Félszáz év, minden az nekünk

     Hétfő volt, szeptember másodika. 1963-évnek ezen az őszi napján sok-sok elsős kopogtatott a gimnázium hatalmas ajtaján és lépett be megilletődötten az iskola ijesztően nagy falai közé. Közöttük voltunk mi is, akikből a nagy kavarodás után az iskola szervezete létrehozta a IV/C osztályt. Sokan tekintettünk ismeretlenül a másikra, nem volt ezzel másként osztályfőnökünk sem, az első. Mert belőlük jutott nekünk több is, kinevezett, megbízott is. Hosszú, bizonytalan évek röppentek el, végre a pályakezdő Zsuzsa személyében megtalálhattuk azt a kapcsot, aki összefogott és szeretett bennünket, akit mi is megszerethettünk, ha maradt még bennünk erre erő és igény.

     Hányan is indultunk? Valaki megjegyezte, talán negyvenhárman. Én nem tudom, de az tény, hogy a kezdeti bizonytalanságoknak is köszönhetően morzsolódtunk rendesen. Hová lett a cések fele Robi, Pista, Béla, Csaba és a többiek? Olyanok voltunk, mint ez a gyorsan fejlődő városunk. Tele elhamarkodott bontással, amik között végül csak kinőttek a terjeszkedő újak. Így múlt el észrevétlenül gyorsan ez a négy esztendő és állhattunk merészen a vizsgáztató bizottságok elé a nyerőszámnak is elfogadott huszonegyen.

Amikor elkezdtük, tíz éves volt már a Kun Béla nevét hordozó középiskola. Tanultuk azt, amit régtől a diákok fejébe vertek, kötelező volt az orosz és szabadon választhattunk egy másik nyelvet is. Kínlódhattak velünk együtt a tanárok is a kísérletként bevezetett pszichológia és logika tantárgyakkal. Újszerű volt a Bányagépben a politechnika, tetszett is a fiúknak. Eközben a lányok tűt és cérnát vehettek a kezükbe, kihímezhették gondolataikat. Szerettük a sportot és minden lehetőséget megragadva gyakoroltuk azt a tornatermen kívül is.

Egy valamit nem tett meg velünk a gimink. Nem kereste bennünk és nem forralta ki a lehetőséget, a tehetséget, a magát csak ritkán mutogató szépet és jót. Igaz, a legtöbb iskola nem teszi ezt ma sem.

     A IV/C osztály egészen más volt, mint a többi. Az összefércelt csapat jó kovácsot kapott és nem volt az más, mint az egymás iránti bizalom és a kölcsönös tisztelet. Ki is raktunk ballagáskor a falra olyan tablót, ami meghökkentette a környezetünket. Pedig csak egy gitár az, amelynek húrjain pendülnek a tanárok és mi körül öleljük őket: Piri, Manyi, Bora, Bori, Jóska, Jenci, Lala, Era Ibi, Évike, Rudi, Erzsi, Söcö, Mari, Ibi, Sanyi, Joli, Józsi, Jani, Albi, Mari.                                                                

 Az olasz órák a Beatles fiúkkal kezdődtek. Edit mindig szakított időt arra, hogy meghallgassuk John, Paul, George és Ringó dalait. Ők szédítették meg akkor a világot és mi ott lehettünk ebben a forradalomban. Első kislemezük Love me do-jától szorgosan dúdoltuk valamennyit. Ránk is ragadt egy csomó rakoncátlan felszabadultság. A német nyelvvel ismerkedő, másik fele az osztálynak legalább olyan szorgalmasan tanult. Korosodó tanáruk, elmúlt fiatalságára gondolva gyakran nézegette ábrándosan a lányok formásodó fenekét, érlelődő mellüket.

     Egyszerre mindennek hirtelen vége lett. Megmérettettünk és bizonyítványt kaptunk. Jött egy nyári szellő és elszórt minket a szélrózsa minden irányába. Közülünk a szerencsésebb néha szót válthatott a másikkal, de igazán csak a találkozóinkon láthattuk egymást együtt és válthattuk meg újra a világot.

     Ha a mi osztálytársi kapcsolatunk négy évre megkötött házasság, akkor ideje arany lakodalmat ülni. Ez már a hetedik alkalom, hogy kis közösségünk találkát szervez. Nincs már meg a mi gimink, a mai, Nagy László nevét viselő középiskola másutt üzemel, az iskolai emlékeink felidézésére alkalmatlan. Minden alkalommal más helyen adtunk egymásnak randevút, most Éva vár bennünket otthonába felkészülten, szeretettel.                                                                                                            Fél évszázad, jubileumi évforduló! Mi történt velünk ennyi sok év alatt? Igazából semmi, és minden. Az iskolánk hibáit kijavítottuk, amit kellett, pótoltuk. Az abban szerzett tudás életünk alakulásához hozzájárult, ha akartuk, ha nem. Megismertük magunkat és kísérletet tettünk értékeink hasznosítására. Nem történt velünk semmi kimagasló vagy különleges. Csak éltünk és élünk becsülettel. Vagy mégsem így van ez? Egy jó kapcsolat, egy munkahelyi siker, egy jó lakás, egy gyermek, egy unoka mind-mind maga egy csoda! Terveket szövögettünk, közülük sokat meg is valósítottunk. Nem jött össze, másképpen alakult? Ez is előfordult, természetesen. Azért nekünk inkább minden ez a félszáz esztendő.

     Megtiszteltek azzal, hogy én mondhattam pohárköszöntőt. Kísérletet tettem arra, hogy a IV/C-sek négy idegen nyelvű tanulmányaiból kiválasszak megjegyzésre alkalmas gondolatokat. Olyanokat, amelyek életünk útján eddig is, ezután is segíthetnek bennünket a maguk bölcsességével. 

   -"Kennst du das Land, wo die zitronen blühn?" (Goethe: Mignon) - tanulhatták a németesek, miszerint a savanyú citrom virága is csodálatos.

   -"Che bella cosa, na jurnata e sole" (Capua: O sole mio) - énekelhették az olaszosok, a napfény vagy és az olyan jó.

   -" Aquila non captat muscas" - ismerhette meg Caesar mondását a Gyuláról érkező latinos Sándor, azaz a sas nem fogdos legyeket.

A fordítások nem a legprecízebbek, de mindegyikben egy-egy jó tanács lakozik. Ha nem tetszik valami, közelítsd meg másik oldalról. Lehet, hogy elfogadhatónak, akár szépnek is találod! Ne csak énekeld, nézz mindig bátran napsugarad szemébe, nem baj, ha kicsit el is homályosít. Selejtezd a tennivalóidat ha túl sok van belőlük, így jut időd a fontosakra, a magadnak és másoknak is örömet szerzőkre!

Nem voltak az érettségi tételek sorában ezek a gondolatok, de a hőn áhított végzős bizonyítványokhoz láthatatlanul mellé loptuk. Mindegyiken a másik húsz aláírásával. 

      50-éves találkozón, ha kezünkben a pohár, csendítsünk! (Házigazdánk két kristály poharat érintett finoman egymáshoz.)  Az elhalkuló, tőlünk messzire szálló csengő-bongó hangok emlékeztessenek bennünket azokra a pajtásainkra, tanárainkra, akiket fájó szívvel már kikísértünk a temetőkbe. - folytattam a köszöntőmet. Majd koccintsunk és igyunk a találkozón megjelentek és hiányzók, valamint kedves családjaik egészségére! Az sem baj,ha ezután megfogjuk egymás kezét.

     A végére maradt a mindenki által elsajátított, majdnem "perfekt" orosz új találkára hívó szava Puskin tolmácsolásában. Erre már láthatóan senki nem számított, hogy a költő nyelvén citálom Tatjána levelét,  többen el is mosolyodtak.
"Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán.
Éjjel-nappal míg újra hallom."

                                                                                                                                                         

Ezt a magyar nyelvre igazítást nem én találtam ki, de az utolsó mondata durrantotta a pezsgőt!

Bolhási kisfröccs

     Somogyországi kisközség a Rinya patak partján. Bolhásnak hívják ezt a falut a berzencei és kaszói erdők nyújtózkodó karjai között. Soha még nem jártam ott, az igazat megvallva, keveset tudok róla. Mintha Sommsich Laci bátyám említette volna, amikor dédapja gőzmalmáról beszélt. A szomszédságában jártunk, gyógyfürdőben. A nagy medence szélén szorgalmasan ússza köreit egy ismerős. Évek óta nem láttuk, talán nem is ő az. Egy kiáltás a vezetéknévvel, hozzánk úszik és mosolyog.

     Látom rajta, hogy örül a találkozásunknak. Majd öt éve nem láttuk, sok mindenről mesél. A hotel bővítéséről és korszerűsítéséről, pályázatokról és azok felhasználásáról, családjáról. Annyi és olyan információt kaptunk rövid idő alatt, amennyi csak barátoknak járhat. Szólt a számolatlanul sok tennivalójáról, a közéjük ügyesen beillesztett heti, baráti találkozókról. Búcsúzásként meghívott bennünket egy italra. A Magyar Értéktárba néhány éve felvett fröccsöt választottuk. Amikor Vörösmarty Mihály Fáy András fóti pincéjében meglátta működni az első szódásüveget, Jedlik Ányos legnagyobb örömére azonnal kitalálta a gyöngyöző itóka magyar nevét. Ez a keresztelő olyannyira jól sikeredett, hogy jelzőkkel ellátva száznyi név is született a csatostól a maflásig. Mi a villányi borvidék kisfröccsében állapodtunk meg és vendéglátónk már el is tűnt a szép, szőke büfés asszonyka szoknyája mögött. Amikor megjelent, tálcán hozott hármunknak hat kisfröccsöt. Rögtön meg is magyarázta, ez a szülőfaluja, Bolhás kisfröccse.

  -Tudjátok, így nem kell a második körért sorba állni. - mondta és letette elénk az asztalra.              Ez az új, még soha nem hallott jelző a tartalmával együtt csak fokozta jókedvünket, mosolyogva koccintottunk hát egészségünkre.

     Másnap meglátogattuk Józsit a kívül-belül újjávarázsolt szállodájában. Ahol annak idején ő készítette nekünk a búcsú villásreggelit,ott most csupán a millió apró feladat az övé. Leányát láttuk felelős vezetőnek, de nagy fiát is hazacsábította a Balaton partjáról. Elképzelésének és munkájának gyümölcsét körbejártuk, megcsodáltuk. Házon belül a simogató víz feszített medencéje, mellette a szaunák és a kényelmes ottlét megannyi kelléke.

Amíg egy asztalt körbeülve kávézgattunk, kincséről is mesélt, ötéves unokájáról. Feleségéről is szólt, aki még mindig a kórházi laborban dolgozik. Asszonya akár Columbo hadnagy felesége, ismét csak szó esik róla, soha nem látjuk. A találkozás rövid idejéből még el is fecséreltük néhány percet aktuális politikai kérdésekre. Ez egy rossz szokás,de most megerősíthetett bennünket abban, hogy barátunk keresi az igazságot, a maga igazát.

Lányának mondtam, figyeljen apjára, erősítse meg benne azt, hogy az igazság olyan, mint a hegyre vivő lábnyom. Megborzolja a szél, elmossa az eső, betakarja a hó. Soha meg nem találjuk, csak néha érezzük, hogy velünk van, szívünkkel együtt dobog.

     Rövid látogatásunk megerősítette bennünk Bolhás kisfröccsének eladdig gyanított tulajdonságait. Merthogy a jóféle borocskához spriccentett szóda pezsgése mellett érezhettük a kis somogyi falu gyermekének barátságát és szeretetét is.

Pedig csak Nagyatádon jártunk, a Viktóriában.