Csodát csinálni ennyire egyszerű

 -Maradjatok csendben, jönnek már! - szólt halkan a lázas készülődők egyike a többiekre. Az előbb még az éneket gyakorló csicsergő madár raj, az épület legbelső fészkébe megbújva várta az érkezőket.

                                                                                                      Nem mindennapos volt az esemény, amelyen részt vehettem. Késő délután az egykori Klub-Könyvtárban gyülekezett a falu apraja-nagyja. Egy sorban foglaltak helyet a szép korúak, külön a vendégek, majd szabadon választva töltötték meg a székeket minden helyiségben Mecsekfalu egykori - és mai lakói férjekkel, feleségekkel, gyerekekkel vegyesen. Néhány apró unoka kovászolta eggyé az ünnepre megjelent négy generációt.

     A csendet nem zavarták a halk beszélgetések, az foghatóan vált teljessé, mielőtt felcsendültek volna a kintről beszűrődő dallamok. "Évek szállanak a nyári fák alatt, oly vidám az élet..." És az ajtóban szépen, libasorban megjelentek, ünneplő fehérben az alsós kisiskolások. A blúzokat és ingeket kisdobos nyakkendők díszítették, amelyek közül többre is leomlott a hosszú évtizedeket szégyenlősen eltakaró, ezüstös színű hajkoszorú.

      Páll Lajost, az egykori tanítót köszöntötték augusztus 25-én, a névnapjával majdnem egybeeső 80. születésnapja alkalmából. A felnőtt diákok újra gyermekké váltak, vígan énekeltek és játékosan elevenítették fel a 6-10-éves nebulók élményeit. Völgyesi Jani humorban is gazdag visszaemlékezése mindenkit mosolyra fakasztott és egy kis időre, az őt körülvevő csapatát engedetlen gyerekekké varázsolta. Köszöntésüket végül virágok tolmácsolták. Harminchárom ember nyújtott át egy-egy szál rózsát és tette azokat az ünnepi asztalra helyezett óriás vázába. Ki találta mindezt ki, talán Emil, vagy a szervezkedésben is szorgoskodó Nusi? Nem hiszem, hogy ennek jelentősége lenne, mert így mindannyian, együtt voltak a nagy varázslók, csodát csinálók.

A tanító csak állt szótlanul, felesége és leányai között. Korát nem igazán láthattam rajta, annál inkább a meglepettséget, az elérzékenyülést. Ha közelebb ülök, talán a szemei sarkában csillogó cseppeket is észreveszem, mielőtt azok útjukra indulnak. Ahogy a visszaemlékező köszöntőké, úgy a tanító gondolatai is messzire szállhattak vissza az időben. És amikor hozzánk érkezett ismét, már csak az járhatott az eszében, hogy senkitől nem kaphatott volna ennél ragyogóbb születésnapi ajándékot.

      Megkértek, hogy a község lakóinak nevében szóljak, de mit is mondhatok én ezek után?

A pályakezdőnél alig több, fiatal házaspár, 1959-évben jut el Mecsekfalura, ahol akkor még működik az alsósok általános iskolája. Pannika a feleség, Vékény iskolás gyerekeitől búcsúzik és követi férjét, hogy együtt álljanak őrt az Öreg hegy lábainál hancúrozó leánykák és legénykék értelmi és érzelmi fejlődésénél.

Majd az iskola megszűnik, de a feladat marad, sőt kiteljesedik, a fiatalok felnőtté nevelésével, a lakosság érdekeinek képviseletével. A közművelődést már városi szinten irányító, főiskolát és egyetemet végzett pedagógus soha nem hagyja magára, nem felejti Mecsekfalut, itt él ma is közöttünk. Községünk történetét feldolgozó helytörténeti munkái könyvek alakjában lakásaink polcait díszítik. Magyaregregyről útnak indult Páll Lajost mindenki ismeri és tiszteli.

Nem beszéltem, csak röviden. Helyettem mindent elmondott az a 33 darab fehér rózsa.

Volt ezután köszöntő, még több is. Jókívánságaikat a barátok, ismerősök fejezték ki virággal, szerény ajándékkal, vissza-visszazökkentve ezzel bennünket az elmúlt fél évszázad helyi történelmébe.

      A 80-esztendős tanár megilletődötten mondott köszönetet. Isten éltesse Őt és adjon számára még hosszú, tartalmas időt. Múljanak az évek jó egészségben, dolgos kedvére! Ilyen gondolatokkal koccintottuk össze poharainkat, hogy azután jó étvággyal fogyasszuk vacsoránkat, töltsünk el együtt egy kellemes estét.

La pom de terre

     Nálunk a palacsinta is a kommersz kaják közé tartozott még akkor is, ha édesanyám a "Ki tud többet megenni belőle" házi vetélkedést is bevállalta. Már kevesebben ültük körbe az asztalt, mégis a két serpenyő jó sokáig táncolhatott a forró platnin. És a palacsinta sem volt csalafinta, a vékony tészta egy hangyányival sem szívott fel többet a magát tányérkából kínáló forró zsírból. Húsosat a Marika, rakottat a Keresztmama sütött emlékezetest, mégis Anyué volt a legfinomabb, akár a lekváros, a kakaós, akár a tölteléket nélkülöző üres.

     A hosszú évek alatt, amíg mi tizenegyen ültük körbe a nagy asztalt, azon mindig volt ennivaló elég. Ha a háború utáni húsz évre gondolok, nem is lehetett ez olyan egyszerű feladat még akkor sem, ha házunkban apu működtette a húsboltot. Az előszoba - ma étkezőnek mondanánk - levegője minden vasárnap a gőzölgő húsleves illatával telt meg. Mi apró gyerekek hadarva ejtettük ki az asztali áldás imájának szavait. Siettünk, mint az örökké éhesek, nyeldestük felgyülemlő nyálunkat egészen addig, amíg az első falatok értelmet is adtak türelmetlen emésztő szerveink működésének.

Anyu jól főzött, ízletesen és egyszerűen. A kályháról levettek közül többnek ma is emlékszem az aromájára. Lányait megtanította a finom házi kosztok elkészítésére, de azt hiszem, mi fiúk is gond nélkül húztunk fel képzeletben egy kötényt és készítettünk el valóságosan is egyszerűbb ételeket. Helytállni a konyhában megtanulhattunk Édesapánktól is, mert amikor a szükség hozta, a főszakács szerepét is ellátta.

      Legtöbben már kirepültek, néhányan örültünk csak egymásnak a délre megterített asztalnál. Édesanyám egy alkalommal kísérletbe fogott. Ahogyan szoktam, farkas-éhesen értem haza az ebédszünetben. Még a levest kanalaztam, amikor megérkezett a második fogás. A szokásos duruzsolás, csendes eszmecsere néhány másodpercig csenddé süketült. Jobban megnéztem a középre helyezett, jókora tálat. Abban hegymagasan, piszkos-fehéren kellette magát valamilyen tésztaféleség. Rajta túró, amiben apró sültszalonna darabkák bujkáltak szégyenkezve, sápadtan. Kandi szemeinkkel láttuk, hogy ez valami új, de bátran merítettünk és az ebéd a megszokott medrében folytatódott. Az ételnek szokatlan íze volt, talán száraz a túró, kevés a szalonna, talán sótalan. Finnyás soha nem voltam, hát lapátoltam befelé és ezt tették a többiek is, váltakozó sebességgel. Anyu látta, hogy valami nincs rendjén, kihasználva pillanatnyi csendet, megszólalt:

  -Sztrapacska! - csak ennyit mondott.

Kisvártatva Édesapám köszörülte meg a torkát és mi kíváncsian vártuk, mit is fog szólni erről a - számunkra első ízben tálalt - szlovák ételkülönlegességről.

 -Mama! Nagyon finom ebédet főztél! La pom de terre,ala kvaccs! - dicsérte egyre szélesedő mosollyal, majd folytatta:

 -Csak egy kicsit meleg, a párkányra kellene tenni, hűlni. Azután egy ujjal, egy nagyon picikét, nagyon óvatosan lökni rajta. - és folytatta az evést, mintha mi sem történt volna.

Mindannyian megettük a részünket, Apu felállt, Anyuhoz ment, átölelte és puszit nyomott az arcára. Az alig érezhető feszültség csirájában meghalt, minden folyt tovább a megszokott medrében.

     Ili nővérem említette nemrég, hogy a Mama csirkepaprikását soha nem tudta utolérni, pedig úgy tesz mindent, ahogy tőle tanulta egykoron.

Mit is szólhatnék, milyen tanácsot adhatnék? Mitől származhat a ma is emlékeket adó íz? És eszembe jutott. Anyu mindig a nyakát és fejét merte a tányérjába, Apu meg a püspökfalatokkal bajlódott, merthogy ők azokat szeretik. Legalább ezt mondták, mi pedig bátran kotorászhattunk a tálban maradó java húsok között. Biztos vagyok abban, hogy ez volt a recept titka, a szülők szerető szíve. Érdekes, nálunk is mindig az én gyomromban köt ki az a püspökfalat, de eszek hozzá néhány combot is.

     Ilinek nem ecseteltem a hús elosztásának emlékét. Tudva, hogy nem tart aprójószágot, édesanyánk ízes főztjének feltálalását a következők szerint képzelem el:

 -Menj ki a kertbe, kapj el egy kapirgáló tyúkot, vágd, forrázd, pucold...és olyan fog lenni. -mondtam és ezen mindketten jóízűt nevettünk.

Nagyapa, a huszár

     Gyakran hallani mostanság az első világháborúról. A diák lelőtte a trónörököst és feleségét, június 28-án, száz évvel ezelőtt.

Történészek beszélgettek a huszárokról. Elmondták, hogy ennek a fegyvernemnek már évszázadokkal korábban is úttörői voltunk a széles Európában. Meghallgathattam néhány dalt a lóra termett daliákról és megtudhattam azt is, hogy még az angolok is huszárnak mondják a huszárt.

     A magyarság történetében régtől kulcsszerepet játszott a ló. Könnyűlovasságunk virtuóz harcmodora és szellemisége is fogalom. Ma élen járunk a lovas sportokban, divattá válik újra a lótartás és a lovaglás.

Én szeretem a lovakat, mert érzékenyek és tiszták. Gyermekkoromban meg is ültem néhány igás állatot, jókora göböly után vén gebét, de azok örültek, ha hazáig vonszolták a frissen kaszálttal megrakott szekeret. Igazi nyeregbe, táltos paripára soha nem szállhattam, arról csak álmodoztam.

     De akkor miért görbék az én lábaim? No, nem annyira nagyon. Amolyan lóra termett, kissé kacska-formák. Van is róluk egy jó fotóm. Egy ünnepi alkalomból, csapatzászló mellett állok, rajtam tűzoltó-szürke bricsesznadrág, fényesre glancolt, flancos csizma. Szó, ami szó, görbék, a nadrág és a csizmák ezt még alá is húzzák, a tétova szemlélődőnek kihangsúlyozzák.

Mégis honnan és kitől kaptam? A családban nincs másnak ilyen szipkája. Sokáig azért nem töröm rajta a fejem, hiszen eszembe jut a Nagyapa. Ez a nemrégiben fellelt -Bécsben, 1901. augusztus 8-án készített- fénykép ad választ nekem. A felvételen jobbra a földön ül nagyapám, kötelezően nagy bajuszával, aki huszárként teljesített katonai szolgálatot a monarchia seregében. Igazán sajnálom, hogy soha nem találkozhattam vele.

Hja, hogy nem is tűnnek görbének a lábai? Lehet. Akkor talán az enyémek sem azok, annyira!

Köszöntjük Mecsekfalun

      Nemrégiben másodjára is felvetődött az a kérdés, hogy neveket kapjanak a falu utcácskái. Indokolták ezt azzal, hogy a hozzánk vezető főútnak mi adtunk nevet és emiatt összetéveszthetők lettünk. Szükségesnek vélték a falu terjeszkedése, legalább három kisköz megszületése miatt is. Engem nyugdíjasként már nem igazán zavar a tervezett változtatás, mégis a többségben lévő ellenzőkhöz tartozom. Konkrét utcanevek esetében mindig lesznek, akiknek az tetszik és olyanok is, akiknek nem. A keresztelővel tehát megszületik az új névadás lehetősége is.

     Olyan időket élünk, amikor divattá válik egy utca, egy tér, egy terület nevének átírása. Pedig hát mindegyik név valamilyen úton a mi történelmünket tükrözi vissza, éppen ezért megőrzendő. A Sztálin szobrokat már rég ledöntötték, Leninék a hátsó kertben, a rendszerváltoztatás már nem sok tennivalót adott ez ügyben. De mi tettünk és folyamatosan teszünk rá még néhány lapáttal. Elkeresztelünk utcákat történelmileg ma még vitás személyek nevére úgy, hogy igazán kíváncsiak sem vagyunk mások véleményére. Dőre módon megfosztottuk nevétől a Moszkva teret. Ki volt az a buta ember, aki azonosította ezt a város óriást egy hatalommal? Biztosan ő lesz, aki ha kell, átkereszteli a Bécsi utat is.

Nem kellett a Népköztársaság utca, nemrégiben szűntek meg a Sallai Imre és Fürst Sándor utcák és sorsközösséget vállalt a Zója utca is. Ezekért a változtatásokért sem tüntettek a lakók, de az önkormányzat ajtóin sem dörömböltek. Ismerték-e őket az emberek, tanították-e velük, hogy kicsodák is ők? Kiforratlan világban éltek, kiálltak egy ügyért, egy eszméért. Még több, az életüket is adták érte. Biztos vagyok abban, hogy a névváltoztatók nem a nemes ügyekért kiállók sorait szaporítják. Szabályok kérdezés nélküli alkotói ők, szereptévesztésben élők. És a félők is ők, az új köztéri alkotás elhelyezésére a csendet és a sötétet remélők.

      A Mecsekfalu és a Mecsekfalui út miért lenne összetéveszthető? Mert rossz a címzés. Vagy nagyon gyakorlatlan a postás. Ez utóbbi nem valószínű, hordtam postát én magam is eleget. Helytelenül címzett levelet kaptam már, akár szolgáltatóktól, akár döntést hozó hivataloktól. Soha nem mentem el szó nélkül ezek mellett, évekbe tellett, rendeződött, megtanulták.

      Mégsem ártana, ha a településrész újra megkapná a díszes "Köszöntjük Mecsekfalun" feliratot, amelyet évekkel ezelőtt barmoltak össze nemtörődöm huligánok. Nem a postás eligazítására, de az ott élő emberek megbecsülésére, akiknek a polgármester szóban is, írásban is megígérte rég az újat.

Szerelmes 424-es

     Nagyon szép lány volt. Gesztenyebarna haja nagy fürtökben, mint a tenger hullámai omlottak vállaira, méltó keretet adva naponta megcsodált kedves arcának. Mert az állomásnál lopva, mindig megkerestük egy titkolt pillantással, ha nem is beszéltünk róla.

     Nyolc-tíz vagont mindig húzott maga után a 424-es, közülük egy a bejáró diákoknak dukált, másikba fel sem szállhattunk. A gőzmozdony méltóságteljesen pöfögött, a vasúti átjáróknál keltette a később ébredőket és minden erőlködés nélkül szürke felhőkkel díszítette fel az eget Dombóvártól egészen Komlóig. Nem volt túl hosszú az út, igyekezett azt mégis mindenki hasznosan eltölteni. Pista egy évvel felettem járt. Mindig a sarokba ült és olvasott. Nagyon gyorsan tette, mert hazafelé már úgy szállt le, hogy a reggel megkezdett könyvet kivégezte. Volt aki az alvást színlelve csendesen kucorgott a helyén, mások beszélgettek, de akadt azért olyan diák is, aki tanult. Én gyakran ultiztam a társaimmal 10-20-filléres alapon, ez kifejezetten veszélyes volt. Egyformán tudtuk a játékot így az elveszített néhány forint másnap visszajött. Egyébként is papíron számoltunk és nem igazán fordult elő, hogy bármelyikünk is kotorászott volna üres zsebeiben.

A kalauzok nagyon vigyáztak ránk. Hangosnak vélt szó nem hagyhatta el a szánkat, de egy ártatlan szerelmes cirógatás is a tiltott gyümölcsök közé tartozott. A stikában elszívott cigaretta már túlnőtt a vétségen, bűnnek számított. Ha Kibédi észrevette, a Diri biztosan megtudta és abból semmi jó nem származhatott. Egy kedves emlékű színész nevét akasztottuk a szigorú vasutas nyakába, talán a dülledt szemei miatt.

Az ablakot nem sűrűn nyitogattuk, mert első volt a vagonunk és itt kanyarok nélkül is állandó vendégünk volt a füst és a tüzes szikra. A ruháinkat felesleges volt félteni, mert azokat a végállomáson amúgy is azonnal belepte a pernye, de a szemeinkre csak ügyelnünk kellett.

Mégis lehúztuk azt, ha a hosszú lábú Piri lépett a magas lépcsőkre túlzottan rövid és szűk szoknyájában.

      A széplány miatt soha nem mulasztottuk el fejünket az üveghez tapasztani. Ugyan, mi tornásztatta meg a mi kis elsős buksinkat? Talán az egyszerűség, a derűs mosoly, a közvetlenség és a báj. Egyre szebb lett, virágzott, az érettségire, az életre készült.

Szülei nem engedték, hogy azt a fiút szeresse. Egy hajnalon a lány legszebb ruháját öltötte magára és sétára indult a sínek között. Gondolataiban ott ment mellette szíve választottja, annak kezét szorította, amikor jött a 424-es.
 - Ne legyen hát illetetlen! - füstölgött magában az acélparipa, gyorsan elkapta, megölelte és agyonszerette.

Carpe diem

     Születésünktől a halálunkig annyi minden történik velünk. A jót a rossz követi és fordítva, ezekhez igazítják lépteiket hűséges kísérőik, az öröm és a bánat. Kifejezésükre a nyelvünk gazdagsága ezernyi lehetőséget ad és legalább ennyi a hozzájuk fűzhető jelzők sokasága is. Az emberek életében az események jókora szelete tudatosan alakítható, de jócskán marad a hozzánk alkalmanként csapódókból is.

    Van, aki a sült galambot várja, hogy az a szájába repüljön és van, aki a karjait nyújtja az égből repkedő kenyerek felé. A szemfülesebbje nagyra nyitja és szélesre tárja, a lustábbja ezt sem teszi. Előfordul mégis, hogy ők a szerencse kegyeltjei, akik a könnyen szerzett javakat foggal-körömmel védve birtokolják. Félnek is egy életen keresztül, elveszíteni azokat.

Van, aki szorgos méhecske, tesz érte és kitartó munkájának gyümölcse beérik. Ő az, aki a tányérján piruló sültet és a friss kenyerét kérdezés nélkül osztja meg másokkal. Övé az esély is a színes, érdekes és értelmes életre.

A legtöbben mindig csak várnak és reménykednek ahelyett, hogy elindulnának, célokat és azok megvalósításához eszközöket keresnének. Járt utat járatlanért el nem hagynák.  Pedig csak egyszer kell útnak eredni, attól fogva lábainkat a megismerés vágya vezérli. Legyen az út göröngyös, vagy tükörsima, sártól ragadós, vagy gyöngyökkel övezett, mindegyiket meg kell próbálni. Ezek a mi rajzos, színes ceruzáink. A kereszteződéseknél, ha másokkal találkozunk, egy szál virágot ne felejtsünk az útszéli bokorról mosolyogva a kezükbe nyomni. (Teréz anya azt mondja: "Senkit ne eresszetek útjára anélkül, hogy jobbá és boldogabbá ne tennétek.") Még jobb, ha onnan együtt folytatjuk, egy irányba az utunkat.

     Amikor elindulsz, arra törekedj, hogy az utad végén nagyon sok ember kísérjen mosolyogva, egy szál virággal a kezében. Ne törődj azzal, hogy a sok színes kirándulásod végén jártányi erőd szürke kövekbe botlik, mert azok mindenütt szürkék. Ha hiszed, ha nem, a fekete és a rózsaszín is unalmasan szürke, amikor állandósul.

Nincs is akkor más dolgunk, mint egymás kezébe naponta virágot adva, mosolyogva járni az utunkat. Nem egyszerű, bármikor elkezdhető, nem kis feladat ez. Mostantól hát minden esélyt kihasználva, habozás nélkül szakítsd le a nap sugarait!

Szépséghibás jubileum

     A tűzoltó pályafutásom alatt sok olyan helyen megfordultam, ahol a múlttal való törődést tapasztaltam természetes magatartásként. Az külön örömet jelentett számomra, ha tűzoltó laktanyát díszítették a szolgálatunk tárgyai, relikviái, dokumentumai. Ismerek bajtársat, aki mini tűzoltó autókat gyűjt, de olyat is, aki otthonában fényesíti az olvasztónak szánt gépjárműfecskendőt. Szabályzataink ezen a területen igen hiányosak voltak. Csak attól függött egy-egy tűzoltóság történeti múltjának feltárása, jelenének folyamatos archiválása, hogy volt-e a feladatra szíves vállalkozó. És parancsnok, aki őt támogatta, számára a feltételeket biztosította, állományát, azt értékek megőrzésére nevelte.                                                                                                                                                        A különböző beosztásaimban igyekeztem minél több embert - elsősorban a tűzvédelem ügyével foglalkozókat - megfertőzni a szakma iránti tisztelettel és elhivatottsággal. Elképzeléseimet igazán csak akkor tudtam megvalósítani, amikor önálló gazdálkodású parancsnoka lettem a városunk tűzoltóságának. Kicsi "múzeumunk" kialakításához a feletteseimtől igenlő bólintást, munkatársaimtól pedig alkotó együttműködést kaptam. Európához való csatlakozásunk napján ünnepélyesen át is adtuk az emlékszobánkat minden érdeklődő ember örömére. A két helyiség összenyitásából létrejött kiállítási terület kulturált körülmények között képes megmutatni az arra érdemesnek ítélt anyagokat. Erre a célra felhasználtuk a közlekedő folyosókat, tereket is. Ameddig szolgáltam, igyekeztem minél több embert oda invitálni, a látottak alapján hadd vigyék jó hírünket. Mert onnan csak azt vihették, erről meg vagyok győződve. Egy-egy látogatót minden bizonnyal meg is nyertünk a tűzvédelemnek.

     Papírra vetni is érdemes események történtek a tűzoltóságunk életében a közelmúltban. Tavaly decemberben, Luca napján a nyugdíjas találkozón olyan tablót láthattunk, amelyen valamennyi - a megalakulás óta szolgálatot teljesítő - tűzoltó és alkalmazott neve szerepel a munkavégzés időtartamának megjelölésével. Két és félszáznyi név, időrendi sorrendben. Nyugdíjas tűzoltó az ötletadó, a megvalósításban magam is közreműködhettem a 82-éves parancsnok bajtársammal együtt. A technikai feladatokhoz szükséges pénzt közalapítványunk biztosította. A mai vezető gondoskodott az elképzelés tabló formájába öntéséről és örömmel mutatta azt be a nyugdíjasoknak.

Január 20-án a Tisztelet Komlónak Egyesület nevében a civil szervezetek koordinátora, önkormányzati képviselő, az egészségügyi centrumban tartott megemlékezésen márvány emléktáblát adott át a 60-éves tűzoltóságnak. A lakosság nevében megköszönte valamennyi tablón szereplőnek, nemcsak a szirénával együtt járó szolgálatot, de azt a számtalan segítő kezet is, amit a hosszú évek során a városnak nyújtottak. Beszélhettem a jelenlevőknek az elmúlt évtizedek feladatairól, munkánk feltételeinek alakulásáról, eredményeinkről.

Városunk polgármestere három nappal később testületi ülésen köszöntötte a tűzoltókat és ezt emléklap átadásával nyugtázta. A rendezvényeken egyetlen vezető sem jelent meg a szakmai felügyeletet ellátó város és a megye részéről. Közülük egyet a nyugdíjasok összejövetelére személyesen invitáltam, de nem tisztelt meg bennünket. A későbbiekről talán nem is tudtak, talán nem is hívta őket senki. A helyi egyesületnek magam súgtam, ezek után pedig a polgármester se maradhatott le.

      Én tudom, hogy a hatvan év hivatalból nem ünnepelendő, ám így szépséghibásan is, úgy hiszem, hogy jó úton járunk.

Az emlékszoba emelete üres, látogatója csupán a fehér holló. A katasztrófavédelem leltárt készített, más törődését nem látom.

A kicsi "múzeumunk" Európára hivatkozva nyitott kapukat, akkor hát lépjünk be rajta!

Ne felejts el kérdezni!

     Amikor ezeket a csodálatosan ragyogó szemeket látom, mindig megkaparint magának a leggyakoribb gyarló emberi tulajdonság, a kíváncsiság. Ki lehet és hány éves, a tekintetemet mosolyogva üdvözlő, alig több, mint kis fruska? Csak a hullámkoszorú a fején már elég erős ahhoz, hogy szíveket raboljon szívének tengerébe. De itt van még ez a fénylő arc! A gazdag természet megmutatja, hogyan tékozol és tud egy képbe sűríteni többeknek is elegendőt. A leányka mintha szólna, de a csillogó kövecskék zárják hangjának útját. Én mégis hallom azt, bársonyos és barna. Látom a lelkét is. Egyszerű és tiszta, vidám és huncutul szomorkás. Szép és kedves, nekem tetsző. Mennyi mindent tudok róla, mégsem ismerem.

     Ahogyan korosodunk, úgy bukkannak fel emlékeink közül a régebbiek és a legtávolibbak. Úgy hiszem, hogy a szürkeállományunk selejtezésre kényszerül teljesítőképességének csökkenése miatt. Önhatalmúlag dönti el, mi az, ami megmaradjon bennünk és mikortól felejthetjük el levetni a sáros cipőt a küszöb előtt. Ebben az időszakban kezdünk el mi magunk is kutakodni saját magunkban, családunk múltjában.

     Igencsak apró legényke lehettem, amikor a Nagyiék vaskos, nagy fehér ágyán a szalmazsákon fázósan kucorogtam, várva a szabadulás óráját, a napszúrás miatti börtön kapujának kinyitását. Nagyitól, vagy Anyutól mindig frissen fejt tejet kaptam, közülük az hozta be a bögrében még habzó, tőgymeleg italt, aki éppen megszabadította Bimbót nemes terhétől. Anyu nemcsak a fejéshez, vaj köpüléséhez, de valamennyi háziállat ellátásához is jól értett, megtanulta azt lány korában. A főzés tudománya is a fejében volt. A hétvégi húslevesek ízét és illatát, a tányérból merítő sok-sok kanál csengését máig is megőriztem magamban. Előttem van a nagymosás képe a kondéros vízforralással, a fateknővel és szappannal együtt. Nem lehetett könnyű munka, és akkor ott volt még a padlók vikszelése, a konyhakert, a stoppolásról és varrásról már nem is beszélek. Gyakran kapott segítséget, nem győzte volna egyedül a temérdek munkát. Kedves asszonyok, beugró cselédek szorgoskodtak azon, hogy a kilenc gyerek és a mészárszékben dolgozók semmiben ne szenvedjenek hiányt.

Ahogyan mi cseperedtünk, a háztartásban egyre többet segítettünk. El sem tudom képzelni, hogyan jutott ideje Anyunak arra, hogy megtanítson bennünket közösen imát mondani, dalolni mindent, amit lehet. Stájer országba "utaztunk" el, megnézni a három lányt, közösen látogattuk meg a Vázsnoki tóban a békát. Hangos volt a nyári konyha az indulóktól, az operettek dalaitól, a magyar nótáktól és népdaloktól egyaránt. Szívet facsaróan énekelte, hogy "mikor eszembe jutsz, tele van a lelkem, tavasz melegével" és "azt a tükrös, piros szívet mégsem adom másnak".

     Derékig érő hosszú, erős a haja. A kályha mellett ül és kifésüli. Nem is olyan egyszerű dolog ez, és az erős szaru fésűben egyre több az ezüstös fénnyel csillogó hajszál.

     Az a kis fruska, ott a képen az én Édesanyám. Ő az aki mostanság oly gyakran jut az eszembe. A földbérlő nagypapám gyermeke Kisgyulán születik, jut el Pécsre az Alsómalom utcába, Kerül Magyarlukafára, ahol bekötik a fejét és viszik el onnan Sásdra. Huszonnégy éves volt akkor. A jómódú családban az ötödik gyermek. A Notre Dame női tanítórend iskolaépülete Szent Erzsébet néven leánygimnáziumként működik, Erzsébet ott kap bentlakásos zárdai nevelést. Három évtizeddel később három leányát is itt taníttatja, az akkor már Leöwey Klára nevét viselő gimnáziumban.

Gyermekkoráról, az iskoláról, egyáltalán az életéről anyu nem mesélt. Milyen volt az iskolája, hogyan élt azután, voltak-e udvarlói, mikor volt először szerelmes, hogy ismerkedett meg apuval és a kérdéseket még sorolhatnám, de kimondatlanok maradtak, azokra így válaszok sem érkezhettek.

Talán Mária utcából a sásdi kalapos Ungár néni ismertette össze őket? Talán a Rosenspiz kalapos boltban keresett magának új kalapot anyám a Szent István ünnepekre? És éppen ott, ahová kalapjait Ungár néni is szállította? Lehet, de nem biztos. Tény azonban az, hogy édesapám a sásdi kalapos nénivel együtt látogatja meg Magyarlukafán Erzsébetet és családját. Hogyan lett ezután a függetlenségüket feladni féltő emberek rövid ismeretsége után egy holtig tartó házasság? Egyféle választ ad erre a néhány hónapos levelezésük. Igazi feleletet az életükkel adtak, ami nem volt más, mint a kilenc gyermekük szolgálata. Értünk éltek ők, más célok megfogalmazása nélkül. Adtunk mi elfoglaltságot, éppen eleget. Mi voltunk az energiát lassan kicsavarók, számukra a kitűzött cél, ugyanakkor mi jelenthettük a boldogságuk eszközét is.

     Hétköznapi dolog ez az egész. Keddi ünnep volt Kisgyulán, amikor a kislány megszületett. Kedd volt az a nap is, amióta fentről mosolyog le ránk. És a kettő között jaj, mennyi csodaszép vasárnap köszöntött ránk. Ma pedig hétfő van és a kis fruska közöttünk éppen száz éves lenne, ha élne.

Él bizony, mert beszélünk róla. Te pedig, ha teheted, most kérdezz, vagy most mesélj. Ne várj semmi sugallatra, nem jön az csak úgy magától. Miután gondolataim Édesanyámról csapongani kezdtek, kérdezgettem testvéreimet ám közel azonos helyen szorítottak a cipőink. Marika nővérem mégis megzabolázta és leegyszerűsítette azokat, amikor Édesanyánk egy számára írt leveléből idézett: "Csókold, amíg lehet!" Marika akkor gyermekének születését várta, most pedig, amíg nekem felidézte - hiányérzetemet csökkenteni -  belekönnyezett.

Kérésére családi nevét...

     Nem gondolom, hogy első gyermekként született volna Türingia Eisfeld városkájában Jacobus Hama. A német örökösödési jogrendszer kisemmizhette őt a család - vélhetően egyébként sem jelentős - vagyonából. A vászonszövésnek nagy szerepe van az itt élők boldogulásában, ezért sokak közül egyként ő is takácsmesternek tanul. Így sem sikerül a nála két évvel fiatalabb feleségének, Catharinának és az 1717-ben megszületett fiának elfogadható életkörülményeket biztosítani. Hiába a szeretett környezet, a mesés erdő és természetes jégvarázs-jégpálya, elindul világgá - ahogy szokás az a mesékben - szerencsét próbálni.

     A francia háborúk lezárása után évtizedek alatt szociális-demográfiai robbanás történik. Ugyanebben az időben Magyarország egyes területei elnéptelenednek a török ellen folytatott háborúk miatt. Dél-kelet Baranyában Laskafalu még 1713-ban is lakatlan.

Az ügyeskedő szervező biztosok fejpénzért kiötlött csábításaitól kísérve, Jacobus a betelepítések első hullámával érkezett meg családjával együtt törődötten, de reményekkel megtelt lélekkel. Úgy vélem, hogy a Dunán hajózó család útiköltségét a császár fizette ki és lábuk Tolnán ért magyar földet. 1723 évet írhattunk, amikor a családfő, a néhány éves Jacobussal és Catharinával a Dráva háromszög Laskafeld nevű községébe érkezett, ahol a dárdai uradalom jobbágya, földműves lett. A házasságból születő Mária Ágnes, Antonius és Éva Clara kisgyermek, illetve csecsemőkorban elhunytak. Jacobus és Margaritha 1728-ban elveszíti édesanyját. Az apa újra megnősül, ám ezt a házasságot nem kíséri gyermekáldás.

Jacobus Mária Elisabethát veszi nőül, aki 1743. március 19-én Henricusnak ad életet.

Henricus Évát választja, gyermekük Joannes 1781. április 8-án születik. 1781-1802 között a szülők hét fiúgyermeknek adnak életet. A lányok száma nem ismert.

Joannes 1802. január 11-én Laskafaluban oltárhoz vezeti a 18 éves Margaretha Heimet. Kapcsolatuk gyümölcsöző, az 1807-1823 között született 6 fiú közül a legkisebb Antonius.

     A XVIII. század elején még néptelen faluban 1785-ben 97 fő német ajkú lakós él, a település németnek számít. Eszterházy János gróf dárdai uradalma benépesült, a születő generációk már új utakat is keresnek.

Változások történnek az anyakönyvezésben is. 1833 évtől magyar nyelvű lesz, később visszatér a latinra. A század végére ez a munka állami feladattá is válik. Apró kis elírások az évtizedek, évszázadok alatt új családneveket is eredményezhettek. Az én apai ágú családom egyenesági leszármazási táblájában is ez történhetett. Hogyan lett 1691-1823 között a Hama névből Hohmann, nem tudhatom. Olvashatatlan írás, elírás, de akár keresztelői pálinka is közreműködhetett. Ükapámat vajon, Hohmannak keresztelték-e már?

Antonius /Laskafalu 1823-Sásd 1907/volt az egyenes ágiak között, aki elhagyta Laskafalut. Iparos lett, Türingiai ősének szakmáját folytató takácsmester. Miller Teréziával 1865. május 19-én kötött házasságából 1872-ben születik Antal, aki az én nagyapám.

Antal /Bonyhád 1872 - Sásd 1931/ a család sásdi ágának alapítója. Borbély és fodrászmester, hentes és mészáros. Törő Katalinnal kötött házasságából születik Dezső, Gyula, Mária, Margit Paula, Antal. Törő Katalin elhunyta után/1900.október 6./ a családfő Horváth Rozáliával köt házasságot, amely frigyből születik Lajos, Géza, Antal, Rudolf, Matild és Ilona. Róluk már sok mindent tudok, de személyesen mindössze négyükkel találkozhattam. Horváth Rozália a nagyanyám, Lajos pedig az édesapám. / Köszönöm Dr. Füzes Miklós unokabátyámnak a feltárt születési adatokat!/

Lajos, édesapja második házasságából a legidősebb gyermek, 1901. szeptember 25-én született Sásdon. Dolgozik a községházán, majd hét évet fodrász segédként, Svájcban. Hazatérte után hentes- és mészáros üzletet nyit Sásdon. 1938-ban megismerkedik Wágner Erzsébettel - édesanyámmal -, akinek örök és megtartott hűséget esküszik 1938. november 20-án. Kilencen születünk. Öt leány és négy fiú.

      1975. november 20-án - a gyarapodás miatt másodjára -  képekkel színesített családfát készítettünk szüleink házassági évfordulója alkalmából. Azóta majdnem négy évtized telt el. Hogyan is festene az a családfa?

2 szülő, 9 gyermek, 21 unoka, 31 dédunoka, 3 ükunoka és a felsoroltakhoz tartozó vők, menyek,élettársak. Nemrég összeszámoltam. Pontosan százan vagyunk. Négy név mögött sajnos ott áll megjegyzésként a kereszt.

     Regény írására alkalmas történések alól nem kivétel ebben a nagycsaládban a XX. század sem.

Laskafeld vagy Laskafalu, Horvátország Dráva háromszögében ma a Ceminac nevet viseli. A betelepített, földet megművelő szorgos, magyarrá váló németeket 200 év után táborokba zárják. Kapáikat szerbek és horvátok kezébe adják.

Ebből az időből származik az a féltés szülötte dokumentum, amelyet 1945. augusztus 31-én a belügyminiszter tanácsosa ír alá. Idézet a 35.570/1945.számú dokumentumból: "Hohmann Lajos Sásd, 1901 évben született lakos kérésére családi nevét "-Halász-" névre változtatom át. E névváltoztatás hatálya...nevű gyermekeire is kiterjed."

Jelentéktelen kis madár

     Már a felsősök padjait koptattuk az általános iskolában, még mindig nem érdekeltek bennünket a lányok, annál inkább a csavargás, lófrálás az utcán. Igazából nem loptuk mi a napot, mindig akadt valami fontos dolgunk, legalább nekünk fontos. Zsebünk elmaradhatatlan tartozéka volt a csúzli a válogatott, kerekded kavicskákkal együtt. Alkatrészeit gyakran cserélgettük a pontosabb találatok reményében. A felnőttek, ha látták is kezünkben a veszélyes fegyvert, soha nem szóltak ránk. Nem fegyelmeztek bennünket azért, ha egy-egy madár halálát okozta a mi játékszerünk gyerekes használata.

Leginkább a verebekre lövöldöztünk, azokból ugyanis rengeteg volt. Kedvenc helyeiket gyakran meglátogattuk. Százával rebbentek szét és repültek föl a fára, amikor megláttak bennünket a vasút melletti takarmány keverőben, Erzsébet utca végén a malomban, vagy Náci bácsi daráló műhelyénél. Annyi volt belőlük, hogy célzás nélkül is prédát találhatott közülük a süvítő sebességgel feléjük száguldó kődarab. Így aztán mindig jutott a macskának különlegesség. Volt olyan idő is, amikor az öreg Lakatos papa egy gombócnyi fagyi 50 fillérét adta nekünk darabjáért. Szorgalmasan hordtuk hát az elejtett kismadarakat a Pozsonyi utcába.

A sarok kocsma udvarán a kocsiszín kúpcserepei alá rendre befészkeltek a verebek. Nem szégyelltük  tavasszal - felmászva a tetőre - megrabolni őket. A tojását kereső madárka riadtan csiripelt, jól tudta mit veszített, tavaszi szerelméből sarjadzó életet.

     Nagyon régen volt ez már, mégis, ha eszembe jut, belemar a lelkembe. Talán ezért is etetem a madarakat télen, amikor hófehér ruhát ölt magára a föld? Elnézem őket, ahogyan egymásnak helyet adva, szépen, sorban felcsípnek egy-egy magot és azonnal tovább állnak, csak kicsit messzebbre ahol senkitől se zavartatva elfogyasztják a frissen szerzett elemózsiát.

Sokfélék. Egyszerűek, tarkák, mind színesek. Szürkésbarna verebet régóta nem látok már közöttük. Igazán sajnálom! Vagy én vagyok már az veréb, aki az ablak mögül csendesen szemléli a lakmározókat?

Várakozási idő

     A dédmamával folytat megbeszélést az unoka. Egy játék felől kérdez a kicsi, kezeivel karmesterként hadonászik, amikor a kis szobába belépek. Csillogó barna szemein hancúrozik a mosolya. Mindig ilyennek látom. Gyakran látogatja testvérével a mamát, papát, dédit. Én a friss tojást hordom innen hetente. A dédmama  nem csak a gyerekekkel foglalatoskodik. Kiveszi részét a ház körüli teendőkből is. Most éppen fokhagymát pucol, holnap disznóölés lesz.

    Régóta ismerem. Mesélt nekem a sásdi cselédlányról, a Felsőegerszeg-pusztai legényről, akihez életét kötötte, szüleimről, kiket akkor ismert, amikor én még nem is léteztem. Elmondta, hogy 1,35 kg-os puffancs gombát talált a szőlőben, 1985. szeptember 15-én pénteken, 13 órakor.  

Három gyereket nevelt fel tisztességgel. Nem láttam még semmit tenni. A szorgalmat, ha mintázni akarja valaki, hát itt van  Ő.

     Eldicsekszik azzal, hogy újra be tudja fűzni tűbe a cérnát és amíg mesél nekem, szaporán öltöget.

Hályog homályosítja el a szeme világát hosszú évek óta. A közelmúltban megoperálták az egyik szemét, sikerrel. Örömmel ment kontroll vizsgálatra, ahol megnyugtatták. A másik szemét is műteni fogják, kapott is már időpontot. A művi beavatkozásra 2015. december 4.-én kerülhet sor. Két esztendő, nem sok ez egy kicsit? Igaz, újra látja már hófehérnek a felhőket, ezért türelmesen vár.

Az is igaz, hogy Aranka néni még csak 87-éves.

Öreg hegyi cseresznyés

     Január van, de a kerti cseresznye rügyei pattanásig feszültek. A nap egyre lassabban éri el a nyugati horizontot, a fácskát egész nap dédelgeti. Félő, hogy az a kis bohó túl korán köszönti a tavaszt kinyíló szirmokkal. Az öreg Nap cirógatni továbbra is fogja, neki is jólesik, de elnézést azért nem fog kérni, ha a mégis beköszönő tél csonttá fagyasztja a korán ébredő lelkét.

     Sok évre emlékezhetek már vissza. Gyermekként alig vártuk, hogy a korai cseresznyétől megszabadítsuk az óriás fát. Ehettünk annyit, amennyi belénk fért, de szedni is kellett kosárba, amit este kis csomókba, vacsora után összekötöztünk. A madárcseresznyénél nagyobb volt, ám ahhoz, hogy kinézzen valahogy, jócskán kellett belőlük a piros gömböcskéket egymáshoz szorítani. Másnap reggel apu, anyu, vagy mi gyerekek is - az utcai ablakon keresztül, a kapualjban eladtuk a munkába igyekvőknek, az iskolás gyerekeknek. A főutcában laktunk, májusban a gombóc fagyi helyett mindenki szívesen vásárolta az egyébként ízekkel gazdagon meg nem áldott csemegét. A hónap végi germersdorfit már kilóra mértük.

A gyümölcsösünk keleti oldalán még sokáig teremtek az öreg fák. Ügyesen másztam, felnőttként is akadt velük dolgom.

Gyalog jártunk ki az Öreg hegyre, no nem a mozgás kedvéért. Egy kosárnyi termést a vállunkon is haza tudtunk cipelni, de szekér se, kocsi se volt. Egy alkalommal már jó messziről dézsmáló gyerekek csivitelését hallom. Arra gondoltam, elkapom őket és nagy kerülővel a hátuk mögül érkeztem. Volt is meglepetés! Három kicsi fönt a fán én meg a nagy, ott állok alattuk, minden menekülési lehetőségüktől megfosztva őket.

Ők szedték helyettem ügyesen, gyorsan, szárasan, ahogy mondtam. Megnyugtattam őket és a végén már ők is mosolyogtak, amikor útjukra indultak Vázsnok irányába.

     Én is loptam pajtásokkal együtt cseresznyét, előfordult, hogy kesztyűs kézzel bántak el velünk, de az már egy másik történet. A gyerekek eltűntek már az akácos mögött, én pedig vállamra emelve a kosár frissiben szedett cseresznyét, jókedvűen indultam hazafelé.

Tűz és tövis

     Akármilyen beosztás ellátására kaptam kinevezést a tűzoltóság állományában, eltérő mértékben, de mindegyikre jellemző volt az elérhetőség igénye.
 Amikor 24-24-órás időrendben teljesítettem szolgálatot, a szabadnapjaimat a különböző sportos rendezvényeink ritkították, amelyeken örömmel vettem részt.  Legényember voltam, jutott idő mindenre.
 Amikor a járás önkéntes tűzoltóságainak szakmai felügyeletét bízták rám, a tavaszi vizes támadási gyakorlatok kötelező ellenőrzései miatt nem igazán voltak áprilisi-májusi zavartalan hétvégéim. Amíg Péter bácsi Ófalun, a mise után elrendelte a technika próbáját, a szertár nagytakarítását, addig feleségem egymaga ügyelt a két kicsi gyermekünkre és ügyesen elkészítette az asztalra kerülő ebédet is. 24-48-órás tűzvizsgálóként ráértem a szabadidőmet a vizsgálati anyagokra fordítani, mert otthon nem várt senki. Reggel kirepült a család, ki-ki a maga helyére. Az édesanya a gyerekekkel gyakran érezhette magát egyedül, ha nem is gondolt rá, ez az érzés kölcsönös volt. Kicsi még harmadik gyermekünk, amikor megyei parancsnoki ügyeleti szolgálat is színesítette a távollétek palettáját. Ilyenkor nem láttam a családomat péntek reggeltől hétfő délutánig. Azután pedig, a parancsnoki beosztásból adódóan fordult elő gyakori ki-elmaradás. A sokféle elvárásnak eleget téve ma úgy mondanám egyszerűen, hogy nyüzsögtem. Közben pedig tanfolyamokon vettem részt, kilenc éven át iskolákat látogattam.

     Nagyon sok és sokféle embert ismertem meg. A sok csavargás majd életmóddá alakult. Természetesnek tartottam, hogy a gyerekekkel ott van a biztonság az édesanyjuk személyében. Nem is csináltam hát ügyet abból, hogy késve, fáradtan, akár fröccsökkel tele érkezek haza. Ráfoghatnám az egészet a tűzoltóságra, de az csak félig lenne igaz, így nem teszem azt.

    Majd 33 év szolgálatom során azért egy dolog mindig vezérelt, a tűzoltó sorsának alakítása. Hogy jól érezze magát, amikor belép a laktanyába, egyre szépülő környezetben, fejlődő technikával láthassa el feladatát, hogy családja biztonságáért, boldogulásáért elfogadható körülményeket teremthessen, hogy ismerje meg az őt körülvevő világ, hogy róla az emberek dicsérő és megbecsülő szavakkal szóljanak.

Még ma is tele vagyok ezek megvalósítását szolgáló elképzelésekkel. Annyira azért bennem a hiúság, hogy többszöri kopogás után ne dörömböljek az ajtón.

Valamikor naponta recsegett a kárhelyrádió, később a vonalas, majd a mobil. De ma már nem szólal meg a telefon. Nagyot változott a tűzoltó világa. Huszadrangúvá vált sok minden, amiért fáradoztam. 

    Gyakran gondolkodom el az egészről. Megérte?

Hazaárulás?

     A Dráva partját többször is becserkészte, hogy biztos legyen a dolgában. Alaposan körülnézett, hol tudja majd átlépni legbiztonságosabban a határt. Helyesebben szólva, átúszni a folyót, hogy kimászva abból, a lába Jugoszlávia földjét tapossa. Meg is tanult víz alatt közlekedni. Az őrzők nem láthatták, a folyó mélyében is akadály nélkül juthatott tüdejébe a friss oxigén. Rövid idő múlva egy olasz gyűjtő táborban kötött ki, majd hosszú hónapok várakozása után irány a hőn áhított, nagy Amerika.

     Akkoriban volt minden dolgozni vágyónak munkahelye, neki is. Asszonyával együtt a házgyári lakásukban nevelték gyermeküket. Élhettek volna úgy, - korlátok között ugyan - mint "Marci hevesen", akár a szocializmust építő ország családjainak döntő többsége.

De ő nem szerette a korlátokat, hogy reggelente sittre szólítja a vekker. Főnökei voltak, akik feladatokat is kiróttak rá, ezt se tudta igazán elfogadni. Semmi se tetszett neki, csak a rendszert szidta, pedig annak köszönhette a lehetőséget lakása vásárlására, rendszeres jövedelmére, rendezett családi környezetének megszületésére. Kádár katonái a határon őt célozzák, mondta ezt gyakran. Úgy érezte, hogy a hadsereg is ellene fordul, pedig abban sorkatonai szolgálatot is teljesített. Ebben a nagy börtönben nem szívesen élt. Így aztán sebtében elköszönve társától, kicsi gyermekétől, hűtlenül elhagyott mindenkit, megcsalta házát és hazáját.

Igaz, korábban tett kísérletet arra is, hogy szabályosan, útlevéllel hagyja el az országot és látogassa meg a már kint élő pajtását. Ám a hatóságok nemet mondtak, indokolás nélkül, pedig akkor már javában szú rágta a szocializmus építésének oszlopait.

     A nagy Amerika nem tartotta be az ígéretét. Munkát adott, segédmunkát, amivel betevő falatját előteremthette, de az elképzelt színes jövőről csak álmodozhatott. És itt is voltak főnökök, akik miatt csörgött reggel az óra.

Nem is gondolta ő, hogy hosszú időt tölt majd Amerikában, talán az egész "csakazértis" történt. Gyorsan hazakérezkedett.

 .-Mindegy mi vár rám, csak intézzétek, hogy hazajöhessek! - jól emlékszem a szavaira.

Katonai ügyészség, ítélet, börtön. A hatalom teljesen feleslegesen fitogtatta az erejét egy megtévedt, egyszerű melóssal szemben. Istápot csak szűk családjától kap, aki a szabadulása után újra befogadja, pedig az árulása ezt a kört érintette. Második gyermek születik, de az elszakított éveket egybeforrasztani nem tudja ő sem.

Harminc évnyi messzeségre visszatekinteni miért? Nincsenek már határok. Kádár katonái leszereltek. Fiatalok százai, ezrei, százezrei hagyják el otthonaikat senkitől se - vagy a kényszertől - zavartatva. Akkor ez ugye nem is hazaárulás?

      Az a fiatal akkor túl sokat kapott a kiruccanásért és az is lehet, hogy az ítélte el, aki most egészen másképpen árulja - ki, vagy el - hazáját.