A kézilabda egy nagyszerű, tömegeket mozgató sport. Srác koromban férfiak és nők egyaránt sokan szerepeltek még a járási bajnokságokban is. A gimiben középiskolások futkostak a két hatos között, télen a Keleti-suliban a város és járás fiataljait megmozgató "Terem-kupa". Évente kétszer megmérkőztünk a szekcsői szovjet katonákkal is. Azt mondták, hogy jól ment nekem a salak jobb oldalán a játék. Akkor még sok ilyen veszélyes pálya volt, amit mi öntöztünk, mi gazoltunk. Cserébe közönséget kaptunk, meg platós teherautót vidékre. Szerettük ezt a játékot, meg egymást, büszkék voltunk a sikeres meccseinkre. Kovász volt az nekünk.
Mára a sportág megújult, megfiatalodott. Tökéletesen alkalmassá vált arra, hogy nevelő eszközévé váljon a fiatalságnak, hogy szolgálja a rendet, a fegyelmet, erősítse a testet és a lelket. Megismertesse a közös munka örömét, egymás tiszteletét és szeretetét.
Lányaink kijutottak a vb-re. Erre aztán igazán büszkék lehetnek és mi is őrájuk. Bizsergetheti szívünket, hogy a hatalmas Kínában a kicsi Magyarország címeres mezét viselő csodaszép lányok erős hittel és akarattal sorra veszik fel a harcot más nemzetek csapataival.
Hajrá lányok!
Ám a pénz, amelyet egy buta hatalom érvényesülni enged, a többség számára nem teszi lehetővé, hogy a képernyő előtt a körmét rágva örüljön és mérgelődjön, ha sikeres akciót, vagy az ellenfél gólját látja. A közvetítés jogát megvásárlóknak a vb egy jó üzlet, de én hogyan mondjam egyszer meg egy mérkőzés szünetében a közös szurkolásról a kicsi unokámnak , hogy ez is hazaszeretet.
