Diófáim

A kis falu temetőjének zavartalan megközelítésére szilárd burkolatot kapott az egykori horhos meredek szakasza. A földmunkák során arra is odafigyeltek, hogy a ravatalozó előtt jókora vízszintes felületet alakítsanak ki a halottat búcsúztató emberek számára. Majd ezt a területet egy rézsűvel összekötötték a keleti irányba felfelé tartó földes úttal. Amikor a friss töltés kissé megroggyant, gondoltam egyet, hogy a további csúszását megakadályozom.

A közelben levő telkemről kiszabadítottam az engedély nélkül felcseperedni készülő diófa csemetéket és a gyökerecskék megigazítása után, vízzel telt vödörben átvittem azokat a temetőhöz. Nyolc darab volt, kimértem hát a helyüket úgy, hogy a szakaszon a kis fák egyforma távolságra helyezkedjenek el. Fogtam az ásót, a még laza föld könnyen szót fogadott a szerszám élének. Az ültetés már gyorsan ment, a munkát csak a nagyobb mennyiségű víz hordása jelentette. Néhányszor még megöntöztem a kihajtani készülő növénykéket és kíváncsian vártam a levelecskék napfényre bújását. Még az első fűkaszálás előtt a törzsek mellé kis karókat ütöttem le figyelemkeltés, illetve védelem céljából. Az évek során mégis megsérültek,  jól látható ez a kerítéshez legközelebb álló kettőn.

Tavaly már láttam a diók árnyékába húzódó embereket és ez már túljutott az ültetés célján, örültem is a látványnak. Még fontosabbá vált tehát a damilos emberek ügyessége, odafigyelése.

Egy fiatalember által alapított csoport az ENSZ közreműködésével ezidáig 14 milliárd fát ültetett több mint 130 országban. Terveik szerint ezermilliárdig szeretnének eljutni. Én a nyolcnál sokkal többnek örülhettem már életemben, most még előnyben vagyok De mi lesz azokkal, akik életükben még egyetlen fát sem ültettek el? Elkezdeni soha nem késő! És ha nem is akarják az ásó nyelét megmarkolni? Akkor éppen itt az ideje, hogy arra őket megtanítsuk.

Il Silenzio

Született egy dal az 1960-as évek közepén, Nini Rosso trombitajátékos és Guglielmo Brezza zeneszerző alkották meg és tették világhíressé. Katonai díszes temetés, vagy esti takarodó szólaltatták meg a hangjait. Azután elterjedt és mindenhol felcsendült, ahol azt kívánták, hogy a csend beszéljen. Rövid a szövege, mindössze három mondat, három röpke gondolat: Jó éjszakát szerelmem, álmaimban látlak, oly messze vagy.

Melyikünk ne hallotta volna már a trombita panaszosan síró hívását? Legyünk bárhol is, ha felcsendül a dallam, megszűnik a beszéd, megáll az idő és kavarogni kezd bennünk valami. Kínlódsz, szenvedsz, vagy szenvedélyesen szeretsz. És e tág határok között utazol egészen addig, amíg a trombitás tüdeje meg nem pihen, visszacseppentve téged a valóságba.

Kedves ismerősöm és barátom óvodás gyermekek között kezdte el szolgálatát. A hely többször is megváltozott, de a 3-6-éves apróságok színes társasága egészen a nyugállományba vonulásáig melengette a szívét. Többször is meggyőződhettem arról, milyen játékosan oktatja a körülötte szaladgáló tündérkéket a szépre és jóra. Láthattam munka közben, ahogyan sötét hajú kislánnyá változik és okos felnőttekké varázsolja a fehér köpenye körül táncolókat.

Amikor eljött az ideje, nehéz szívvel vált meg az óvodájától. Talán attól is tartott, hogy a sok-sok száz gyermek és azok családjai emlékképe elhalványodik, köddé válik. Félhetett is ettől, amikor a jól ismert bányászok csapata a pincesorra hívta meg egy ünnepi vacsorára. Ám az invitálás célja nemcsak a búcsú a befogadás is volt. A jelenlevők -akiket gyermekként, szülőkként jól ismert- célja egyféle nyugdíjas búcsúztató és a szeretet kinyilvánítása, jövőbeni ígérete volt. A kondérban rotyogott a pörkölt, hozzá köretnek a ropogósan friss kenyér. Emlékeket idéztek fel, néha nagyokat sóhajtottak, máskor jóízűt nevettek. A helyben készült borok felszabadították a kedves társaságot a napi gondjaik terhe alól, jól érezték magukat.

A vacsora után elköszöntek az óvónőtől, apró ajándékokat nyújtottak át őszinte tisztelettel és megbecsüléssel. Szeretetüket azzal igazolták, hogy a pincék bármelyikébe állandó szabad bejárást ígértek neki és ezt komolyan is gondolták. Nem hiszem, hogy egy embernek kell ennél nagyobb elismerés, ajándék. Létezik-e egyáltalán valami más, több, ami a lelket igazán felkavaró?

Beesteledett. A nap álomra hajtotta fejét, sugaraival búcsút intett a szőlőhegynek. A csapat tagjai lassan szedelőzködni kezdtek és akkor hirtelen előlépett a köszöntők egyike, trombitáját a szájához emelte és megszólalt a csend. A legutolsó hanggal együtt tűnt el az utolsó fénysugár és átadta helyét a némaságnak. Ekkor hirtelen, a túlsó domboldalról -mint egy messziről érkező visszhang- újra trombitaszó zendült és visszaköszönt az Il Silenzio. Csak kevesek tervezett meglepetése volt ez az ismétlés, a társaság hosszú ideig nem is nagyon tudott, nem is akart szabadulni a megtisztulás élményétől. Én nem voltam ott, de biztos vagyok abban hogy könnybe lábadtak a szemek. Az ünnepelt óvónő arcán pedig szép csendesen peregtek lefelé a cseppek. Így lehetett, ha most -jóval túl a nyolcvanon- ezt az élményét megosztotta velem.

Ölelés

Amikor elfutottak már feletted az évek, egyre gyakrabban látogatod meg az orvosodat, aki különösebb kérdezések nélkül is felírhatja  a gyógyszereket, javasolhatja a vény nélkül is beváltható vitaminokat és étrend kiegészítőket. Ha nem vagy elég óvatos, hamar megtelik otthonodban egy fiók a pirulákkal. Ahogy múlik az idő, úgy sokasodik a kemikália. Megismered azokat, pakolgatod, rendszerezed és hozzászoksz az állandó fogyasztásukhoz. Mindehhez társul az ételek és italok válogatása az éppen meghirdetettek közül. Ahogyan a gyógyszeripar, úgy az élelmiszer kereskedelem is folyamatosan telepíti a csapdáit, amelyekbe hajlamosak vagyunk belelépni.

Mindenevő vagyok, az étrendem ennek megfelelően változatos. Meglevő bajaimra igen korlátolt mennyiségben nyelek le tablettákat, számukat is magam határozom meg. Tudom, hogy ez nem egy követendő magatartás, de enyém a felelősség is! Egyébként is jó, ha nem mindig viselkedsz a korodnak megfelelően. Ismerek viszont egy speciális gyógyszert, amelyikben minden -valaha is szükségessé váló- benne van. A patikák polcairól nem emelhető le, a kereskedelmi forgalomban sehol nem kapható. Benned van ez a gyógyír, bármennyit is fogyaszthatsz, nem jönnek a kellemetlen mellékhatások. A legtökéletesebb orvosság az életünk legfontosabb kellékeivel. Belőle merítheted az erőt, gyengédséget, a hitet, bizalmat és a szeretetet, mindent a kimondhatókon túl is. Nagy kár, hogy nem erre tanítjuk meg elsőként a gyermekeinket.

Az ölelés az! Ha megtanulod, tudni fogod, kiért dobog a szíved, ha gyakorlod, ő is érezni fogja. Az ölelés egy téged féltő, rád szeretettel vigyázó búvóhely. Ételed az és italod, társad és életed.

Az ember fantasztikus erő birtokában él, érinthet! Ölelő karjai mellett ott vannak simogató kezei. Képes arra is, hogy a szemeivel cirógasson. Nem beszélve ajkáról, a lelket is elrabolóról. S mindezeket a fül a zajok között is meghallva, szeretetre készteti a szívet.

Mennyire egyszerű is ez! Kitaláltuk már a világnapját. Július első szombatjára a Nemzeti Ölelés napját. Hát nem egy butaság ez, ahelyett, hogy minden nap gyakorolnánk?

Most pedig ha elolvastad, azonnal tedd meg! 

Válogatottan szép nevek

Unokabátyám jóvoltából megismerhettem Édesapám családfáját egészen az 1690-évben kihajtott ágáig. Adósa nem vagyok már  magamnak, mert Édesanyám őseit is beloptam az írásaim közé. A megismerés mélysége nem egyforma, teljes képet festeni róluk nem tudok. Ezek a hiányos -nem elég messzire visszanyúló- családfák is jelenthetnek értéket azoknak, akik szeretettel fogják a kezükbe. Mégiscsak egy lehetőség  az érdeklődő későbbi generációk számára az őseik megismerésére. A szándékom csupán ennek megsegítése.

Wagner nagyapám földbérlő volt. Jól gazdálkodott, erre nevelte a gyermekeit is. Felsőmindszent-i, Varga-i és Péccsel határos földeket bérelt. Szőlőt termesztett, borait szekérsorral fuvarozta Ausztriába. Kisgyula (ma Belvárdgyula), Pécs, Magyarlukafa adtak életteret a családnak. Amikor ez utóbbi Zselic-i falucskában jártam, nagypapám nevét nagy tisztelettel ejtették ki szájukon az idősebbek. Az 1940-es évek második felében a jómódú családot minden vagyonuktól megfosztotta a történelem. Misi bátyámnál nyaraltam Pécsett kisgyermek koromban, szerény körülmények között gazdálkodhatott. Mária a keresztmamám Bonyhádon fogadott bennünket, keresztgyermekeit és nyaranta a legfinomabb rakott palacsintát készítette el. Józsi bátyám Drávafokon élt az erdő, a természet szerelmeseként. Ernő bátyám sokáig lakott nálunk, lovakat -Játék-Juci- tartott és más jószágokat is nevelt. Béla bátyám a nagyüzemi mezőgazdaságban találta meg a helyét.

Horell dédapám igencsak gazdag ember volt. Katalin asszonya nyolc gyermeket nevelt fel, csak lányokat. Teréz, Ágnes, Anna, Regina, Katalin, Rozália, Erzsébet, Mária. Szült fiúgyermekeket is, akik csecsemő korukban meghaltak. Érdességként, kimagasló édesanyai teljesítményként írok a sok leányról. Ugyanakkor sajnálom egy kicsit dédapámat, a kisfiúk hiánya miatt. Most értem meg igazán édesapám büszkeségét gyermekei számát és nemét illetően.

Apai ágon a legidősebb Jacobus, Eisfeld-i takácsmesterből a dárdai uradalom jobbágya lesz. Utódai kis kerülőkkel Sásdra kerülnek, ahol édesapám is megszületik. A nagypapa borbély-felcser. Törő Katalinnal kötött házasságából született fiúk neve Dezső és Gyula. Dezső külföldön talál munkát fodrászként, élete végéig ott is marad Svájcban. Mindkét gyermek édesapjukkal együtt az I. világháború katonája. Gyula betegen érkezik haza, tüdőgyulladásban Budapesten hal meg. Törő nagymama szül még három gyermeket (Mária, Margit Paula, Antal), akiket csecsemő korukban sorra elveszít. Fiatalon követi őket 1900. október 6-án. A második nagymamám Horváth Rozália. Elsőszülöttje Lajos, az édesapám. Mint rangidős, az elaggott szüleit pótlandó, hét évet dolgozik külföldön élő testvérei mellett.  Így segíti az otthoni fiatalok eligazodását az életükben. (Antal öccse is Svájcban kereste és találta meg boldogulását.) Hazaérkezése után a faluban üzletet nyit, hentes-mészárosként dolgozik. Géza nagybátyámban egy nagy szeretetreméltó embert ismerhettem meg. Családjáért kemény fizikai munkával végig dolgozta az életét. Matild néném kislányával és férjével a főváros bombázásakor vesztette életét. Rudolf bátyám szovjet területen, a Don folyónál egy gránát felrobbanásakor örök nyugovóra tért. Ilona nagynénémet mindig csak dolgozni láttam, hat gyermekét szolgálta fáradhatatlanul.   

Mindkét ágon, többségében német eredetű nevek találhatók. A magyarországi németek német ajkú magyarokká váltak. Közülük akiket ismertem és akikről hallottam, szerény, dolgos emberek voltak. Biztos vagyok abban, hogy eleim magyarnak érezték magukat, szerették Kárpát medencének ezt a -alakját és nagyságát gyakran változtató- gyöngyszemét.

Édesanyám ágát csak egy rajzos ábrával mutattam be. Éppen ezért ehhez az íráshoz mindkét szülőm családi fényképeit mellékeltem.

Amikor ezt a sok személyi adatot egy oldalnyira sűrítettem, jóleső érzéssel olvasgattam a keresztneveket. Megtoldottam a testvéreimmel, mit mondjak, nagyon tetszettek! Felsorolom azokat az ábécé sorrendjében, nagyszülőktől kezdődően és kiegészítem a listát az én családoméval:

Anita, Antal, Ágnes, Bálint, Béla, Dezső, Emese, Ernő, Eszter, Erzsébet, Gábor, Gabriella, Gyula, Ilona, Janka, Jenő, József, Kata, Klára, Lajos, Levente, Liza, Magdolna, Margit, Mária, Matild, Mihály, Orsolya, Róza, Rudolf, Tibor, Veronika és folytathatnám a családfák ágain elhelyezkedőkkel...

Válogatottan szép nevek, nekem legalább!

És ez a szél, ha beszél a fákkal,

Az ifjúkor három kilométere a szőlőbe, vagy a gyümölcsösbe gyakran késztetett gyaloglásra, mért idejű futásra. Felnőttem és ez a rendszeres mozgás elmaradt, ellustultam. Ritkán adatott meg nekem az, hogy kiránduló csoporttal részt vehessek természetjáró sétákon. Nem kerestem őket, nem csatlakoztam hozzájuk, majd ha nyugdíjas leszek, effélén gondolkodtam.  Az a szerencsém, hogy elég sok olyan embert ismerek, akik rendszeresen túra-cipőt húznak a lábukra és bebarangolják szűkebb hazájuk ismert és felfedezésre váró tájait, Tudják, hogy nem tarthatok velük, fotóznak hát szaporán és a felvételeket nézegetve úgy érezhetem, magam is velük töltöttem el az időmet néhány kilométeren. Köszönettel tartozok ezért leginkább Zsúnak, Katalinnak.

Mecsekfalun a fiatalok rendszeresen látogatták meg a Mecsek lágy dombokká simuló lankáit. Leginkább a Nagyfát keresték fel. Talán nem is dombtető fogta meg őket a szépséges panorámájával, nem is az egyedül egekbe magasló fa, inkább a megszokott baráti közösség.

Közülük az egyik fiú olyannyira szerette a helyet, hogy azt -otthonának képzelve- gyakrabban, egymagában is meglátogatta. Mondják, hogy ott panaszolta el bánatát, ott fogalmazhatta meg kívánságait.

A halál nagyon fiatalt ragadott magával, a barátai ezt nem is érthették meg. Néhány évvel a temetése után kirándulást szerveztek a kedvenc fájához azért, hogy végre elengedjék Őt. Az óriás törzs körül egyikük verset mondott:

Szakadék

Pajtások, Titeket megcsaltalak,
és magamban jöttem ide gyakran.
Ne bántsatok érte, kamaszkori
szárnyak és emlékek vannak most itt.
És vágy segített, hogy veletek még
titokban órákat töltsek el én.

Madár dalol szívszorítón, ékes,
s szól faágak szélfútta beszéde:
Itt fáj, itt nagyon fáj, jaj, nagyon fáj.
Magamtól kérdezem, félek? Félsz hát!
És lent várón a szakadék mélye,
Mennem kell. Ez lesz a túra vége.

Rajta, ugorj hát, zuhanj! Lebegek
Gyertek ide, hadd legyek veletek!
Szeress, örülj, ez már az én kertem,
ahol madár jő s tovább nem rebben!
És ez a szél, ha beszél a fákkal,
hívja ágait, de erős a gyökér
és a törzs se hagyja gyerekeit.

Már én is azt mondom, amit a szél:
Hagyd már a lebegést és haza érj!
A szakadék mélye is jó barát.
Vagy fuss, fuss velem, szállj fel az égbe!

Add Uram, hogy a küszöbödhöz érjen!


A másikuk pedig -miután meghallgatta-, könnyeket ejtett.

Néhány héttel ezelőtt egy társaságban szó esett az egykori kirándulásokról. Azok fő szervezője javasolta a feledés homályába burkolózó túrák folytatását. Elpanaszolta, hogy távolabbi helyet kell keresni mert  a kis falunkat ölelő erdőkben elszaporodtak a kerítések, a lombkoronák látogatását tiltó táblák. Így hát a megszokottaktól eltérően autóbuszra szállnak és valahol keletebbre a Mecsekben, jólesően kifárasztják magukat.

Estefelé kinézek az ablakon és látom, hogy a lenyugvó nap felhőket küldött, talán egy csendes eső kerekedik ki belőle. Másnap ha felkel, a túlsó oldalról olyan fényes-ragyogón világítja meg a határt, hogy a kerítést se látom és a kiránduló csapat újra barangolhat az erdő csendes ösvényein. Talán az emlékeikben élő Nagyfát is megtalálják, ha az nem találkozott még a hangoskodó, kegyetlen fűrésszel.