Lehet így, lehet úgy!

Az áruház játékos sarkában igazán széles választék nem volt a futball-labdákat illetően. Egyikre azért ráfogtam, hogy jó lesz otthon a kert füvében gurigázni. Suttyó éveim óta rúgom a bőrt, nem is tudtam sokáig várni, lánykámmal teszteltük a frissen beszerzett portékát. A hosszúra nyúlt nyár többször is engedélyezte, hogy lábainkkal illessük a lasztit. És egyszer csak azt vettük észre,hogy festése töredezik, fényét veszíti, pattanós feszültsége csökken, ugrálós kedve elveszik. A pumpa a rendszeres kezelés eszközévé vált, a növekvő mértékű megkopott felületek gyógyítására nem találtam, nem is kerestem eszközt.

A labdát nem drágálltam, legyinthettem volna rá, így jártam. Nem tetszett viszont, hogy ilyen bóvlit zavartalanul tesznek a polcokra és csapják be a gyanútlan vásárlókat. Nem múlt el, csak néhány hónap, hát visszaviszem. Úgy is tettem, a hónom alá szorítottam a betegeskedő labdát és bekopogtam az áruházba.

Udvariasan elmondtam jövetelem célját. Váratlanul érhette őket, mert nagy szemeket meresztettek rám. Végre valaki kibökte, hogy megkeresi és szól az illetékesnek. Nem sokkal később, szapora léptekkel meg is érkezett egy középkorú hölgy, kezében a vita tárgyát képező áru.

   -Túl keményre fújta! -szólt határozottan és harsányan, köszönés nélkül.

   -Jó napot kívánok! -üdvözöltem udvariasan, sók jót nem várva az elkövetkezendő percektől.

Szó szót követett, mindegyikünk fújta a magáét. Beszélgető partnerem láthatta, hogy a türelmem végtelen és nehezen ugyan, de beletörődött a sorsába. Hangereje, kitalált érvei fogyatkozóban, mondatai emberközelibbé váltak. Majd megfrissült erővel utasította beosztottját a labda kicserélésére. Ahogyan rám nézett, illett volna elsüllyednem. Én mosolyogtam, ő köszönés nélkül fordított nekem hátat és elsietett.

Nagyapám a gyümölcsöskertjében pompázó fák védelmére magasnyomású permetező kannát vásárolt Budapesten, egy mezőgazdasági nagykereskedésben. Néhány tavaszi használat után az egyik speciális tömítés megrepedt, a masina spriccelt ott is, ahol nem kellett volna. Ezért talán nem utazunk a fővárosba, elég lehet egy levél is. Papa meg is írta, és kérte a pótlást. Postafordultával a válasz is megérkezett. Az új tömítéssel  együtt az áruház vezetőjének írását is kézbesítette a postás. Elnézést kért a kellemetlenséget okozó termék miatt és természetesnek tartotta, hogy azt,  ellenszolgáltatás nélkül küldi meg. Sorait jókívánságaival,  a gyümölcstermesztés sikereivel, az emberi egészség megőrzésével zárta.

A két történet között alig telt el hetven év.  Ennyit változott volna a világ? Igen, hiszen a nagyapáról én az ő fiaként beszélek, a reklamáló vásárló pedig a gyermekem.

    

Ékszerként a polcon

   -Édes fiam, ennek a lánykának kínai keze van, nézd csak meg, milyen apró ujjacskái vannak! -szólt a nagyi és huncutul mosolygott unokájára.

   -Már harmadszor jön a kesztyűjét próbálni, mégis milyen türelmes és kedves! -mondja elgondolkozva, önmagának az anya.

A fiatalember hallgatja szeretteinek vele is megosztott gondolatait, öröm járja át a szívét, mert ugyanúgy érez, mint nagymamája és édesanyja.

Szabászként dolgozott akkor Pécsett abban az újonnan felépített Hunor gyárban, ahol Hamerli utódai a kezeinket az alkalomhoz illően díszítő, munkában azokat az ártalmaktól védő, zord hidegben testünk melegét megtartó kesztyűket készítették. Ezért is hozhatott össze egy találkát a kiszámíthatatlan sors.                                                                                                                                                     Amikor a fiú első alkalommal érinthette a leány kezét a szabáshoz szükséges méretek rögzítése céljából, valami más is történt. Egy pici áramütés szaladt végig a fiú testén. Nem lehetett véletlen, hogy az első próba után a törékeny kezecskét a szabász újra megérinteni kényszerült. Ám a gesztenyebarna szemek szépsége és bája elterelték a pontossághoz szükséges figyelmet, a próbára elkészített finom kesztyűcske másodjára sem fogadta be akadálytalanul leendő gazdája ujjait. A sablon lehetett a hibás, vagy kivágáskor az olló rendetlenkedett. Az is elképzelhető, hogy ebben már a megrendelő is ludas volt, mert akarva-akaratlanul újra megjelent a Petőfi téri lakásban. Így válhatott ez gyanússá a kesztyűt varróknak és forrásává a szemükben fel-felvillanó mosolynak. Elkészítették a divatos kesztyűt úgy, hogy öltéseikkel két fiatal életét forrasztották egybe.

 Az egykori szabászban változatlanul munkálkodik a kínai kezecske iránti érzelem. A kesztyű készítésének próbái során annyira megtetszett neki, hogy egyiknek ujjára gyorsan gyűrűt húzott és azzal  magához láncolta mindkettőt, megszeretett gazdájával együtt.

Ez a történet nem egy álom, amit én csak kitalálok. Igazolom azzal, hogy annak főszereplőivel nemrég személyesen találkoztam. Tőlük tudhattam meg, hogy a "sokpróbás" divat kesztyű megbecsült emlékként, ékszer gyanánt a szekrényben pihen. Miközben a fiatalasszony ezt elmondta, a kezeit néztem, keresve azokon az évtizedek változásait. Nem találtam, talán csak a szemei sarkában az apró ráncocskákat. De azok még kedvesebbé tették az arcot, amely közelében most néhány órát eltölthettem.

"Nem kell kérned, hogy Téged szeresselek."

A napokban kezembe került egy régi fotó. Hátoldalán -követendő példaként- a felvétel készítésének napja olvasható. 1939. április 10-én kapták lencsevégre József nagybátyám esküvőjére egybegyűlteket. Nem sokszor találkoztam az itt még ifjú párral, utoljára a nyugdíjas, idős pedagógust,Vili tántit volt szerencsém felkeresni Drávafokon. Bevallom, véletlen volt, egy tűzvizsgálat során jártam arra. Nagymamát, Nagypapát és keresztszüleimet kapásból felismertem, a többieken törhetem a fejem, kik is lehetnek az  ünneplőbe öltözöttek.

Nem jól beszélek, mert a jobboldali, elegáns ruhába öltözött hölgyet és a fehér kesztyűt viselő urat igenis jól ismerem. Édesanyám és édesapám állnak ott kalaposan, ígéretükhöz hűen a karjukat egymásba fonva.

Wagner és Hohmann vezetéknevük ellenére színmagyarok voltak ők a javából. 1901/14-től 1978/81-ig múltak el dolgos esztendeik, Isten ennyit adott számukra, mondanák. Édesapám idősebb, korábban is búcsúztunk el tőle. Édesanyám pedig nem igazán akart élni nélküle.

Baranyában születtek, amikor a megyének még nem húzott határt a Dráva folyó. Tanúi voltak hazánk gyakori alakváltozásának. Történelmünket jól ismerték, ahogy a XX. század valamennyi, zajosan változó politikai berendezkedéseit is. Véleményt  alkottak azokról,bennünket mégis csak a szeretetükkel, áldozatos munkájukkal irányítgattak a felnőtt kor felé. Dolgoztak és nyugdíjasok lettek, közben felneveltek kilenc gyermeket.

Szép írásukat ma is csodálom. Sok verset ismertek, dalos kedvű emberek voltak. A szépre és a jóra tanítottak bennünket, nem is eredménytelenül. Tulajdonságaikat gyakran fedezhettem fel testvéreim életében.

1938 nyárelőn találkoztak először. A gyorsan elfutó néhány hónap után - édes Bözsémnek, édes Lajosomnak szólítva meg a másikat- örök hűséget esküdtek egymásnak Isten és Ember előtt. Vasárnap volt, november 20.-a. Ma éppen nyolcvan esztendeje. Igazán kár, hogy ennek csak a felét tölthették el együtt közöttünk. Arról gondoskodtunk, hogy az a négy évtized eseménydús legyen, ebben segített még az udvaron hancúrozó unokák zsibongó siserehada is.  Nyolcvan évet házasságban együtt eltölteni, fizikai határokba ütközik. Még inkább lehetetlen az, ha az érintettek később találják meg párjukat. Édesanyám huszonnégy, édesapám harminchét éves volt, amikor megígérték a másiknak, hogy igen, együtt, örökké szeretni foglak. Házasságkötésük 80-éves évfordulójáról miért is beszélek akkor? Mert eszembe jutottak, mert ma is tisztelettel adózok nekik és szeretettel gondolok rájuk.

 

Anyu kicsit elfordítja a fejét, hogy a nap ne süssön a szemébe, úgy áll a kamerával szembe. Apu a koszorús lánykát nézi gondolatai között elmerengve. "Nem kell kérned, hogy Téged szeresselek."-idézek egyik leveléből. Lehet, hogy ez a mondata kószál a fejében. Most még csak a kettőjük titka, hogy édesanyám szíve alatt egy új, kicsi szív dobog.

                                                                                                                                                           n

Emlék a Nagyiról

  -Tudod, hogy nagymama vagyok már hosszú évek óta. Nagyon szeretem az unokáimat és szerencsém van, mert ők viszonozzák az érzéseimet. Kölcsönösen megérdemeljük egymást, de miért is mondom ezt neked, ilyen cipőben jársz te magad is! -fejezte be kicserélt gondolataink kezdő láncszemeit egykori gimnazista pajtásom.

A ráérők és az esemény számára időt szakítani tudók ültek egy asztalhoz a házigazda töltött káposztájának elfogyasztása és egy jóízű tere-fere céljából. Gimnáziumi érettségink ötvenegyedik évfordulója adta az ötletet a randevúra. És ahhoz képest, hogy tavaly is találkoztunk a kereken, volt bőven, amiről beszélgethettünk az ismétlés veszélye nélkül.

Nagyszülők vagyunk, akiknek gondolatai közül már gyakrabban bukkannak elő régebbi, akár gyermekkori események is. Az "ilyen cipőben jársz te magad is" nyilván felvillantotta előttem hat szeretett unokámat, de megláttam  azt az elsős gimnazista fiút is, aki cúgos cipőjében, félénken nyitja be az osztályterem ajtaját.

A nagymama pedig folytatta. Büszkén mesélte el, hogy rövid időre unokává változott, aki az apai nagymama síremlékét nemrég felújíttatta. Nem is gondolt arra, hogy önmagának mekkora örömet szerzett ezzel és reméli, hogy a legjobban szeretett Nagymama is mosolyog ezen valahol, valamikor.

A kisiskolás lányka magányosan siet az iskolából hazafelé. November van, a csúnya, hideg szél a gyermek arcába vágja a sötét felhők  fagyos terhét.   Lábán, az idősebb testvértől örökölt, kopott cipő alul is, felül is, szemrebbenés nélkül nyit ajtót a tocsogó víznek. Amikorra hazaér, csillogó sötétbarna szemei már sóval ízesítik az arcocskáján legördülő esőcseppeket.

Panaszosan sírva, dideregve,  kétségbeesetten ér haza és rejtőzik el a mindig időben érkező Nagyi ölelő karjai közé. És amíg megszeppenve hüppög, a nagyi szárazba bújtatja unokáját és kézét biztos-erősen fogva indul el vele a Bástya felé, a kicsi számára óriási ajándékot, új cipőt vásárolni. Ahogy a bolt felé igyekeztek, talán a nap is kisütött,felszárította a tócsákat és tavaszi köntöst adott az útszéli fűcsomókra.

Az unoka sötét haja, mélybarna szeme -félszáz éve én is ismerem- nem igazán változott. Talán csak a kezek, azok lettek nagymamásak. Azért a Tera néni -síremléke felújítását megköszönve-  megint csak azokat a kicsi ujjacskákat cirógatta meg, amelyeket akkor, régen jó erősen a kezében tartott a cipős bolt felé sietve.