Még egy hét sem telt el, hogy megszülettem, máris új miniszterelnök került az ország kormánya élére. Ez az ember másodszor futott neki, mégsem vitte igazán sokra. Bebábozódott, mint ahogyan tette azt az őt követő majd tucatnyi kormányfő is. Negyvenkét -eleddig őszinte kiértékelés nélküli- piros, ám kiszámítható esztendő.
És ekkor történik valami! Kelet meginog és a nap, végre úgy szórhatja sugarát, tűzheti a bábot, hogy ott belül megmozdul az élet. A héj felpattan és gyűrött szárnyait próbálgatva, felröppen a szabadság lehetőségének piciny pillangója.
Eltelik több mint két évtized és csak gyakorol, csak gyakorol. Repdes jobbra, repdes balra, tesz kísérleteket felemelkedni a magasba, de hol van még a szárnyalás?
A mindenkori kormányok élén elnökölőkről annyit tudtam, amennyit illett. Nem sokat. Nincs is hiányérzetem. Mostanában viszont a sokszínűre festett tarka lepkék tengernyi információt zúdítanak a nyakamba, hogy azok súlyától egyre nehezebbé válik egyenesen megtartani a testemet, megóvni csigolyáimat a további kopástól és meszesedéstől.
Az életem során egyikükkel sem kerültem közelebbi kapcsolatba, egyikük sem volt rám kíváncsi. Egyszer aztán egy balról érkezővel kezet foghattam. Nem feltétlenül az volt az oka annak, hogy azon a napon többször is kezet mostam. Másszor meg mi történt? Egy narancssárga lepke szóba elegyedett velem. Még ilyet! Érdekelte a véleményem dolgokról és kérdezett. Levelet küldött nekem, nem is egyet, mindjárt kettőt! Az első amolyan totó-szerű volt, iksszel kellett jelölnöm az általam helyesnek megítélt választ.
Az olvasni tudók táborát szaporítom, hát elolvastam. Egyszer, kétszer, utána tüzetesebben. A kérdésekre adott válaszokban voltak blődek, voltak olyanok, amelyeket épeszű ember nem ikszel be. De mindegyiknél volt egy majdnem jó válasz, félmondatos. Hiányérzetem megszüntetésére nem volt lehetőségem, a mondatok befejezésére, vagy kiegészítésére hely sem állt rendelkezésre. Azok végére a pontokat helyettem mások tették.
Nem is töltöttem ki, nem is küldtem vissza. Nem is szégyellem.
Nemsokára meghozta a postás a második levelet is. A kutyám, ha élne még, lehet, hogy kiugatta volna az udvarból a címeres borítékkal együtt. A levél mellékletében munkahelyvédelmi támogatásról beszél az elnök és nem kér választ. Nyolc pontban sorolja fel az intézkedéseket, amelyek közül közvetlenül egyik sem érint, mert a nyugdíjasok többmilliós táborába tartozom magam is.
Tisztelt Állampolgárnak szólít, nagybetűvel, megbecsülését kifejezendő. Tájékoztat és dicsekszik, végül megosztja velem a felelősséget. Ugyan már! Mit tehetek én a munkahelyek védelmében? Majd arra az elhatározásra jutottam, hogy én is írok egy nyílt levelet a miniszterelnöknek. Csak egy kicsit, rövidet.
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Ha kíváncsi a véleményemre, hagyja, hogy én fejtsem ki a gondolataimat, ne adja a szót a számba! Ki és kit mentett ki a devizahitelesek közül? Nem tud arról, hogy a bankok adósai torkához ma is kést nyomnak, hogy ezek az emberek sorra kisemmizetté és kétségbeesetté válnak? A nyugdíjak vásárlóértékének megőrzéséről csak annyit, hogy mi biztosan nem egy boltba járunk bevásárolni. Bennünket, ha nem felelünk meg, kirúgnak a munkahelyünkről, mi nem adunk állami fizetést és nyugdíjat egy személynek, egy időben, nekünk nincsen kivételezett egészségügyi ellátásunk, ránk nem vigyáznak hadseregnyi testőrök. Hosszasan sorolhatnám. Nagyon sokan annak is örülünk már -elnézést a kifejezésért-, hogy aranyér helyett lyuk van a hátsó felünkön.
Magyarország miniszterelnöke törekedjen arra, hogy maga és kormánya, az állam teljes kiszolgáló apparátusa dolgozzon becsülettel és tisztességgel, legfőképpen pedig váljanak a mi szemünkben hitelessé! Aláírás helyett: az Állampolgár.
Most, hogy befejeztem ezt a levelet, már csak egy aggodalmamat szeretném megosztani másokkal is.
Tartok attól, hogy az a piciny pillangó ismét, hosszú időre bebábozódik. Megszülethetnék újra, hat napra talán megint változás történik?
Lesz- e egyáltalán arra alkalmas ember, aki azt a piciny pillangót, színektől függetlenül szabadon szárnyalni engedi?
