"s mindenkit sok szerep vár"

Ahogyan az lenni szokott, elő-előkerül egy régen nem látott, elfelejtett fénykép valamelyik sublót fiókjából. Legutóbb egy csoportkép a Sásd Színjátszó Kör egyik előadásának szereplőiről. Jókai Mór elbeszélését, "A debreceni lunátikus"-t mutatták be Duci néni rendezésében. A fényképen szereplő "színészeket" ismerem. Földijeim ők, ha velük nem is vagyok egykorú. Melyikük kit alakított, nem tudom, de ígérem, hogy elolvasás után beazonosítom őket. Teszem ezt csak azért, hogy megismerjem Lajos bátyám színpadi alakját.

A tetőre éjszaka kimászó lunátikusról folyt a vita a nagypiacon. Jókai szerint: "Szerencsére, ha voltak pártok a debreceni piacon, de az intelligencia mindig többségben volt és mindig győzött. Engedte a demokráciát harsogni kedve szerint s aztán nyugodt majesztással leszavazta."

Ez a mondata évszázadnyi idő után elgondolkoztatott. Vannak dolgok, amik nem változnak meg soha? Vagy mégis? Mintha eltűnt volna a pártok feltételezett méltósága is.

Tovább keresgetve a fiókban, előkerül még egy fotó néhány esztendővel fiatalabbakkal.Surányi mester kapta lencsevégre őket, ahogy óvatosan beleharsogják fiatalságukat a világba. Műsorrendjük többek között A hét napjai, Tavasztündér, Csipkerózsika, Az egri csillagok.  A csoport tagjainak többsége csak egy-két évvel idősebb nálam, de jó most így visszaemlékezni rájuk! Egy másik darabban a sepregető leányka -Marika nővérem- kéri a fiút, Szabó Ödit: " Lőrinc, édes Lőrinc,". A sóhajok között, csendesen kérő mondatát én ma is be tudom fejezni: "vígy el engem innen!" Minden bizonnyal többször is elhangozhatott ez otthon. Ili testvérem Csipkerózsikát alakította.  A szerepet betanító pedagógus mérsékletre intő szavai ellenére olyan hangosan csattanó csókot kapott királyfitól,  Pistától a színpadon, ami kicsalta a közönség külön tapsát. Pedig a fiú ekkor már komolyan udvarolhatott az Ildikónak?

Ha hiszitek, ha nem, azokon a deszkákon ott fenn  magam is szerepeltem. Nem az éneklés versenyére gondolok, hanem egy versikére, amit mi bemutattunk -ha tetszik- a színjátszó kör gyermekeként. Még az is lehetséges, hogy ez az előbbiekkel azonos  esztendőben történt meg.

Gyulai Pál Éji látogatás c. versét mondtuk- és játszottuk el. A versszakocska, amit én rebegtem el, ma is megható emlékként idézi fel bennem az egész költeményt.

                                                  Édes anyám, gyújts világot!
                                                  Nem tudom én, jaj, mit látok!

Az álmos, árva gyerekek fényt kérnek és elveszített szeretetet. És ahogy álomba sírják magukat, mindent meg is kapnak. Nem tudom, ki volt az a felnőtt, aki felügyelt bennünket, eszembe nem jut, ki volt a két testvérkém. Miért jár akkor mégis a fejemben bő hat évtized után a mi hármunk édesanyja, Vicze Klári?

A kultúrház színpadjára fiatal felnőttek és minden iskolás kort képviselő ifjak és gyerekek tették fel a lábukat. Majd ott a magasban megmutatták a közönségnek, mire is képesek. Az előadások sikere azt eredményezte, hogy a környező falvakban is örülhettek a sásdiak játékának.
Ennyi sok év távlatából látni ezeket az arcokat egy nagyszerű, felemelő dolog. Erzsi nővérem a fényképen kérdőn mosolygó, homlokát rakoncátlan hajtincse díszíti. A szebbnél-szebb arcokat nevekkel is ellátta, én pedig hadd dicsekedjek velük:

Felső sor: Schelb Márta, Bodó Laci, Szilvási Ildikó, Haász Magdi, Papp Mari, Gyimesi Zoli, Várszegi  Jutka, Wéber Gyuszi, Garai Mara, Künsztler Éva, Horváth Piri
2. sor: Kovács Mari (Csuri), Deli Hajnalka, Tóth Margit
3. sor: Hernádi Pityu, Tekker Laci, Józsa Tamás, Gyimesi Vili, Herke Laci, Pádár Anti, Simon Zoli, Illés Sanyi, Valter Laci, Molnár Laci
4. sor: Halász Erzsi, Bükkösdi Vali, Benedek Ili, Szalai Gizi, Haász Imi
Csuri és Hajnalka között kukucskáló buksi, Miklósi Jenőné, -e darab betanításában közreműködő-Eta néni kislánya. 

Duci néni lehetett a fő mozgató erő, de a Bodó család elköltözött. Az oktatással, a gyermekek iskolai-napközis nevelésével, osztályfőnöki feladatokkal kapcsolatos elképzeléseit írásba foglalta, de ez nem segíthetett abban, hogy Sásdon ujjá-születhessen a színjátszók köre. Rövid ideig az irodalom és a versek megszerettetésével -az Ifjúsági Klubba járó fiatalok körében, irodalmi színpad keretében- foglalkozott még velünk a fiatal magyar tanár Eördögh Endre. Neki köszönhető, hogy Béla bátyám Bogdán Antival együtt a Tarrósi kis kocsmában szavaltak az ott élő emberek őszinte örömére. Antal öcsém osztályfőnöke volt, mindig szeretettel említi az irodalom tanítóját. Mielőtt ez az ember átvehette volna Duci néni örökét, ellopta őt tőlünk Baja főiskolája és egyházmegyéje.

Mi történhetett? Sásd Színjátszó Köre miért volt ilyen tiszavirág életű? Kizárt dolognak tartom, hogy a hosszú évtizedek alatt ne lépte volna át az iskola ajtajának küszöbét olyan pedagógus, aki feléleszthette volna Csipkerózsikát mély álmából. Aki a gyerekek életét színesebbé tehette volna azzal, hogy őket visszaterelgeti a színpad deszkáira. Vagy az oktatás gépezete nem engedte, nem tette lehetővé az újrakezdést? Nem akarnám ezt elhinni, elfogadni.  A valóság azonban mégis csak az, hogy az iskolások közül néhányan el-el mondanak egy verset évzáró ünnepeken, talán még felcsendül egy-egy dal is. De a kultúrházból kocsma lett és a színpad megfásultan, üresen ásítozik.
 
Egy közösségben játszani fegyelmezett keretek között, sok mindenre megtanít bennünket. Játékra, fegyelemre, egymás tiszteletére és szeretetére. Észre sem vesszük és rendes ember válik belőlünk. Olyan, aki a sorsának eseményeit a maga és mások megelégedésére tudja alakítani. Shakespeare mondja Szabó Lőrinc fordításában: Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép és lelép:s mindenkit sok szerep vár.

Primus inter pares

Az okot arra, hogy valamelyik testvéremet belopjam a blogomba, legtöbbször a kerek születésnap adta. Kiről többet, kiről kevesebbet írtam. Célom nem az volt, hogy apró részletességgel bemutassam a szüleim szeretetével felnevelt gyerekeket. Inkább a fényképeket tartottam fontosnak, amelyeken őket körbeölelik a számukra legkedvesebbek.

Lali bátyám elsőszülött, most a sor végére került. Koros, kerek-éves születésnapjára-mint ahogyan a többieknek- a fotók hiánya miatt nem készült kollázs. Én lettem türelmetlen és erőszakos is talán, amelynek eredményeként végre megszülethetett sok apró képből az egész, jókora késéssel. De így láthatjuk már a két kicsi dédunokáját is, édesanyjukkal együtt. Igazán nagy kár, hogy bátyám a feleségével, Évával együtt már csak fentről tekinthetnek le rájuk.

A jól tanuló kisdiákból hamar lesz egyetemi hallgató és a fogalmazóból ítélkező bíró. Pályafutásának nyugdíjas végállomása Kaposvár. A tanulás szeretetét a fiai örökölték. Három unokájának örülhetett. Kilenc évvel idősebb nálam, kilenc évet kollégiumban tölt el Pécsett. Igazából csak keveset tudok róla. Amikorra én felnőtté váltam, ő már rég kirepült a családi fészekből és a ritka találkozások nem adtak lehetőséget számomra a testvérem megismerésére. Ahogy ezt most leírtam, fáj is egy kicsit.

Jó hangja volt, szeretett is énekelni. Ujjai és karja jól kiszolgálták a hegedűjét. Énekeltünk együtt a gyümölcsös házikója előtti öreg dió árnyékában, ma is felvillan előttem hangomat hallva a meglepődést tükröző arca. Mi tagadás, vele a közös dalolás egyik ritka alkalma volt ez. Másszor egy műdalt játszottam és csodálkozva kérdezte, hogy én azt honnan ismerem? Nem jutott volna eszébe, hogy a nóta szerzője mindkettőnk hegedű tanítója?

 

Ennyit írtam volna Laliról, ha Marika nővérem nem sietett volna a segítségemre: Zsiga néni, egykori szomszédunk mesélte el, hogy milyen féltő szeretettel vigyázott kishúgára. Az iskolában jeleskedett, a kiskatekizmusból legjobban teljesített, ő lett a hajóskapitány. Szorgalmasan ministrált latinul és ő vezényelte le úttörőként a zászló fel-és levonást. Duci néni kicsalogatta belőle színészi képességeit, ő alakította az Alvajárót a "Debreceni lunátikus"-ban. Esténként a testvérekkel együtt rádió-játékokat hallgatott, vagy regényt olvasott fel. A "Didergők" mellett jutott idő társasjátékozni, kártyázgatni. Nem szeretett veszíteni, előfordult, hogy egy vereség kicsalta a könnyeit. A tizenegy éves gyermek Oroszlóig kerekezett a bábát értesíteni édesanyánk szülési fájdalmairól. A folyosó falának támaszkodva ült és sírt, amikor megtudta, hogy húga született és öt-háromra alakult az arány a lányok javára. Az 1950-es évek szegénysége miatt sokan vásároltak húst hitelre. Bátyám járta a falut és beszedte a pénzeket. Nyaranta a postát hordta a postamester megelégedésére. Nemcsak otthon énekelt, pécsi diákként a helyi rádióban énekelte Schubert  Standchen c. dalát. (Érdekes, erre nem is gondolva ezt én is megtettem igaz, hogy csak otthon, a számítógép valamelyik fiókjába zárva.) A Nagy Lajos Gimnáziumban tanul, felkerül az iskola "Dicsőség" táblájára. Az egyetemi tanulmányokat sikeres pályafutás követi.

 

Amikor én ezeket a sorokat leírom, Lajos bátyám, a Nagy Lajos Gimnázium egykori szóló hegedűse tokjából kiszabadítja a hangszerét, mosolyog a szeretteire és a felhők fölött Évának húzza Bajházi Elemérnek az asszonykájához komponált dalát: "Virágzik az erdő, mező, összehozott a Teremtő véled."    

Szeretlek, csak ennyi

Húsvét vasárnapja van, igazán szép tavaszi idő. Kint a kertben szöszmötölünk, semmi fontosabbat nem találtunk mára. Hagyjuk, hogy elkényeztessen bennünket a cirógató napsugár és fodros szellőcske.

Csörög a telefon, felveszem: "Csak annyit akarok mondani, hogy szeretlek!" Viszonoztam és ezzel véget is ért a rövidke beszélgetésünk.

Micsoda ajándék! Egyszerű és mégis nagyszerű, egy fillérbe sem kerül, de egy vagyonnal felérő. Nem is értem, mi emberek miért is spórolunk ezzel a mindig kéznél lévő ajándékkal? Mert a szeretet érzése bennünk lakozik, nem tilos azt szavakkal is megerősíteni. Hozzá egy szempillantás, egy kézfogás, egy ölelés, közben egy puszi vagy egy csók! Nem is kell ennél több, ebből mindenki kiválogathatja a magának valót. Juthatna minden hétköznapra is, ne fukarkodjunk hát vele!

Ha korábban eszembe ötlik ez az általa régebben küldött idézet, elmondtam volna rövid beszélgetésünk végén:

"Tükröm vagy s én tükröd vagyok. Egymás szeretetét visszasugározva meglátjuk a végtelent." 

Távolabbról néhány unokám is velem hancúrozott a kertünkben délután, nem is kell ennél több, ennél szebb vasárnap.

 

Koronavírus

A Butykó Jóksa tényleg azt mondta: "Válasszuk meg az elnökünket újra, annak már megvan mindene!" Ezt a szorgalmas parasztot kuláknak minősítették, földjét elvették, a szövetkezetben traktorosként azért dolgozhatott. Családjával együtt boldogult, háztájit művelve kezdte jól érezni magát a bőrében. Sokaknak meg is magyarázta, miért maradjon a régi vezető. Annak már felépült a családi háza, ahonnan kocsijával pihenni mehet a Balaton-parti nyaralójába. Kivételek mindig vannak, de alapvetően ez így volt. A vezetők többsége megelégedett ennyivel, az átlagosnál sokkal jobban éltek és nem kezdtek el harácsolni.

Miért elevenítem fel újra ezt a gondolatot? Mert elszaporodott a "Mammon, aki ült hízott gőggel rajtunk  szájától milliom élősdi csáp kígyózott szerteszét..." Divattá vált a mohóság, az anyagi értékek egyre erőszakosabb megszerzése. Nem is akárhogyan, mások rovására! Miközben hirdetik az Istent, bűneik feloldására mások mezítelen testére mérik a csalános csapásokat.

Koronavírus tartja sakkban a világot. Megfékezésére minden szükséges eszközt és energiát jól szervezetten kell előteremteni és felhasználni. Össze kell dugni az okos fejeket és közös nevezőre jutva tenni a dolgokat.

Azt mondják, hogy a vírus kapcsán én már a veszélyeztetett korba tartozó vagyok. Figyelek hát és szót fogadok. Hallgatom a nap híreit, érdekel, hogy ki mit tesz egy ilyen veszélyhelyzetben. Az emberek jók! Meggyőződésem, hogy döntő többségük a segítő kezét nyújtja és egy percig se habozik a támogatását megadni, ha azt egy másik kéz megfogja. Sok az ilyen örömteli hír, de másról is szól a fáma.

Megváltozott a bennünket körülvevő világ. Ma túl sok ember él közöttünk, akiknek nem elég a régi vezető jóléte. Több kell és mindig csak több! Csalnak, lopnak, hazudnak, gátlástalanul harácsolnak. Ennek már akkora a mértéke, hogy törvényszerűen jut koldusbotra milliós nagyságú tömeg. A hatalmat gyakorlók segítségével megszülettek a milliárdosok. Közülük néhányan még a parlamenti székeket is koptatják és nem átallják havonta zsebükbe csúsztatni a minimális nyugdíj százszorosát. Kétharmadnyian vannak, azt tesznek, amit csak akarnak. S ha bárki is másként gondolja, a feltett kérdésekre, javaslatokra előre megfogalmazott, szajkó mondatok hangoznak el. Válasz nem hagyja el egyikük száját sem, azt néha kaján vigyorral is helyettesítik. Közülük néhányan Teremtő nevét is megemlítik, ehhez a bátorságot nem is tudom, honnan merítik?

A koronavírus pedig felhagy a lopakodással, mosolyog és kivont karddal támad. Abba kellene végre hagyni a saját pecsenyék sütögetését! De nem, ez utóbbi folytatódik a maga megszokott módján, a húsos fazékhoz nem engednek mást. Titok leple takarja a sok százmilliárdos, nem sürgős és talán nem is fontos beruházás terveit. Visszavásárlunk lelakott erőművet, más országoknak Krőzusként ajándékozunk pénzt és paripát. Fegyvert azt nem. Abból most itthon tömjük meg a spájzainkat,miért?

Növeljük a haderőt, fitogtatjuk az utcáinkon, katonai vezetőket nevezünk ki az intézményeink élére. Mire készülünk, hová vezet ez az út? De nincs az egészségügyben elegendő szájkendő, lélegeztető gép, ápolóról és orvosról nem is beszélve! Bevételi forrásoktól fosztják meg az önkormányzatokat. Sokakból hiányzik az a belső fékrendszer, amit úgy hívunk, alázat. A koronavírus meg csak kajánul vigyorog!

A politikai csatározások folytatódnak. Mit is beszélek, politikai? Ezt a jelzőt akasztottam volna a civakodások nyakába? Nem jól tettem. A parlamentben nem a politika tudományával felvértezett képviselők ülnek, a hatalom intézmény-rendszerében pedig egyszerű szolgák dolgoznak állásukat féltve, önálló gondolkodásra felvértezetlenül.

Hosszúnak tűntek azok a hetek, mire a miniszterelnök bejelentette javaslatait a vírus elleni harccal összefüggésben. Meghallgattam, nem tisztem minősíteni. Szavai nyomán sok kérdés vetődött fel a házban, ám a kormányfőnk ott nem jelent meg. Udvariatlan, de még inkább tisztességtelen magatartás ez, legyen bárki is az elkövető. Én nem csalódtam ebben az emberben, már régen elveszítettem a belé helyezett -amúgy is ingatag-bizalmamat. Annál is inkább, mert soha nem tette lehetővé számomra, hogy azt elvessem valamelyik bugyromban.

Köztársasági elnökünk nagyon megkésve, húsvét kapcsán szólt a nemzethez koronavírus ügyben. Nagy pátosszal beszélt, konkrétumokat ügyesen kerülve. Őt is meghallgattam, nem kellett volna. Még előttem van az a kép, amikor megjelenik a parlamentben a rabszolgatörvény "felejthetetlen" megszavazásakor. Rosszabb emlék csak az arca, ugyanakkor, eltávozóban.

A vírus meg csak randalírozik és röhög. Röhög azon a hanyag mozdulatán, amellyel leverte az asztalról a jól-rosszul bejáratott mindennapjainkat és törte össze a biztonságérzetünket. Közben pedig azon tépelődik, mikor és kinek a fejéről vegye le a koronát?