Maradunk fiatalok

 Akárhányszor is találkoztunk, mindig jól éreztük magunkat egymás társaságában. Többet érők voltunk és vagyunk-évfolyamtársaim megbántásának szándéka nélkül írom le ezt- mint egy átlagos gimnazista osztály. Mi jól tudjuk ezt, másoknak meg nem kell bizonygatnunk. Egy sima hétköznapon, hatodik éve már, hogy családi házam ajtaján meglepetés-szerűen kopogtatott be öt osztálytársam a IV/C-ből. Jövetelük okát egy beteg ember meglátogatásának könyvelhetném el, de messze nem az volt. Leültünk, beszélgettünk, tervezgettük az érettségink ötven éves évfordulóját. Hol és mikor találkozzunk újra, hogy megosszuk életünk történéseit, örülhessünk egymásnak. Természetesen szó esett a lelassult mozgásomról is, egyre csak gyengülő szervezetemről, mert igazából ezért jöttek hozzám. Ha tehetnék, hagytak volna nálam a saját erejükből. Csak én tudom, hogy meg is tették azt. 

 

   Látogatásukról készült egy fotó. Bori, Mari, Józsi, Éva és Hilda velem együtt mosolyognak a kamerába. Ez a kép aztán láthatóvá vált mindenki számára, köszönhetően ennek a számítógépes  világnak.

-   Egész jó lett ez a fotó! -mondta valaki.

-   Előzetes születésnapi, vagy karácsonyi ajándéknak neveztük ezt a mini osztálytalálkozót? Talán több is volt ez annál! -szóltam hozzá én.

-   Tudjátok mit mondott az Andok Piri nagymamája? "Milyen a nép, olyan a kép." Szerintem is mi jó népek vagyunk. -fűzte tovább a gondolatokat Mari.

-   Egy percig is kétséges volt előtted?

-   A mai délután sokkal, de sokkal több volt...!

-   Az egymáshoz tartozást, a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és szeretetet példaértékűen bemutató esemény egy ilyen találkozás. Ebben a kis randiban való közreműködésedet most mindenki előtt megköszönöm! -tettem így kísérletet hálám kifejezésére, Mari felé tekintve.

-   Mi a titkotok, hogy nem öregszetek? Vagy ez csak a "C" osztály privilégiuma? -kérdezte tőlünk András a "B"-ből. 

Jó kidumáltuk magunkat, rosszról egy szó sem esett közöttünk. Hazaérve szép álmokkal igyekszik mindegyikünk jó nagyot aludni. -  hangozhatott volna így a felelet, válasz gyanánt Bandi kérdésére. Azóta kedves emlék már a megtartott ötvenedik évforduló is. És mert az idő egyre csak rohan, nyakunkon már az ötvenötödik.

 

 

Százezer látogató

  Bemutattam blogom névadóját és elkezdtem szorgalmasan írni a bejegyzéseimet. A kis "Rüszü" gyermekkori emlékként pattant ki akkor a fejemből és született meg az én internetes bemutatkozásom  2009. április 23-án. Szorgalmasan dolgoztam, szaporodtak a történetek. Hamar rájöttem arra, hogy olyan eszköz van a kezemben, amellyel a magam és családom történetét dolgozhatom fel és örökíthetem meg. Miért is ne szólhatnék akkor barátokról, ismerősökről, ha azt ők se bánják? Akkor elmondhatom a véleményemet bármiről is, ami engem érdekel, vagy a figyelmemet leköti? És így is tettem, így csinálom ezt ma is. A bennünket körülvevő világ folyamatosan szolgáltat témát, legyen az helyi, országos vagy a világot érintő.

   Vannak rendszeres olvasóim, ők automatikus tájékoztatást kapnak arról, ha valami újat alkottam. A facebook sokszínűsége segít az írásaimat megismertetni az emberekkel. Néhány éve előszeretettel szólok hozzá egy-egy hírhez, képhez a témához kapcsolódó blogos írásom csatolásával. Eddig sok-sok bátorítást kaptam, igazi korholást nem. Vigyázok arra, hogy indokolatlanul ne bántsak meg embereket, rosszallásomat pedig akkor fejezem ki, ha annak valós az alapja. 

Felelősséggel végzett játék vagy szórakozás ez, netalán munka? Akármelyik is legyen, én szívesen teszem azzal a nem titkolt szándékkal, hogy örömet szerezzek másoknak, ha egy szösszenetembe beleolvasnak. Törekszem arra, hogy tisztán, érthetően és választékosan fogalmazzak, hogy betartsam a helyesírási szabályokat. Nyilván az adottságaimtól függ a minőség, hát igyekszem! Nem használok idegen szavakat és kifejezéseket. Mindegyiknek van magyar megfelelője, nagyon gazdag a mi nyelvünk.

 

   A "ruszu.blogspot.com"-on  a mai napon 459 bejegyzés található. A témák adják magukat és nem kerülnek el engem. Néha a tartalomnak megfelelő címmel és ahhoz valamilyen módon kapcsolódó képpel  bajlódok. A számítógépek világában ma már természetes az, hogy statisztikai adatokat kapok az írásaimmal kapcsolatban. Naponta, havonta, összesen hányan pillantottak be a blogomba. De azt is láthatom, hogy ki és milyen véleményt alkot rólam, tollforgató kezeimről.

Most dicsekszem. A mai napon a blogom látogatottsága elérte a százezret. Fogalmam sincs, hogy ez a szám hány embert jelent, minden bizonnyal sokat. Köszönöm mindegyiküknek, hogy felém kattintottak, hogy véleményt formáltak, hogy megdicsértek és írásra késztettek. Ígérem, hogy ezen elvárásoknak megfelelően fogok viselkedni a jövőben is.

Megismételhetetlenek!

   Érdekes és további gondolkodásra késztető mondatokat hallhattam gyermekemtől az Ő születéséről. Véleménye szerint a fogantatástól, kihordástól és vajúdó szüléstől függetlenül Ő volt az, aki szülőknek kiválasztott bennünket. Nem kezdtünk ezen vitatkozni, arra nem is éreztem magam felvértezve. Dönthetett a fiú életének első, megismételhetetlen pillanatában, szívének első dobbanásakor. Ugyanezt a jelzőt adhatom annak a pillanatnak, amikor majd a végsőt dobbantja az én motorom.

   Ha szerencsénk van, a kettő között ott van egy harmadik is a megismételhetetlenek közül. Vele találkozol ha meglátod a szemében minden szépségét a világnak és mindazt, ami értelmet ad a két szívdobbanás közti életednek. Ebből a szépségből születők közül ragadok ki most egy jókorát.                                                                                                              Aznap, amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, hét unokám hancúrozott kint a kertben. Három édesapjuk helyettem is dobálták a kosarakat, én kényelmes székben ülve, csendben szurkoltam a kicsiknek. Lencsevégre kaptuk őket, nem túl sűrű az ilyen alkalom. A sokalakos fotók hamar a falra kerülnek, díszítve az egész lakást. Van azonban egy állandó kép a nagyszoba szekrénysorának polcára helyezve. Kicsiny figurák ezek, öt lányka és két fiúcska, akik megszemélyesítik a hét unokát. Az ülőhelyük nem állandó, nem kötelező betartaniuk a születési sorrendet. Nincsen közöttük kicsi és nagy. Egyformák ők, ha a szeretet mérlegére állnak, hiába Békus az egyikük, Barika a másik.

   A világra-jöttük  hónapjainak szép, verses megidézésével és a saját verselő soraimmal én most mégis érkezési sorba állítom -no nem a figurákat- a szívem kincseit:

"Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság

tartja az égen, hogy le ne hulljon:félti aranyát."

Holdanyát tisztán láttam, hogy kacagott

és lazán, csuklóból dobott

egy szikrázó csillagot fel az égre.  

"Almavirággal futkos a szellő,

akár egy kócos semmirekellő.

Kócosnak kócos, de nem mihaszna,

okot nem ád ő soha panaszra."

Májusnak e napján szőlőrügyek fáznak

és félnek, hogy ereje lesz még a télnek,

de a kikelet a nyárba olvad ma,

a csodát ő is látja, így akarja. 

"Próbálja szárnyát, csiripelget,

Kinéz a fészek peremén,

Köröskörül hány friss rügyecske,

Hány új kukac, hány új remény!"

Hirtelen felszínre fut a mély,

Szikrázva csattan testén a fény.

Tavaszi napsugár az, mi először meglátja,

Létező csodaként Őt valóra váltja.

"Süt a szép Nap, szép virágot

nyit a boldog július,

most születnek a villámok,

ott, ahol az ég borús."

És ahol sebet ejtett a madár csőre,

mikor nyakon csípte s dobta bölcsőbe,

ott cirógatja most tavaszi karja,

ölelgeti, ahogy e kislány akarja.

"újra lebeg, majd letelepszik a földre,

végül elolvad a hó:

csordul, utat váj.

Megvillan a nap. Megvillan az ég.

Megvillan a nap, hunyorint."

Friss forrás vagy és öröm,

napsugár nélkül is tündöklő.

Te vagy a fény, akit táncolni látok.

"A fázós rügy nem bújt ki még,

hálót se sző a pók,

de futnak már a kiscsibék,

sárgás aranygolyók."

mégis a fák ágai között cikázó fénysugarakban

érezhető közelségét látom egy tündérnek,

a jók közül való, szárnyait épp bontogató.

"Nevet, kacag a tavasz,

pajkos, kedves és ravasz,

hisz a szél messze szaladt,

nem maradt az ég alatt:"

Körülötted nyüzsög mindenki, ha teheti,

jó helyre érkeztél, e kis tündért a családja szereti.

A fészket te választottad volna?

Érezd jól magad, benne legyen derűs minden holnap.

 

   A hét kicsi unokám, szívük első dobbanásakor engem választottak volna nagypapájuknak? Ha igen, akkor jól döntöttek. Mert lehetek én akármilyen, csak az utolsó dobbanásom veheti el tőlük az én szeretetemet. Vagy még az se, ha jó erősen bezárták azt a szívükbe.

 

Közakarati bukfenc

   Csak mosolygott és közben mesélt. Sok mindent elmondott akkor nekem. Nem titkoltam előtte, hogy a családja által 1911-ben felállított keresztről szeretnék többet tudni és leírva azt, mások számára is olvashatóvá tenni. Az ígéretemet megtartva örömmel számolhattam be arról, hogy a sok durva bántást elszenvedő feszület a legutóbbi felújítása óta sértetlen, a keresztre feszített Krisztus őrzi a határt, vigyázza az embereket.

   A világ változik. A faluból kivezető utat egy azóta megszületett városrész, Körtvélyes lakói is magukénak érezhetik, de taposhatják ezt a földutat a kiskertek tulajdonosai, vagy a természet barátai is. Vagy mégsem? Történt ugyanis az, hogy egyik napról a másikra egy nagy darab földet bekerítettek. A kerítés körbeöleli a földutat, de Józsi bácsiék családja által elhelyezett Corpus Christit is. Gyorsan kiderült, hogy az önkormányzat a területet értékesítette, azt egy vállalkozónak eladta. A lakók aggódva várják a fejleményeket, vajon milyen munka várható a túlzottan közeli telken? Lesz-e másik út, megszokott közlekedésre alkalmas? Tehetnek-e egy szál virágot Isten fiának lábaihoz? 

Vannak, akik az eladást bonyolító személyre kíváncsiak, mert hozzá több kérdést is eljuttatnának. Milyen térképet tartott a kezében, ha azon nem szerepelt az évszázadnál öregebb földes út? Az eladás megtörténte előtt az ügyet intéző járt-e a helyszínen? Ha igen, végig csukva tartotta a szemeit? Ha nem, akkor hogy merészelte az eladást ilyetén módon lerendezni? A városrészek képviselői tudtak a földterület eladásáról? Kik felejtették el megkérdezni a leginkább érintett lakosságot? Van-e arra alkalmas ember, aki visszacsinál és kijavít? Lesz olyan ember, aki a történtekért szégyenli magát és a nagy nyilvánosság előtt elnézést kér?

   Mecsekfalun a temető sarkától keleti irányba kapaszkodó horhost, földutat elhanyagolták, majd szeméttel telítetten földdel betakarták, helyette újat jártak ki. Az egykori út alján lévő feszület ez idáig megúszta. A falu északi csücskében kerítés állítja meg az arra kirándulni, vagy a szomszéd településre, közeli tóhoz gyalogosan sétálni akarót. Mi jöhet még kérdezés és mások fejével is gondolkodás hiányában? Persze az is előfordulhat, hogy a cselekvésre jogosultak megtanulnak kérdezni és közösségek érdekeit képviselni.

Vagy nem erről szól az önkormányzatisággal fűszerezett demokratizmus?