2011. június 26., vasárnap

Rozsdafarkú

     Csak azért is megmutatja, magának és másoknak is, az egész világnak, de leginkább a párjának. Igaz, hogy a Papa már nem kapálgat a kertben, mégis az ott sorakozó ágyások gondozottabbak, mint bármikor. A fagycsípte krumpli behozta a lemaradást és a legszebben virágzik a patak partján. Bő termése ígérkezik, mint a tavaszi borsónak.
A labdarózsa szikrázó fehér gömb, kacérkodik a nappal. Még levelet se hoz, hadd pukkadjanak irigykedve a téli álmukból felébredt, szirmukat óvatosan bontogató cserepes virágok.
Az aprójószág is rendben szolgálja a gazdát és a macska is megfogja az ide tévedt egeret. Megújulni készülődik a konyha is, színét válogatja, árvalányhaj lesz talán, a bútorhoz leginkább illő, vagy egy halvány sárga?
Minden megy hát a maga megszokott útján. Csak most már egyedül. Néha sajgó derékkal, de fáradhatatlanul teszi a dolgát, nem bajmolódik.

     Egyszerre valami szokatlan történik. A labdarózsa szirom erdőjét harsány melódia töri át, leplezetlenül udvarol a madár. Így van ez minden tavasszal, ám néhány nap múlva fészket raknak a bokorral szemközti kis ablakba. Soha madár ott még nem költött. Hiányt pótol, meleget áraszt és az elhagyatottság érzését oldja a rozsdafarkú pár.
És az egykor pirospozsgás leány, ősz fürtjeit szemérmesen takarva már csak a jobb szemével sír, a ballal meg a világra kacsint, amint teszi azt a hegytetőn lengedező árvalányhaj.

2011. június 22., szerda

Bohócforradalom

     A gyülekező bohócokat számlálgatták a tudósítók. 500,1000, később 15000, vagy annál is több? Az tény, hogy történelmünkben ilyen néven még nem szerveztek demonstrációt és az is lehet, hogy rekord született az egybegyűlt bohócok számát illetően. Kár, hogy a bulin két főbohócot - leginkább a rendvédelmi szervek korán nyugdíjazott vezetői közül- nem láthattam, azt pedig kifejezetten sajnálom, hogy a névadó bohócügyi államtitkár sem mutatkozott. De gyorsan eszembe is jutott a távollétük oka. Egész nap, sőt a megelőző napokban is lázasan dolgoztak azon, hogyan lehetne minél visszafogottabbá tenni ezt a forradalmat, amelyet a kormányfő megpatkolt biztosítéka gyújtott lángra.
Születtek a tiltó intézkedések, a szolgálatba szervezések. A rendezvényt biztosító rendőrök kiválasztása se lehetett könnyű dolog. Vajon a provokátorok önként jelentkeztek? Hányan vegyülhettek el a tömegben hangfelvételre és képrögzítésre alkalmas eszközökkel? A bohócokat szállító járművek tüzetes átvizsgálása hozott-e eredményt, vagy csak késedelmet okozott? A mobil telefonok elnémítására is gondolni kellett! Pedig ezeket - még a kis őrmesterét is - bármikor lehallgathatják.
Természetesen ezek a kusza gondolatok csak az én hülye fejemben születtek meg, a valóságban pedig egy, az érdekeit védeni kényszerülő csapat tisztességes tüntetése zajlott le. Vagy több volt már ennél? 19561 szavazó lapot számoltak össze. Az urnába cetliket dobók a rendvédelmiseken kívüliek óhaját is kifejezték. Erre oda kellene figyelnie a bohócügyi államtitkárnak, mert ezek a jelenségek a demokrácia testén keletkezett sérüléseket hivatottak orvosolni.

     Jól megosztotta ez a kis forradalom az érintett szervezeteket, sajnos az egész országot is. A távol maradó szakszervezet szégyellje magát a két szervező pedig legyen büszke önmagára és a megjelenő bajtársaikra. A bajtársak - egyenruhásoknak és bohócnak álcázottaknak egyaránt- szívét sokáig melengesse az az érzés, hogy bátran kiálltak a nagyvilág szeme láttára önmaguk, az éppen szolgálatot teljesítő munkatársuk és a bohócok között megjelenni - többségükben - félő elöljáróik vélt, vagy valós érdekeikért.

     57 év volt a felső korhatár, amikor én nyugállományba vonultam. Ennyi voltam magam is, amikor pontosan a születésnapomon köszönhettem el a teljes személyi állománytól, kedves ismerőseimtől, elöljáróimtól, akik megtisztelték az egyszerű virslis-sörös estebédet. Az akkori miniszter leküldött egy emléktárgyat, amit a harmadik sorból adott át a megyei vezető. Ennek igazán örülhettem, mert olyan ember nyújtotta a kezembe a dísztőrt, akit mindig is szerettem. Két hét múlva - mert ugyebár önkormányzati intézmény lennénk - a testületi ülésre kaptam meghívót, ahol egy szép vázát és helytelen adatot tartalmazó emléklapot kaptam majd 20-éves parancsnoki tevékenységemért. Igazi ajándékom az a bársonykötésű tabló volt, amit az aktuális személyi állománytól, az utolsó szolgálati napomon a velem együtt lélegző tűzoltó bajtársaimtól kaptam.

    A korkedvezmény azért van, mert megfáradunk addigra. Szó nélkül nyugállományba kell vonulni, hagyni másokat dolgozni, nincsen nélkülözhetetlen ember. A fiatalon, idő előtt nyugdíjazott rendvédelmis "nagyemberek" közül sokan miért jöttek vissza, miért nem adják át szolgálati helyeiket a fiatalabbaknak?

    33 év tapasztalatát meg szeretném osztani, annyi marhaságot mondtak már el erről az idő előtti nyugdíjba vonulásról! Már nem voltam állományban, amikor a 38-éves fiatal tűzoltó, akit annak idején én vettem fel, megkeresett és csak annyit mondott szomorúan:
  -Főnök! Én úgy szégyellem magam! Ezt nem akartam, de mi mást tehettem volna? - ennyit szólt csupán.
Tudtam miről beszél. Arról, hogy alperesként a bíróságon veszíteni akartam, hogy a pótlék kifizethető legyen a tűzoltóim számára, arról, hogy a bírónőnek újdonságot mondtam azzal, hogy a per tárgyában a legkevésbé én vagyok a potens. Kérésem ellenére nem volt hajlandó egy belügyminisztert megidézni, viszont lemondott a perköltségről.
A mit tehettem volnában benne volt az is, hogy elmaradt a 13. havi (Arányos részéért már nyugdíjasként évekig küzdöttem, amíg megkaptam.), a néha megkapott kevéske jutalom, elkoptak a lehetőségként lebegő kitüntetések és helyettük az újakat mások kapkodják, elfogadhatatlan mértékben megdrágultak a privatizált belügyi üdülési helyek, csökkentek a kafeteriák, éveken keresztül megfeledkeztek a bérek - forint romlását ellensúlyozó - minimális emeléséről, máig nem fizették ki a túlóra pénzeket. És biztatást sem kaptak, vagy jó szót, halvány ígéretet. Kicsi erkölcsi elismerés is eredményt hozhatott volna. Ám helyette az elbizonytalanítás, a fenyegetés, a félelem keltése uralkodott úgy, hogy a szakmai kérdésekkel komolyan már senki nem foglalkozott. Megjegyzem, hogy a belügyminiszter, nyilatkozata szerint azért tartja szükségesnek az önkormányzati tűzoltóság visszaállamosítását, mert nem látja kellő színvonalúnak a tűzoltóságot "fenntartó" önkormányzatok ez irányú tevékenységét. Valaki súgja már meg neki, hogy a tűzoltók szakmai irányítása 1948-óta töretlenül az ő feladata.

     Ilyen körülmények között kellett döntenie a fiatal tűzoltónak, rendőrnek - 1996-os törvény előtt felszerelőnek -, hogy a jogszabályi lehetőséggel élve a havi fizetésnél magasabb nyugdíjat válassza, vagy szolgáljon csendben tovább. Természetesen a nyugdíjat választotta és mellette egy másik kereső foglalkozást, mert a kettő együtt a gyerekei nevelését és az elfogadható szintű életvitelt eredményezte.
El kell azt is mondani, hogy a rendvédelmisek többsége a "belügyi szolgálatra alkalmatlan" minősítéssel lett nyugállományba helyezve. Ez ugyebár azt jelentette, hogy akár 10 %-os egészségkárosodással - a civil 50% helyett- megkaphatták az obsitot. Ezt nem a területi ORSZI- bizottságok, ezt a belügyi orvosi szolgálat állapította meg. Éveken keresztül senki nem mondta, hogy állj!

     Európa más országaiban is nyugdíjaztathatók idő előtt a rend szolgálatára hivatottak. Van, ahol kevesebb szolgálati idő kell hozzá. Igaz, csak fél nyugdíjat kap (Azért az sokkal több, mint itthon az egész!) és új munkahelyet. Láttam! Az öregebbje ugyanott élte az életét tűzoltás és műszaki mentés nélkül, szolgáltatói tevékenységet végezve, nyugdíján felüli fizetésért, természetesen. Én pedig, ha tudtam, az orvossal való konzultálás után kímélő beosztásba helyeztem utolsó szolgálati évében a Józsi bácsit.
62-éves korára viszont a Józsi bácsiék sokan lesznek és annyi kímélő beosztás nincsen. Ők már nem lesznek alkalmasak vonulós szolgálat ellátására. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az vagy nem ismeri az átlag magyar 62-éves egészségügyi állapotát, vagy fogalma sincs a szolgálati feladatokról.

     Arról sem szabad megfeledkezni, hogy közös megegyezéssel is nyugállományba helyezhető a rendőr és a tűzoltó. A katonát azért nem említem, mert nem volt ott a bohóctüntetésen és azért nem, mert ő egy közúti afganisztáni baleset miatt azonnal hősi halott, míg itthon az atrocitásoknak és napi veszélynek kitett rendőr és tűzoltó tényleg, napi megélhetési problémákkal küszködik. Az önként jelentkező és háborús körülmények között szolgáló zsoldos katona halála azért elszomorít és részvétet kelt bennem, csak a hősi halálról mások az elképzeléseim. Normális esetben az 55 év körüliekről volt szó, akik számára a szolgálat maradéktalan teljesítése már kemény testi, vagy szellemi erőfeszítést jelentett. Néhány főt valóban el lehetett bújtatni, néhányat már nem, ők mentek el közös megegyezéssel nyugállományba.
Ez a mód, hogy közös megegyezéssel megszabaduljunk valakitől, egyszer csak elharapódzott. Leginkább a parancsnoki gárdát érintette. Nem tetszel! Van 25 éved? Viszontlátásra! Új választás, új kormány, ismétlődő feladat. Kizárt dolog, hogy annyi megyei katasztrófavédelmi igazgató és annyi városi tűzoltóparancsnok alkalmatlan lett volna a feladatának teljesítésére, amennyit tavaly április óta lecseréltek. Ők 57 év alattiak voltak. Van-e akkor erkölcsi alapja ennek a kormánynak arra, hogy őket szolgálni visszahívja, amikor helyüket másokkal betöltették?

     Okfejtésem szerint sokkal több embernek kellett volna megtelítenie a jó öreg Duna hídját és környékét a bohócforradalomban, mert lehet, hogy Te következel, aki nem voltál ott és egyedül Te is kevés leszel.

     Európa vagy betartott nekünk, vagy magunkra hagyott, megtette szívfájdalom nélkül ezt 2004 május 1-óta is.
Vagy most csinál valamit?

2011. június 5., vasárnap

A tarka hó látta

     A héten meghalt a Magyar Köztársaság volt Köztársasági Elnöke. Nagytudású, szerény ember, tette a dolgát a legjobb belátása szerint, kicsit talán öregesen, kicsit selypítve. Tiszteltem Őt úgy, ahogyan egy átlag magyar állampolgárnak tisztelnie illik az egyenlők között első emberét. Részvétem a szeretteinek. Nyugodjon békében!

     Elnökünket napokkal megelőzve váratlanul hagyott itt jó cimborám, barátom, Józsi Bátyám. Barátságunk nem régi, mindössze húsz éves. Egyszerre hogy felértékelődött ez az idő!?
Most hiányzik és már hiába is keresnénk társaságunkban, csak ha megidézzük, találkozhatunk vele. Soha nem lesz már a csapatban a névnapi összejövetelekkor. Megjelenésében a pedantéria, viselkedésében a báj és a tréfa olyan volt, hogy pótlását meg sem kísérelhetjük. Igaz, nem is akarjuk, hiszen ilyen könnyed eleganciával, harmonika virtuóz felirattal hirdetni a vándormuzsikusok találkozóját a Balaton partján a létrára felakasztott plakáton egyikünk se lenne képes. A garázssoron valamit mindig fúró-faragó, örökké mozgó és újat tervező ember nem jelenik meg közöttünk nyakkendős öltönyben, nem húz már elő egy magakészítette ajándékot, nem kér már meg arra, hogy ahhoz illő mondókát készítsek. Munkahelyének, a bányának a nyomait néhány bőre alá "beültetett" széndarabka formájában hordozta. Csak szeretettel beszélt a bányászokról, a bányáról.

     Ha még egyszer kezdhetné, lehet, hogy tűzoltó szeretne lenni. A baráti szálakon kívül munka is kötötte hozzánk. Alapítványunknak sosem hiányzó kuratóriumi tagja volt. Ilyen nincs, mégis a "Tiszteletbeli Tűzoltó Alezredes" címet adományoztam neki, kifejezve ezzel tiszteletünket, megbecsülésünket és szeretetünket.

     Jó harmonikás volt, eredeti fekvésben játszotta a dalait basszus kísérettel. Nem túl gyakran muzsikáltunk együtt, de olyankor szívesen, egymást és a másik hangszerét is tisztelve. Egyik névnapomra barkácsolt nekem egy hegedűt, vonóval. Hiába vannak rajta a kulcsok a húrokkal, nem szólal az meg. Amikor meglátom a sok munkát igénylő, használhatatlan darabot, hát a legkedvesebb zenéket játszom rajta kifogástalanul és játék- tudásomhoz nem illő gyönyörűséggel.
Képzeletem óriási, hallani tudom a harmonika szavát is. És annak sincsen semmi akadálya, ha valóban húzom a vonót, a jó harmonikást mellettem érezzem. Józsi Bátyám! Amikor egy új minőségben először érinted a billentyűket és préseled kifelé a levegőt, a felhangzó dallam engem is juttasson eszedbe!

     Az egykori Köztársasági elnököt sajnálom. Józsi Bátyám miatt bánkódok, vele ismét elpattant egy kapocs. Remélhetjük, hogy megismétlődik, mint akkor, amikor a temetőben a tarka hó látta, hogyan tesszük le egyenként, búcsúzó barátunk sírjára a megemlékező szál virágainkat.
Isten Veled! Menj hát békével. Megtartunk jó emlékezetünkben.

"Jó cimborák, most fel, töltsetek!
Emlékére apadjon pohárban a bor.
Maradj csendben! Figyelj! Hallod?
Acélos zenével feszül, s újra egyben a lánc."

2011. június 3., péntek

Mama

     Két ember egymáshoz fűződő viszonyában mindig is nagyon sarkalatos kérdés a viselkedés. A másik megismerése és korlátozások nélküli elfogadása lehet a kölcsönös tisztelet eredményezője, amely biztos alapját teremti meg a rendnek, a fegyelemnek, a békés egymás mellett élésnek.
A kapcsolatainkban törekszünk ugyan egy ilyen idilli állapot elérésére és fenntartására, de teljességében ez soha nem sikerül. Nem azért, mert kutya nehéz a dolog, hanem azért, mert nem vagyunk rá képesek. Élünk együtt a hibáinkkal, ismerjük is azokat. Elhagyjuk, leszokunk róluk, megszüntetjük őket és mindig újak születnek. Olyan ez, mint az út pora, ami folyton rád száll. Akárhányszor is fogod a prakkert, marad benned kiporolni való.
Csak a helyes arány a fontos.

     Magatartásunk alakításában jót játszik egymással az értelem és az érzelem. Az egyik nevelés kérdése, a másik meg annak minőségétől függően csak úgy rárakódik az emberre.
Felnövünk, leszünk valamilyenek, gyerekeinket neveljük azzal a nem titkolt reménnyel, hogy nálunknál különbek és jobbak legyenek. Azután az eredménnyel tulajdonképpen elégedettek is vagyunk.
A szerencsés emberek a kicsi unokáik alakításában is részt vehetnek. Arra kell csupán ügyelni, hogy az elérni kívánt eredmény lehetőleg egyezzen meg a szülők elképzelésével és az unoka ne hasogasson fát a nagyszülő hátán.

Meg vagyok elégedve magammal, mert nagyon sok okos dolgot leírtam a nevelésről, amik talán egy huncut garast sem érnek, mert ...

     Megismertem a jóra nevelés legegyszerűbb és leghatékonyabb eszközét.
A lányok drágák, aranyosak és kedvesek. Szeretetből font érzelmi szálak kötik őket a nagyszülőkhöz. Néha pedig rakoncátlanok és szófogadatlanok. Ekkor jön a Mama és emelt, ám szigorúnak a legkevésbé sem mondható hangon szól az éppen kis csibészre:
   -Eszter! Megpuszillak!
A kislány feltekint a mamára és olyan mosolyt varázsol az arcára, amellyel a vétkét árulja el. Csodálatos módon ugyanez a mosoly tükrözi a jóság ígéretét is. Felemelt kezekkel indul a mama felé, hogy pusziját bevasalja.
A mama pedig nem tehet mást, mint lehajol, átölel és adósságot törleszt.