Amikor a képes folyóirat legfrissebb számát hozza az unokám, meseolvasás következik. Ez az én feladatom, amit örömmel teljesítek. Nemsokára amúgy is eljön az az idő, amikor én csak hallgatom, ő pedig olvassa. Bevallom őszintén, hogy nekem ezeknek a meséknek a többsége nem tetszik. Mások az igényeim, csak erről lehet szó. Igazából már azokkal se vagyok megelégedve, amelyeken felnőttem.
Egyszer egy valós esemény arra ösztökélt, hogy írjak egyféle mesét. A Piroska és a farkas adta hozzá az ötletet. Megfogalmaztam másként Grimm fivéreknek ezt a klasszikus meséjét, szerintem egészen jól sikeredett. Megszabadítottam magam egy tüskétől és másnak sem okoztam fájdalmat. Majd egyszer írok egy sajátot is!-gondoltam akkor, de azóta se mertem elkezdeni. Szerencsém az, hogy ezzel csak saját magamnak vagyok adósa.
Egy olyan 90-évén túl is tollat forgató emberrel beszélgettem erről, aki a tudását mindig önzetlenül adja tovább. Aki az élete során ezernyi mesét olvasott, mondott és talált ki az arra leginkább fogékonyabbaknak, az óvodás gyerekeknek. Annyi érdekeset hallottam tőle, adott olyan sok bátorságot hogy elindultam egy kiruccanásra a mesék világába. De már a bevezető mondat nehézkes megfogalmazása előtt elakadtam. Eszembe jutott Antoine de Saint-Exupéry: "Mit kell tennem, hogy megszelídítselek?-kérdezte a kis herceg. _Sok-sok türelem kell hozzá- felelte a róka. Először leülsz szép, tisztes távolságba tőlem, úgy ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak a félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..." Ilyen sorok után szabad nekem tintát és papírost pazarolni? -vetődött fel bennem nem először ez a kérdés. Gyorsan elhessegettem magam elől a kérdőjeleket és nekiláttam újra a mese megírásához.
Somogyországban a Rinya-patak melletti sík vidéken van egy kis zsákfalu. Annak mondják, mert ember készítette műutak innen már nem vezetnek tovább. Estefelé a lenyugvó nap elindul a tágas legelő felé és a virágos réten álomra hajtja le a fejét. Utolsó pillantásával még visszatekint keletre és bearanyozza az éjszakai életre ébredő erdő égbe nyúló ágait.
A magas tölgy odújából kidugja fejét a bagoly és -hogy körülnézzen az éjszakai vadászat előtt- forgatni próbálja a szemét, ahogyan legutóbb a kis sün tanította neki. Nem sikerült, marad a régi módszernél, jobbra-balra, le-fel mozgatja a nyakát és máris tisztán látja, hogy korai még indulnia. A tüskés bokor sűrűjében a szarka apa csendre intette mind az öt fiókáját. Beszólt a formás labda alakú fészek oldalán a kerek nyíláson és megnyugtatta a kicsiket, hogy holnap is mindenki egyformán nyitogathatja a csőrét a finom falatokért. Anyjuk betakargatta őket meleg szárnyaival és az utolsó fénysugár ajtót nyitott a sötétedő csendnek. Egy közeli rigópár kíván trillázva jó éjszakát, amire messzebbről egy fácánkakas válaszol érdes rikkantással.
A faluban kigyulladnak a lámpák, de a templom és mellette a harangláb tornyait nem világítják meg. A megfáradt, dolgos emberek pihenni készülődnek. A kelő hold már sejtetni engedi pácod vár földsáncait, ahol egykor a törökök, majd a kurucok forgatták fegyvereiket a rabságunkért, a szabadságunkért. Sokat mesélt erről a gyerekeknek az iskola néptanítója, Vendel bácsi. Az égi lámpás fénysugarai fürdőznek a közeli tó vízében, amit egy-egy ragadozó balin csobbanása fodroz. Az erdő vadjai közül nesztelenül indulnak élelmet szerző portyájukra az éjszaka ragadozói, hogy a kelő nap sugara előtt, dolguk végeztével már az otthon békéjében sütkérezhessenek.
A sün korán kelő, szorgalmas lakója ennek a csoda szép -koronája színét évszakonként újra festő- világnak. Mindenki tiszteli, vagy szereti. Egyszer egy vándorcirkuszból erre tévedt egy medve. Az elkóborolt mancsos nagyon fáradt volt és napok óta csak a kukák szegényes kínálatából élt. Amikor fáradtan leheveredett egy tisztásra, álomba szenderült és szamócáról álmodott. A kis "tüskéshátú" a korai érésű vadkörte lehullott terméseit tűzködte tüskéire és már hazafelé tartott, amikor az ébredező mackót észrevette. Jól látta, hogy éhes, hát elvezette egy olyan fához, amelynek odvát nemrég méhek lakták és hagytak benne egy kevéske mézet. Egy ebédre jó lesz és megmutatta. A falatozás után ahhoz az erdőszéli úthoz értek, ahonnan jól láthatóak voltak a messze távolban letáborozott cirkusz magasba nyúló sátrai. Mancsairól a mézet nyalogatva, hálás szemmel nézett a kis tüskésre és elindult övéihez.
A szarka egy csillogó csodával a csőrében ért haza a faluból. Fészkébe tette és emberi szót is kiejtve dicsekedett legújabb tolvajlásával. Szarka asszonyság örült az ajándéknak, csak a sün morgolódott, nem először és megint hiába.
- Segíts inkább a szarvasnak az ékszerek gyűjtögetése helyett! Teljesen ellepték az élősködők, hiába vakaródzik, nem tud megszabadulni tőlük! -mondta és a közeli cserhez dörzsölődő agancsosra mutatott.
- Nem először teszem ezt, mindig szívesen segítek, magam is jól járok! -cserregte élesen és frakkos ruhájában a bika vállára szállva, megkezdte annak tisztogatását.
Róka sompolygott a falu felől, hírt hozott. Lehunyta szemeit az idős gazda, aki gyakran járt ki a zöldbe és valami meglepetést, valami szépet és jót mindig kitalált az erdő vadjainak. Szerették is az öreget, soha nem jött üres szekérrel. A most 90 éves óvónéni unokaként kísérte ki nagypapát a temetőbe. Az elbúcsúzás napján a két deres, Játék és Juci a díszes halottas kocsit nem vitték ki a temetőbe, gazdájukkal együtt a megszokott otthoni udvarba fordultak és onnan csak az istállóba voltak hajlandók beállni. A róka szavai után a tisztáson kis időre megállt az élet, a mozdulatlan állatok hallhatták, hogyan lélegzik a hirtelen csend. Félénken indult mindenki az útjára, de azért titokban bíztak abban, hogy a falu és az erdő, az állat és az ember közötti harmónia nem fog megsérülni. Ezt a kis sün gyorsan meg is erősítette, így a szarka nyugodtan folytatta munkáját a szarvas háta közepén.
A sün régi lakója ennek a Rinya-patak menti erdőnek. Mindenkit ismer, mindenkihez van egy-egy jó szava és akinek tud, annak segít. Ezért hát -nagyságuktól és életformájuktól függetlenül- megszerették, tisztelik és becsülik a lakók. Olyan ő, amilyennek lennie kell az emberek közösségében egy polgármesternek. Itt nincsenek választások, pártok, hirdetések, plakátok. Itt az éhes róka lemond saját jóízű falatáról és a fiakat szoptató párjának adja azokat. Senki nem gondol arra, hogy egy jottányit is többet érne a másiknál.
A falut ma kevesebben lakják. Választanak, de sokadszorra is ugyanaz a polgármester. Az emberek megbíznak benne, bizonyára jól képviseli az érdekeiket. Tanultak volna valamit az erdő állataitól?
A kerti házacskát körbefutó lugas hintaágyán ül az anyuka, mellette a gyermeke. A kis sünről szólt a mese, aki a tüskés hátán ügyesen hordja haza a fáról lehullott gyümölcsöket. A kis srác a mese végét nem igazán értette. Felállt és mint a bagoly, körbe forgatta a fejét, majd felkiáltott.
-Nézd anyu! Ott van a Süni! -mutat rá egy levélre.
-Hát az nem a Süni. Csak a délutáni napsugár játszadozik a szőlő leveleivel.- feleli anyu, de gyorsan rájön arra, hogy helytelen a válasza és folytatja az előző, egyszer már befejezett mesét.
Igazad van, ez tényleg a Süni! Egy kicsikét soványabb lett, nem talált volna elég hullott almát? De nézd csak meg jól! Mintha egy horgászbotot tartana a kezében. Lehet hogy pecázni megy a tóhoz, halat fogni vacsorára.
-Na de anyu, miket mondasz? Nem látod hogy az csak egy másik levél árnyékképe? - néz fel a gyerek édesanyjára és mosolyog.
-Te kis csibész! - szól az anyuka és cuppanós puszit nyom gyermeke buksijára.
Az idős óvónéni betegen fekszik már hónapok óta. Úgy szeretne még egyszer eljutni szülőfalujába. Meglátogatni a Nagypapa sírját, emlékezni Játékra és Jucira, sétálni a virágos réten, barangolni kicsit az erdőben. "Késő bánat, ebgondolat" -jutott ez az eszébe és fáradtan fordította fejét a szobaajtó irányába. Majd elrestellte magát, amikor meglátta az ágya mellett a rá hűségesen vigyázó két kutyust.
