A napokban a kezembe került egy harminckét éves fotó, rajta édesanyám, aki néhány hónap múlva elveszíti édesapámat. A képen még ott vannak szemben egymással, gyerekekkel, unokákkal körülölelten.Nemsokára süket a csönd és anyu egyedül maradt. Hiába a lányok szerető gondoskodása, a tátongó űrt az sem tudja betölteni, az élet elveszítette értelmét.
Mamát a halála előtti esten láttam kisimultan, jókedvűen, mosolygósan. Ezt erősítették meg szobatársai is, amikor másnap a kis motyójáért bementem.
-Kivirult és csak beszélt, beszélt, majd szép csendesen elaludt - mondták visszafogottan.
Végleg elaludt és nekem nem is fájt annyira. Olyan hosszú lett volna az a hét év, amikor csak ritkán láttam? Házasság, gyerekek, iskola, pályakezdő munka, annyi elfoglaltság! Most mentegetőzök? Minek? Előző hét felnőtt évemet vele és - több-kevesebb sikerrel - érte is éltem!
Megértettem, hogy nem akart már élni és el is fogadtam azt. Talán ezért engedtem el könnyebben és gyorsabban, mint aput. Egyébként pedig, ha édesanyám halála lelkiismeret furdalást keltett volna bennem, azt nehezen, de feldolgozom, vagy teszem azt, amit ilyenkor a gyengék és bátortalanok tenni szoktak: mások megmarásával saját felelősségemet áthárítom? Ez utóbbira okom nem volt, engem se bántott senki, nem is hordok ilyen tulajdonságot a tarisznyámban.
Az édesanyáról alkotott fogalmam régtől nem változott. Aki megszül és felnőtté nevel úgy, hogy közben féltő szeretettel óv és mosolyogva ölel, fájdalmadat a hátán cipeli sajátját kendőzve, hát Ő az.
Édesanyám! Csak adósként gondolhatok rád, másra nincsen semmilyen jogosítványom.
