A magyar állam a millenniumi évében tartotta új helyén országgyűlésének első ülését a még épülő parlamenti épületben. Steindl Imre megvalósult tervei alapján nemcsak a fővárost, de Európa Dunáját is díszítő, hatalmas épülettel lettünk gazdagabbak. Kétszer jártam abban. Első alkalommal -alaposan megismerve- a tűzvédelmét tanulmányozhattuk. Másodszor jelentősen korlátoltabb mértékben- civil látogatóként léptem át a küszöbét. Az időponttól és a miértjétől függetlenül ez az épület csendre és tisztelet adására kötelezett.
Fegyelmezett magatartásomat feltehetően a barokk és neogótika vegyes keveréke váltotta ki, ha nem is értek hozzájuk. Az országház azért épülhetett, hogy politikusaink és megválasztott képviselőink méltó körülmények között intézhessék hazánk lakósságának ügyes-bajos dolgait. Nem így történt. A politika mindig mással volt elfoglalva. Már az én életemben is jött olyan négy évtized, ami alatt a demokrácia hirdetésétől volt hangos a rádió, de az út nem az ahhoz vezető kikövezett volt. Mégis fejlődött, gyarapodott az ország. És amikor a lassuló szekerünk tengelyig kátyúba keveredett, megszületett annak a lehetősége, hogy végre úgy működjön a mi parlamentünk, hogy kiteljesítse a nép uralmát. Ennek is már jó harminc éve. Mondhatnám, hogy őseim és jómagam rosszkor születtünk, majd a gyermekeink és unokáink megteremtik a tiszta demokráciát. Nem hiszek abban,hogy ez valamikor és valahol megvalósul. Tóth Árpád már rég megfogalmazta:
"Mint ama Mammon, aki ült, hízott
Gőggel rajtunk s szájától milliom
Élősdi csáp kígyózott szerteszét
S a szürcsölő, szívó karok befonták..."
Nem az első, nem is a második eset, hogy a tisztelt házban történtekkel foglalkozok. Nem tudok szó nélkül elmenni a nagyképűség, pimaszság, szemtelenség, kivagyiság, rendetlenség, fegyelmezetlenség, ezeket kísérő furcsa grimaszok, kaján vigyorok mellett. Nem elég, hogy a szeretet messze elkerüli a házat, a gyűlölködés még az időnként sebtiben köréje hordott kerítéseket is átugorva befészkelte magát a legkisebb sarkokba is.
Mindezek ellenére a feltett kérdésekre illik válaszolni. Még akkor is, ha az nem a választó állampolgár száját hagyta el. De arra, hogy mennyi öt meg öt, azt válaszolni, holnap szélcsendes idő várható, hát így nem szabad. Ha nem tudja, hogy tíz a megfelelő válasz, ismerje el, hogy ostoba, vagy vallja meg, hogy őt a pártja ültette a székébe a szélcsendes idős válaszok megadására.
Nagy baj ez, de ennél még rosszabb, amikor az elvárt felelet helyett az időjárási híreket az állam felelős pozícióit betöltő emberei szajkózzák. Kik ezek és hogy merészelnek így viselkedni? Hamar fény derül erre is. Megválaszolandónak már csak az marad, híven utánoznak, vagy parancsra cselekszenek? Én gyanítom, hogy ez utóbbiról van szó, mert úgy "mosolyogva" felállni, közben peckes pocakra a kabátot nehézkesen újra-újra begombolni és a mikrofont a ruhára csippenteni csak egyvalaki tud. Belőle származhat minden gond, de tőle eredhetne a megnyugtató megoldás. Igen a miniszterelnökünkről van szó. Ő az, aki kezébe kapta a kártyát, keverhet és oszthat is. Nagy kár, hogy azok közé tartozik, akik nem is akarják összeadni a kétszer ötöt, akik szemrebbenés nélkül összevissza beszélnek az időjárásról, pedig nagyon is jól tudják, hogy tíz a végeredmény. Ilyen magatartást összeegyeztetni a belépéskor letett esküvel nem lehet. Esküszegőknek pedig parlamenten kívül a helyük!
Én pozitívan gondolkodok. Eljöhet majd az az idő, amikor a néphatalmat gyakorlók kíváncsiak lesznek a választó állampolgárok véleményére. A kérdéseket nem úgy teszik fel, hogy abban már benne van az elvárt válasz. A parlamenti patkó székeiben nem ülhetne egyetlen pártkatona sem. Ők a saját pénzükön ott és annyit politizálhatnának -természetesen valamennyi állampolgár érdekeit szem előtt tartva-, amennyit csak akarnak, vagy tudnak. A képviselők pedig megbeszélnék közös gondjainkat és javaslatukkal ellátva letennék azokat a nagy hozzáértéssel bíró állami szolgák asztalára.
Addig is, amíg ezek a felvázolt kérdések rendeződnek, a zavartalan átmenetet szolgáló intézkedéseket foganatosítanék. A képviselők fizetését a mindenkori átlagbér háromszorosában maximalizálnám. Menetlevél vezetésére kötelezném őket, ami feltételét és nagyságát jelentené utazási költségeik megtérítésének. Étkezésre a falakon belül kulturált helyiséget, evőeszközöket és az étel melegítésére alkalmas berendezést, valamint alkoholmentes büfét üzemeltetnék, szavatossági idő lejárta előtt megmaradó államosított élelmiszerekkel. Vidékről beutazók számára parlamenthez közeli, kollégium jellegű szállást biztosítanék. Ezeknek a feltételeknek az együttese tiszta vizet öntene a poharakba. A padsorokba talpig becsületes rendes emberek foglalnának helyet. Olyanok, akiket a szeretet érzése köt a hazánkhoz és annak polgáraihoz. Meg is teremtenék a békét, megszűnne a félsz, szükségtelenné válhatna a személyekhez kötődő biztonsági szolgálat, nem érezné senki fontosnak azt hogy akár egyetlen fegyver lógjon a vállon, vagy lapuljon észrevétlenül valamelyik zsebben.
Miután ez utóbbi sorokat bóbiskolva leírtam, hirtelen felocsúdtam és magamhoz tértem. Éppen egy ellenzéki képviselő értékelte az elmúlt tizenegy évünket. Nem habozott, nem kereste a szavakat, röviden csak annyit jelentett ki, hogy kormányzás helyett a haza kifosztása valósult meg. Mindez december 14-én,tegnap történt, 2021-évben. Valóban esküszegőkkel lenne teli a patkó? Híven megtartottnak érzik az ünnepélyes keretek között elmondottakat, vagy már nem is emlékeznek azokra?
"Én................a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselője esküszöm, hogy szeretett hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek; a magyar nép és az ország érdekeit, társadalmi és gazdasági fejlődését minden erőmmel szolgálom."
