Az anyakönyvvezetőnél nem kell szalutálnom, elég, ha a szülőm megjelenik, máris hitelessé válok, nevet kapok. Nem emlékszem rá, felsírtam-e azon a hideg, decemberi napon, amikor a pap fejemre öntve a megszentelt vizet, megajándékozott engem a keresztség szentségével. Keresztneveim a családunkhoz kötődők, nincs azokban semmi különleges. Amikor a gyermekeimnek nevet választottunk, arra ügyeltünk, hogy nekünk szemrevaló legyen és ne lógjon ki a mindenki által elfogadhatók sorából, tessen majd a felnőtté váló csecsemőnek is. Ízlések és pofonok eltérőek, szól a mondás, de ennyire? Ma is csak olyan neveket viselhetnek a gyerekek, amelyek egy engedélyezett listán szerepelnek. Jó lenne ismerni ezeket a rábólintó embereket, legalább a keresztnevüket! Milyen rendező elvek alapján engedélyezik pl. az Aszáf, Bendit,Dzsdínó, Euszták, Miron, Ompoly nevek viselését? Akiket így hívnak kérem, hogy ne haragudjanak meg rám. Nemtetszésemmel a magyarnak mondható nevek védelmét szolgálom csupán.
A névnapok arra valók, hogy megünnepeljük azokat. A miénket és a másokét is. Na de ennyit? A szűk családi körben tíznél, a tágulóban húsznál, a még közeli nagyobban száznál is több már az ünnepelendők száma. A felsoroltak mindegyikéről legalább megemlékezni illik néhány köszöntő szóval. Következnek a barátok, az ismerősök, őket már nem feltétlenül keressük, elég csak az, hogy nevük napján szeretettel rájuk gondolunk. A szeretett, a barát, a kedves cimbora ezt érezni fogja.
Vagy mégsem így van? Létezik egy baráti kör, ahová tartozni tisztesség, amelyben a névnap közös ünnep. István, Károly, Mihály András és ezekhez hasonló szokványos nevek tulajdonosai e csapatnak a tagjai. Sándornak köszönhetem, hogy a terített asztaloknál én is helyet foglalhatok. Sok éve ennek már. Ő hagyott itt bennünket elsőként, mert a közösen ünneplők társaságából való távozás természetes útja majdnem csak a halál. Az évek múlásával egyre kevesebben vagyunk, mert hát mi sem fiatalodunk. László és a korosabb Károly sincs már. Józsi Bátyám eleganciája és maga gyártotta ajándékai a kis csoportunk történelmévé váltak. Nehézkes mozgásom miatt én arra gondoltam, hogy minden különösebb indok nélkül elmaradozok, de nem adtak rá engedélyt a fiúk. Véleményük szerint nem baj az, ha már nem futva érkezek és az sem tragédia, ha jobb karommal nem húzom már a vonót. A rossznyelvűek szerint ez utóbbinak még örülhetnek is a cimborák.
A marasztalók bölcsességének köszönhetem, hogy ma is a csoport tagja vagyok. Az élet annyi másokhoz köti hosszabb-rövidebb ideig az embert, amelyek döntő többségében a részvételünk kötelező, vagy egyetlen elhatározás után válhat azzá. Ez csak növeli a szabadon választott értékét.
Soha nem számoltam, jóval 60 év feletti most az átlag életkorunk. Öregszünk rendesen, fáradékonyabbak vagyunk és az időnket se tudjuk már rendesen beosztani. Most már ketten tartunk meg egy közös megemlékezést, különösebb csinnadratta nélkül és az ajándékozással sem bíbelődünk már.
Nem is az a lényeg! Vagyunk még majd tucatnyian, akik minden évben hol itt, hol ott összejövünk, hogy lássuk egymást, beszélgessünk magunkról, bánatokról és örömekről, váltsuk meg aktuális kérdésekben a világot, pletykázzunk egy kicsit és hallgassuk meg az új-, vagy annak vélt vicceket. Megesszük a házigazda kínálta vacsorát és kedvünkre hörpintgetünk jobbfajta italokból.
Asszonyaink viselnek, elviselnek bennünket. Kedvesek és aranyosak, segítők.
Olyan jó lenne, ha ez a baráti kör még nagyon sokáig így együtt ünnepelne! Még jobb, ha példánkat sokan-sokan követnék!
László váratlanul hagyott itt bennünket. A búcsú napján mind ott voltunk és a soron következő névnapi találkozáskor a verseke meghallgatása után az Ő emlékére ürítettük poharainkat.
Temetőben a tarka hó
Kipattan a láncból egy szem körünket érintőn,
Töltsetek hát jó cimborák!
Nem dobogott szívet szaggatón koporsódra a rög,
hamvaidat túl gyorsan is nyelte el a föld.
Borított koszorú, sok virág, ahogyan errefelé ez szokás.
Aztán szépen, sorban helyeztünk egy szálat belőlük
mi is melléd a földre, búcsúztunk Tőled mindörökre.
S mert a kenetes buzgóság nem a világunk,
nem is figyeltünk, féltünk.
Gondolataink áramkörei cikázva feszültek,
előbb egymásnak, majd azonos tartalmuk miatt
egyetlen lágy hullámmá szelídülve jutottak el
Isten veled-et mondani hozzád.
És felőled vissza már nem érkezett,
mert olyan volt, mint temetőben a tarka hó,
aki nem tudta, hol a tavasz,
maradni kell még, vagy sietni, hamar.
Egy hideg fuvallat meggyőzte, fagy jön még,
s poraidhoz simulva lecsendesedni kész.
Hallgatunk mi is, érzékenyen, fájón
és itt a félsz is, mi lesz már?
Ki lesz, ki útra kel s téged látni vágy?
Jó cimborák, most fel, töltsetek!
Emlékére apadjon pohárban a bor.
Maradj csendben! Figyelj Hallod?
Acélos zenével feszül s újra egyben a lánc.
