Szállóigék, aforizmák?

   Az emberi élet tarkaságát jól szemléltetik a szólások, közmondások, szállóigék, aforizmák. Ezek közül nagyon sokat olvasunk és hallunk a pergő éveink alatt. Ismerek embereket, akik csokrokat gyűjtenek belőlük és írásban rögzítve dossziékban gyűjtik azokat. 

Egy fikarcnyit sem érezhetem magam okosabbnak másoknál, ha közülük több százat tudok, nem ez határozza meg egy ember értékét. A gondolataimat megfogalmazhatom csodába illően, ám annak semmi jelentősége nincsen, ha a cselekedeteim merőben ellentétesek. Hiába pufogtatok erkölcsi tételt, vagy életbölcsességet lényegre törően, hiába vagyok rövid és szellemes, gondolkodás nélkül ki fog nevetni az, aki tudja rólam, hogy vizet prédikálok és bort iszok. 

 

   "Quo Vadis Domine?-tettem fel én is a kérdést az egyház ellentmondásos munkássága kapcsán. Vívódásaim jogosságát aláhúzta egy ismerősöm által ecsetelt vélemény, de még egy rokonom bőségesen megfogalmazott állásfoglalása is. Természetesen mind a kettőt az aktuális blogos bejegyzésem mellé tűztem, mint azt színező és annak értékét növelő hozzászólásokat.  Mindezekkel együtt olvashatta már el ezt is egy korosztállyal fiatalabb édesanya, aki a válaszával megismertetett engem. Egy tiszta lélekből fakadó, az életünk lényegét adó, egyszerű igazsággal:       

"Kedves Jenő (nem akarom bácsinak szólítani)  Olyan jól esik, hogy időről időre eszébe jutok. Köszönöm! Jó volt olvasni az írását. Érdekes témát boncolgat. Isten.... Magamról azt vallom, hogy bár megkereszteltek, voltam elsőáldozó, bérmálkozó, nem tartom magam vallásosnak, nem hiszek az egyházban, DE VAN HITEM. Hiszek Istenben, akárhogy is nevezzük. Van aki sorsnak hívja, van aki gondviselésnek, Teremtőnek, Buddhának... mindegy. Ugyanarról beszélünk. Életem része a hála. Olyan hálás vagyok azért ami megadatott. És Én gazdag vagyok. Csodás szerető Férjem van, gyönyörű okos kislányaim, csodaszép kényelmes otthonom, vannak barátaim, van munkám, csodálhatom az ősz színeit, a fogyó és a telő holdat. Mi kellhet még? Haza tudok menni, még Aput meg tudom ölelni. Vágyaim vannak, az nélkül nem érdemes felkelni reggel. Szeretnék ott lenni és fogni Apu kezét, amikor elmegy. Szeretném látni a lányaimat felnőni, szeretnék kalácsot sütni az unokáimnak. És a közeljövőben amikor hazalátogatok, szeretném meglátogatni, ha nem vagyok tolakodó,  olyan rég készülök erre, de valahogy mindig olyan rövid az idő, amit otthon töltünk. Baráti üdvözlettel Tímea"

 

    Egy ilyen levélke elolvasása után nem tehetek mást, mint előkeresem és meghallgatom Csajkovszkij d-dúr hegedűversenyét, abban is minden fontos benne van, akár Tímea soraiban. Olyan, akár az élet, hát nem egy tiszta adagio. Egyike a lenagyszerűbb, legnehezebben játszható, hegedűn megszólaltatható műveknek. Jasha Heifetz sietett a segítségemre.

A szólás olyan általánosan ismert, állandósult szófordulat, aminek a jelentése az egyes szavak külön‑külön jelentései alapján sokszor már nem érthető. Ha hallottál egy szólást, de nem tudod, hogy mit jelent pontosan, segíthetnek az alábbi ismertetők.
Forrás: lexiq.hu

A szólás olyan általánosan ismert, állandósult szófordulat, aminek a jelentése az egyes szavak külön‑külön jelentései alapján sokszor már nem érthető. Ha hallottál egy szólást, de nem tudod, hogy mit jelent pontosan, segíthetnek az alábbi ismertetők.
Forrás: lexiq.hu

A szólás olyan általánosan ismert, állandósult szófordulat, aminek a jelentése az egyes szavak külön‑külön jelentései alapján sokszor már nem érthető. Ha hallottál egy szólást, de nem tudod, hogy mit jelent pontosan, segíthetnek az alábbi ismertetők.
Forrás: lexiq.hu

A szólás olyan általánosan ismert, állandósult szófordulat, aminek a jelentése az egyes szavak külön‑külön jelentései alapján sokszor már nem érthető. Ha hallottál egy szólást, de nem tudod, hogy mit jelent pontosan, segíthetnek az alábbi ismertetők.
Forrás: lexiq.hu

A szólás olyan általánosan ismert, állandósult szófordulat, aminek a jelentése az egyes szavak külön‑külön jelentései alapján sokszor már nem érthető. Ha hallottál egy szólást, de nem tudod, hogy mit jelent pontosan, segíthetnek az alábbi ismertetők.
Forrás: lexiq.hu

A szólás olyan általánosan ismert, állandósult szófordulat, aminek a jelentése az egyes szavak külön‑külön jelentései alapján sokszor már nem érthető. Ha hallottál egy szólást, de nem tudod, hogy mit jelent pontosan, segíthetnek az alábbi ismertetők.
Forrás: lexiq.hu

Rajtuk nem fogott az idő

    Örömmel folytattam azt, amit az elődöm tett a komlói tűzoltóságon. Kinyitotta a laktanya kapuit, szívesen látta azon belül a város kicsinyeit és felnőttjeit egyaránt. A tűzoltók viszont gyakran látogatták meg az intézményeket a kötelezőkön túl is, ha kellett, segítő szándékkal adták két kezük munkáját. Ennek az örökségnek és a magam akaratának is köszönhetem, hogy a hivatalosokon túl is gyakran meghívottja lettem Komlón is a sokféle rendezvénynek és ünnepségnek. 

Egy alkalommal éppen egy hölgy társaságában ágálok, amikor észreveszem, hogy Árpi kamerája felém fordítva kattan. Nem tulajdonítottam ennek jelentőséget, de amikor ez újra előfordult, rákérdeztem. Széles mosollyal arról tájékoztatott, hogy ő mindenhol és minden alkalommal akkor exponál, ha a lencsék mögül arra érdemeset talál. Majd benyúlt a zsebébe és onnan kivett néhány fotót.

- Adok is néhányat belőlük!-nyújtotta felém azokat. 

Öt-hat darab is volt, mindegyikén én és mellettem valaki a gyengébbik nemből való. Eltettem a képeket, egymásra néztünk, tekintetünk a tudomásulvételt jelentette. Az érdemes jelző egy pillanatra hájjal kenegetett, de különösebben nem is foglalkozott a kérdéssel egyikünk se. Az idő órája ketyegett, a felvételek száma nőtt és azokat egy alkalommal Árpád mindet nekem adta.

 

   Rendezgetem az albumjaimat és a dobozokba ömlesztve tárolt fényképeimet. Az ajándékba kapott képeken sok szép fehérszemély kérdőjellel, legtöbbjük mosolyogva néz most rám. Nem mondják, csak gondolják, hogy gyorsan futnak fejem fölött az esztendők. Válaszul én pedig csak annyit tudok mondani nekik, hogy ők egy jottányit se változtak. Olyan fiatalok maradtak, amilyennek Árpi annak idején megörökítette őket. Kár, hogy Ő ezt nem láthatja már. 

A számítógép

   A számítógépes világ mint egy bomba, úgy robbant, amikor átlépte a határainkat. Hol van már az, hogy sorba állok egy vezetékes telefonért csak azért, hogy a munkahelyi elvárásoknak tudjak eleget tenni? Ma már a mobil változatai vannak a zsebünkben, nem is akármilyenek, okosak! Annak idején nagyon örültem a drága pénzért megvásárolt -a régit leváltó-sokkötetes lexikon használatának. Ma már csak dísznek alkalmas a könyvespolcon, mert minden benne van abban a kis kütyüben, amit a zsebünkben hordozunk, vagy az asztali számítógép monitorjáról leolvashatunk. 

Ülök is eleget előtte, pedig olyan jó lenne kimenni a kertbe, jól kiizzadni az ásózás kemény munkájában! Ez a nyavalyás SM! Elfogadtam és tudomásul vettem, igaz, de azért húzzon el a ...Nem írom le még ma sem a mondat befejező részét. Marad tehát a számítógép. 

 

   Gyakran fordul elő, hogy belepislogok a csapon kifolyó vízbe. Eredményesen enyhíti azt a viszketeg érzést, amit az a fénylő téglalap okoz.                                                                                                    Egy kattintás és a You Tube moziba hív el. A választási lehetőség csalogató. A székemről pedig akkor kelek fel, amikor nekem tetszik és ezért senki nem morog velem. Színházba megyek, operát és operettet hallgatok. Hegedűversenyen vagyok, fantasztikus darabok és művészek. Átkattintok másik hangszerre, csodálatos az is. Versek következnek, hozzáértő előadókkal. Egy vagyont költenék el, ha mindezekért utaznom és jegyet váltanom kellene. Az időről nem is beszélve!                                                      Azután ott van a Google! Tökéletesen alkalmas arra, hogy észrevétlenül időt lopjon el az életünkből. Mindenre válaszol, amire kíváncsi vagyok. Ő a lexikon! A névrokon mellett én is ott vagyok és csak elégedetten mosolyogni tudok azon, hogy magamat látom a tűzoltóságunk szökőkútjának ünnepélyes felavatásán.                                                                                                                                                 A Gmail biztosítja számomra, hogy az egyre lassúbb posta megkerülésével levelezzek gyermekeimmel, barátokkal és ismerősökkel. Élek is ezzel, megspórolva a papírt, bélyeget és borítékot. És csak egy röpke pillanat kérdése a kézbesítés.                                                                                                            A Facebook önmagában egy óriási lehetőség arra, hogy a szűkebb-és tágabb környezetünkben élő világot tanulmányozhassuk, megismerhessük és azokkal kapcsolatba léphessünk. A sok szépsége mellett azonban óhatatlanul találkozunk egy buta, gátlástalan, rosszindulatú daganatokkal fertőző kivagyisággal. Nem csoda, ennek a fióknak sok-millió ember a gazdája.

Nem szóltam még a Rüszüről. Ő az én blogom. Tizennégy esztendeje ide írom le a gondolataimat. Túl vagyok a százezredik látogatómon. Ezzel akár dicsekedhetek is, vagy inkább ne? Én mindenesetre büszkén vállalom a leírt soraimat. Mert ilyet is lehet, most leolvastam a blogom látogatóinak számát: 108620. Sok ez, vagy kevés? Erről fogalmam sincs.

 

   Most is a gép előtt ülök, mozog a kezem a klaviatúra felett, ütögetem le a megfelelőnek ítélt betűket. Mennék én szívesen hóembert építeni a gyerekekkel, jobb lenne, mint itt ülni ebben a forgószékben, de nem esett ez a fránya hó. Mentségemre csak az szólhat, talán nem az uram még, mint sokaknak. Egyébként is, nemrég fejeztem be a vacsora utáni mosogatást. 

 

Eltörött a hegedűm

     A "száraz fa" mindig a barátok és ismerősök között szólalt meg, eltérően színes környezetben. Lehetett az egy közösségi épület vagy hétvégi kiskert, akár a születésnapján meglepett ember családi háza is. A hegedűm gyakran kapott játszótársnak másik hangszert, legtöbbször a harmonikát, billentyűst, gombost, szájjal megszólaltatottat. Akárhogyan is történt a zenés összejövetel, a társaságot minden esetben megtalálta a legszebb hangszer, az énekszó. A sok-sok magyar nóta mellett ritkábban, de helyet kaptak a népdalok, operett slágerek. A hangommal legtöbbször csak akkor segítettem be, ha a dallamban, vagy szövegben bizonytalanságot észleltem. Egyébként örömmel hallgattam a társaság előadását még akkor is, ha az erősebben zengett a kelleténél, vagy egy-egy hangjegy elszabadult a -soha ott nem levő- kottában leírt helyéről.

Valakinél mindig volt egy fényképezőgép, az események sorra meg is lettek örökítve. Csokorba is kötöttem a képeket és azokkal örömmel díszítem ezeket a sorokat. Körülbelül tudom, hogy mikor, mi okból és kikkel tölthettem el néhány órát kikapcsolódva, szabadon. Igyekeztem az események rangjának méltó módon öltözve kezembe venni a vonót. Előfordult, hogy annak szálai közé papírpénzt fűztek a prímásnak, de ezt mosolyogva, soha, senki nem vette komolyan. Egy pénzt raktam el, egydollárost. Ma is a tokban van, a gyanta pajtásaként.

 

   Ha időt töltök annak idején a hegedülni tanulással, vihettem volna többre is. Húzhattam volna valamelyik színházi zenekarban, vagy bármelyik másikban, de ennél több nem volt bennem. Meg is voltam elégedve ezzel, tudtam, hogy nem kerülhetek soha a jólesően irigyelt nagyok közé. Mégis elsőhegedűs voltam, olyan, amilyen. Még akkor is, ha csak nekem volt kezemben ez a hangszerek egyik királya. 

Sajátos prímás voltam. Játszottam is: Húzd rá prímás, betyár a kedvem. Húztam volna, hogy Éjszakázó ember vagyok..., de senki nem kérte, soha. Pedig a kedvenceim közé tartozik. Ha most a kezem ügyébe kerülne a hegedűm, Dankó Pistát idézném meg: Eltörött a hegedűm, nem akar szólalni. Pedig hát volna  miért és kinek húzni a vonót. De a karom nem fogadna szót!

A csillagászati tavasz napján

    Éppen keleten kel és éppen nyugaton fekszik le a Nap. A csillagászati kezdő napja ez a tavasznak. Az egyik kis kapára lenne szükség, de hiányzik. Talán a kerítésen kívülre vitte Janka vagy Levi a szokásos "építkezésük" közben. Nem került elő. Erzsi fogott egy másikat és nekilátott a fűben a leanderek számára könnyen tisztán tartható lakhelyet építeni. A már korábban is tervezett feladatot átvettem tőle, Ő nekilátott a térkő elemeket talicskázni. Elkészült, a virágok a helyükre kerültek. Nincs más dolguk, csak a hosszú pihenés után a szirmaik kibontása, kertünk díszítése.

   Az ablakaink párkányain -kívül és belül egyaránt- cserepes virágok sorakoznak. Ezek száma tavasszal rendre nagyot ugrik, díszítik a ház külsejét, ellepik még a terasz környékét is. 

Az idén még nem zörgött a fűnyíró. Körbejártam hát a kertet és megörökítettem még azokat a virágokat is, amelyek többségét az éles fogak majd lekaszabolják. Nem is gondoltam, de annyi és -nekem legalább- olyan szép fotó lett belőlük, amiket most megosztok az erre kíváncsi tekintetekkel.  

 

 

 

 

 

 

 

Több száz bejegyzésem mindegyikéhez kiválasztottam egy-egy képet. Néhány esetben fordult csak elő az, hogy nem az írásom elején láthatta azt a kedves olvasó.  Odafigyeltem arra, hogy ne sértsek azokkal se embereket, se kapcsolódó rendelkezéseket. A szöveg közé illesztettekkel meggyűlt a bajom. Bevallom, hogy nem értek hozzá. Jól példázza a hozzá nem értésemet ez az oldal. 17 felvételt készítettem, de most abbahagyom, mert tényleg azt tesznek velem, amit csak akarnak. Kérhetnék segítséget, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy bemutassam, milyen szép a tavaszi kertünk. 

 

Az elveszettnek hitt kapácska mégiscsak megmutatta magát!  Csak úgy átabotában keresgettük volna? A nyelétől külön ott aludta téli álmát, ahol a többi kerti szerszám. Megéleztem, nyelét a helyére illesztettem és átadtam szorgos gazdájának, kedves feleségemnek.

Szürke eminenciás?

  Az ember megszületik, leéli az életét és ha szerencséje van megöregszik. Akármilyen okos is lehet, egy igazán pontos képet az útjának vége felé sem tud összerakni magáról. A nagyvilágban mindenki csak egy picike pötty. Aki ennél több, az már összehasonlítja magát valaki mással. Kérdés az, hogy miért és kivel? Mert ettől függ, hogy porszemnek, vagy annál többet érő nagyobbnak érezheti magát? Felvetődik bennem az én hovatartozásom ügye. Ki vagyok, kihez képest vagyok én valaki, mekkorára nőhetek? Lehetek-e tökéletes, van-e annak kötelező feltétele? Vagy nem is kell mindig még csak törekednem se arra, hogy hibátlanul létezzek az élő természet egy darabjaként? Nyilván ez utóbbi a normális. Legyőzök akadályokat és azok is engem. Amibe belekezdek, igyekszem azt be is fejezni. Nem mindig sikerül.  Ha vesztes vagyok valamiben, töröm a fejem, mit rontottam el, de nem esek kétségbe. Nem lehetek mindig én az, aki nyer, pórul járni is meg kell tanulni és azt elfogadni! Nem kell ehhez megvárni azt, hogy kiütve a földön fekszek. Gyarló emberek vagyunk valamennyien. Higgyük-és fogadjuk el azt, hogy a rossz mellett létezik a jó és előbb-utóbb mindkettő a vendégünk lesz!

 

   Ezek a gondolatok most azért kavarogtak a fejemben, mert valaki felhívta rájuk a figyelmemet. Foglalkoztam is velük rövid ideig, amíg rá nem jöttem arra, hogy én sokkal egyszerűbb elemekből épültem  fel. Úgy él bennem minden szép és csúnya, hogy azok harcából talán egy könnyen elfogadható, szürke eminenciás emberrel találkozhattok. 

  Március eleje van, csipked a tavaszi szél, de a felhőcskék mögül kibújó napocska már rendre utasítja. Unokáim kíséretében meglátogatjuk bent a faluban a születés-és névnapos Arankát és Zolit. Én a kicsikkel korábban indultam, ölemben az örökmozgó Mátéval, aki a garázsból kigurulva azonnal jelezte, hogy most egy lépést se akar gyalogolni. Az elektromos járművem sebességét a gyerekek szapora lépteihez igazítva hamar leküzdöttük a 2-300 méteres távolságot. 

Az utcán nem találkoztunk senkivel, de talán az ablakokból kitekintve látták néhányan ezt a csipetcsapatot. Én mindenesetre kihúztam magam és arra gondoltam, hogy ezen a napon csak ezért is érdemes volt felkelnem. Arról nem is beszélve, hogy sógornőm süteményeivel degeszre ehettem magam, vőtársam finom borával öblíthettem le azokat.

Hogy az acél tiszta maradjon

Amikor az általános iskola padjait koptattuk, a tanítóink rendre kitaláltak nekünk olyan elfoglaltságot, aminek semmi köze nem volt a tantárgyainkhoz és akkor azt hittük, hogy az iskolánk bennünket nevelgető feladataihoz se. Télen egy  teljes tanítási napot szánkózással, hógolyózással, síeléssel tölthettünk el a Német-dombon. Ettől nem messze, kicsit nyugatabbra a tisztásokkal tarkított, vadregényes erdő fogadott bennünket tavasszal a Madarak és fák napján. Több olyan nap volt, amikor a fele óránk elmaradt, mert más feladatot kaptunk. Felkészülni egy ünnepre, egy falusi rendezvényen való részvételre, vagy két kezünkkel rendet tenni valahol, valamiben. Nem kellett az elmaradt órákat pótolni, gondok nélkül teljesítettük az oktatáspolitika akkori elvárásait. Írtam én már erről, akkor dicsekedni akartam. Ma pedig nem is értem, hogyan jut a diák ötről-hatra, az ügyesebbje hétre-nyolcra? Mert az a magasság, amire most felteszik a lécet, az egyszerűen elképesztő. Teszik mindezt úgy, hogy az életre nevelő, tananyaghoz nem kötött foglalkozások elmaradnak. Azaz most panaszkodni akarok.

   Megnéztem a Mindenki című magyar rövidfilmet. A rendező alkotása Oscar-díjat nyert. Az énekkar versenyeken elért eredményeit a felkészítő pedagógus sokkal fontosabbnak tartotta, mint a reá bízott gyermekek törékeny lelkét és szabadságát. A megváltást a felnőttként gondolkodó pajtások egymásban való bizalma, hite hozta el, amikor a versenyen -leleplezve az embertelen tiltást- minden kis diák szabadon szárnyalva adta mindenét a hangjának segítségével. Nem érdekelte őket a helyezés, a vetélkedően elnyerhető kupa, integető karok nélkül a legszebbet adták ki magukból.

 

Szállj, szállj felhő pamacsos,

Hullj le te zápor, aranyos,

Hullj le te zápor, égi virágpor,

Égen nyíló bodzavirágból.

 

   A másodikos elemista ebédje után végig szenvedi a napközit és hazaérve nekiláthat a házi feladatának befejezéséhez, vagy elkészítéséhez. Kevés ideje marad a játékra, szülőkkel közös bulikra, hátha még ezt tesó is nehezíti?! A középiskolás sincs könnyebb helyzetben. Füzete telis-tele történelmi adatokkal, fontosakkal és kevésbé fontosakkal egyaránt. Vajon ezek megkülönböztetésére kapnak kellő muníciót az órákon? Okítanak olyan tárgyat is, amelyikből senki nem kaphat közepesnél jobbat. Miért? Hát csak a "pedagógus" szeszélye miatt! Tudok viszont olyan iskolát, ahol többnapos kirándulással kezdik a szeptembert, akár körbe biciklizik a Balatont. Fizikumuk erősödése mellett megtanulnak egymásra figyelni, megismerni és megszeretni a másikat és ezzel értékesebbé tenni önmagukat. A mai virtuális világban üdvözölni és tájékoztatni az otthoniakat egyszerű dolog, nem szabad felejteni:

 

"Kedves Szülők! Gyönyörű, napos időben túráztunk a Káli-medencét átszelve. A gyerekek jó tempóban, nagyon ügyesen tekertek. Balatonakaliba 4 körül értünk, a kemping közvetlenül a parton van. Hamarosan esti mese és alvás. Ma reggel hajnalban már fenn voltak néhányan, holnap biztos tovább tudnak aludni. Készülünk a holnapi hosszabb utunkra. Irány Siófok! Mindenkit üdvözlünk! Péter ".

 

A tanulók kiszolgáltatottak egyrészt a tanároknak, másrészt a tanulandóknak. Ez a függőségi viszony lehet pozitív, de negatív irányú is. A padokban ülők nem válogathatnak a katedrán helyet foglalók közül. Van is belőlük sokféle és ez így van jól, mert színesíti az "Alma Mater" életét. A baj akkor mutatkozik meg, ha bármelyik fél is fenntartásokkal fogadja a másikat. Egy ilyen rózsaszín világot nagyon nehéz lehet megteremteni a tantermekben. Nem egyszerű tehát a "Tápláló Anya", de a gyermeke helyzete sem.

A tananyagok mennyisége és minősége felülről meghatározott. Az igazgatók és tanárok felügyeleti kényszer hatása alatt dolgoznak. Sok lehet bennük a félsz, ami háttérbe szorítja a folytonos megújulást, így marad a kötelező monotonitás. Az évek során aztán az egyhangúság át is veheti a hatalmat és sűrű köddel borítja be az iskoláinkat.

"Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája." Szent-Györgyi Albert gondolata megszívlelendő. Az oktatás körül egyre csak erősödő atrocitások a rossz irányba való haladást mutatják. Való igaz lenne, hogy a hatalom képes lebutítani nemzedékeket csak azért, hogy érdekét ellentmondás nélkül szolgálják? Pedig hát a szolgálat, az alázattal való, éppen a vezetők, a hatalom nagyszerű feladata!

 

   Együtt az iskola tanári kara, évnyitó értekezleten vannak. Az igazgató megnyitja az ilyenkor szokásos adminisztrációs feladatok ismertetésével. Laza, baráti társalgásnak is beillő eszmecserével folytatják.

-   A nyáron véletlenszerűen botlottam be egy képzőművészeti szakkör délutánjába. Ott találkoztam a hatodik osztályos Nagy Zsuzsival, aki éppen egy folyó partjára hívott engem egy csoda-szép festményével. Hogy az a gyerek mit művelt a festékkel, az valami fantasztikus!

-   A rajzóráimon már régen igazolta az a kislány, hogy óriási lehetőségek nyugszanak benne. Tudjátok, hogy itt nincs idő arra, hogy külön is foglalkozzunk ilyen tehetségekkel. Otthon meg nem ér arra rá, hogy fessen, mert foglalkoznia kell a kishúgával és a matekkal, ami nehezen megy neki.- válaszolta a rajztanárnő.

-   A matekkal tényleg kínlódik a Zsuzsi, de becsülettel teljesít. Mi lesz vele a nyolcadik erős anyagával, nem is tudom?- mondta el így gondolatát a matektanár.

 

   Kiveséztek még néhány hasonló cipőben járó gyereket, de számukra konkrét segítséget kiötölni nem tudtak. Szóba került a fizetések közötti indokolatlan nagy és megmagyarázatlan különbség, a WC papír hiánya és sok minden más is. Befejezésül az igazgató záró mondatai gondoskodtak arról, hogy hazafelé mindenki törhesse azokon a fejét:

-   A legfontosabb dolog az, hogy a diákjaink minden nap sikerélménnyel a táskájukban induljanak el hazafelé. Vegyétek mindig észre a gyengébben teljesítők kimagasló szorgalmát. Beszéljetek egymás között a gyerekekről, az ő kedvenc, vagy éppen a nehezen emészthető dolgaikról. Ha kell, mondjatok le a saját tantárgyatok áhított privilégiumáról egy másik javára. Szabad jó kedvet és buzdítást adni egy-egy jobb érdemjeggyel, megtermi az a gyümölcsét. Lehet- akár többször is nekifutva- kitörölni az átlagos teljesítményhez nem illő érdemjegyet. Nem egyszerű dolgok ezek, tudom. Mégis azt mondom, hogy tegyétek bátran és adjátok el úgy, hogy a szakfelügyelet is magáénak tekinthesse. Igyekezzetek, mert a nebulóink nálunk eltöltött ideje nyúlfarknyi. Végül jusson eszetekbe, hogy a jövőt kovácsoljátok és a nemes acélról csak a revét kell lekalapálni.     

Unokáim mosolya

    Megszületett az első unokám és én néhány hét múlva nyugdíjas lettem. Ennél jobb időzítést tervezni se lehetett volna. Sorba nyitogatták kicsi csipájukat a többiek és a nagypapa hét kicsi tündérnek örülhet. Semmi dolgom velük azon kívül, hogy szeressem őket. Megkapják ők azt a szülőktől, testvérektől, unokatesóktól is. Nagyszülőből is van nyolc és én abból csak egy vagyok, de ez semmi gondot nem jelent. A gyerekekben óriási nagy a kifogyhatatlan szeretet. Adnak belőle bátran, kérés nélkül, mindannyiunknak.

Néha mégis olyan érzés születik meg bennem, hogy messze vagyok tőlük. Mert a mellettem élő nagyi rájuk fordított energiáját nem vagyok képes megtermelni? Mert a jelenlétükben túl sokat ülök a fotelben? De ez a rossz érzés azonnal megszűnik, elég ahhoz egyetlen mosoly. Minden kétségem végleg szertefoszlik, amikor egy -a tollukból fakadt- nekem írt versikét vagy üdvözlő mondatot elolvasok, egy-egy rajzot megcsodálok, bármelyiküket magamhoz ölelhetem. 

   Tizennyolcadik éve tanulom a nagyszülő szerepét. Mindig megújuló, mindig más. Vannak magammal gondjaim, de remélem, hogy ez az öt lány és ez a két fiú nem kötelez engem  osztályismétlésre és hagyják, hogy amíg az erőm jártányi, kocódás nélkül lehessek mellettük. Bízom abban is, hogy ha már csak emlékként villanok fel a buksijukban, arcukon ugyanaz a mosoly fakad majd, amelyik ma az én örömöm talán legértékesebb forrása. Végül itt van néhány hirtelen ötlettől leírt pársoros, hogy biztos legyen az a mosoly. Írhattam volna ezeket bármikor, majd bármelyikükről.

 

Meghozták a napot

Megáll az autó, földre tündér száll,

tárt karokkal repdes tárt karokba egy madár.

Feléje induló nagymamáját várja,

érzi, tudja,olyan jó itt Nálad,

így az anya mosolygó, másik madárkája.

Tündérvirágok, ilyen hát a tündérvilág. 

Pogány angyalok

Körséta a zöldben, indulás!

Epres és diós, majd a szilvás.

Futnak a széllel, kergetőznek,

mint a bokrok közé tévedt őzek.

Aztán jön a lejtő, a pincetető,

szusszanni megállunk a hinta előtt.

Eszter magyaráz, Emese is hadarja,

Ők kertünk két gyönyörű, pogány angyala.

 

Szélvész kisasszonyok

 

A bicikli elindul lassan, körbe-körbe,

három kerék, óvatos megfontoltság,

de egy pillanat és a sebesség

már aggodalmat szülő,

a kanyarban két keréken ez a kicsi nő.

Indul a motor is, lábhajtásos,

szabályokat alig tartva, le és fel.

Jaj! Vége, nincs tovább az út,

csak tüsök és a mélység!

A lábfék jól működik és már fordul is,

látva szememben a szorongást,

  huncutul kacsint rám.  

                                                  

 

From Me to You

    Gyermekkoromban a Kossuth, Petőfi és a Bartók rádió műsorait hallgathattam. Egyik adó se jeleskedett abban, hogy a világot meghódító angol rockbanda, a Beatles fiúk dalait időben megismerhessük. Egyenesen Olaszországból kerültek kis bakelit lemezek a kezeink ügyébe, nem egészen szabályos körülmények között. Így már évekkel az első magyar adóból is felcsendülő daluk előtt mi már fújtuk azokat. Szabadságot éreztünk és szeretetet. Könnyű kalandnak véltük az életünket és vágyódtunk a szerelemre. Egyszóval teljesen megbolondítottak bennünket ezek a gombafejű srácok. 1963 év tavaszán jelent meg Paul Mc Cartney és John Lennon közösen megírt száma a From Me to You. A dal hamar az Egyesült Királyság  slágerlistájának az élére került. Óriási élménynek tartottuk, hogy mi, akik akkor ősszel először ültünk le a gimnázium padjaiba, rövid idő múlva együtt hallgathattuk azt az olasz órákon. Tudtuk, hogy a fiúk miről énekelnek, a szöveg egyszerűségének ellenére pár esztendő azért eltelt, amire éreztük is a dal tartalmát. 

   Sok-sok év járt már el a fejem felett, de az együttes dalait ma is szívesen hallgatom, talán a régi emlékek miatt.

"Ha van bármi, amit szeretnél, ha van bármi, amit tehetek érted..."

Talán ezek a sorok is a fejemben járhattak, amikor  egy évfordulóra ezt a versikét faragtam.

                         

Megkésett vallomás

 

Ezen a napon ki akarom mondani:

szeretlek, csak ennyit,s nem szerelmet vallani.

Bennem ez az érzés mit ér,

nekem és neked mit ígér?

Megszokást vagy örök őrlődést,

csituló hangon gyengéd törődést?

Mert asszonyt szeretni senki nem tanított,

a kérdésre felelni sajnos, nem tudok.

Útmutató, jó tanárra soha nem akadtam,

érdemjegyemmel kettesben maradtam.

Segítsen már, találjon meg valaki!

Kerestem bátortalanul én is, az igazit.

Téged találtalak, vagy te engem,

ezen töprengeni nem kell.

Rossz irányba futó életemnek megálljt mondtál,

annak értelmet és értéket is te adtál.

Köszönet és hála, hogy velem maradtál.

Ám a messziről hozott konok dac

testemben bénító hálót szőtt,

bennem ragadt és nagyra nőtt.

Pedig a szívemet, úgy hiszem, megnyitottam,

lelkem kapuját zárva sosem hagytam.

Lehet, hogy a kulcsot kezemből ki nem adtam,

a közeledők előtt az ajtókat jól becsaptam.

Erőszakkal meg senki nem dörömbölt,

bejutni hozzám volt közömbös.

Közben féltem és, reméltem,

ma már ha kicsit is, de csak félek.

A remény futott utánam, majd elmaradt, elkószált,

mint lámpaoltáskor a gyermekkori jóéjszakát.

Vágyaim kordája az elveszített hit,

és szerződött társa, a régtől bomló ideg,

mi kötélnek is erős és rideg.

A simogató kéz, nem is tudom, mi az?

Hozzám érne, tapintana, nem is tudnám, ki az.

Azért is kimondom a szót, csendesen: szeretlek!

Harsogón, mosollyal, talán nem is merem.

Mégis, ha álmodok, fáradó karomon

a kezemet, gyengéden megfogod. 

                                                                                                                         

Az aggodalmam már a másoké

   Gyerekemmel beszélgettünk a ma olyannyira divatos témáról. Milyen volt és mennyiben más az "átkos"-nak elnevezett bő negyven esztendő a mai világunknál? Milyen irányt vesz és mi módon alakul ma a határainkon belül élő magyarok élete? Nem először folyik közöttünk erről eszmecsere, soha nem esünk túlzásba a hangerőt illetően. Nem heveskedünk, az eltérő véleményeket kifejtjük és ha nem jutunk közös nevezőre, eszünk ágába se jut megbántanunk egymást. A legutóbbi ez irányú beszélgetés rövidre sikeredett más, fontosabb elfoglaltság miatt.

   A fordulat évében születtem, Rákosi Mátyás hívta így ezt az esztendőt. Olyan közegben nőttem fel, amely biztosította számomra nemzetünk történelmének sokoldalú megismerését. Arra neveltek, hogy kritikával fogadjam el a körülöttem zajló eseményeket, azok szereplőit, legyen a gondolatom akár építő, vagy elmarasztaló. Volt is dolgom elég, gyakran kellett megszűrnöm a környezetemben elhangzott mondatokat.

Legény koromban azt láttam, hogy épül az ország, mindenki dolgozhat, boldogulhat. Sok mindent elvettek igaztalanul az emberektől, de városokat építettek, iparosítottak és megművelték a földeket. Lakást vásárolhattunk munkáltatói segítségekkel, családot alapíthattunk. Nem dúskáltam anyagi javakban, de tandíj nélkül ülhettem iskolák padjaiba és léphettem a munkámban előbbre. Többször is előfordult, hogy lemaradtam fiatalokat érintő állami támogatásról, de ezek oka mindig csak a születési évszámokban rejtőzködött. Nyilván azt is észre kellett vennem, hogy vannak könnyebben boldogulók, másokat is kihasználó, ügyeskedő harácsolók. Nem feltétlenül kötődtek ők a hatalmat gyakorló egyetlen párthoz, ha mégis, hát való-igaz, nehezebben állították őket pellengérre. Kívülről és belülről egy évtizednyi ideig ismerkedhettem ezzel a szervezettel. Felelős vezetőként nem kellett elvtelen kompromisszumokat kötnöm. Hagytak engem békésen dolgozni. Volt bajom elég máskor, máshol. A tűzoltó tiszti iskola egyik vezető embere "kapcás"-nak szólított a csizmám felvétele közben. Szélesen vigyorgott, gúnyolódó-, engem megalázni kívánó tekintetét ma is tisztán látom. Nem hinném, hogy átvitt értelemben használta volna e kifejezést, mi annál könnyebben ragasztottuk rá azt: megvetett személy, hitvány alak.Viszont a csúfos magatartásával megtanított bennünket nagyot nyelni és az üres fejek felett érzelmi megnyilvánulások nélkül átnézni. Megjegyzem, hogy a kapcát csak néhányan használtuk, mert mi páran tudtuk, hogy az jó melegen tartja a lábunkat.        Később volt egy főnököm, aki ok nélkül, minden munkámba -annak minőségét rontva- belejavított. Én kereszteltem el ezt hibitásnak, amiről rövid idő alatt leszokott és  közöttünk szakmai és baráti viszony alakult ki.                                                                                                                                                                Azután én lettem főnök, aki törekedett munkatársainak a megbecsülésére, munkakörülményeik állandó javítására. A második "fordulat évét" is láttam 1989-ben. Szolgálati éveim végén egyfajta védőháló szerepét is fel kellett vállalnom a tűzvédelem és a tűzoltók érdekeit -véleményem szerint- helytelenül képviselő  szakmai vezetéssel szemben. Volt már néhány lyuk ezen a hálón, amikor elértem a szolgálat felső korhatárának idejét. Nem akartam és nem is szolgálhattam tovább, mint ahogy öregecske fejjel ezt teszik ma is az én egykori országos és miniszteri vezetőim.    És az ilyen események ma természetesek. Hozzá nem értők sokasága kap címet és rangot, akiknek feladata a felsőbb utasítások gondolkodás nélküli végrehajtása, végrehajtatása. Az "átkos"-nak nevezett időszakban is volt ilyen, persze. De az orvosnak nem magyarázták, hogyan fogja meg a szikét, a pedagógust nem kötelezték keményen kijelölt határok közötti "nevelésre". Az az időszak a korai kegyetlenségeivel együtt is átláthatóbb, tisztább, kiszámíthatóbb és tervezhetőbb volt az emberek szemében. Nem kellett attól tartanom, hogy banki hitel törlesztési nehézségei miatt kilakoltatnak a lakásomból. Ma talán mások érdekeit is szolgálva erőszakkal dobnak utcára embereket, egy percig se törődve azzal, hogy lesz-e bármilyen fedél is a fejük fölött. Ez a mondatom nem a mai világunk egyértelmű elítélését, de a demokráciánk kerítések közé zárását biztosan jelenti. Nem kell a tükröket takargatni, bátran és nyugodtan nézek a saját szemembe.

 

   Útban a kommunizmus felé még a fejlett szocializmus felépítéséig se jutottunk el és ezt belátva, az aktuális hatalom - nem örömmel, de erőszak nélkül-átadta bársonyszékeit a vállalkozó újaknak. Ez sajnos nem eredményezte a fejlett európai országokhoz való közeledésünket, ellenkezőleg! Sok vonatkozásban a hátsó sorokban kullogunk. Erőteljesen fogyunk és az idegen tőkének kiárusított vagyonunk évtizedek óta nem nekünk kamatozik. A választáson nyertesek már odáig is eljutottak, hogy a természetes körülmények között feltett kérdésekre -kötelességüket felejtve- nem felelnek. És ha mégis, hát nincs benne köszönet, csupa szégyenteljes tirádába torkollik az egész.  Konganak a templomok. A bőséggel ellátott egyház a "szentbeszédeiben" a politikai hatalmat szolgálja és hiába a pápa intelme, továbbra is gátlások nélkül habzsolja a pénzt és a nincstelen embertől is követeli, hogy ellenszolgáltatást adjon a harangozásért. A kéregető koldust Isten házának kapujából szó nélkül zargatják el. Tevékenyen működnek közre a megosztottság és a gyűlölködés születésében és felnőtté nevelésében. És ezzel hűségesen szolgálják a ma uralkodó hatalom elképzeléseinek megvalósítását, a csóró nép kisemmizését és elbutítását.

   A keserűséget árasztó gondolataim egy részéről szó sem esett, másik felére se jutott igazán időnk, mert szerencsénkre a közöttünk száguldozó kétéves kis unokám minden figyelmünket lekötötte. Életem tartamát, ha középen ketté osztom és a részeket megkísérlem értékelni mint a saját, mint a hazám szemszögéből tekintve, röviden a következőket tudom elmondani:                                                       Egy háború utáni építkezés utáni kemény diktatúrát a demokratizálódás szakasza követte.  Kétszeri bő húsz esztendő a határainkon belül élő magyarok nyugalmát, kiegyensúlyozottságát és boldogulását eredményezte. A rendszerváltásnak nevezett "valami" már 33-éve nyugtalanítja az embereket, akiknek a kiegyensúlyozottságuk és a boldogulások is bizonytalanná vált. Mindezt igazolja a demokrácia ágainak folyamatos szabdalása, tisztes megélhetést biztosító kiutak keresése a külföldi államokban.

 

Valahol kisiklott a vonatunk és most zötykölődve, rossz utakon járunk. Jó lenne, ha a visszalévő éveimben megerősített talpfákra helyezett új síneken, helyes irányba tartana a szerelvényünk. Igyekezzenek a "vasutasaink", szeretnék még az új fapadokon ülni! 

A jövőnket illető aggodalmam egyébként nem is teljesen az enyém, hanem megosztva az már a gyermekeimé és az unokáimé is.

                                                                                                                                                           

Az ember tragédiája XVI.szín

   Arany János az első nekifutásból csak az erős kritikáját hangoztatta "Az ember tragédiája" kéziratát olvasva. Ahogy a szerző kérésének teljesítése közben elgondolkodott, a drámáról pozitív irányba változott meg a véleménye és jó kedvvel javította ki az ezernyi helyesírási hibát.

A kiegyezés évtizedében megjelent mű -a történelmünk által kreált szünetektől eltekintve- azóta is részét képezi az irodalom órák tananyagának, ismerete az általános műveltséghez tartozik.

A tragédiát átírták, újragondolták, de aktualitását soha el nem veszítette. 

   A paradicsomtól az eszkimó-világig Ádám hosszú utat tesz meg. Útitársát Évát, a dráma írója nem a legkedvezőbb színekkel festi meg, köszönhető ez talán a csalfa feleségének. A fekete ecsetet csak azért nem vette a kezébe, mert édesanyjában tisztelte a nőt.

Az emberiség történetét és várható jövőjét bemutató tizenöt szín kérdések sokaságával készteti gondolkodásra az olvasót. A természet legyőzi az embert, akinek számára nem marad más csak a remény és a bizalom. Ez fejeződik ki Ádám három kérdésére adott válaszokból a XV. színben.

   Madách Imre drámája 1862-évben jelent meg először könyv alakban. Elmúlt 162 esztendő. Mi változott meg a világunkban, mi az, ami megerősíthetné az Úr által adott reményünket és bizalmunkat? Nemrég hallottam egy filmbeli jelentben, hogy a bolygónk, a Föld működik a világmindenség poklaként. Miért éppen a mi kicsi világunk? Mégis ha így igaz, hát könnyen megérthető az a mérhetetlen mennyiségű bűn, amelyeket naponta követünk el. De akkor mit keresnek itt közöttünk bűntelen emberek, tiszta szívű -csak az eredendő bűnt hordozó- gyermekek? Én nem tudom és erre választ se kapok. Elkeserítő!

Kezembe jutott "Az ember tragédiája" frissen megírt XVI. színe:

"Magyarországi (XVI.) szín


Magyarország. Egy budapesti metróállomás, rengeteg emberrel. A tömeg imbolyog,
az emberek lökdösődnek és magukban szitkozódnak. A jegyvásárló sorban Ádám,mint jómódú középkorú férfi. Délután 4-5 körül.

ÁDÁM (öltönye zsebébe nyúlva, kivéve telefonját): Mi ez?
GOOGLE-SEGÉD: Üdvözöljük! Ön a Google-segéd szolgáltatását veszi igénybe. Google
Segédjével információkat kereshet, illetve elintézheti teendőit. Kérdezhet tőle, és
utasításokat adhat neki.
ÁDÁM (zavarosan): Hol vagyok, ez valami álom?
GOOGLE-SEGÉD: Jelenlegi tartózkodási helye Budapest, a Széll Kálmán téri
metróállomás. Azt javasolnám, hogy használja a helymeghatározás funkciót a
telefonján vagy egy GPS-alapú eszközön, hogy megtudja, pontosan hol van.
ÁDÁM (kétségbeesve): Ki vagy te, akit a kezemben tartok? Mit tudsz?
GOOGLE-SEGÉD: Én a google-segéd program vagyok, egy virtuális asszisztens, amely
képes válaszolni felhasználói kérdésekre, információkat, adatokat, és más hasznos
funkciókat nyújtani, például időjárás-előrejelzést adni vagy időpontokat és
eseményekről emlékeztetni.
ÁDÁM: Ó csodállak! Ez az eszme az összes eddiginél kiválóbb! De mesélj, mennyi
mindent tudsz még?
GOOGLE-SEGÉD: Programom képes információkat nyújtani a világ különböző
témáiról, például országokról, városokról, földrajzi helyekről, történelmi
eseményekről vagy személyekről, kulturális és természeti látnivalókról,
sporteseményekről és sok más témáról. Az információk a Google Keresésen keresztül
érhetők el, amely egy széleskörű információs adatbázis, amely tartalmazza a világ
szinte minden témájával kapcsolatos információkat.
ÁDÁM: Ez hihetetlen! Ennyi tudás, egy kis helyen. Ha tudná ezt Leonardo, Newton,
Galilei vagy Kopernikusz…

A kasszához állók sora elfogyott, Ádám került előre

KASSZÁS (unottan): Következő!
Ádám megveszi a metrójegyet, majd felszáll a járműre és leül egy 20 év körüli fiú

mellé, aki telefonját magához tartva beszél

ÁDÁM (mellette ülőhöz): Bocsáss meg, hogy megzavarlak, kivel beszélsz?
FIÚ: A barátnőmhöz, nem mintha közöd lenne hozzá.
ÁDÁM: Úgy érted, hogy ezen keresztül tudok embertársaimmal beszélgetni?
FIÚ: Őrült vagy te? Vagy csak szórakozol velem?

ÁDÁM: nem, én…
Ádám telefonja csipog, ahogy egy Facebook értesítés jelenik meg a képernyőn Évától,                      mint egy csinos fiatal lánytól: „Kiss Linda ismerősnek jelölt”

ÁDÁM (rákattintva a „visszaigazolás” gombra, magában morfondírozva): Vajon ki
lehet-e gyönyörűség?
FIÚ (gúnyosan): Látom neked is jutott valaki.
Ádám vele nem foglalkozva nézi a képernyőt, amin ez látható: Linda éppen ír…
ÁDÁM (a Facebookra írva): Szia Linda! Hogyan találtál meg engem? Olyan ismerős
vagy. Találkoztunk már valaha?
LINDA: Megláttalak a metróállomáson és nagyon szimpatikusnak tűntél. A kasszánál
hallottam a neved, amikor jegyet vettél, és megkerestelek itt a Facebookon. Nem
láttalak még ezelőtt, de olyan mintha már rég ismernénk egymást.
ÁDÁM: Pontosan ugyanezt érzem. Mesélj magadról, milyen vagy te?
LINDA (csábosan): Nem tudom én azt megmondani, küldök egy képet, s döntsd el te!
Linda küld egy gyönyörű képet, amin egy elragadóan szép vörös hajú lány van,

fodros térdig érő ruhában egy kilátó tetején
ÁDÁM (meghökkenve): Ily álomszép nőt még sohasem láttam!
LINDA: Én pedig ily kedves férfival sohasem beszéltem még.
ÁDÁM (magában gondolkodva): Köszönöm Istenem, mindig is bíztam abban, hogy
van értelme küzdeni. Kiderült, hogy tényleg van. Lindával alig 5 perce ismerkedtem
meg, de tudom, hogy egymásnak lettünk teremtve. Nem számít, mennyire vagyunk
egymástól messze, összeköt minket a virtuális világ.
LINDA: Ádám te gondolkodtál már azon, hogy lesz-e gyermeked?
Ádámot hirtelen leveri a víz, és szédülni kezd. 2 perc elteltével Linda írni kezd
LINDA: Ne haragudj, túl gyors voltam. Illetlen ilyet kérdezni, hiszen még alig
ismerjük egymást!
ÁDÁM (határozottan): Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Csak elgondolkoztam. Én
szeretnék gyermekeket. Te?
LINDA: Én is.
ÁDÁM: Linda te olyan jószívű vagy hozzám. Bárcsak találkozhatnánk.
LINDA: Hiszen én is pont ezen gondolkoztam. Te más vagy, mint a többiek. Érzem
köztünk a kémiát, még így üzeneteken keresztül is.

Ádám elpirul, majd egy kis gondolkozás után írni kezd

ÁDÁM: Éppen a Margit-szigetre tartok. Miért nem csatlakozol hozzám?
Találkozhatnánk a Batthyányi téren és együtt sétálhatnánk a Duna partján.
LINDA: Indulok is! Alig várom, hogy megláthassam arcod!
ÁDÁM: Vigyázz magadra az úton!
LINDA: Rendben. Szeretlek Ádám.
ÁDÁM: Én is téged Linda!
A metró jelzője a Batthyányi tér állomását írja ki, Ádám leszáll és elindul sétálva a

Duna-part felé. 5 perc elteltével írni kezd.

ÁDÁM: Linda merre vagy?
ÁDÁM: Itt várok a téren.
ÁDÁM: Minden rendben veled?
ÁDÁM: Ugye nem esett bajod?
LINDA: 1 perc és ott vagyok.
Egyszer csak Lucifer jelenik meg, az egyik irányból Ádám felé sétálva
ÁDÁM (Luciferhez, meglepve): Lucifer te meg mit keresel itt?
LUCIFER (csalafintán): Találkozóm van. Hát te?
ÁDÁM (kételkedve): Nekem is. Lindának már legalább negyed órája itt kellene lennie.
LUCIFER: De hát itt van.
ÁDÁM (gyanakvóan): Hol?
LUCIFER: Itt áll előtted.

Ádám arca hirtelen eltorzul, majd falfehér lesz

LUCIFER: Látom leesett a tantusz.

Szarkasztikusan, elváltoztatott hangon folytatva
Szervusz, édes Ádámom! Nem kérsz egy ölelést a csodálatos Lindádtól?
ÁDÁM (ingerülten): Te gazember! Hogy tehetted ezt?

Lucifer kárörvendően kacag, Ádám leborul a földre

ÁDÁM (csalódottan): Mit követtem el, hogy így kell szenvednem? Csalódnom abban,
akit annyira szerettem? Mire azt hittem csodás, kiderült, csak átverés az.
LUCIFER: Ez az élet Ádám.
ÁDÁM (keservesen): Akiről azt hittem lelkem társa, kiderül, Pokol ura az. Mi az igaz,
s mi a hazugság? Most már tudom, Linda nem volt igaz, a virtuális világ átvert.
Vagyis te vertél át engem Lucifer, a virtuális világon keresztül. A valóságban élek-e

most, vagy ez is csak egy álom melyet te irányítasz? Kelts hát fel, had ébredjek,
Évámhoz hazamehessek!

Lucifer felsegíti Ádámot a földről, majd a szemébe nézve megszólal
LUCIFER (kárörvendően): Már ez a valóság számodra, én sehova sem tudlak vinni,
nem tudlak felébreszteni, mivel nincs miből. Neked most már ezt az életet kell élned.
Ádám arcán csalódottság tükröződik, ahogyan a Duna vizét nézi, majd elrugaszkodik és pár pillanat múlva eltűnik a habok között."

Elolvastam, majd megismételtem. Nincs kedvem szólni, jó ideig csendben maradok.