Igazán szép délutánnal és csillagfényes estével ajándékozott meg bennünket a nyárutó. Mi pedig egymást azzal, hogy együtt töltöttük el a gyorsan szaladó órákat. Nem először hangos a falu vége, mégsem elégszer. Ezért hát örültünk a szervezőknek, kétkezi munkásoknak, akik ezt a rendezvényt előkészítették.
Lecsófesztiválon vettünk részt, ahol a meghívottak csoportjai más és más receptek szerint készítve főzögették kondérjaikban a közkedvelt ételt. Amikor odaértem, a hagyma már nem csípte senkinek a szemét, megadta magát a forró zsírnak és békésen ölelkezett a kiválasztott, apróbb darabokra vagdosott paprikával. Néhány konyhai titoktól eltekintve megismerhettük a másik főztjének elkészítési módját, körülményeit és közben zavartalanul cserélhettünk véleményt a világ gondjairól, apró problémáinkról, örömökről.
Mindenki ismer itt mindenkit, többeket baráti szálak is összekötnek. Nem esik senkinek nehezére múlatni vidáman az időt. Szól a zene, javában fő mind a lecsó. Szeptember elején többen is haza utaztak Németországból, akik most közöttünk lehetnek, feltöltődhetnek, hogy majd folytassák azt a munkát, amire itthon ma még a lehetőséget sem kapják meg. Kiderült, hogy őket vártuk, ezért csúszott szeptember elejére ennek a kedves találkozásnak az időpontja.
Sétabot segít, de azért körbejárom a szakácsokat és a sok szorgoskodó kuktát. Egyesületek és más civil szervezetek tagjai szorgoskodnak. Hol többet időzök, hol kevesebbet. A mozgásukban sérülteknél megtudom, hogy lehet élni és járni gyermekkortól béna lábakkal, fejvezérléssel. Városunkért oly sok hasznosat tevők csapata kupicányi pálinkával kínál s még azt iszogatom, a szép asszonyok felvilágosítanak, miért és mennyi tarhonya kell egy jó lecsóba. Kilesem, az egyikük készülő főztjébe hogyan kerül bele a ritkán használt fűszer, ám a nevét el nem árulom. Jól kifaggatjuk a régen látottat és közben beszélünk magunkról is.
Cseperedő gyerekek hancúroznak felszabadultan a kör közepén és őket közelről, gondolataiba burkolózva egy fiatal anyuka nézi. Lépek még néhányat, megállok és köszönök. Fejben még lehet, hogy máshol jár, de észrevesz, mosolyog és visszaköszön. Csillogó barna szemeire még árnyékot vetíthet egy gondolat a nehezen elűzhetők közül, ám az újak már itt járnak közöttünk. Beszél, nyílt és őszinte mondatokat hallok, mint máskor is tőle. Férje külföldön dolgozik, ő pedig azok közé tartozik, aki gyermekükkel követni tudta emberét és így is együtt a család. Ezt megerősíti a kislány, aki szőke tincseivel egy röpke pillanatra anyjához fut, de már tovább is rebben. Anyagi gondok, kiszolgáltatottság, hiányzó haza! Te jó Isten! Ilyenekről szól és én csak csendben hallgatom. Aztán látom a reményt és a derű sugaracskáit a szemében, majd szavaiba beleszőve:
-Nem adom fel! -Fogunk mi még itthon szorgos kezekkel, örömek között élni!
A fák árnyékai megnyúltak, lassan ránk esteledik. A szakácsművészet gyakorlói befejezték áldásos tevékenységüket, dolgunk már csak a kóstolgatás, kanalazás és a beszélgetés. Sor kerül a főzést elbírálók véleményének ismertetésére is, majd az egyik sarokban felcsendülnek az első kedves dallamok.
Kellene még egy jó nagy lecsófesztivált tartani, ahol az óriási üstöket körülülnénk mindannyian. Gazdagok és szegények, dolgozók és munkanélküliek, palotákban élők és fedél nélküliek, kicsik és nagyok, erősek és gyengék, egészségesek és betegek. Amikor pedig elkészült a lecsó, mind a tíz millióan, abból jót merítünk. Közben beszélgetnénk és jóllakottan együtt, egy húron pendülve, egyet énekelnénk. Közülünk azok, akiknek a dolga, kiállnának az emberek elé és elmondanák, hogy holnapra is, holnaputánra is, minden napra, mindenkinek jut lecsó, hozzá fehér kenyér is, jó sok.
-Nem adjuk fel! -fejezhetnék be így.
Az asszonyka pedig családostól, újra a szülőföldjén, közöttünk élhetne és példáját követve elindulna haza a hitében újra megerősödő, több százezer ember.
