokolatlanul különbséget tevő szabályokat azért jó lenne egyszer végre már rendezni. Úgy egyáltalán, a tiszta, világos, értelmes, közérthető és leginkább bennünket, embereket alázattal szolgáló szabályok között volna jó élni.

   Hogy ne száradjon senki lelkére ezeknek a fiataloknak a halála, kérjenek hát bocsánatot az akarattalanok!

2011. január 16., vasárnap

Gyerek még az idő

    Este 8 után hívtam az orvost. A telefon egy nagycsaládos ismerősé volt, ahol a három kis csaj csacsogása rendesen megtöltötte a lakást.
  -Miért születne neked a két fiú után most egy kislány? -kérdezte feleletet nem is várva a gazda.
Majd a lánykáira mutatva a szokásos buta szöveggel megnyugtatott, hogy a harmadik is fiú lesz.

   "A harmadik". Ezzel a címmel jelent meg egy kis szilánk a Dunántúli Naplóban 1984.szeptemberében. Arról szólt az újságíró, hogy felépült a házunk, mindkettőnknek munkája és munkahelye van, a gyerekek az iskola padjait koptatják, jól vagyunk. Várjuk a harmadikat, a kislányt. Várhatjuk, jó helyre fog jönni.

    Egész nap csak vártunk, végre délután, a suliból megérkező fiúktól elbúcsúzva indulhattunk a kórházba. Nem volt akkor még apás szülés, a doki, miután megvizsgálta Erzsit, elküldött azzal, hogy fél kilenc körül telefonáljak, addig ez a gyerek úgy sem jön a világra. Így is történt. Akkor született meg, amikor érdeklődtem utánuk, ennek ma éppen 26 éve. A kisfiú neve Bálint.

    Amikor én 26 éves voltam, tisztképző ikolába jártam. Budapestről utazgatva csak a hétvégeken láthattam feleségemet, aki a szülinapomon már jó ideje a szíve alatt hordozta első gyermekünket. Nem is szeretem a fővárost, mindig idegen maradt számomra.
De régen is volt. Ma a Bálint ennyi. Kínálkozik az összehasonlítás, felületesen meg is teszem. Sokkal jobb az Ő helyzete, ha másért nem, hát azért, mert 21 közeli rokona veszi körül és ünnepli. Jót eszünk és jót iszunk, ma mindent csak a kedvére, az egészségére.

    Kisfiam! Sok szerencsét és boldogságot! Az Isten éltessen! És ha gyakran morgunk is egymással, én azért még nagyon szeretlek.

2011. január 5., szerda

Vízkereszt...

    Holnap már a karácsonyi ünnepeket lezáró bolondozásoknak van itt az ideje. Mégis az év első napja körül járnak tekervényeim. Nézve és hallgatva az elnök köszöntőjét, arra a szomorú, ismételt megállapításra jutottam, hogy még mindig nem tanulták meg mit és hogyan kell mondani. Az elnökök egyikével se volt semmi bajom, amíg szürke, civil honfitársaim voltak. Azután meg másképpen viselkedtek a rezidenciájukban. De hát mit is ér az én bajom, ha az csak a magamé? Talán Árpi bácsi volt a kivétel? Ennek semmi köze ahhoz, hogy suttyó gyerekként többször is láthattam a szomszédban, amikor büntetésül a falumba helyezték állami szolgának. Most az emberek Árpi bácsit skandáltak, amikor jött, itt is, meg ott is. Őt szerették sokan.

    Szóval hallgatom az elnököt - a székemet kicsit hátrébb húzom, suta mozgásával nekem ne jöjjön - tisztelettel és koncentrált figyelemmel. Ám ez a fegyelem könnyű füstként gyorsan elszállt, a gondolataim pedig szétesve gurultak szerte a nagyszoba parkettáján.
Vártam egy egyszerű, tiszta, politikai állásfoglalás nélküli, sportos köszöntőt. Óhajom nem teljesült. Ehhez politikát tanuló és azt tudó ember szükségeltetik. Igaz, a parlament széksoraiban ülőkre sem ez a jellemző. Lehet hogy finnyás vagyok? Úgy vélem, nem. Eltérők az igényeim.

A költő versét, ha végig elemzi, önmagában is elegendő újévi köszöntésnek. Egyszerűen nem fogom fel, miért hagyta ki a vígan fütyörészést, a teher legényes levételét? Azt pedig végképp nem értem, miért is kellene nekem kezet fogni saját valóm elmúlt énjével? Talán egymásnak kellene inkább kezet nyújtanunk, szeretettel ölelőt és békítő jobbot.
Ha akarjuk, ha nem, évfordulókor mindenki elvégez egy önértékelést és magában felvázol egy közeli jövőt. Erre a figyelmünket felhívni teljesen felesleges. Vetni viszont vessünk, ne számot, sok-sok magot, hogy aztán gazdagon arathassunk!

Remél. Én meg azt remélem, hogy az új évben nem a zsebekben lévő bicskák nyílnak ki!
A bizalom és a reménykedés rokonok. Ha több lesz bennünk, csak akkor jó, ha a jóban és a szépségben bízunk, reménykedünk. Azt is el kellett volna mondani, hogy kiben, vagy kikben lesz több a tisztesség, nyíltság és a becsület. Mert így gazda nélkül nem sokat ér a jövendölés. Példamutatásképpen néhányat közülük felsorolni - csak miheztartás végett - szabadott volna. Én mondanék többet is, sokkal többet.

Az emelkedett hangulatot - ha volt - teljesen lerombolta  az elmúlt nyolc év kemény, egy mondatos bírálata. Ez a pártok taggyűlésére való.
Engem elszomorított, hogy a tervezendő új alkotmány támaszt és biztonságot nyújt majd mindenkinek. Hát ne nyújtson, csak annak, aki azt meg is érdemli. A biztos zsinórmértékről annyit nem szólt a beszélő, hogy különbséget tehessek kifeszített, irányt adó madzag és helyes szabályok, elvek között.
A Himnusz éneklését nem szabad összekeverni hibás idézettel, ha mégis megtesszük, legalább beszéljünk a védő karról és a víg esztendőről is.

    Egy ország népéhez szólni az újév első perceiben nehéz feladat. Egyszerre kell gondolkodni tízmillió - vagy sokkal több -ember fejével. Aki ezt megteszi, már tudja is, hogy a feladat nagyon is egyszerű, nem is olyan nehéz.
Miért kell feltétlenül az első embernek elmondani a köszöntőt? Szóljanak nekem, én elmondom. Ha nem, hát szívesen segítek, megírom.
...vagy amit akartok.