Ez mégsem Európa

    Trágár megjegyzéseit önmagának tetsző stílusával kísérli meg elfogadtatni. Úgy beszél, ahogy azt a legfüstösebb büdös kocsmában teszik rossz leheletű, illuminált alakok. Minden bizonnyal egy alantas gondolkodású valakiről lehet szó.

De nem! Ez az ember egy tanult fiatal, ha diplomáját kicsit megkésve is szerezte. Ott ül Európa közepén, Brüsszelben, a parlamentben. Magyarországot képviseli. Nekem ugyan nem tetszik, de engem is. Hát viselkedjen tisztességgel! Igazítsa el már valaki!

Aki szól neki, az hívja fel a régi és az új közéleti szereplők figyelmét is arra, hogy a másik - építő kritika helyetti - pocskondiázása nemcsak elégtelen bizonyítvány kiállítását jelenti önmagukról, de környezetüknek, végső soron hazánknak a lejáratását is. Az ilyen emberek húzzák össze magukat, egészen laposra, taposhatósra, ha már szégyenkezni képtelenek.

A természet nem így akarja, mégis milyen kedves ez a békés egymás mellett élés. Ne restellje a kutyustól, a cicától és az egérkétől ezt megtanulni egyetlen fröcsögő szájú közszereplő, képviselő sem!

Kirakatban a jó szerencse

    A Komlói Kirakat legutóbbi számában talán fizetett hirdetésként megírt sorokként olvashattam az MSZP Komlói Szervezete tollából. Igazán szép az lett volna, ha a "Mivel foglalkozik a FIDESZ frakció" című - kritikának szánt - írás a kirakat közéleti mellékletében, a Jószerencsét-ben jelenhetett volna meg, mintegy igazolva a kiadvány hirdetett közéletiségének valódiságát.

   Volt egyszer egy Mecseki Bányász, amely hosszú évtizedeken keresztül igyekezett a lehetőségeihez képest valóságos képet festeni városunkról. Követte azt a Komlói Újság, ám az érdekes módon - a húsz év óta folyamatosan hirdetett pozitív irányú társadalmi változások ellenére - olyan rózsaszín képeket festő tükröt tartott a kezében, amely nem tette lehetővé a közösségen belüli hiteles tájékoztatást. Ez zsugorodott most tovább egy hirdetéseket kürtölő összeállításban havonta két alkalommal olvasható mellékletté. Közéleti jelzőt kapott és térségi teret. Az egyiknek nem felel meg még jóindulattal sem, a másikhoz meg a helyi sajtónak ilyen terjedelem mellett ugyan mi köze? Megfelelni akarás és nyűg ez így, pénz kiadása kétes érték megszerzésére.

Tételezzük fel, hogy a Kirakat mindezért kér három milliót úgy, hogy az anyag összeállítását mások végzik. Az eddigi tartalom alapján remélhetően ez utóbbiért senki nem kap egy fillért sem. Kellene akkor mondjuk még másfél millió forint és egy szakember, aki újságot - a szó igazi értelmében - tud készíteni. Én ismerek ilyet. Lehet, hogy erről a megoldásról a spórolás jegyében mondott le egy önkormányzat? Vagy ha a témát nem tárgyalta, akkor a polgármester, vagy alpolgármester, vagy főjegyző, vagy aljegyző, vagy mit tudom én kihez tartozik ma egy ilyen fontos terület? Akár egy túlfizetett személy bérének mérséklése pénzügyi megoldást eredményezhetne, de megoldás lehetne anyagi áldozatokkal járó, indokolás nélküli személycserék kerülése is.

Távol áll tőlem, hogy a mai melléklet készítésében közreműködőket egyetlen rossz szóval is illessem. Én helyette szabad sajtót szeretnék olvasni a városom életéről, ügyes-bajos dolgairól, az emberekről, panaszaikról és örömeikről. Kisebb településeknek már van ilyen lehetőségük, nekünk meg már nincsen. Lehet, hogy ezért is fogy vészesen a már csak huszonhatezer?

    Az igaz sajtó feladata a közösségen belüli tájékozódás és közösségvállalás segítése. Ennek eszközei messze túllépnek a közélet hírein. A feladat teljesülése a közösség fejlődését eredményezi és ez sokkal többet ér a gazdaság növekedésénél, annál sokkal fontosabb. A döntést hozó, vagy hozók ezzel nincsenek tisztában, vagy egyszerűen nem érdekli őket.Az egyik rossz, a másik meg sokkal rosszabb. Ezért hát azt remélem, hogy tudatlanság szüleménye a mai "médiánk".

Imre (Isten nyugosztalja), az újságírás egykori felelős helyi művelője, ha látná ezt a mai helyzetet, hirtelen szóhoz se tudna jutni, de jó tanácsát hamar kibökné: "Gyerekek! Ne angyalok, ne is ördögök, emberek legyetek, ez a legnemesebb!" Majd egy régi, őszinte tartalmú "Jószerencsét" köszönéssel búcsúzna.

Ha még szívod is

    1969. november 10-én segédasszisztensként beléptem a gümőkor ellen harcolók elég népes táborába. A munka melletti kétéves szakképzés ideje alatt gyakorlat megszerzése céljából jártam Budapesten a János Kórházban, Pécs több klinikáján, de legszívesebben a dombóvári kórházban sajátítottam el a röntgen asszisztensi szakma fogásait. Itt dolgozott ugyanis több osztálytársam is, Ági, Erzsi, Zsuzsa, mind aranyos csajok. Szerettem őket ártatlan hülyeségeikkel együtt és ők is engem. A főorvossal együtt kitaláltunk olyan vizsgálati megoldásokat is, amelyek átlépték a röntgen technikánk korlátait. A doki szerette volna, ha a suli után nála folytatom a munkát, ígért is vezető asszisztensi beosztást és 2200 Ft. fizetést. Ez jóval meghaladta Sásdon a Járási Tanács TBC-s. Beteggondozó Intézetében bérként kapott havi 1000. Ft-ot, ami mellé járt még 30 % veszélyességi pótlék, mégis a faluban maradtam 1972. augusztus 31-ig asszisztens II. beosztásban. Mert hát ez lett belőlem a sikeres vizsga után. A II-es Belgyógyászati Klinikán az adjunktus tüdő felvételek készítését határozta meg és mosolyogva hagyott magára a beteggel. És az öltözőből kilépett egy alacsony, talán 150 kg-os asszony. Kicsit meglepődtem, de az asszony is. Jó mas-értéket beállítva közösen oldottuk meg eredményesen a házi feladatomat, sikerült jó minőségben oldal irányú felvételt készíteni a tüdőről és három rétegben bemutatni a hilusokat. Meg is lettem dicsérve.

Szerettem ezt a munkát. Láttam, hogyan sikerül elkapni egy-egy új morbus hungaricust, milyen lelkiismeretesen kerül gondozásba a beteg és az ő környezete, hogy a beteget milyen szakszerű gyógyító munka után küldi vissza a "C" Osztály a szeretteihez. Igaz, azt is láttam, hogy időset és fiatalt válogatás nélkül kíméletlen precizitással hogyan ragadja magával a rák és adja át őket az enyhet hozó halálnak.

     A "magyar betegség" nevet a TBC igazán csak a XIX. század végétől érdemelte ki, jóval korábban egy orvos a császári tisztek sorát tizedelő tífusz miatt szólt a morbus hungaricusról.

A szegénység az, ami miatt ma újra emelkedik a tbc-s megbetegedések száma. Az életkörülmények romlása miatt most, a XXI. század elején nemcsak a tető, de a betevő falat is hiányzik sok ezrek feje fölött, százezrek szája elől.

    A TBC Elleni Világnap alkalmából biztosan szólnak az egészséges életmódról. És akik tehetnek, tesznek is érte?

Én ötletként csak annyit mondok, hogy holnaptól senki ne töltse tovább a dohánygyárak tulajdonosainak zsebét, mert a dohányzás testvére a ráknak, unokaöccse a tbc-nek. Az így megspórolt pénz talán újra rózsaszínűvé varázsolhatja a tüdőnket és meleg ebédet tehet minden gyermekünk asztalára.

A rend hiánya

    A parlamentünk egy munkahely, nem is akármilyen. Az ott dolgozni kívánó rendesen megmérettetik. Miután a jelentkezési lapját beadja, százezrek hallgatják meg kíváncsian, vajon alkalmas lesz-e feladatának ellátására. El is mond hát magáról és az őt támogató szervezetről annyi szépet és jót, amennyit csak meg tud fizetni, amennyi igazából nem is létezik. Ígér fűt és fát. Szól biztatóan, kánaán lesz itt az élet, ha ti rám szavaztok, majd rendet teszek én, jól figyeljetek és így tovább.

Jön egy csendes nap és estére - ha kell éjszakába nyúlóan - a felvételi kérelmek elbírálásának eredményeit kihirdetik. Lökdösődés, bökdösés, pozíció-harc, helyfoglalás és a székek megtelnek. Egy kis ismerkedés,helyismeret, próba gombnyomás, hol az igen és hol van a nem. Rendben is van, azt úgyis közlik, mikor érjen és melyikhez az ujj. Jöhet az eskü, a négyéves beton.

     Mi történt? Széksorok üresen ásítoznak, gazdáik feneke ma nem is illette az ülőkéket. Ennyire el lennének foglalva? Mi mást is csinálhat egy képviselő, amikor a házban alaptörvény megalkotásáról van szó? Talán dohányzó helyet keres néhány metró megállónyira, talán épp egy bizottságban dolgozik olyan ügyön, ami alkotmánynál fontosabb, talán csak kávézik és beszélget egy csendes sarokban.

Ám az is előfordulhat, hogy ma nem is blokkolt, mert fontosabb ügyben házon kívül jár el. Elugrik Gödöllőre adós ügyekben véleményt nyilvánítani eus értekezésen, vagy otthon marad sürgőssé vált polgármesteri elképzeléseit megvalósítani. Ügyes polihisztor ő, mindenre képes, egy embernyi dolgot három helyett is végez.

Azt tehet, amit akar, nem hiányzik senkinek, csak a választópolgárainak.

Már a preambulum miatt is érdemes megcsinálni, szól a szónok és gunyoros hangon gyalázza a hiányzó ellenzéket. Elfelejtette, hogy korábban ő is engedély nélkül hiányzott a számára fenntartott székről.

    Véleményem szerint - az alkotmány jelentőségét megerősítve - a tisztelt házban minden képviselőnek minden ülésen kötelező a megjelenés és az alkotó együttműködés, mert ez és a választókörzete az ő szolgálati helye. Ez a szolgálat nemes, egész embert megkövetelő, nem férhet bele semmi más.

Pénzbüntetést kapott néhány képviselő, mert duplán is felvett egyféle járandóságot. Jóhiszeműség ez, vagy csalás? Mindenesetre ezért munkahelyekről embereket elbocsájtanak. Gyakori távollétük miatt a képviselő polgármesterek nem dolgozzák le a törvényes munkaidejüket. Az igaztalanul magas munkabérüket gondolkodás és szemrebbenés nélkül mégis felveszik. Pofátlanság ez, vagy annál már több?

A hiányzókkal szemben illene azért valami retorziót alkalmazni. Bevezetném, vagy visszahoznám azt a régi kiküldetési díjas rendszert. Az ülésen részt nem vevő arra a napra összesen 31 Ft. napidíjat kapna. Büntetését megtetézném azzal, hogy egy hónapig nem használhatná a parlamenti büfét és étkezdét. No nem azért, hogy bélebűzhödt legyen. Az otthonról hozott zsíros kenyér után pedig kötelezően ő takarítana.

    Régen is sok baj volt a parlamenti munkásokkal, de tőlük nem is vártunk el semmit!

Hétköznap is együtt ünnepelni

    Kibillent egyensúlyi helyzetéből a föld. Sziget lépett egyet az óceán tengerében. Szökőár. Négyezer halott, nyolcezer eltűnt személy? Mi pedig zavartalanul ünnepelünk. Megemlékezünk a hazánk földjét megrengető 1848-as forradalomról és szabadságharcról.

Miniszterelnökünk elmondja a legfelső lépcsőről lenézve, hogy csak szabad emberek alkotnak szabad társadalmat, ezért fel kell szabadítani magunkat hibáink és bűneink alól. Hogy is van ez? Mi az, hogy minden magyar tartozik minden magyarnak és minden magyarnak ki kell állni minden magyarért és az országért? Amit mond az nem marhaság, de rendesen hatásvadász szöveg. Napokig vitázhatunk a mondatain közös nevezőben reménykedve.

Beszélhetett volna a miniszterelnök egy kicsit a szabadság nevelőszülőjéről, a hazaszeretetről is. Nemrég bátyám írását olvastam erről a lelket bizsergető emberi érzésről. Szép és nemes gondolatok sorát intelemnek szánta kamasz unokájának. No, én nem nagy dolgokra gondolok, csak szöcskékre, szelíd tanyákra, szöllőkre és sírokra. És még egy sor kicsire, amikre talán a költő se gondolt: egy mosolyra, egy köszönésre, egy meghallgatásra vagy egy kézfogásra. Kicsit nagyobbakra, az egymás megértésére és segítésére, tiszteletre és szeretetre. Nagyobbakra,egyenlő esélyekre, létbiztonságra, egészséges életre, munkahelyre és családra .

Ám ezekről nem beszélt, pedig kormánya sokat tehet a szabadságért, feltételeinek megteremtéséért. Így marad nekem az, hogy törhessem a fejem, hogyan szabadíthatnám fel magam a hibáim és a bűneim alól. A hibáimmal régtől együtt élek, mi a fene baja van velük a miniszterelnöknek, hagyjon engem békén. Jó, megkísérlem azokat valamelyest csökkenteni. A bűneimmel azonban baj van, mert a legjobb tudomásom szerint azok nincsenek.

Akkor már csak az a dolgom, hogy kiálljak minden magyarért és az országért.

Minden igaz magyarért kiállok, ahányan csak vannak! Az országért az életemmel már - úgy-ahogy - kiálltam.

     Nem tartozok és nem is vagyok adósa senkinek!

Olyan szeretnék hát lenni, mint akármelyik, a szabadon száguldozó ménesben! Hétköznap is mindenkivel együtt ünnepelni, a földet a helyére visszalökni, a természettel alázatban élni.

Madár a fiókának

   A nagyteremben három generáció ült együtt. Nagyapák és fiaik, unokák, fiúk és lányok vegyesen. Rajtuk díszelgő egyenruha. A zenekar tagjai az előbb még a szertár előtt fújták a vendégeket fogadó indulókat, most a hangszerük súlyától függő frissességgel felérkeztek a másodikra és újból játékra készülődtek.

    Vasárnap a határhoz közeli horvát kisváros önkéntes tűzoltóságának közgyűlésére voltunk hivatalosak. Olyan hely ez, ahol 124-éve csupán szeretetből vigyázzák az emberek életét, biztonságát és javaikat. Nem először vagyok itt, ismerem a forgatókönyvet. A nemzeti himnusz után a köszöntők, a beszámolók és tervezések jönnek szépen, sorban. Minden évben ott ül az aktuális polgármester, vagy alpolgármester, most mindketten megjelentek. Ez ott megbecsülésről árulkodik. Az elhangzó mondatok a gondokról is árulkodnak, belőlük számos a közös a mi tűzoltóink megoldásra váró kérdéseivel.

Néhány jó szót szólni nem esett nehezemre, mivel többjüket személyesen is ismerem. Hét percre sikeredett tolmácsolással együtt minden részterületet érintően. Legalább ennyi idő el is várt.

Kötetlen beszélgetés és ebéd a folytatás. Hideg sültek krumplisalátával. Ez utóbbi önmagában is remekmű lehetett volna, ám ott volt még a kenyér is. Frissen, foszlósan, illatosan kellette magát a kosárkában. Kísérleti paleo étkezési rendemnek megfelelően kevés salátával sok húst faltam be kenyér nélkül.

    A terem sarkában már készülődtek a zenészek. Bőgő, gitár, harmonika és hegedű. A mi műdalainknak megfelelő nóták hosszú sora következett eltérő ritmussal, megegyező tartalommal. Valami azonban egészen másképpen történt. Az idősebbekkel és öregekkel a tini fiatalok felszabadultan, mosolyogva együtt énekeltek. Jóleső irigységgel hallgattam őket újra.

"Egy fészekben öt fióka összebújnak édesen.

Messze,messze szól a nóta: Mindjárt, mindjárt érkezem!" (Benedek Elek)

    Így van ez, ha a madár a fiókának beénekeli a dallamot. Mert honnan is tudna csiripelni a tökös veréb, vagy majd' emberi hangon megszólalni a pacsirta?