"benned a létra"

Amikor kedvem szottyan elmondani valamit, egy-egy szösszenetben megírom azt. A fejemben összegyűjtöm gyorsan az adott témával kapcsolatos ismereteimet. Rendezem azokat, hozzáteszem az újonnan megszületett gondolataimat és gépelni kezdek. Abbahagyom, kiegészítem, átformázom, majd késznek nyilvánítom. A gyakorlatban ez lehet, hogy sokkal egyszerűbb, mint ahogyan most leírtam.

A hónap idusán olyan dolog történt velem, amihez egy szót sem kell toldani. Papírra vetem és közreadom azzal a szándékkal, hogy igaz örömömet megosszam másokkal is.

A nevem napjára kaptam egy díszes borítóval ellátott kemény papírlapot. Hozzá eltérő alakokra kivágott, gondosan kiszínezett rajzokat és írásokat is tartalmazó papíros cetliket. Dolgom az volt, hogy mindegyik darabot a helyére felragasztva egy teljes képet kapjak. Nekiláttam hát, hamar végrehajtottam a kitűzött feladatot. Már a látvány is megfogott. A család tagjai külön-külön köszöntöttek, születésük sorrendjében. Kezdem sorban a legifjabbal, az óramutató járásával megegyező irányban:

     Egy rajz a házamról, ahol szívesen megfordul a "művész". A ház előtt csodás autói helyett az én egyszerű, palackzöld színű kocsim áll.

     Háromtól fél hatig "PAPA" központból elágazón az alkotó a Mama és unokáim szeretetét tolmácsolja. Szól a képzeletében megjelenő és velem összefüggésbe hozható mozzanatokról. Blogos írásaimról, Mozart zenéjéről, magyar népmesékről és régi történetekről. Említést tesz a lakás falain függő tájképekről és arról, hogy most éppen a kerítést pingálom. Leírja egyszerűen, örök érvényű szóval: Szeretlek Papa!

     A következő darabkán lefelé szélesedve, piros szívecskék ölelésében egy versikét olvashatok:

Ajándék, névnap, boldogság, öröm.

Egész nap a fejem ezen töröm:

Mi legyen az ajándékod Papa,

Egy nagy ölelés a karjaidba!

Sokáig élj és maradj velünk.

Papa, mi nagyon-nagyon szeretünk!

Rímekkel díszített hatsorosát óriás szívvel tetézi, puszijával hangszerek húrjait pengeti.

     Kilenc órától most csak nekem szól ez a dal. Rozéval töltött poharak csendülnek és hívnak ünnepi koccintásra.

     A nap végére és a holnap kezdetére Weöres Sándor versét kaptam. Szembe fordított tükrök.

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkodni, cselekedni, hogy

mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Majd folytatódik szabadon: Tükröm vagy s én tükröd vagyok. Egymás szeretetét visszasugározva meglátjuk a végtelent.

A hat részlet tartalma, tojásdad alakú keretben, a középre helyezett, színeikben pompázó nagybetűkben fejeződik ki, mint torta tetején a hab! És amikor az összeragasztott nagy képet elérzékenyülve nézegetem, az asztalon még ott virít vázácskájában egy csokornyi pipitér.

A szabadság vándora

A falu főutcáját gondosan alakított vadgesztenye fák díszítették. Jutott belőle kettő is a szülőházam elé. Tavaszonként a virágjai alkotta koszorúk széppé varázsolták nemcsak az utat és járdát, de elpirulni késztették még a házak ablakaiba helyezett cserepeseket is. Nyáron megszűrte a nap tűző sugarait és félárnyékába megszelídítve engedte be  a pajkos szellőt, hogy az felborzolhassa az arra sétáló lányok üstökét. Ősszel lepotyogott tüskés gyümölcse és a felrepedt héj mögül fűre dobbant a fénylő barna gyermekjáték. Ezután nem maradt más, csak a megfáradt, vaskos levelek seprése, a takarítás.

A tél dermesztő hidegét váró csupasz ágak között feltűnik az új fészek, ha azt egyáltalán annak lehet nevezni. Ez a tákolmány az otthona a nemrég ide költözött vadgalambnak. Mi gyerekek hívtuk így a balkáni gerlét. Gyakran hallottam, hogyan búg, turbékol a fán, burukkol, ha olyan nagyon szerelmes. A gyógynövényeket vállára vetett zsákban gyűjtögető Pali bácsi azt mondta egyszer, hogy ezek a galambok Rodostóból repültek ide hozzánk és az énekük néha azért hallik szomorúnak, mert a szabadságharcos Rákóczi Ferenc üzenetét hordozzák a szívükben. Pali bácsit ma bizton füvesembernek hívnánk, aki a gyógyteák tudora, aki a növénykék kitartó szedegetésével a betevő falatját tette az asztalára. Amikor nekünk nebulóknak ezt mesélte, sokdioptriás szemüvegén keresztül kacsintott ránk és felmutatott az utcánk névtáblájára, ahol a nemzetünk függetlenségéért harcoló fejedelem nevét olvashattuk.

Sok éve annak, hogy nem hallom a gerlemadár gyermekkori emlékeket felidéző hangját. Elköltöztem, otthagytam a vadgesztenye fákat. Belőlük kettőt azért ültettem az erdő szélére, kertem szomszédságába. Tavasszal, ha kitekintek az ablakomon, azok nekem dicsekszenek fürtös virágokkal. Tényleg csak az a seszínű, cifraságoktól mentes galamb hiányzik onnan.

Hozzánk a kelő nap irányából érkeztek még a két világháború között. A gerlicék gyors terjeszkedését az emberek is segítették. Kontinensünk délkeleti csücskétől mára messze szálltak, világmadarakká váltak. Vajon mindenütt ugyanazt hirdetik és az emberek őket ezért szeretik? A mi Rákóczink szabadságvágyát, szellemünk függetlenségét, lelkünk tisztaságát? Vagy mindezt csak én képzelem szertelen?

Megjött a nyár, már nem hűvösek az éjszakák, nyitott ablaknál alszom. Jó esélyem van arra, hogy a kora-hajnalban felcsendülő madár-zenét meghallgassam. Nem tudom melyikük a karmester, de lélegzetelállítóan jól csinálja. Egyik hajnalon, pirkadat körül leintette a zenekart, hogy szóhoz juttasson egy új muzsikust. Az pedig fogta a hangszerét és egyféle erdei hangverseny nyitányaként rázendített. Tárogatóján mélyebb fekvésű hangokat szólaltatott meg ötöt, megegyezőt, negyedeket a  harmadik után hosszabb szünettel. Ezt megismételte még négyszer, majd a karmester felé fordulva jelt adott köszönetének kifejezésére. A felcsendülő zenét már újra a madarak teljes csapata varázsolta elém.

Azóta többször is hallom a tárogatót, nappal is. Ráadásul megszólal rádióban a régen hallott Kacsóh nóta, a Rákóczi megtérése is.

"Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár,

Szebb ott az álom, szebben dalol a madár."

Elhozta volna a vadmadár a megbékélést, a hőn áhított szabadságot? Már éppen ideje! Mert a világon nincs még olyan nép, amelyik ezeket tisztán birtokolná. Az arra csak törekvőket is derékba törték, eltiporták. Az én évtizedeim porszemek csupán, mégis volt benne esély egy szabadabb világra. Ám az -ahogyan ma divatosan mondják- nem jött be. Feltehetően fura elképzeléseim vannak a szabadságról, vagy túl egyszerűek és tiszták. Való-igaz, ha definiálnom kellene, a megoldást az állatvilág falkáiban keresgetném.

Te visszatérő gerlemadár, szabadság vándora!
Bármi közöd is legyen ehhez a szabadsághoz, repüld  körbe és hirdesd! Nem olyan nagy ez a kilencvenháromezer négyzetkilométer.