"S ne csak így decemberben."

Az a megtiszteltetés ért, hogy ismét elmondhatom karácsonyi gondolataimat önöknek, nektek itt a falu feldíszített fenyőjénél. Igyekszem jó hangosan kimondani azokat, ne panaszkodhasson senki, hogy nem hallott engem a körülötte duruzsolók miatt. (Így terveztem, ám az eső és a csípős szél kinyitotta nekünk a templom ajtaját.)

Az ádventi koszorúra helyezett négy gyertyáról szeretnék beszélni.   Szent András napjához közelebb eső vasárnapon gyújtjuk meg az elsőt és amire a negyediken is felcsillan a fény, már közel a megváltó születése. A gyertyák közül három viseli egyházi ruhának a színét, lilába öltözve, egy pedig rózsaszín, amelyiket a harmadik vasárnapon kell meggyújtani. Mindegyik valaminek a szimbóluma. Növekvő sorrendben a hit, remény, öröm és szeretet jelképei. Ha személyeket is akarunk hozzájuk kötni, akkor szólni kellene Ádámról és Éváról, a Zsidó népről, Szűz Máriáról és Keresztelő Szent Jánosról. Én ezt most nem teszem. Beszélek inkább a gyertyák -Betlehem újszülöttjének is tetsző- világi életéről.

Gyarló kis emberkék vagyunk, előfordul hát az, hogy hitünk erejét arra érdemtelen dolgokra pazaroljuk. Körülvesz bennünket annyi szép és jó, ezeket kell ügyesen megtalálni és kiválogatni, bennük hinni. Ha őszinte szívvel hiszünk, megszületik az esélye annak, hogy a szép és a jó lesz az, ami csatlakozik hozzánk.

A boldogtalan ember teremti meg magának a reményt, mondja a költő nagy szerelmi bánatában. Nem egészen így működik ez! A remény az örök kísérőnk, belőle mindig csordogál valamennyi az ereinkben. Ki ne gondolná azt magában,... de jó is lenne!

Az öröm -ha a fogadására készen élünk- belénk botlik ha akarjuk, ha nem. Érdekes az, hogy ebből nyugodtan adhatunk másoknak, csak gazdagabbak leszünk. Nem véletlen, hogy ennek a gyertyája a rózsaszín.

Pedig a negyedik -amelyik csak egy a lilák közül- értéke talán a legnagyobb és ez a szeretet. Nélküle nincsen hit, remény és öröm, nincs karácsony. Miatta vagyunk most itt. Az együttlét öröme parancsolt bennünket ide az oltár előtt szépen feldíszített fenyőhöz. Látni akarjuk a másikat, szót váltani vele, meghallgatni a felcsendülő éneket, felkészülni lelkünkben az otthonunk ünnepére. Ez hát a szeretet. Még akkor is, ha most titokban könnyeket ejtünk azokért, akik most első alkalommal fognak hiányozni a karácsonyi családi fészekből. Gyorsan felszárítja a cseppeket az az öröm, amit a gyerekek mosolygó szeme sugároz.

Hosszú évek óta megtörténik, lassan hagyománnyá válik a faluban a szentestét megelőző esten jelképesen gyertyát gyújtani és annak fényét és melegét szeretteinkhez elvinni. Településrészi önkormányzatunk tagjai mindig is biztosították ennek feltételeit. És még sok minden mást is tettek környezetünk szépítésére, a lakók összekovácsolására. Mégsem láttam elég szorgoskodót a mi fenyőnk feldíszítésekor, de hiányoznak az új arcok a közös munkáknál is. Élnek közöttünk emberek, akik jelenlétükkel még soha nem tiszteltek meg bennünket egy ilyen szép, közös estén. Jó volna itt velük együtt fölmelegedni!

Ez utóbbi néhány gondolatomban egy szekérre ültettem a hit, remény, öröm és szeretet gyertyáit és úgy csaptam a lovak közé, hogy azok az adventi koszorút állandóan közöttünk hordozzák, ahogyan azt leírja az a gyermek versike, amit a születésnapomra kaptam szép ajándéknak.

Végül Juhász Gyula sorait osztom meg az itt ünneplőkkel és kívánok ezzel mindenkinek fényesen ragyogó karácsonyi ünnepeket!

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Kérem szépen ezt a szívet!

"Zizzenő kis álom"-nak hívtam azt a kisfiút, aki keringési rendellenességgel született, akit hosszú ideig csak a gépek tudtak életben tartani. Sikerült műtétre felerősíteni és a kicsi szívének hibáit javítgatni. Ennek 10-éve és Levente már nem a kisegítő iskolába jár.

Hosszú volt idáig az út és mennyi bukkanót, kátyút rejt még ez az utazás? Leginkább az édesanya tudhatja ezt, akinek hite, féltő szeretete és törődése nélkül nem élne a családban már a remény. De az édesapa, a fiúcska nővérei, de Júlia nagymama is hiszi, hogy eljön a végleges gyógyulás ideje.

A család megkereste azt a helyet, ahol a folyamatos gyógyszeres kezelés mellett lehetőség adódik a "bajjal" született gyermek felnevelésére és teljes gyógyulására. Sajnos nem a szülőhazájukban találták meg ezt. Az elismert helyi klinika iránt érzett bizalom már a terhesség idején elveszett. A három gyermek felnevelése nem könnyű feladat, anyagi összeomláshoz vezethet egy nem várt körülmény. A megoldást az jelentette, hogy a szülők a szakmájuknak megfelelő munkát határainkon túl művelik. Olyan országban élnek és dolgoznak, ahol a tisztességes helytállásért korrekt bérezésben részesülnek. Igazán sajnálom, hogy el kellett hagyniuk Magyarországot! Itthon ma a két szülő hozzávetőlegesen bruttó 700 e. forintot keresne. Ebből nem jutna elegendő vagy a gyógyszerre, vagy  a kenyérre. Sajnálom, hogy ezt az utat kellett választaniuk és tudom, hogy nem cseréltek se szívet, se hazát.

Levente szorgalmasan tanul, okos fiú. Visszafogottan él, nem futkározik a többiekkel. Szót fogad, beszedi a gyógyszereit és félénken vár. Kezeit kinyújtja ölelésre egy beígért új szívecske felé.

Ma olvastam egy kedves karácsonyi történetet. A csupa szív idős ember egy napon csodáknak beillő események tanúja lesz. A történet végén Isten szól hozzá és távozik a műhelyéből hófehér palástban. Jó emberek! Akik meggyőződéssel valljátok, hogy itt él közöttünk, ha meglátjátok, szóljatok hozzá nagy szeretettel. És kérjétek arra, látogassa meg Leventét!

Csongor és Tünde mit szólna?

 Pályázati úton nyerték meg a szükséges forintokat, vagy ügyesen kigazdálkodták azt, nem tudom. Megteremtették a feltételeit annak, hogy a város egyik utcájában a megkopott,  már nehezen olvasható házszámokat a hátukon hordozó táblákat újakra cseréljék.

Pályázatot írtak volna ki, vagy csak úgy megrendelték a munkát, azt sem tudom. Tény az, hogy az új utcanévtáblák kihelyezésre kerültek vakító fehéren, testükön feketékkel. Olyanok, mint a régiek csak a név változott meg úgy, hogy arról előzetesen sem a lakosság, sem az érintett önkormányzat nem tudott.

Az eligazodást segítő táblák hibásan íródtak meg, el is kezdték keresni a felelőst, felelősöket. Gondolom, azóta is nyomozgatnak utána. Ki az, akin valamit is számon lehetne kérni, kik működhettek közre az ügyben, elejétől a végéig?

Valaki megrendelte, valaki elvállalta, valaki kiadta, valaki elkészítette, valaki átvette, valaki átadta, valaki felszerelte, valakik valamiért fizettek. Valaki észrevette, valaki leszedette.

Lehet, hogy az egészből semmi nem igaz, a hír csak csacska kacsa, elferdített politika. És ha nem?

Valamikor régen, az én iskolámban nem fordulhatott elő az, hogy ünnepeinken ne énekeltük volna el Erkel Ferenc dallamaival Kölcsey Ferenc Himnuszát és ugyanazon rendezvény végén Vörösmarty Mihály Szózatát. Egressy Béni muzsikája legalább annyira megfogott bennünket, mint a Himnusz megkomponált zenéje.Tisztelettel adóztunk mindkettőnek. A szövegek tartalma mellett a torkunkból felsóhajtó hangok keltette furcsa érzelmeknek is. 

Lehetek én egy szürke, félművelt ember, ez a két vers mégis bennem kell, hogy éljen első szavától az utolsóig. Könnyen teszi ezt, mert sok évtizeddel ezelőtt voltak tanítók, akik elég mélyen belénk vésték a sorokat. 

Akkor mégis hogyan fordulhat elő az, hogy a Szózat költőjének nevét átkeresztelik és utcanévtáblán komolytalanul megjelentetik? Ennyire nem foglalkozunk már a himnuszainkkal? Ez nem lehet igaz! A napokban hallottam egy hírt, miszerint iskolás gyerekek sokadalma énekelte a magyarok himnuszát egy labdarúgó mérkőzés megkezdése előtt, érzelmi viharokat kavarva a lelátón vigyázzban állók lelkében. Trianon előtti magyar területen történt...igaz.

A hazához való kötődés és az iránta érzett szeretet a reformkor óta még nagyon sok verselő embert megihletett. Lehet, hogy közülük kiemelni bárkit is, nem tisztességes, én bátorkodok azt megtenni:

"S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad-
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!" (József Attila)

"szeretlek, mint hempergő csikók háta a pázsitot,
ölelkezők bőre a csókot - édes tejet a bárány,
friss házasok az ágyat, vének a szél enyhében a napfényt." (Váci Mihály)

"Nincs a Földön más hely, mely gazdagabb nálad.
Hullámzik tengere színarany kalásznak." (Hecz János Sándor)

Az idézeteket folytathatnám, azoknak se vége, se hossza. Meg vagyok arról is győződve, hogy minden magyar ember szíve csücskében ott van az a haza! Akkor mégis hogyan fordulhatott elő Vörös Marty?