Maguknak köszönhetik

Május 1-től megszűnnek városunkban a televíziós adások, sőt annak archívuma is eltűnik a szemünk elől. A főszerkesztő üzente ezt nekünk, amikor megköszönte, hogy velünk együtt, értünk dolgozhatott.

A működés első évtizedében kifejezetten jó munka-kapcsolat alakult ki a TV munkatársai és a tűzoltók között. Lehetőséget kaptunk az életünk -kudarcaink és sikereink- bemutatására, tűzvédelmi propaganda kifejtésére a lakosság, a város intézményeinek irányába. Jóleső érzéssel töltődhettünk fel, amikor egy-egy munkatárs váratlanul jelent meg a laktanyánkban a műsoridőből még hiányzó két percnyi anyag elkészítése céljából. Azért mellettünk rendszeresen bemutatkozhattak Komló üzemei és más intézményei is, természetesen.

Olvasom a polgármester nyilatkozatát és nem igazán érzem ki abból az aggodalmat, a féltést a közéleti, információs és egyéb műsorok sorsának alakulása, dadogása, hiánya miatt. Ígérete szerint a város történelméhez tartozó sokéves archívum láthatóvá tételén majd fáradozik. A kétkedés csírája bujkál bennem. Tíz évvel ezelőtt a szabad sajtóért írtam le a gondolataimat, eredménytelenül. Annak idején élhetett volna a színvonalas helyi lap, a Komlói Újság megmentésének lehetőségével, de a választott vezetőnk nem tette meg azt. Helyette olyan lapot működtetett, amelyben a cikkek döntő többségében a neve volt olvasható és látható a róla készített fotó. A komlói "kisember" abban soha meg nem szólalhatott. Ez is elmaradt és a postaládáinkba ma bedobott Komlói Kirakat ugye jóakarattal sem sorolható a közmédiák közé. A kéthetente -most már kinyomtatott formában is-megjelenő Komlói Újság a fenntartó igényei szerint a tisztességes munkát tükrözi, ám ettől még nem az igazi média. Hogyan is lehetne az, amikor mozgásterét az a vezető határozza meg, aki sok-sok hónapja, a választási eredményekre fittyet hányva, önhatalmúlag azt tesz a városunkban, amit csak akar.

Nálam korosabb emberek még helyi rádió működéséről is beszéltek. Kicsi dobozként harsogtak a megszületett városunk kisgyermek korában. Milyen volt, nem tudom, csak képzelem. Hosszú ideig nem hangoskodhatott, mert akkor már nekem is emlékeznem kellene arra. A XXI. században a szén kitermelését  becsülettel teljesítő, az országos igényeket mindig hűségesen kiszolgáló városban se rádió, se  önálló sajtó, se televízió! Magunkra hagytak volna bennünket? Vélhetően ezzel nem is vagyunk egyedül.

Visszatér talán a kisbíró, dobol és közhírré tesz? Nem valószínű. Így jártunk hát, tovább szegényedtünk médiák ügyében. Nem lehet erről elégszer beszélni.Minden apró változást ki kell értékelni! Az internet hullámai bizonyos mértékben kielégíthetik ugyan a kíváncsiságunkat, de mindenkinek nincsen arra alkalmas eszköz a birtokában, hogy azt lássa, hallja.  Egy ekkora városnak mint Komló, tudni kell működtetni egy saját tévét és sajtót. Mert ez a két eszköz az, amely segítségével beszélgetni tud polgárával az önkormányzat. Talán nem akar szóba elegyedni velem, talán nem is kötelessége az? Pedig én vagyok a választó állampolgár, értem és rólam szól ez az egész önkormányzatiság! Most kezdem végre megérteni a sajtónk és televíziónk halálát. Maguknak köszönhetik, függetlenségük és szabadságuk iránt érzett elkötelezettségük ölte meg őket.

Nem hamis arany

A szirénázva robogó piros autóban, mások segítségére vonuló tűzoltók soha nem tartoztak a fizetéskor vastag zsebbel hazatérők közé. Ők azok-az 1/1-től a 2/3-ig-, akik ma sem dicsekedhetnek átlaghoz közeli bérrel, biztos megélhetést adó keresettel. Mégis mi lehet az oka annak, hogy az embereknek egy kis csoportja önként vállalja e veszélyekkel teli hivatás gyakorlását? Talán a környezetükben élők példája, vagy egy remélt jó kollektíva? Talán az egyén lelkében élő meggyőződés, segíteni akarás? Bármi is legyen az, semmiképpen nem a havi apanázs összege. Nem turkálok senkinek a zsebében, mégis tudom, hogy az életét kockára tevő kis tűzoltó és országos főnöke között bérül adott forintokban a különbség óriási. Valami kicsikét ellensúlyozni lehetne jutalmakkal, előléptetésekkel, ám megoldásként ez komolytalan kísérlet lenne. Meg aztán a légzőkészülékben felderítést végző őrmester nem állhat gyors egymásután a Köztársasági Elnök elé a harmadik tábornoki rendfokozatáért.

Nem is erről akartam írni! Nehezen fegyelmezem magam. Egy olyan kitüntetésről szereztem tudomást, amihez nem kell felterjesztést készíteni és azt sokakkal jóváhagyatni. Amilyenért nem lehet sorba állni az adományozó előtt csak akkor, ha az elismert az életével szolgált rá a magas elismerésre.

Együtt szereltünk fel abban az évben és húztunk lábainkra marhabőr csizmát minden második huszonnégy órában. Ő beosztott tűzoltó maradt egészen a nyugdíjazásáig. Becsülettel teljesítette feladatait, ahogyan tette azt a Keleti- Mecsek megszelídült dombjain ékszerként csillogó falvakban élő hivatásosok többsége. Nyugdíjba vonulásakor fiáról beszélgettünk, akit szeretett volna a szürke egyenruhások között látni. Előfordult ilyen már máskor is és megtörtént most is. Távozását követő ötödik évben felvettem a gyermekét. Szorgalmas, csendes fiatalember, akivel sokáig nem léphettem át a laktanya kapuját, mert elértem a felső korhatárt. Vonulós tűzoltó ma is, mint egykor az édesapja. Szomorúan tarkítják életét az események. Halál kopogtat be többször is a családja ajtóin, válás a társtól, gyermekétől. Próbatétel, nehezen viselhető élet. De kijött a fogva tartó, ragadós kátyúból! Új társat talál két leányka gyermekkel és megszületik a közös baba is. Ám ennek a kicsinek sokáig nem kellett copfba fonni hajacskáját. Sérülten született, kedvenc zsiráfját szorongatva hagyta itt ezt a világot. Emlékét az édesapja örökre megőrzi, nem csak a lelkében. A pici karokban szorongatott állatfigura alakja, tetovált formában a vigaszra szoruló apa testét díszíti. 

Minden energiáját a hivatása teljesítésére, a családját eltartó munkájára összpontosítja. Nem tudom, hogy a bő másfél évtized alatt részesült-e jutalomban, kitüntetésben? Nem divat manapság ezeket osztogatni a végek harcosainak. Ha a parancsnokától nem is, de családjától annál nagyobb elismerést kapott. A lányok nem akartak elszakadni az otthontól. Kollégium helyett a bejárást választották és leérettségiztek. Ma már felsőbb iskolák hallgatói. Felnőttek, nagykorúak lettek és egy születésnap kapcsán meglepő ajándékot nyújtottak át az apjuknak elismert embernek. Hivatali okiratot annak bizonyítékául, hogy ők mostantól az újszülöttként kapott vezetéknevük helyett nevelőapjukét fogják használni. Nem is lehet ez más, mint az élettől kapott díszes korona. Nem is tudnék hirtelen szebbet, jobbat, nagyobbat kitalálni. És az biztos, hogy amit ez a két lány adott, az nem hamis arany. Vagy talán értékben ki sem fejezhető, csillogó gyémánt?                                                                                                                                                                           

Érctorkok harsogva zúgják a szélnek

Részvételünket a II. világháborúban a tankönyvekben leírtak szerint oktatják. Az olvasnivalót az aktuális hatalom adja a diákok kezébe eltérő tartalommal, különböző megvilágításokkal. Magam nyugodtan tanulhattam a históriát magasabb osztályokba járó testvéreim többször is kiolvasott könyveiből, mert annak idején nem volt kötelező újat vásárolni, mivel a tartalmukban az évek során egy szemernyit se változtak az újabb kiadások.

A történelmet mindig a győztesek írják, nem feltétlenül egyezik az meg a valósággal. A minap végighallgattam egy mélyre leásó kutatót, aki Magyarország kifosztásáról beszélt. Az ember sok mindent tud és gyanít, ám amit ez a múltunkban búvárkodó elmondott!? Még javában dörögtek az ágyúk fővárosunk megtisztításáért, de már szőtte hálóját a Nyugat tőkéje. Nagyon gyorsan el is érte célját és ehhez társtettesként az idők folyamán csatlakoztak még sokan közülünk is, bátran ügyeskedő "hazafiak". A végeredmény a tőkés kizsákmányolás lett. A szorgos munkás-kezek által megtermelt nemzeti jövedelemből csak picurka darabocskák maradtak a munkába járó embereknek. Csak annyi, hogy megélhetési kényszer szülje meg a másnapi munkába állást. A sok-sok milliárd forint pedig szárnyra kelt és titkos manővereket is végrehajtva határainkon túl pöffeszkedő bankok trezorjaiba került. Így élünk már legalább háromnegyed évszázada és ha fel is csillant néha-néha valami-féle halvány remény, mindig előkerültek olyan emberek és eszközök, amiknek a vége koppintás lett a kisember bizakodó buksiján.

Akkor mit jelentsen nekünk április negyedike? Az internet hasábjait lapozgatva arra a következtetésre kellett jutnom, hogy ebben a kérdésben is -mint annyi sok másban- rendesen meg vagyunk osztva. Nyugati határainkon még folytak a harcok 1945. április 4-én, de a türelmetlenkedő szovjet hadvezetésnek lejelentették, hogy országunkból kisöpörték a megszálló német hadsereget. Így lett ez a dátum a felszabadulásunk megemlékező ünnepnapja. Énekeltük is piros nyakkendősen: "Éljen április 4, te a hála ünnepe légy! Míg a szívünk ver, őrzi hűséggel szabadítónk hősi nevét." Daloltuk is évtizedekig, ki örömmel, ki muszájból. Egyszerre csak elmaradt. Az ünnepnap és az ének is. Mára pedig odáig jutottunk, hogy egyetlen sor sem íródik, egy hang se szólal meg róla. Pedig hát a népünk történelméhez tartozik ez az egykor piros-betűs ünnepnek nyilvánított nap is. Miért kell elhallgatni, letagadni, nem tudom. Nem szabad megismerni az unokáimnak azt, hogy a papa diákkorában tanítási szünet volt ezen a napon? Ennyi erővel bármit elhagyhatunk. 

Egyszóval ebben az évben egyetlen szót nem hallottam, napilapom hasábjain nem olvashattam április 4-ről, hazánk felszabadításának ünnepéről. Való igaz, rossz lóra ültettek bennünket, le is estünk róla rendesen. Szabadságot hozott volna fővárosunk rommá bombázása? Nem hinném, csupán megteremtett egy másik világot, amelyben sokáig ehettük a kiszolgáltatottak kenyerét. Országunk történetéhez mégis hozzátartozik az, hogy közel fél évszázadon keresztül kötelezően emlékeztünk meg a szovjet hadsereg áprilisi sikeréről. Vitatkozás és egymás bántása nélkül ünnepelje hát, aki akarja. 

Vajon bekerül-e egykor piros betűvel jelölten naptárunkba felszabadulásnak értékelve, a bő három évtizeddel ezelőtti rendszerváltás kitalált kezdő napja? Nem tartom valószínűnek! Mert elrontottuk azt és nem is igyekszünk helyreigazítani. Szabadon járkálni hagyjuk közöttünk a gyűlölködést és a kiszolgáltatottságot. Uralkodni engedjük fejünk felett a pénzt megszemélyesítő Mammont, ahogyan azt a költő mára is érvényesen kifejezte: "...aki ült hízott Gőggel rajtunk s szájától milliom Élősdi csák kígyózott szerteszét..."A Gellért hegy hirdette szabadságunk már-már kibontotta szirmait, hittük ezt naivan jó harminc éve. De a virágok porzásához nem volt elég a szorgos méhecske és a kevéske érett gyümölcs néhányak kosarába landolt. 1947-óta továbbra is a Horváth-kertben rostokol a szabadságunk, még mindig nem mer onnan kilépni. Vagy talán erős pántokkal szorítva, tudatosan tartják lakat alatt? Nagy kár, ha így van, mert végre lenne egy olyan piros betűs napunk, amikor jó kedvvel ébredve, ünneppé varázsolhatnánk a magunk és mások napját. Írom mindezt egy olyan május elsején, ami csak a naptártól piros.