Csak tiszta eszközökkel

2019. január 23-án a városi rendőrkapitányt indokolás nélkül felmentették. Helyére a megye más városának bűnügyi osztályvezetője került. Tavaly novembertől csak most január közepéig szolgálhatott a frissen kinevezett főkapitány, mert helyére más megyéből hoztak újat. A gépesített lövésztiszt, határrendész, rendőrségi tanácsos kicsit se melegítette meg a székét, szinte első aláírásával menesztette  beosztásából azt az embert, akinek 25-éves munkájával az elöljárói, a város és a megye önkormányzatai a lehető legteljesebb mértékben meg voltak elégedve. Erre utalnak az elismerései és kitüntetései. A helyi önkormányzatnak büszkén adhatott számot az általa irányított egység munkájáról, eredményeikről. Az első sorokban foglalhatott helyet, amikor a megye állományainak tevékenységét kiértékelték.

Én egy másmilyen egyenruhát viselve a szomszédban éltem. Az éves munkát értékelő állománygyűlésekre minden esetben meghívtak. A magas pulpituson foglalhattam helyet, szemben az egyre fiatalodó állománnyal. Egyik alkalommal a helyettes megyei vezető a főnök meleg kézszorítását tolmácsolta az állomány felé a várt és évek óta ígért, tisztességes béremelés helyett. Én egészen másról, -pozitív irányban- tudtam tájékoztatni a jelenlévőket. A következő évben -igaz, hogy még az első sorban- már csak lent kaptam helyet. Szót adni se akartak, de én kitartóan jelentkeztem. Abban az időben valami elkezdődött, valami nem jó. Az idő múlását jelző felső korhatár elérkezésének már örülni is tudtam.

A kapitányt  váratlanul és rakéta-sebességgel távolították el. Hová? Nem tudom. Sokakban felvetődik jogosan a kérdés, miért? Ezt sem tudom. Mennyire egyszerű is lenne a világ, ha az arra illetékes néhány mondatban közölné velünk tettének okát. De mert nem teszi, jönnek a feltételezések, kitalációk. Bár ez se furcsa manapság, divattá vált a feltett kérdésre nem válaszolni.

Én mégis kérdezek:

    -Mit szól hozzá a polgármestere és az őt rendszeresen beszámoltató képviselő testület?

    -A működési terület közrend-közbiztonságáért áttételesen felelős országgyűlési képviselőnek mi a véleménye erről?

    -Ki utasította a néhány napos vezetőt egy ember ki-és félreemelésére?
    -Egy hosszabb folyamat végére most került a pont?

  -Mit mondanak -szólnak-e egyáltalán- a drog-megelőzési programban szereplő többezernyi gyermeknek, akik várják a kapitányt??

   -A Darts Clubot -ha azt bárki is támogatja- nem szabad felhasználni iskolások jó célú nevelésére?  

   -Lehetséges olyan törvényt alkotni, amely megtiltja, hogy egy kenyérkereső embert indokolás nélkül kimozdíthassanak állásából?

    -Miféle szabály az, ami nem engedi, az érintett személyt nyilatkozni?
    -Kaphat-e a felmentett parancsnok arányos nagyságú beosztást, vagy végleg lemondani kényszerül negyedszázadnyi időn keresztül büszkén viselt egyenruhájáról?

    -Elképzelhető, hogy politikai megfontolásból született meg a döntés?
    -Eltusolt szabálytalanságokról van szó?

    -Mit tanul meg egy ilyen ügyből a rendőrség személyi állománya?
    -Hányan fogják akarva-akaratlanul követni egykori parancsnokukat?
    -A döntésben érintettek közül szégyelli-e magát valaki?
    -Nem lenne sokkal egyszerűbb mégiscsak szólni valamit? Tisztább és korrektebb, akár egyetlen bővített mondattal tájékoztatni az embereket? Felvállalni akármelyik oldalról is a kellemetlen őszinteséget? 
  

Legfontosabb kérdésként felvetődik még az is, hogy ezt az egészet miképpen fordítják le saját nyelvükre a fiatalok? Mert a darts játékkal ők a tisztaságot tanulják meg, hogy a céltáblán csak a legtöbb pontszám elérésével lehet szettet nyerni. Tiszta eszközökkel, mindenki előtt.

Szorongás

2019. január 17-én az árnyékos, északi oldalú teraszon a hőmérséklet +14 celsius fok. A nagyszoba ablakain keresztül ragyogóan süt be a nap és melengeti a feldíszített karácsonyfát. A fenyő saját nevelésű, a kertünkből való. Elfelejtette levetni a tüskéit, tűlevelei nem hullanak le a padlóra. Vízkeresztkor a fát soha nem bontottuk, minél tovább örülhessenek annak a gyermekeink, majd unokáink. Janka segített most a tárgyacskák felaggatásában, majd jön és ismét segítsége lesz a Mamának? Itt volt, mégsem nyúltak hozzá, ékeskedjen még egy kicsit! Tanítson bennünket a karácsony szellemének folyamatos megőrzésére!

A kinti hőmérséklet is eltérő a szokványostól és ha volt is már ilyen, nem e téli hónapnak megfelelő.

A hőmérő higanyszálának állása és a 20.-i fenyőfa bontás nem az átlagosok közé tartozik, azért még természetes. Ami viszont abnormális, az a bennünket manapság körülvevő -ádventet, karácsonyt újévi ünnepet érzéketlenül figyelmen kívül hagyó- események tömkelege. Átvitt értelemben használom azt a kifejezést, amikor a homályos és bizonytalan, ismeretlenül végződő viszontagságok mindegyikére gondolok.

Három évtizede a helyes irányt kijelölő utcaseprőkre lenne szükségünk, akik letisztítanák az utakról a szemetet, de nem volt szerencsénk. A takarító munkások helyett más célokra kiművelt emberfők jöttek, mások érdekeit képviselők. Majd érkeztek már a nem kiműveltek is, akik hatékonyan működtek közre az előre megtervezett rendetlenség továbbalakításában. Az utakon pedig hegymagasságba torlódik fel a piszok és a szenny. Miféle dolog fog ebből az őskáoszt eszembe juttató, reménytelennek tűnő helyzetből létrejönni? Lehet-e, szabad-e még egyszer törvényeket alkotni  elszomorító, szánalmas és mindenkit megalázó, rossz kocsmai módon, első emberünk cinkos mosolyával kísérten?

Nekem már nincsenek igazán nagy igényeim, megelégszem a zöld fenyő ágai között betűző nap melegével és fényével. De mi lesz veletek, mi lesz veled, szépséges Magyarország?

Búcsúztatók

Jóska a helesfai legény a hivatásos állami tűzoltóság létrehozása évében, 1948-ban tanosztályi képzést kapott. Gyorstalpalónak is hívták, nagy szükség volt a fiatal tisztekre az állami és nagyvállalati tűzoltó egységek működési feltételeinek megszilárdítása érdekében. Hamar lett belőle nagyvárosi parancsnok és becsülettel  látta el szolgálati feladatait, egészen a felső korhatáros nyugdíjazásáig.

Marci bácsit az alföldről helyezték ide családostól, szolgálati érdekből. Az 1950-es években a hiányok pótlására ezt a megoldást igen gyakran alkalmazták. A magas elöljárókat nem igazán érdekelte, hogy a családoknak szülőhazájukat kellett elhagyniuk és egy teljesen másik világba költözni a szolgálati érdekekre hivatkozva. Nyugdíjazásáig tisztességgel őrködik a megye tűzoltóinak szakmai ki- és továbbképzése felett.

A megye más városából hozzánk érkező Sándor nálunk kap szolgálati lakást, itt neveli apró gyermekeit. A mindig jó kedélyű főtiszt megújuló beosztásokban, kellő szakmai hozzáértéssel irányítja beosztottjainak a munkáját. Elismert segítője a tűzoltószövetségi munkának és az önkéntes tűzoltó mozgalomnak. Éppen késznek mondható a sok munkájával épített lakása, amikor nagyon korán érte jön a halál.

Rózsika nénit csak látásból ismerem. Fiával és menyével él egy többszintes lakóépület emeleti lakásában. A várost övező domboldalak egyikében kertészkedik és neveli százféle virágait nagy szeretettel a kertszomszédok legnagyobb örömére.

Gyula Bakócáról került a városba és szolgált le 4000 műszakot a bányában. A bohókás embert Egyorúnak hívták a lakók, amely jelzőt ő maga akasztott sokak nyakába. Gyakran találkozhattam vele és benne egy szeretetre vágyó, csupaszív embert ismerhettem meg. Maga-szedte és -készítette gombapörköltjének ízére ma is jólesően emlékszem vissza.

Jenőt a legrégebbről ismerem. Az egykori beosztott tűzoltóból egy járási kirendeltség vezetője lett, annak megszűnéséig. A tűzvédelem ügye szempontjából a legnehezebb időszakban tette a dolgát. 

Barát, munkatárs, ismerős, hat ember. Mindegyiküktől én búcsúztam a temetőkben. Társadalmi temetés volt valamennyi. A városi parancsnok fia kért meg arra, hogy én köszönjek el édesapjától. Nem okozott ez a soha sem gyakorolt tennivaló gondot nekem, hosszú éveken keresztül voltam a beosztottja, jól ismerhettem. A kiképző tiszt gyermekeként szeretett, édesapja volt tűzoltó bajtársamnak. Én csak egy verset mondtam el neki a szerettei körében. Nem emlékszem arra, hogy özvegye megkért volna Sándortól való elköszönésre, természetesnek tartottam magam számára ezt a feladatot. Közel két évtizedet szolgáltunk egy fedél alatt, nem kellett senkitől adatot kérni a búcsúbeszéd összeállításához. Rózsikával kapcsolatban a kérés meglepett. Fia magyarázatát teljes mértékben elfogadtam és teljesítettem a kérését. A dokkmunkás Egyorú temetésén óriási tömeg gyűlt egybe, ott volt valamennyi "hercegnője" is. Két egyenruhás fia kevés adatot szolgáltatott, bányász munkatársak segítettek pontosítani a mondanivalómat. Jenőnek kérése volt az, hogy tűzoltó is beszéljen a temetésén. Csakhogy őt a megyében - agg kora miatt- már igazán kevesen ismerik. A személyzetis vonal bennem látta a megmentőjét. Megírtam, más elmondta, fia megköszönte. 

Soha nem gondoltam arra, hogy emberek gyászát én fogom majd közvetíteni a végső búcsúzáson megjelentek felé. A kéréseknek eleget tettem, úgy vélem, helyesen cselekedtem. Minden esetben megköszönték, pedig én azt nem is vártam el. Rózsika néni messziről jött rokonaival  negyed órát együtt töltöttem el egy vendéglőben. Egy ismeretlen ember lépett hozzám és mindenki előtt hangosan fejezte ki közös hálájukat. Mondatai megfogtak. Távozásomkor Józsi bátyám futott utánam egy üveg whiskivel és nem engedte nem elfogadnom. Hosszú idő telt el, amíg a palackot közösen kinyitottuk. Amikor meghalt, vártam, hogy megkeresnek. Egyházi temetést kapott, tőle idegent.

Birtokomban van egy bontatlan levél. Feladója azt kérte, hogy csak a halálát követően nézzem meg annak tartalmát. Mindketten tudjuk, miről szól az. Bízom abban, hogy  még nagyon sokáig nem kell felbontanom, hiszen aki írta az idén csak a nyolcvannyolcadik esztendejét fogja betölteni.

                                                                                                                      

Bakancslista

Hollywood filmjeit nem szeretem. Fentről néznek le rám és kisebbségi érzéseket szülnek a lelkemben. Minden bizonnyal bennem van a hiba és az én kicsi szürke életem az oka annak, hogy ilyen vélemény pattan ki a fejemből a sok-sok nagyszerű alkotásról. Valamikor nagy dolog volt az, ha közülük láthattunk egyet-egyet a filmvásznon leperegni. Majd jött a televízió, a világ felgyorsult és mára megadatik otthonomban is, hogy annyi és olyan filmet nézzek meg, amilyent csak akarok.

Közéjük tartozott évekkel ezelőtt a Bakancslista című, Jack Nicholson és Morgan Freeman főszereplésével. A megkeseredett, önhitté vált gazdag és a szívében-lelkében aranyban dúskáló csóró szegény igaz barátokká válnak. Összehozza őket a közös kór és a listájukra felírt feladatok teljesítése. A film szórakoztatóan kedves és derűs. Meséje a jó cimborák hamvainak elhelyezésével fejeződik be a világ tetején.

A főszereplők fogadalma divatossá tette a bakancslisták elkészítését. A vetített történetek némelyike húzós anyagi áldozatot igénylő, de ez ott nem okozott fennakadást. Távoli világba utazni, delfinekkel lubickolni a medencében és hasonló botorságokat olvasgatok a ma készített bakancslistákban. Azért bátorkodom ezt a jelzőt használni, mert a végrehajtásra csak idő és pénz szükségeltetik. Sokan nem értették meg a mozivásznon pergő események lényegét. Megismerni és megszeretni egy másik embert, lemondani dolgokról és segítséget nyújtani másoknak. Tenni mindezt úgy, hogy cselekedeteinkkel saját boldogságunk útját kövezzük ki. Olyan legyen a lista, hogy sorainak kipipálásához bátran merjünk hozzákezdeni úgy, hogy közben nem a garasok élére állításának formáján törjük a fejünket.

Nem tervezem és nem is fogok bakancslistát készíteni! Jól vagy rosszul teszem a dolgomat, ahogy csináltam eddig is. Ha a végére mégsem teljesül minden elképzelésem, hát úgy jártam. Egy valamit azért kigondoltam. Van egy pár alig használt, kétcsatos francia bakancsom. Én már nem tudok kies tájakon barangolni, a kertbe meg csak nem húzom fel, annyit nem ér meg a suvickolás fáradalma. Örömmel adom unokám túrázó lábára, ha közülük egyik majd belenő.

                                                                                                                                      

Konzultáció?

Mégiscsak nagy dolog az, ha a miniszterelnök személyesen keres meg téged, hogy segíts neki. Nemzeti Konzultációnak hívják az ilyen levelezést, olyan eszköznek, amely biztosítja, hogy a magyar emberek dönthetnek saját sorsukról. Elnök úr arra kér az aláírt, dátum nélküli megkeresésében, hogy maradjak velük kapcsolatban, ismerjem meg a legfontosabb kormányzati döntéseket és eredményeket. E-mail címem megadásával felveti még kapcsolatunk elektronikus útra terelésének lehetőségét is. A válaszküldemény postafiók száma történelmünk dicső, mégis tragikusan végződő eseményét juttatja eszembe: 1848.

A konzultáció: Egyetért-e ön azzal, hogy Magyarország családbarát hely legyen és feltesz és küld tíz kérdőjelet, amelyekre igennel, illetőleg nemmel lehet felelni. Kijelentő mondatok formájában ezeket most leírom:

l. A népességfogyást a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni.

2. Az új családtámogatási programokat a továbbiakban is munkavégzéshez kell kötni.

3. A fiatal házasoknak támogatást kell adni az önálló életkezdéshez.

4. Több gyermek vállalása esetén több támogatást kell adni.

    Legalább három gyereket vállaló édesanyáknak kiemelt támogatást kell adni.

5. Az állam ismerje el a főállású anyaság intézményét.

6. A kormány támogassa a gyermeküket nevelő nők munkavállalását.

7. A beteg gyermeküket otthon ápoló családtagok nagyobb támogatást kapjanak.

8. Gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak is

    védenie kell.

9. A gyermeknek joga van az anyához és apához.

10.A gyermekeket nevelő családoknak járó költségvetési támogatások kétharmados védelmet

     kapjanak.

Minden eddigi konzultáció -ez most a nyolcadik- úgy tette fel a kérdéseket, hogy azokra a józan paraszti ésszel gondolkodó ember csak igennel válaszolhatott. Bármilyen más eltérő vélemény megadására csak a "nem" beixelésével adódott a lehetőség. Ez meg a ló másik oldala, amellyel a kitöltésre jól felkészült állampolgár nem érthetett egyet. A kicsit is eltérő megoldások kifejezésére tehát nincsen lehetőség. Kitöltetlenül marad a kérdőív, elmarad a konzultáció. Én sem küldtem vissza a kérdőívet, mégsem furdal a lelkiismeret. Egyre kevesebben adják postára, mégis sikeresnek ítélik meg a leveleket -most 1,38 milliót- egy sarokba söprők. Egyéb események miatt erről a legutóbbiról alig tettek említést, megfeledkeztek a szokásos büszkélkedő öndicséretről is. A feltett kérdések igenlő megoldására váró családok sokasága esik két szék között a pad alá. Mert a kilakoltatások miatt otthonukat elvesztők, a boldogulást külföldön keresők miatt szétszakítottak, az éhbérért foglalkoztatottak bizony régóta megjárják, veszítenek.

Megkapom a nevemre címzett nagy borítékot. Abban van egy kisebb, a válasz feladására. Mellette kettő darab A/4-es és a visszaküldendő nagyobb, színes nyomtatású. Egyiken sűrű, apró betűkkel írottan az adatkezelési tájékoztató olvasható. Ha van bárki is, aki ez utóbbit türelmesen elolvassa (Rosszul látók és szemüvegesek óvakodjanak!), elgondolkodhat azon, milyen zavaros viszonyok között élünk egymás mellett. Amíg ezen töprengek, csak sejthetem e konzultáció miatt ismét feleslegesen, ablakon kihajított pénzösszeg nagyságát, ami jó szolgálatot tehetne a családok fennhangon hirdetett  boldogulásában.

Karácsony után

Pánov bácsi meseszerű karácsonyáról olvastam, Lev Tolsztoj tollából eredőt. Az orosz irodalom nagyja tisztán és egyszerűen írja le a megváltó Krisztus lényegét, az emberi lélekből nyíló szeretetet. A kis Jézus minden évben újra megszületik nekünk, hogy ezt hirdesse és figyelmünket ennek az emberi érzésnek mindennapos gyakorlására hívja fel. Karácsony körül írja az újság, mondja a rádió, jó kívánságokkal csordultig tele van a postás táskája és az internet összes hulláma. Meleg ruhákat gyűjtünk és ételt osztunk, többet törődünk a rászorulókkal. Majd kitavaszodik és lassan jön a nyár, hónapok múlnak el nagy kondérokban főzött ételek nélkül.

A szűk család azért mégis csak más. Úgy szeretnénk őket gyakran látni és hallani! De mi az, hogy szűk? Ha a testvéreimet nézem, akkor száznyi, Ugyanez a kör a másik oldalról  van már harminc is. Többször is előfordult bográcsos találkozó és azokon nem vallottak szégyent főztjükkel a keverő kanállal szorgoskodók. Örültünk is egymásnak mind a megjelentek. A kisebbik csoport egykor közös karácsonyokat is tartott, ahol sorsolás alapján még ajándékocskákat is nyújtottunk át a közösen készített finomságok kóstolgatása előtt annak, akit korábban a kalapból kihúztunk. Aztán ezek az igazán kedves találkák elmaradtak, mert minden családnak megvan a maga fontosabbnak vélt elfoglaltsága? Lehet, de én szívből sajnálom!

Három fiam, három menyem, hat unokám, négy és mégis egy ez a család. Bizony ritka és kivételes alkalom, hogy egy asztalnál ülve kanalazzuk leveseinket. Talán a karácsony a biztos. Ám ott vannak az évfordulók is, a név-és születésnapok. Létszámtól függően havonta akár több esemény is okot adhat az ünnepelésre. Néha már ott tartunk, hogy kapkodva, kutyafuttában adunk a másiknak egy szál virágot. Biztosan az élet ilyen és ez természetes. Nem is akarok panaszkodni, de az öregek -akik most már mi vagyunk- nem igazán akarják elfogadni ezt.

Egyszer majd csak ülünk kettecskén a szobában öregesen és felcsillanó szemekkel fogadjuk szeretteink közül bármelyiket, aki ránk nyitja az ajtót. Olyan lesz az, mintha a nap felé fordulnál és az árnyékok mögéd kerülnek.

                                                                                                                                                          

Apád lánya

    -Egy egészet és egy felet kérek.

    -Hány éves ez a lány? Állítsa már talpra, hadd nézzem meg milyen magas! -lépett oda a kalauz és szólalt meg emberhez nem illő hangon az egyensapkát viselő nő.

   -Tudja mit, adjon két egész jegyet, hagyja békén ezt a beteg kislányt! -szólalt meg -ölében erősebben magához szorítva kisgyermekét- az apa és nem titkoltan a csalódás szomorú árnyai között tekintett a jegyeket feléje nyújtó nő fásult szemeibe.

Édesapám utazott a busszal, Vera nővéremet vitte a kórházba. Sok év után most elképzelem, mennyire fájhatott neki a csalás feltételezése is, hiszen ő soha, egy dekával se csapta be a vásárlóit. Ő tudta ilyen úri módon megoldani az emberi butaságból fakadó affért, mielőtt az kiteljesedhetett volna.

1952 őszén  testvérem a mosás körül segített anyunak és egy vízzel telt dézsa megemelése soknak bizonyult, lágyéksérv lett a vége. Pécsett a gyermekklinikán Pilaszanovich doktor műtötte meg. Valami hiba történt, mert gyorsan követte a vakbél eltávolítása, majd bélcsavarodás miatt teljes hasi feltárás. Nem ügyeltek rá, megláthatta tükrökön keresztül kiteregetett belsőjét. Ordított is, mint egy kis sakál, kérte, hogy ne bántsák. December 4-én, éppen az én születésnapomon műtötték meg ötödször. Azután lassan, talán nehezebben gyógyult, de a kilencedik születésnapján újra közöttünk lehetett.

A kórházban legtöbbször Apu látogatta, arra nem is gondolt, hogy műtétjekor csak egy ajtó választotta el a féltve könnyező Anyutól, aki hazafelé az Irgalmasok templomában mondott érte imát. Hosszú ideig lábadozott. Újdonsült kis barátnőjétől máig ismert dalt tanult. A csípőficamos kislány ragaszkodott ahhoz, hogy műtőbe új pajtása kísérje és ezt a sebész orvos örömmel engedélyezte,annak ajtajáig.

A cseperedő  gyerek szíve inkább apja felé húzott és ennek hangot is adott, ha néha vitás kérdés támadt.

   -Apád lánya! -mondta ilyenkor belenyugodva anyu.

Ma öreg fejjel lelkiismeret-furdalást érez a lány, mert akkor még nem gondolt arra, hogy édesanyjának ritkább látogatásai mögött prózai dolgok állnak. A nyolc testvérével való törődés, akik között a legkisebb talán még szopizik is. Mint ahogyan az sem járhatott a buksijában, hogy mi otthon, az emberek a templomban közösen imádkoztunk a felgyógyulásáért. Lábadozásakor jóízűen falatozhatta Gratzl esperes plébános húgainak befőttjeit, akik nem felejtettek el bekopogtatni egy-egy üvegcsével a kezükben. Ágya közelében ott van a butykos, amit a patikus Gyula bácsi saját vörös borával töltött meg a kis beteg egészségére, vérszegénységének felejtésére. Az öreg esperessel is találkozik, igaz évekkel később. A templom egyik festménye őket ábrázolja. A gyermek Mária először van a templomban, díszes gyertyatartót nyújt a főpap felé.

Ki sem heverte még a komoly műtéteket, amikor az orvos javaslatára -igazán senki nem tudja, hogy miért- visszakerül a klinikára, annak fertőző osztályára. A műtétek sorát még frissen átélő kisgyerek fél és szorong. Nemcsak a család, mások is aggódnak érte. Vicze Miklós bácsi az állatorvos mesekönyvet küld, lányai közül valamelyikének a kedvencét. Három gyermek a holdon, ez a címe, tele szebbnél szebb rajzokkal. A könyvecske nagyon a szívéhez nőtt. Nem hozhatta haza, mert fertőzhet, bánkódott is miatta eleget.

Meggyógyult, hála Istennek és az őt körülvevő emberek szeretetének. Felnőttként a gyermekével kényszerül meglátogatni az emlékeiben élő klinikát. Ott találkozik az egykor hatalmasnak látott, most egy összetöpörödött, kicsi emberkével. Mosolyogva mutatkozik be neki.

   -Nem ismer meg? Én vagyok az a kislány, aki..., és legszívesebben átölelte volna egykori orvosát, de nem mert szabad utat adni az érzéseinek.

Az orvos nem sokat szólt zavarában. Dr Pilaszanovich Imre gyermeksebész, Pila bácsi másnap kereste a találkozásra az alkalmat és papírokat lobogtatva a kezében, derűs arccal szólalt meg.
   -Most már tudom, hogy kicsoda maga! Jól emlékszem mindenkire, hogy vannak a szülei?
Megtaláltam a papírjait! -emelte fel a kezét, amelyben három évtizede írt sorok idézték fel sárguló lapokon, hogy volt egyszer egy lány, akinek...

Sok-sok év telt már el, tovább sárgultak a papírok, ahogyan színe változott a kislány hajának is. Sokan veszik őt körbe, ma sincs egyedül. Most, hogy közzéteszem ezeket a sorokat jut eszembe, születésnapja van, a hetvenötödik.

                                                                                                                                                          

Mire futja még?

Minden ezres után 27 Ft. emelést kap a nyugdíjas 2019. január 1-től Magyarországon. A legkisebb öregségi havonta 769 Ft-al lesz gazdagabb. Nem a legdrágábból, de mégis vásárolhat ezen 2,5 kg. almát. Nálunk nincs a járuléknak plafonja, valakik eltörölték, ezért vannak már milliós, sőt e jeles summa feletti nyugdíjak is. Akik ezt január 1-től megkapják, a legkisebb öregségi nyugdíj teljes összegével lesznek gazdagabbak havonta, vagy még ennél is többel. Azonos árral számolva ez a nyugdíjasunk egy mázsa almával többet fogyaszthat a megszokottnál.

A miniszterek többségének fizetését elnökük 1,7-1,8 millióra tornászta fel egy laza, sportos mozdulattal. Három "fontosabb" miniszter ennél sokkal többet keres. A tálcát vezetők között van nyugdíjas is, akinek két helyről is megemelik az apanázsát. Eltekintve a havi ötmillióval kiemelten megfizetettektől,megállapíthatjuk azt, hogy nálunk ember és ember között forintokban is mérhető különbség van. Nem is akármekkora! Legyen aggkorú, vagy erőtől duzzadó fiatal.

A legvékonyabb borítékot kapó öregségi nyugdíjas éhezik, fagyoskodik, kéreget és sorba áll egy tányér meleg levesért, ha nem kap mástól segítséget. Korai halála megváltást jelent számára és végül már az sem érdekli, hogy ki temeti el és hová! Aki mázsányi almával lett gazdagabb, szét is oszthatná azt a szegények között, de legalább föletethetné azt az erdő vadjaival. Csakhogy nem jár a piacra nagy tételben gyümölcsöt vásárolni.Az átlag nyugdíjas mostantól 134 ezerrel gazdálkodhat. Ha csak nincs valami rendkívüli esemény az életében -betegség vagy másik eltartásáért is felelősség-, ő már élhet és vegetálhat. Ettől az összegtől lefelé tanyázik a nélkülözés, felfelé a remény a jobb életre.

Lehet a forintokról vitatkozni, érvelni ez, vagy az mellett, de nem érdemes. Inkább az óriási különbségeket kellene egymáshoz közelíteni.Ennek egyik eszköze a járulékplafon visszaállítása. Másik eszköze a rászoruló ember támogatása lenne. Igen, ehhez őket egyenként ismerni kellene. Az emberek szolgálatára hivatott önkormányzatok nem erre is valók? A többi utána mind részletkérdéssé válik, csak akarni kell segíteni parlamenttől az ügyintézőig. Megvan az a forint, amiből a melegre és a kenyérre telik.

A nyugdíj megvalósított emelése most kisebb mértékű, mint a pénzünk romlása. Ezt ellensúlyozni nem lehet egyszeri utalvánnyal vagy egy zsák krumplival. Magyarország jobban teljesít, szajkózzák ezt eleget, de akkor hol a pénz? Azt pedig meg sem merem említeni, hogyan változnak az üzletek polcaira helyezett, megélhetéshez nélkülözhetetlen termékek árai

...előbb utolérik, mint a sánta kutyát

Amióta köztársaságnak titulálják kicsi hazánk államformáját, kötelességemnek érzem, hogy az államfő újévi köszöntőjét meghallgassam. Lehet, én vagyok túlzottan finnyás, de közel három évtized alatt egy kezemen biztosan meg tudom ujjaimmal számlálni, hányszor fogadtam el kritika nélkül köztársasági elnökök évfordulót üdvözlő szavait. A legtöbb esetben ezeket le kellett fordítani magyarra. No nem azért, mert korunk divatjának megfelelően azokban hemzsegtek volna az idegen szavak. Inkább azért, hogy az éppen uralkodó hatalom elvárásait, a tőlünk független elképzeléseit megértsük.

Az elnökök egyike a szolgálatról beszélt. A magyar nép szolgálatáról. Nem csak magáról szólt, hanem valamennyi kinevezett állami tisztviselőről és megválasztott képviselőről. Volt közöttük, aki saját valóm elmúlt énjével fenyegetett, ám hamar kiderült szolgálatra való alkalmatlansága. Legmagasabb rangú tisztségéből felmentették ugyan, dédelgetni őt mégsem restek, ma sem. Többségük meglehetős nyíltsággal tett eleget szolgálati kötelmeknek a párnát székükre helyezők érdekei szerint.

A napokban felhívást olvashattam a világhálón. Arra szólítottak fel, hogy 2019. január 1-én ne hallgassam meg a köztársasági elnöki újévi köszöntőt. Én mégis meghallgattam.

Két fontos, kétharmados törvénymódosítás volt napirenden a decemberi parlamenti ülésen. Az ellenzék véleménye nem igazán volt érdekes, a többség arra nem is volt kíváncsi. Felborult a rend. Megváltozott, normálisan gondolkodó emberek számára elfogadhatatlan módon került sor a napirendi pontok "megtárgyalására" és azok "elfogadtatására". Az ülésterem úgy nézett ki, mint egy borgőzösökkel telített kocsma. A parlamenti őrség és más fegyveres egység emberközelsége sem csitította igazán a kocsmai ricsajt. Mi pedig csak ültünk a képernyő előtt, bámultunk és megrökönyödve hallgattunk. Elszomorodva aggódhattunk Magyarország sorsát, jövőjét illetően.

Az egyik napirendi pont megtárgyalása okaként egyszer csak megjelent a köztársasági elnök. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott is. Mielőtt az ajtón kilépett volna, kapott egy kérdést a sajtó képviselőjétől, de úgy viselkedett, mint a miniszterelnök,akármelyik miniszter, államtitkár, vagy helyetteseik. Nem felelt a kérdésre és eltávozott. Annyit azonban láthatott -ahogyan ezt a csúfságot figyelemmel kísérhette az egész világ-, hogy ilyen körülmények között tisztességes és szabályoknak megfelelő törvényhozó munkát végezni nem lehet. Mégis aláírta, igen gyorsan, talán még fontolgatni is elfelejtett. Elhárult hát minden akadály a 400 túlórát igényelni szándékozók elől és létrehozhatják már az állam, kontra állampolgár közigazgatás bíróságát is.

Ezek után még kíváncsibban vártam az év első napján megszólaló elnököt. Kulturált kioktatásban részesültem. Igazán nem mérgelődtem, vártam a befejező mondatait. Még mindig reménykedtem, hogy lélekből eredő gondolatokat is fogok hallani. Hát nem így történt. Amiben titkon reménykedtem, az nem történt meg. Hogyan is lehettem ennyire naiv? Nem állt fel a székéről, nem kért elnézést, nem mondott le. Nem is fogadom mostantól el, hogy ő az első az egyenlők között. Egyszer már felajánlottam, hogy a minden emberhez szóló újévi köszöntőt megírom. Egyszerűen, közérthetően, politikai pártoktól függetlenül. De nekem kellene felolvasnom is, mert az elnökeink szájából furcsán hangoznának az én mondataim.

Ez elégedetlenségét az ellenzék kivitte az utcákra és terekre. Rövid ünnepi szünet után tervezi most már másokkal is karöltve kint is hagyni azt a macskaköveken. Előtte azonban tesz még egy kísérletet, rendkívüli parlamenti ülésen kívánja megbeszélni az egyre kiszélesedő problémákat.
Ezen kísérlete se hozott sikert, mert a választási nyertesek székei üresen maradtak. Mi ez, ha nem a diktatúra nyílt kifejezése?

                                                                                                                                                  
Az áprilisi, azóta is ellenőrizetlen kétharmad ellenére azért most a többség igényli a váltást. Nem kellene leülni és "rendezni végre közös dolgainkat"? Vagy meg kell várni, amíg a segítségért magasba nyúló karokra a gumibot sújt le?