Tavasszal a bokszból kiszabadulva

Amikor eljön a kikelet, a motoros életérzés sokaknak pezsdíti fel a vérét. A nagy karbantartásoknak vége, itt az ideje a szeretett járgányt fényesre glancolni és azt legalább a garázs elé kitolni. Vannak ismerőseim, akik a motorok szerelmesei. Ők minden évben jó időben felkészülnek az elkövetkező nagy kirándulásokra. Összetartozó csapatokról van szó, akiknek tagjai megosztják egymás között a túrák tervezési és kivitelezési feladatait. Amikor minden kész és szabad az idő, csomagolnak, felnyergelik a járműveket. A járó motorokon kényelmesen elhelyezkednek, hátra tekintve búcsút intenek az itthon maradottaknak és irány az ország, a nagyvilág. Az útjuk során vigyáznak egymásra, betartják a közlekedés szabályait. Szeretik a sebességet, felpörgetve a motort száguldoznak a széllel. De csak ott és akkor, ahol és amikor senkinek, maguknak se teremtenek veszélyes -életeket kockáztató- helyzeteket.

Idén a februári tavasz melengető napsütése már kicsalogatta a motorosokat városunk útjaira. A hó nem igazán esett, a néhány centis takarót gyorsan felszárította a nap. Kellemes időben szívesen cserélik fel az emberek -ha megtehetik- a zsúfolt autóbuszokat maguk vezette motorokra. Hét dombunk emelkedői és lejtői igazi játszóteret adnak most is a két keréken gurulók számára. Nem is tétlenkedtek! Szokásuknak megfelelően birtokukba vették a Mecsekfalui úton és a Körtvélyesbe vezető széles sávon elterített aszfaltot. Nyitott torokkal bőg a kipufogó, jön az éles kanyar némasága, majd a benzint faló csikó fület sértő nyerítéssel vágtat tovább. Következik a kisboltnál az öreg, bottal és szatyorral. Esze ágában sincs elindulni a kereszteződében, jól tudja, hogy a biztonságos átkelés esélyei jelentős mértékben korlátozottak. A motor a gazdájával együtt robog el mellette, róla tudomást se véve.

Ágnes és Valéria az internet hullámain tették szóvá az évente megismétlődő, nem kívánatos motoros száguldozást. A szándékosan felerősített hangú jármű zavarja az embereket. A pihenni ledőlő, az éjszakai műszak után alvó, vagy az éppen szundító csecsemő nem számít. Lehet, hogy erre csak én gondolok? A száguldozónak eszébe se jut? Vagy csak nevelési hiányosságról van szó? Gyakran szem- és fültanúja vagyok a hölgyek által is kifogásolt jelenségnek, aggályaikat meg is értem. Keresem is a megoldásokat. Talán el kellene beszélgetni velük. Kevesen vannak és  véleményem szerint ők sokak által ismertek. Megkérni őket, tegyék zajtalanná a motorokat és tartsák be a közlekedési szabályokat. Mert bizony megsértik azokat. Nem mérhettem, de többször is láttam, hogy az 50 km/h sebességet túllépték. A bajom ezzel csak annyi, hogy a kereszteződében gyakran parkoló autó ellenőrző műszere más irányban végzi a méréseit és a kocsiban ülők egyszer se mozdultak az eseményre.

Amikor kint ülök a kertben és hallgatom a csácsogó madarakat, igazi diszharmónia a kivagyi motoros zajongása. A szárnyas vendégeim csak egy kört írnak le és a visszatérő csenddel együtt helyet foglalnak az ágak karzatán, újra kezdik a hangversenyüket. Én is megszoktam, egyáltalán nem idegesít, de megértem Ágnest és Valériát. Azt viszont nem értem, hogy miért nincs a városban senki, aki ezt az ügyet a magáénak érezné és megszüntetné az együttélési szabályoknak évek óta fittyet hányók hangoskodását.

Jó és rossz hírek

Vannak jó hírek és rossz hírek. Ez utóbbiak csak úgy jönnek és terjednek, mint a futótűz. A jók talán kevesebben vannak, talán mozdulni kellene értük. "Letartóztatták a dílereket, szuronyt szorítottak az eladó nyakához", olvasom a kezem ügyében lévő napilap "sajtó-érettnek" nyilvánított híreit. Történhettek ezek a világ végén és senkit nem érdekel az, hogy ezek régtől nem kötik le a figyelmünket. Én elolvasni sem vagyok hajlandó. Mint ahogyan sokan mások, magam is annak örülnék, ha a bennünket tájékoztató sajtók munkatársai felemelkednének a székekről, kimennének az utcára és megkeresnék azt a sok szépet és jót, amelyek ma is itt vannak közöttünk. Elmondok egy ilyet, talán még nem a mesék birodalmába tartozót:

Tél Uraság gondolt egyet és reggelre ünnepi fehér terítőt borított a Mecsek szépséges vidékére. A pelyhek éppen csak betakargatták az idén sietve kibújó medvehagymát és szirmait már bontogatni kezdő hóvirágot. Az ébredező család kikukkant az ablakon, megcsodálja az új ruhába öltözött hegyoldalt, majd ki-ki teszi a megszokott reggeli dolgát. A legnagyobb gyerek hosszú hónapok óta nem jár iskolába. A vírus és annak rontását gyengíteni szándékozók arra kényszerítették, hogy gimnáziumi tanulmányait otthon, a számítógép előtt ülve folytassa. Ő nem kapkod, nem siet sehova, az első órája máris a szobácskájában találja. Testvéreinek viszont ott van még a suliba vezető út és annak időtartama. Igyekeznek is tisztességgel, hogy a megszokottak szerint indulhassanak. Édesanyjuk melegíti a kocsi motorját és takarítja le arról a vékony hótakarót. A két gyermek már bent is ül, indulhat a hajó, irány az iskola!

Azon az úton, ahol a kis kocsi óvatosan halad előre, autóbusz nem jár. Az anyuka gyakorlott vezető, tudja milyen fontos a nagy figyelem. Ezen a szakaszon most lassú, lehetőség szerint nagyobb gázadás- és fék nélkül kell a métereket leküzdeni. Ám hiába minden óvatosság, az egyik enyhe kanyar után a jármű önálló életre kelt. A néhány centis hó alatt a tükörsima, láthatatlan jégpáncélon a kocsi megcsúszott és a lejtőn lassan, szlalomozva haladt lefelé. Balra a tüskés bokrok, jobbra az árokban végződő meredek, melyik lesz a végállomás? Győzött a rutin! Az autó megállt az út közepén és a behúzott féknek engedelmeskedve mozdulatlanná vált. 

A gyerekek kiszálltak és a szülői utasításnak eleget téve elindultak gyalog az iskolába. -Jókora séta lesz ez nekik, de én most innen nem merek elmozdulni. -vélekedett magában. Tekintetével addig követte a suliba igyekvőket, amíg csak tehette. Percek múltak és a "mit is tegyek" gondolatok forgatták az anyuka fejében a kerekeket. Tehetetlennek érezte magát, csak állt a kocsija mellett, mint egy gyanús zörejtől megriadt őz az erdei útra lépve. Nem sokáig időzött mellette a félsz. A megoldáson nem kellett törnie a fejét. Akár egy mesében, hirtelen segítség érkezett. Lentről négy markáns ember közeledett felfelé, kezükben szaporán működő lapátok és sóval teli vödrök. Mosolyogva érkeztek a még mindig tanácstalanul álló, de már sokkalta nyugodtabb asszonyhoz. Nagyot köszöntek és kezükkel mutatták a lefelé már közlekedésre is alkalmas utat. Látva a bizonytalanságot és meghallva a csendes kérést, egyikük szó nélkül beült és átvitte az autót a kritikus szakaszon. A köszönésen és a köszönömön kívül szó alig hagyta el a szájakat. Mindenki indulhatott a maga útjára. Ez a viszonylagos csend az erdei úton mégis hangos kurjantással ért fel, olyannal, ami nagybetűvel hirdeti az Embert!

A környéken lakók jól tudják, mi a teendő havazás és hirtelen érkező mínuszok esetén. Látva a bajbajutottat, a világ legtermészetesebb tennivalójának érezték segítségük megadását. Ezzel nagy örömet ajándékoztak valakinek és akaratlanul önmaguknak is. 

Én biztos vagyok abban, hogy a mosollyal távozók szívét az öröm és a szeretet átmelengette. És abban is, hogy ezt a kis történetet az olvasók lefordítják magyarra és ha tehetik, nem mennek el közönyösen a segítségre szoruló mellett. Ezért is lenne fontos, hogy a napi hírekben a csúnyák mellett egyre gyakrabban a szépekkel találkozhassunk! Nem először írok erről, ám a fontossága miatt egyáltalán nem idegenkedek az ismétléstől. 

Besorozás

-Egyes-kettes számozást kezd meg! -harsant röviden az utasítás. És mi elkezdtük a hosszú sor elejéről mondani: egy, kettő, egy, kettő, egészen a végén álló frissen bezupált újoncig. 

Hosszú ideig hallgathatták az arra éppen elhaladó civilek ezt a sajátos, közterületi számtan órát.   

-Egyesek két lépést előre lépj!

-Első sor balra át! Irány a teherautók, lépés indulj! 

A fegyveres katonai szolgálatot megkezdők másik fele helyben maradt, érkező autókra várva.                          

Többségünk egy kicsit megszeppenve hallgatta az utasításokat, talán még a tekintetünk is árulkodott. Ennyi év után is természetesnek tartom a bizonytalan jövőnk miatti félénkségünket. Rövidre nyírt hajjal, egyszerű civil ruhában -legtöbbünknek nem is volt másféle cifrálkodó, fitogtató- vártuk a sorsunk alakulását. Azon a napon bevonultak közül több ismerős arcot is felfedeztem, de jó barátom köztük csak egy volt. Laci nemcsak osztálytársam volt az általános iskolában, de pajtásom is a gyermekkori játékokban, csínytevésekben. Amikor sorba állítottak bennünket, szorosan egymás mellé álltunk. Közöttünk nem adtunk másnak helyet, hadd sodorjon egyfelé bennünket a szél. Nem gondoltunk arra, hogy pontosan ez fog bennünket egymástól elválasztani.Így aztán ő Kecskemétre, én Pécsre kerültem. Tekintetünk még találkozott amikor az egyesekkel elindultak az autók. Szomorúan intettem felé, intett ő énfelém. Főszakács lett, de jókat is ehettem volna! Két évig nem is láttuk egymást, majd az idegen város végleg elrabolta őt a szülőfalujától.

Peregtek az évek, a fiaim felnőtt-sorba értek. Főiskolai tanulmányai miatt nem hívták be katonának, polgári szolgálatot teljesített, megszűnt a sorkötelezettség.  Hármuk közül tehát egyikük se vonult be valamilyen fegyvernemi kiképzésre, ahogyan én. Nem kellett hosszú időre elhagyniuk a szülői házat, felváltani azt egy jól bekerített laktanyával.  Azt a jót, amit nekem adhatott a hadsereg, mégis látom a fiúkban. A rendre, fegyelemre, a munkára és a másikkal való törődésre gondolok. Mert ezek a tulajdonságok -ha akartuk, ha nem- ránk rakódtak értékes teherként. Az emlékek közül a rosszak -mert hát ilyenek is voltak- már fel sem villannak előttem. A fiúk  mindhárman becsülettel teljesítik az életük meghatározta feladataikat a tényleges,fegyveres katonai szolgálat teljesítése nélkül is.  

                                                       

Valamire való vagy?

 "Madách Imrétől Az ember tragédiáját egy valamire való magyar ember kívülről ismeri." Az Új Dunántúli Napló lepett meg ezzel a mondattal januárban. Számolgatni kezdtem magamban a színeket és felidézni azok tartalmát. Egészen jól sikeredett, de megesküdni nem mertem volna mind a tizenötre, azok pontos tartalmára.

Mit is jelent ez az idézett mondat? Úgy vélem, hogy magyar az, aki annak vallja magát és feltétel nélkül szereti ezt az összezsugorodott kis országot a benne élő emberekkel együtt. Bárhol is él, beszélje nyelvünket és tanítsa meg arra gyermekét is. Ez a kritérium, amit én most itt hirtelenjében felállítottam, nem is olyan nagy dolog. Vagy mégis? Sokan akadnának el a rostában, minden bizonnyal. A megmaradó milliók közül vajon hányan ismerik a tragédiát kívülről? A mondat szerkesztője nem részletezi ezt a kérdést, de a "valamire való" kifejezést se magyarázza el. Viszont tökéletesen ketté osztja a magyarságot. Valamire valókra és semmirekellőkre. Én nagyon sok olyan embert ismerek, akik alig ismerik a tragédiát. Elfelejtették, vagy meg sem tanították velük Madáchot, ám ettől remek emberek és magyarok!

Az általam kifogásolt cikk írója valószínűleg nem ártó szándékkal fogalmazott így, csupán meggondolatlanságából fakadóan bántott meg sokakat. Mondhatnám azt is, hogy divatosan viselkedett! Ma ugyanis természetessé vált -akár a napilapok hasábjain keresztül is- megosztottá tenni az embereket. Ha a szerző célja ez volt, minden bizonnyal sikeredett. A "kívülről ismerők" szűköske csoportja mégiscsak nagy lehetőséget kapott. Megismertetheti a semmirekellőkkel az emberiség születését, történelmét, jövőjét. A jó és a rossz  szüntelen harcát, a boldogulás lehetőségeit. Vagy mégse? Lehetséges, hogy ez az utóbbi, jóval népesebb csapat pontosabban érti és teszi a dolgát, ha nem is fújja kívülről a sztregovai remete sorait?

Az ember tragédiáját világirodalmi súlyú alkotásnak minősítették az ahhoz értők közül többek is. Arany János a mű gondolati tartalmához annak nyelvi szépségét hiányolta ugyan, göröngyösnek tartotta, ugyanakkor fenséges kérdésekről beszélt és egyengette a tragédia kiadásának és szerzőjének útját. Nos Aranynak az elmarasztaló kijelentését elfogadhatjuk az ő nagyságára hivatkozva még akkor is, ha nem igazán értünk vele egyet. 

A sajtóban megjelent cikkel kapcsolatban véleményt cseréltem másokkal is. Lehet, hogy csak én látom ilyen borúsnak az ember nyakába akasztott tábla feliratán a "valamire való" jelzőt? Érdemes ezért akár egyetlen szót is elfecsérelni? Kellett nekem ezt a cikkecskét elolvasni? Megtettem és kiállok magamért. Helytelennek ítélem meg a mondatot, másképpen fogalmaztam volna. Ahogyan azt Madách is javasolta: "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál."

Opticus demielinizáció

Egy verőfényes májusi délután kint ültünk a kertben, amikor első ízben tapasztaltam, hogy az engem körülvevő dolgokból kettőt látok. Mi-tagadás, megijedtem. Nem tudtam megmagyarázni magamnak ennek okát, a szakorvos világosított fel. Opticus demielinizációnak nevezte és elmagyarázta a lényegét. Utána olvastam, tudomásul vettem és mint megváltozhatatlant, szó nélkül elfogadtam, lassan bele is törődtem. 

Képzeld el, hogy merőlegesen nézel egy feléd közeledő ember szemébe. Belőle kettőt látsz, egymástól tisztes távolságra teszik meg lépteiket. Ahogy közelednek hozzád, az alakok megérintik a másikat és amikor megállnak előtted egy méternyire, arcuk összeér, de még mindig ketten vannak. Most jövök én, fejemet majd harminc fokkal balra fordítom és már üdvözölhetem is a kedves ismerőst, aki egymaga nyújtja felém a kezét. Később apró üvegtesti homályok jelentek meg és úszkálnak át fáradhatatlanul a látómezőn. Ez csak akkor zavar, ha világos a háttér. A velős hüvelyeket nem tudom megújítani, ezért kénytelen vagyok kicsit balra fordulva élni, illetve egy szemmel tájékozódni a világban. Azért azt jó tudnom, hogy a bal szememmel vizslatott világ nem ott van, ahol látom. A két szemem nem tud összehangoltan  működni, együtt mozogni. Nyilván nem egyformán érkezik  meg a látott kép az ideghártya pontjaira. Ezért "természetes", hogy az agyamban két különböző kép jelenik meg. Nevezhetem ezt az állapotot egy furcsa tornának is. Kijelenthetem azt is, hogy a látásom csupán igazodott az engem körülölelő külvilághoz. Így aztán nekem nincs is semmi bajom, csak az én kicsi hazám folyton felszakított sebei véreznek. Az ezer éve írt történelmünk állandóan visszatérő motívuma az együttgondolkodás és az összhang hiánya. Nevezhetem ezt kettős látásnak is. Függetlenül attól, hogy a viszályt idegen népek, vagy csak a magunk acsarkodása szülte meg, a rövidebbet mindig mi magyarok is húztuk. Egyszóval semmi jelentősége nincs annak, hogy milyenek a szemeim, a jobb is rossz képet szerkeszt. 

Vagy harminc évvel ezelőtt óriási lehetőséget kaptunk arra, hogy felszabadultan, mindenki kedvére alakítsuk az életünket. Hogy jusson mindannyiunknak tisztes megélhetésre. Nem így történt, sajnos. Az egymással kilincseket cserélő "hatalmasok" ketté szakították az embereket. Az önző és érzéketlen milliárdosok mellett még sokan vannak, akiknek jut az abroszra reggeli, ebéd és vacsora. Ám egyre többen lesznek, akiknek üres az asztala, akik nem esznek, éheznek. Belőlük pedig egy is sok!  

A feladat általában nagyon egyszerű. Lehunyni pilláimat az elszomorító dolgok előtt és tágra nyílt szemekkel felkészülve várni az örömöket adókat. Különbéget tenni a kettő között, ez az igazi kihívás! Igyekszem is a tisztánlátás érdekében gyakrabban törölgetni a szemüvegemet. A por lehessegetése a lencsékről önmagában nem hoz eredményt. Észre kell venni a jót a másikban, hadd örüljön annak! Ahogyan te is sokáig emlékszel arra, ha az öröm forrását benned látták meg. Az igazi pozitív gondolkodás mégis csak az, ha a segítő szándék tettekben is megnyilvánul. Csak akkor fog őszintén mosolyogni a szemünk. A kettős látásom miatt félresikerülhet apró kis izmaim csinálta mosoly, de attól még igaz marad, amit az imént leírtam.

Olyan jó is lenne, ha körültekintve a világban a jobbító törekvés milliárdnyi, apró mécsesét látnánk fényleni. Én magam már annak is tudok örülni, ha a ritkán látott veréb pár meglátogat és elfogadja a neki szánt szotyolát. De ha csak egyedül száll le az ágra, hát szembe nézek vele és máris ott billegeti a szárnyacskáit élete párja is.