Suhanó emlék

 

Adamkó gazda velláját a vállára vetve igyekezett hazafelé, hogy asztalán a vasárnapi tyúkleves illatozó maradékát a déli harangszónál ott érje. A kora hajnal már a kaszálón találta a szénát forgató dolgos parasztot. Be is fejezte időben a munkáját, mind a zöld hasát sütteti már a fenyér. Odébb van még a hétfői tizenkettő, a harangozó se nyitotta ki a templom ajtaját, azért sietősre fogta a lépteit. Jobb időben az asztalhoz ülni, mint késve, az asszony morgását hallgatni.

"Sose olvassa biz azt kelmed, gazduram!
Mi tagadás benne? igen nagy híja van;"

Az iskola igazgatója mondta ki szép csendben a gyerekeknek Kukorica Jancsi bűnbánó szavait, majd emelt hangon folytatta a kopott és a tanári asztalon becsukva heverő tankönyv használata nélkül. Amíg a tanulók kíváncsi tekintetét fürkészve szavalt, a torkát elhagyó sorok egyre erősödve, kinyitották a tanterem ablakait és kirontottak az utcára:

"Vasvillát, vasvillát!... hadd szúrjam keresztül!
Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!..."

A gazda az  épület  sarkához ért, amikor Petőfi Sándor kárvallott embere szitkozódva fenyegeti Jancsit. Két marokra fogta vasvelláját, segíteni szaladt.  Aztán jót nevetett magában az egészen, amikor meglátta a tanító urat, az erős hangok gazdáját. Tudta ő is, ahogyan mások, hogy otthon az asszonya hordja a nadrágot, urának csak a halk szavú Kukorica Jancsi szerepe juthat.

    Az igazgató és a felesége fiatal tanítókként láttak hozzá a falu felnövő fácskáinak nyesegetéséhez. Amikor kellett, a vadhajtásokat jól irányzott pofonnal metszették és az egyébként ritkán elcsattanó tasliknál gyakrabban emelte magasra kezét a látszatra törékeny asszonyka. Ezt a szembe szomszédom  Gyula is megerősítette, aki akkor régen már az iskola padját koptatva hallgatta Petőfi szép versét. A tanító házaspár sok-sok új ismeret  átadására inkább a türelmet és a szeretetet használták eszközül. A nebulók között a szünetekben  ott szaladgált az udvaron Gyöngyi is, saját gyermekük. Vele először akkor találkozhattam, amikor édesapám őt is haza hozta a városból, gimnazista gyerekeivel együtt, 1956 őszén. Másodszor húgom esküvőjén tölthettünk együtt el néhány órát. Összebújva, csendesen táncoltunk.

 

   A száraz ágról lecsúszott fejsze a lábamon inakat szakított. A kórházi műtőben  mosolyogva hajolt fölém, a kezében szikét tartott. Akkor láttam utoljára. Azért hallottam róla, munkáját és boldogulását máshol kereste. Nem többet ennél. És közben számtalan év futott el mellettünk, olvasatlanul.

    Hirtelen meglepett. A postás tőle hozott levelet. Ez került most a kezembe, a felgyülemlő papírok rendezgetése közben. Mit írhat, miért keres? Kíváncsivá tett, a borítékot mégsem siettem felbontani. Meg se fogalmazott és soha ki nem bomló kapcsolat volt a miénk. Levelének tartalma elbizonytalanított. Mindössze egy Ady idézet. Mintha szememre vetné életünk kihagyott közös lehetőségeit, mintha nagyon is megkésve szerelmet vallana. Mintha kérdőre vonna, miért is nem szerettem. Ennyi év után ezek a sorok! Vissza is tettem a borítékba azzal, hogy később átgondolom az egészet.

     Mielőtt újra lefordíthattam volna Ady sorait számomra is érthetően, kaptam a rövid hírt az egykori középiskolás pajtásától, Gyöngyvér meghalt, nagyon korán elvitte egy gyógyíthatatlan, kíméletlen kór. Az én lelkemből hófehéren repült ki, nagyon régen. Olvasom kezével írt strófáit a versnek és kis időre ismét helyet adok szívem csücskében ennek az emléknek. Aztán huss, szabadon tovaszáll! 

Jankica

      Őszintén és egyforma nagy örömmel köszöntöttem unokáimat megszületésük pillanatában. Na, jó, Eszter elsőként talán több és nagyobb  figyelmet váltott ki? Vagy Levente, mert harmadik és kisfiúként nyitotta fel kis csipáit? Kata és Janka gyermekeim első kisbabáiként érdemelnének  többet a várakozásból? Akkor a legkisebb Liza már olyan természetes? Nem hinném, ő volt az egyetlen, aki miatt hajnalban ébredtem, hogy lefényképezhessem a születése napján kelő nap sugarait. Emese kimaradt a sorból. Csak olyan második lenne? Nem, erről szó se lehet! Ő a Hajnali Fény Kedvese. Legalább így szólítom meg versemben, mely szösszenetekből neki többet is adtam.

     Mindegyiküket rímekbe szabott sorokkal köszöntöttem és ezek féltve őrzött kincseim. Nem az irodalmi értékük miatt, van ekkora önkritikám. Sokkal inkább azért, mert a sorok róluk szólnak, a papájukhoz fűződő kapcsolatukról mesélnek. Imádom őket! Akkor is érzik és tudják ezt, ha nem kergetem velük együtt a labdát kint az udvaron. 

      Közelsége miatt Jankicának van helyzeti előnye, hogy velem találkozhasson. Helyesebben szólva nekem van szerencsém, hogy unokáim közül egyikük gyakrabban nyithatja rám az ajtót. Még akkor is így van ez, ha a Mamához -nem is titkoltan- jobban ragaszkodik.

A járdán fölfelé még huncutkodva, Anya a takarója, de a rózsa mellett elhaladva, a teraszra érve már kinyílott virágszál.

 -Esztiemilevi? - keresi a gyakrabban látott unokatestvéreket és máris eltűnik a nagyszoba jól ismert játékai között.