Lecke a pozitív gondolkodásból

    Szűk ez a várószoba. Ablaktalan helység, ahova friss levegőt a folyosóra nyíló ajtó nyitása pumpál be, egy keveset. A fal és a padok is fehérek, a neon fényét szemet bántóra felerősítik. Néhány szórólap a falra erősített kis skatulyában és a nagy csend. A rendelő ajtaján a feliratokat már elolvastam, semmi változás. Egyedül vagyok, a dokit várom. Nem szokott késni.

     Nyílik az ajtó, 35 év körüli hölgy érkezik. Hangosan és mosolyogva köszön. Ahogyan ott ül velem szemben és beszél, pillanatok alatt felejteti a hely sivárságát. Gesztenyebarna szemeiből árad a nyugalom, a béke és a szeretet. Beszélünk az egyre körülményesebbé váló parkolásról, a Doppler-laborról, kezelő orvosokról, ám egyetlen szó sem hangzik el arról, mit keresünk mi itt? Szavait hallgatva végig az volt az érzésem, hogy egy mesés barlangba csöppentem, ahol minden csodaszép, ahol csak egymást hallgató és megértő emberek élnek. Gondolatait kedvességgel fűszerezett mondatokba foglalja. Mintha egy nem is létező ablakból betévedt napsugár a szivárvány színeivel öltöztetné fel a szürke várószobát. Pedig a mesélő közülünk való ember, de biztosan csupa nagybetűsen. Megérezhette, miféle hatást gyakorolt rám, ápolt haján, laza kézmozdulattal, nem létező gyermekkori cincán igazítva egyet, hamiskásan nézett rám.

      Megérkezett a főorvos és engem vele együtt elnyelt a rendelője. Amikor ismét a váróba léptem, még nem látott emberekkel találkoztam. A hely a régi szürke, neonfényes volt. A 35 év körüli hölgytől el sem tudtam köszönni. Azt a vidám, csupa derű teremtést, tolószékében ülve, tovább gurították.

    Kár, mert olyan sokunknak kellene, akár rövid időre beleülni a székébe, eltanulni tőle a szépet és a jót, elfelejteni a folytonos nyafogást és panaszkodást. Különösen a másokért is felelősséget vállalók és azzal tartozók számára tartom ajánlatosnak.

A lepkéket soha nem láttuk

    A három levél selyemhernyó mindössze három tenyérnyi felületet foglalt el családi házunk nagy-nagy padlásán. A szeder levelét késsel apróra vágva, ujjaink között morzsolva szórtuk a kicsi papírokon hemzsegő falánkokra. Naponta ugrásszerűen nőtt az elfoglalt terület és ezzel arányosan a begyűjtendő falevelek mennyisége is A hónap végére csak közlekedő utacskák maradtak és a szépen kifehéredett, kövérre meghízott hernyók már egész napra adtak nekünk munkát a táplálékuk megszerzése ügyében.

     Akkoriban még a "vas és acél országa" voltunk, gyapotot vetettünk és rizst arattunk. Kísérletezéseink nem fulladhattak kudarcba, erről számos ellenőr gondoskodott. A selyemhernyó tenyésztését talán nem felügyelte a Szovjetunió hadserege, de a próbálkozás tökéletesen megegyezett a többiekkel. Nekünk mindenesetre rendes elfoglaltságot adott az iskolai szünetekben. 1959-1962 éveket írhattunk. Úgy emlékszem, hogy a kicsik, öten kaptuk meg a feladatot, a nagyok vélhetően már a saját gondjaikkal foglalkozhattak.

Egy álló hónapig szedtük és hordtuk a levelet. A tenyészidő vége felé, naponta többször is fordultunk a zsákokkal. A munka nem volt nehéz, de a szabadidőnket megölte. Az utolsó hét még egy nagy hajrá és jöhettek az ágacskák, amik közé az érett hernyók begubózhattak. Osztályozás, csomagolás, leadás. A legkeményebb a padlás takarítása volt és azzal be is fejeződött a nyári vállalkozásunk és megkezdődhetett a kiérdemelt pihenés, kevesebb dologgal, több szabadsággal. Nagyot sóhajtottunk, meg voltunk elégedve magunkkal, pedig az eszünkbe se jutott, hogy majd egyszer egy ekkora munka bőven elegendő lesz  előfeltételnek egy érettségi vizsgához.

     Édesapám alacsony fizetésű alkalmazott, ebben az időben lett nyugdíjas még kevesebb pénzzel. Hatvan évesen nyulak tenyésztésébe kezdett, ez hosszú éveken keresztül segítette egyensúlyban tartani a családi költségvetést. Egyhavi selyemhernyós munkánkkal három havi bérét-nyugdíját kerestük meg, jutott hát egy-egy cipőre, nadrágra, vagy blúzra.

Kizöldellő eperfa pedig volt elég az országút mentén, de azzal volt tele a vásártér is. Középiskolákba kerültünk, máshol dolgoztunk nyaranta, de az is lehet, hogy a selyemhernyó tenyésztés lehetősége szűnt meg.

     Akármilyen színű is volt, szerettük a szedret, mindenkinek ajándék gyümölcs volt az. Felnőttünk és erről a csemegéről is leszoktunk. A libák sem járnak oda lakmározni a faluvégről. Nincsenek, ahogy a fákat sem látom már, ha arra járok.

Fessük színesre a világot!

     Nem múlik el nap anélkül, hogy valaki ne osztaná nekem az észt. Nem az egyre értéktelenebbé váló napi sajtókra, és azok hasábjain a magukat politikusnak nevezők színes palettájára gondolok. Ők ma annyira hangosak, hogy már nem is akarom meghallani őket.

A rádióban és a televízióban a műsorok vezetői, a riportok alanyai, a meghívott vendégeik lopják szinte észrevétlenül mondataikba az alapigazságokat. És ez még nem elég, gyakran fizetett tapssal hozzák tudomásomra, hogy ez itt most a megmásíthatatlan tuti, az egyedüli nyerő. Elvárják, hogy nagyon nagy emberek bölcs gondolataival azonos értékűként fogadjam el és raktározzam el magamban az éppen megfogalmazott, vélt axiómát.   Lármájuk irányított, bármerről fúj is a szél. Fertőző és mögötte alattomosan megbújik a félelem.

     Híres emberek aforizmáit, életbölcsességeit egykor még gyűjtöttem is, ám mindig jobban tetszett az egyszerű halandók rövid mondatokba foglalt élettapasztalata. Biztosan azért, mert őket ismerem, ismertem. Ők azok, akikkel vitatkozni lehet, akik nem kényszerítenek arra, hogy feltétel és kritika nélkül fogadjak el bármit is.

Szeretteim zsörtölődő okosítását tudomásul veszem, annak általában meg is van a miértje. Talán még örülök is neki, ha hallgatom, hiszen a legtöbb esetben a szeretet ráz meg kicsi csengettyűket a fülemben.

A szép és okos gondolatok pufogtatóival van bajom és azokkal is, akik nem merik saját tudásukat tisztességes kritikára felhasználni és a valós, vagy kiötlött bölcsességet megrostálni, kiegészíteni, akár módosítani. Szellentenének inkább, a szagukat lazábban viselném el, mint szajkózásukat.

     Sok mindent el kell fogadnunk az életünk során, de hogyan lehetnénk igazi emberek ha nem tennénk az egészhez hozzá egy kicsit magunkból. Csak így válhatunk egészséges emberekké, jókká vagy rosszakká egyaránt. Amikor eljön annak az ideje  kiértékelnek bennünket a maradók és ahogy az lenni szokott, - lehetsz te akármilyen - úgyis vegyes képet alkotnak rólunk, rólad.

      Mert olyanok is vagyunk, mint az idei nyár, csapongóak és szélsőségesek. Adunk meleget, néha még többet is a megérdemeltnél. Szomjúságra ítélünk, amitől magunk is száradunk és ha végre éltető vízhez jutunk, egész vödörnyit öntünk a pohárba.

Miért ne lehetnénk akkor mi is bölcsek, mint a természet a bolondos évszakjaival? Tudjuk jól, hogy az életünk során mit tettünk jót és rosszat. Ha van cselekedeteink között olyan, amiért restelkedünk, hát csináljuk azt, amit a tökéletlennek hitt nyár. Messze járó napját szemlesütve küldi vissza az őszbe, őszintén színesre festeni a világot.

Nem adom fel!

     Igazán szép délutánnal és csillagfényes estével ajándékozott meg bennünket a nyárutó. Mi pedig egymást azzal, hogy együtt töltöttük el a gyorsan szaladó órákat. Nem először hangos a falu vége, mégsem elégszer. Ezért hát örültünk a szervezőknek, kétkezi munkásoknak, akik ezt a rendezvényt előkészítették.

Lecsófesztiválon vettünk részt, ahol a meghívottak csoportjai más és más receptek szerint készítve főzögették kondérjaikban a közkedvelt ételt. Amikor odaértem, a hagyma már nem csípte senkinek a szemét, megadta magát a forró zsírnak és békésen ölelkezett a kiválasztott, apróbb darabokra vagdosott paprikával. Néhány konyhai titoktól eltekintve megismerhettük a másik főztjének elkészítési módját, körülményeit és közben zavartalanul cserélhettünk véleményt a világ gondjairól, apró problémáinkról, örömökről.

     Mindenki ismer itt mindenkit, többeket baráti szálak is összekötnek. Nem esik senkinek nehezére múlatni vidáman az időt. Szól a zene, javában fő mind a lecsó. Szeptember elején többen is haza utaztak Németországból, akik most közöttünk lehetnek, feltöltődhetnek, hogy majd folytassák azt a munkát, amire itthon ma még a lehetőséget sem kapják meg. Kiderült, hogy őket vártuk, ezért csúszott szeptember elejére ennek a kedves találkozásnak az időpontja.

Sétabot segít, de azért körbejárom a szakácsokat és a sok szorgoskodó kuktát. Egyesületek és más civil szervezetek tagjai szorgoskodnak. Hol többet időzök, hol kevesebbet. A mozgásukban sérülteknél megtudom, hogy lehet élni és járni gyermekkortól béna lábakkal, fejvezérléssel. Városunkért oly sok hasznosat tevők csapata kupicányi pálinkával kínál s még azt iszogatom, a szép asszonyok felvilágosítanak, miért és mennyi tarhonya kell egy jó lecsóba. Kilesem, az egyikük készülő főztjébe hogyan kerül bele a ritkán használt fűszer, ám a nevét el nem árulom. Jól kifaggatjuk a régen látottat és közben beszélünk magunkról is.

     Cseperedő gyerekek hancúroznak felszabadultan a kör közepén és őket közelről, gondolataiba burkolózva egy fiatal anyuka nézi. Lépek még néhányat, megállok és köszönök. Fejben még lehet, hogy máshol jár, de észrevesz, mosolyog és visszaköszön. Csillogó barna szemeire még árnyékot vetíthet egy gondolat a nehezen elűzhetők közül, ám az újak már itt járnak közöttünk. Beszél, nyílt és őszinte mondatokat hallok, mint máskor is tőle. Férje külföldön dolgozik, ő pedig azok közé tartozik, aki gyermekükkel követni tudta emberét és így is együtt a család. Ezt megerősíti a kislány, aki szőke tincseivel egy röpke pillanatra anyjához fut, de már tovább is rebben. Anyagi gondok, kiszolgáltatottság, hiányzó haza! Te jó Isten! Ilyenekről szól és én csak csendben hallgatom. Aztán látom a reményt és a derű sugaracskáit a szemében, majd szavaiba beleszőve:

 -Nem adom fel! -Fogunk mi még itthon szorgos kezekkel, örömek között élni!

     A fák árnyékai megnyúltak, lassan ránk esteledik. A szakácsművészet gyakorlói befejezték áldásos tevékenységüket, dolgunk már csak a kóstolgatás, kanalazás és a beszélgetés. Sor kerül a főzést elbírálók véleményének ismertetésére is, majd az egyik sarokban felcsendülnek az első kedves dallamok.

     Kellene még egy jó nagy lecsófesztivált tartani, ahol az óriási üstöket körülülnénk mindannyian. Gazdagok és szegények, dolgozók és munkanélküliek, palotákban élők és fedél nélküliek, kicsik és nagyok, erősek és gyengék, egészségesek és betegek. Amikor pedig elkészült a lecsó, mind a tíz millióan, abból jót merítünk. Közben beszélgetnénk és jóllakottan együtt, egy húron pendülve, egyet énekelnénk. Közülünk azok, akiknek a dolga, kiállnának az emberek elé és elmondanák, hogy holnapra is, holnaputánra is, minden napra, mindenkinek jut lecsó, hozzá fehér kenyér is, jó sok.

 -Nem adjuk fel! -fejezhetnék be így.

     Az asszonyka pedig családostól, újra a szülőföldjén, közöttünk élhetne és példáját követve elindulna haza a hitében újra megerősödő, több százezer ember.

Keserű feladat

     Talán arról álmodoztam, hogy én is csikót veszek és csizmát, ha egyszer majd nagy leszek. Ilyen várakozón felhőtlen boldogságban múltak a gyermekéveim, egészen addig, amíg szóba nem került az óvoda. Édesanyám életet adott már a legfiatalabb testvéremnek is. A három kicsivel miért nem bír, miért akar engem mindenáron kerítés mögé zárni? Hatan már az iskola padjait koptatják és én leszek a következő, aki oda jár majd a betűírást tanulni. Minek akkor ez a fránya dedó?
Mégis átvonszoltak az országút túloldalára, kapun belülre tuszkoltak és magamra hagytak a sok gyerekkel. Néhány hónap iskolai előkészítőre gondolhattak a szüleim, ám én megmakacsoltam magam. Mindenkivel ellenségként viselkedtem, Gyurit jól megvertem. Másnap a kis udvarban a hinta széles fa oszlopába kapaszkodtam és azt nem voltam hajlandó elengedni. Győztem! Többet elindulnom se kellett.  
                                                                                                                                                            
     Károly bátyám idős korára megbékélt a halál gondolatával. Gyakran mondott olyant is, hogy türelmetlenül, sőt örömmel várja a kaszást, mert odafent végre találkozhat kicsi leányával, akinek én pajtása már nem lehettem volna ott átellenben, az óvodában.
A történetet máig homály fedi, csak a tény ismert. A gyermek az óvodában meghalt. Édesapja feldolgozni és elfogadni soha nem tudta, nem is csoda. Bennem nem a gyermekkori emlék él, akkori pályakezdő óvónő beszélt egy óvodás értelmetlen haláláról. Fél évszázadnyi idő után a visszaemlékezés emberi gondatlanságról és hanyagságról szól és a hatóságok felületes, szándékosnak is megítélhető hanyag munkájáról. Attól volt hangos akkoriban -még az 1960-as évek elején is- a falu, hogy az ügyet elkenték, eltusolták. Attól pedig csendesen suttogó, hogy felelőst, politikai okok miatt nem akartak találni. Így mesélte el nekem az édesapa.
Egy dolog a biztos, hogy azon a napon egy fiatalember nem vihette haza gyermekét az óvodából.

     Ezt a szomorú eseményt a gyermekekkel kapcsolatos történések néha eszembe juttatják. Ugyanakkor bennem lakozik és ilyenkor mindig előbújik valamelyik féltekém csücskéből egy másik eset, amelynek közvetlen résztvevője, akár szenvedő alanya is voltam.
A tűzesethez vonuló egység égő családi házhoz érkezett. A lángokat gyorsan megfékeztük és a kiértesített rendőröket vártuk. Történt ugyanis az, hogy az apa benzint locsolt szét a lakásban és meggyújtotta. Ezután - mint aki jól végezte dolgát - ismeretlen helyre távozott. Az álmából ébredő család rémülten menekült. Két nagyobb gyermek az utcai ablakon keresztül ugrott ki, a harmadiknak az udvarra nyíló adta a szabadulás lehetőségét. Az édesanya a két kicsivel a belső szobában riadt fel. Felkapta az egyiket és a folyosón végigfutva az elharapódzó lángok között jutott ki a szabadba. Visszamenni már csak a lángtengeren keresztül tudott volna, de a szomszédok nem engedték, hogy azt megtegye.
A nyomozók kiérkezéséig a helyszínt nekem kellett biztosítani, oda ember fiát be nem engedni. Összezártak, közel egy óra időtartamra egy pólyában fekvő halott csecsemővel. A pólya nem gyulladt meg, annak fehér anyagát füst és a korom lerakódások színezték meg. A kicsinek csak a buksija látszott, pirospozsgásra megsülve. A lángnyelvek nem mardosták és mintha mosolygott volna.

     Tűzoltói szolgálatomból adódóan, sajnos gyakran láttam csúnya dolgokat, "cifra" halottakat, mégsem foglalkoztattak tovább a kelleténél. Ám a kis csecsemő! Soha, senkinek ilyen kemény feladatot, egy életre megmaradó, keserű élményt!
A szomszéd pajtából felzavart, részeg apa kilenc év múlva szabadult. Ennek már harminc éve.

     Pár esztendeje Karcsi Bátyám temetésén vettem részt. Most már biztosan karjaiban tartja és szorosan magához öleli az Ő kis angyalát.

Mecseki kirándulás

     A Mecseket, annak mindkét oldalát bejártam. Utazásaim során mindig négy kerék gurult alattam és a karosszéria szolgálati gépjárműveket takart. Volt közöttük a szirénázó piros tűzoltó gépjárműfecskendőtől az egyre korszerűbb személyautókig számos fajta. Baranya kies hegységének nincsen olyan települése, ahol ne fordultam volna meg a tűzvédelem ügyének segítése, támogatása céljából. Az ércbányáktól a Tojásmúzeumig majd mindent láttam, de az erdő mélyén, igazán sosem jártam.

     A múlt hónap elején meghívtak egy emlék-túrára, Máré várától a Vörösfenyőig, de volt csoport, amelyik messzebbről indult. Ezt a szép, szombati kirándulást több természetjáró egyesület és civil szerveződések együttesen gondolták ki és valósították meg. Amikor meginvitáltak, jót mosolyogtam, mert tudtam, ismerik jelenlegi mozgáskoordinációs problémáimat. Ám ők komolyan gondolták, olyannyira, hogy az utolsó néhány száz métert terepjáróval, sáros gödrökben is zötykölődve tettük meg. Otthonról egészen a turista házig a nyári napsütésben pompázó Mecsekben gyönyörködhettem, kényelmes ülésekből. A végcél előtt, talán csak a kárászi strand elárvult kabinjai lógtak ki a sorból, de a tisztás, ahova megérkeztünk, gyorsan feledtette a szomorú képet. Néhány györei erdőkerülővel váltottam szót, majd lebattyogtam a szabadban gyújtott tűzhöz, ahol egy jókora üstben az igen csak gazdagra sikeredett babgulyás alapja rotyogott.

     Rövidesen gyalogos csoportok érkeznek, Pécsiek, Komlóiak, vegyesen. Közöttük fiúk és lányok, férfiak és nők, fiatalok és korosabbak. Miután mindenki szusszan egy keveset, Zsu az emlékező helynél egy csokor virágot helyez el és beszél a túra névadójáról. A fia pedig jó tüdővel, szép hangokat kanyarít hozzá a hangszerén. Azután beszélgetünk, madárlátta süteményeket kóstolgatunk, hozzá saját termésű borokat kortyolgatunk. Egy emléklap és gyertyával díszített torta kerül az asztalra. A megemlékezés és a köszöntés szavai hangoznak el, közülünk ma valaki 80-éves. Meglepetés és meghatottság, könnyekbe áztatott szavak.

     A kiadós ebéd után előkerülnek a dalos-nótás füzetek és hangszerek. Egy idős asszony ül a közelemben, a háziorvosi rendelőből ismerem. Szépen, megfontolva ejti ki a szavait. Mondatai gazdagok és bölcsek. Kedves dalát kérdezem. Nehezen, de elárulja, sőt énekelni kezdi. Hegedűmmel kísérem a kedves, kicsit fátyolos hangot. A férje juthatott az eszébe, akinek sírjára már több, mint húsz éve viszi a virágot.

Egy pécsi menyecske ízes tájszólással beszél. Megkezdett dalát nem ismerem, de olyan egyszerűen szép, hogy a második strófát már én is húzom. A harmonikával közösen kíséri hangszerem a bányászok eredetinek mondott himnuszát, amely dalt nyolcvanon túl énekel egy sportos, fiatalos, őszhajú ember. A billentyűs hangszert ketten is kezelik. Közülük Árpiról nem is tudtam, hogy profi zenész, élvezettel és örömmel játszom vele együtt egész délután.

     Felfedező útjukról megérkeztek a gyerekek. Patakot kerestek és találtak is az erdőben. A nagyobbacska dicsekedett, hogy a Balaton átúszására készül és nem baj, ha nem sikerül, de megpróbálja. Kis testvérének kíváncsi kezébe adtam a hegedűm. Olyan szépen tartotta, szinte megszólalt. Ez a kép megszólalásig hasonlított az egész napra, ami tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az emberek szívéről leseperje a pókhálókat, ha járt arra a takácsmester.

     És az a kislány Kíra, aki nekem az úszni tudásáról dicsekedett, még azon a nyáron áttáncolt a Balaton vizén. 

"Hajrá, fogyjon az út,"

    A Körtvélyes városrészben élő emberek többségét talán már nem is foglalkoztatja a márciusi lakástűz. Az érintett lépcsőházban lakók életét azonban alaposan felforgatta. Két lakás gyakorlatilag kiégett. A többi azóta talán megszabadult a mindenbe beleülő koromtól és füsttől.

    Ez a város tele van panel épületekkel. Köztük másfél tucatnyi középmagas. Sokat közülük akkor építettek meg, amikor nagyjaink már jól tudták, hogy a Liász-programból nem valósul meg semmi. Arra mégúgy nem számított senki, hogy néhány évtized múlva ezek a nagy házak tele lesznek üres lakásokkal és napi gondokat fog okozni a szolgáltatások ellenértékének, a fenntartási-felújítási költségek forintjainak előteremtése. Őszintén szólva nehezen várható el ilyen körülmények között a menekülési útvonalak, száraz felszálló vezetékek, hő- és füstelvezető rendszerek, tűzoltási felvonulási területek tűzvédelmi viszonyainak rendezettsége. Miért is lenne rendben a lakások megelőző tűzvédelme? Időzített bombákon élnek az emberek? Ez is előfordulhat. Ám itt van a tűzoltóság, aki majd gyorsan és hatékonyan beavatkozik, megelőzve minden nagyobb bajt és tragédiát.

Csakhogy a megye tűzoltóságai közül leginkább a mi városunk tűzoltóságának jól hasító élét csorbították ki, önállóságától való megfosztással és létszámának csökkentésével.

      Azon a napon a teljes egység kivonult a helyszínre. A fecskendő egy rajjal, valamint a magasból mentő gépjármű. Vélhetően megkésett tűzjelzés miatt fogadta kiterjedt lakástűz a legényeket. Felderítés, mentés, tűzoltás előkészítése, beavatkozás, körülhatárolás, eloltás, utómunkálatok. Ezek a dolgok elfogadott sorrendje és mindegyikre sor került. A messziről is látható, sötéten gomolygó füst két nyugdíjas tűzoltót is leriasztott. Az ő segítségükkel került fel a tűz szintjére a gyorsbeavatkozó és megszerelésre a létra sugara.

A Pécsről érkező három piros autó legénységének igazán csak izzó parázs és lángok nélküli aprómunka maradt. Érkeztek még mentők és rendőrök is szép számban, helikopter is landolt. Két személyautó a katasztrófavédelemtől gurult idáig. Utasai nem tudom mit tettek, de az biztos, hogy a másnapi sajtóban jól eladták magukat. Én mindenesetre felhívtam a komlói tűzoltókat. Nem az eset körülményeiről beszéltem. Ha jól emlékszem a munkájukat dicsérő Vörösmarty gondolatait kértem kölcsön, sokkal többet nem is szóltam.

      Azt pedig csak reméltem, a fiúk nem arra vártak -már a szerekben ülve-, hogy a riasztás végre megérkezzen a központból, engedélyezve a szertár kapuinak kifelé nyílását. Remélem, még mindig önállóan mondhatják: "Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk."                                         

Szárnyak nélkül a madár

     Harmincöt éve is lehet már annak, amikor a sikondai szanatóriumban megláttam ezt a kopott, fekete-barnás ruhát viselő zongorát. Háromlábú székével együtt mozdulatlanul és némán díszíti azóta is a mindig csendes és kihasználatlan társalgót. A szék nem nyikorog, mert senki arra rá nem ül, a hangszert legfeljebb a takarító érinti munka közben,amikor róla a port letörölgeti. Rajta egy felirat a muzsikát hirdeti, de hiába a húrozat és mechanika, ha a torkát egy halál sikoly sem képes már elhagyni. A billentyűk már nem fogadnak szót a kéznek. Néhány mégis enged az ujjak nyomásának, de csak erőtlen, hörgő hangok szülői azok.

     Zeng és zsong szavakból alkotta meg Baróti Szabó Dávid a zongorát, amiből a fürge ujjak azt varázsoltak elő, amit éppen akartak. A legegyszerűbb daloktól Istennek hangjáig, minden a sajátja. Igaz az is, hogy valamennyi jóravaló hangszer tud ilyet, de annak feltétele az, hogy az ember szeresse.

Ezt a bútort itt Sikondán nem szeretik. Öt lépésnyire van a vezető irodájának ajtajától és a dolgozók is, ha akarják, naponta többször is láthatják. Nem tudom, mióta nem játszottak rajta, lehet akár 50-60 év is. És azóta senki nem vette észre, hogy haldoklik. Talán, ha nagyobb lenne, útban lenne és rá valaki felfigyelne.

     Kértem egyszer egy vezetőt, hogy engedje megjavítani, hivatkoztam olyan időkre, amikor saját zongorát tartottam karban. Javasoltam, hogy ajándékozza arra érdemes intézetnek. Vagy adja el nekem, talán már a leltárban sem szerepel. Kiderült, hogy a géhás kedvence és megválni tőle nincs mersze. Tettem még kísérletet másokkal is, újakkal, eredménytelenül. Állami tulajdon ez, ilyeneket is mondtak. Dugába dőlt hát minden kísérletem.

A közelmúlt évei felújításokat hoztak a szanatóriumnak, minden területet érintőket. Csak ez a szerencsétlen zongora nem kaphatta meg egy szakember szerető nagyjavítását?

Az is lehet, hogy az ország minden részéből ide érkező, ellátásra szorultakat igen tisztességgel kiszolgáló személyzetet jól megfizetik, ezért nem telik zongora hangolóra. Ez természetesen csak egy vicc. A lányok és asszonyok itt éppen olyan csapnivalóan keveset kapnak a borítékba, mint bárhol másutt a "kicsi" közalkalmazottak.

     Néhány hónapja ott jártam ismét. A fekete zongora ma is olyan, mint a szárnyaitól megfosztott madár. Él ugyan, de nincs hozzá semmi kedve. Hiába is hint magot elé az ollót is tartó kéz.

Még az a szerencse, hogy az intézményt meglátogatja néha olyan ember is, aki a napi kezelések után a délután unalmas csendjét saját, otthonról hozott hangszerével, mások örömére is megzavarja.

Élni és élni hagyni

    Amikor elsétálsz mellette, nem a virágok, hanem azokra tűző napsugarak illatát érzed. Egyedinek és megismételhetetlennek tartom ezt a fácskát. "Az Év Fája" vetélkedőjére be is neveztem az elmúlt évben. Színesíteni akartam a palettát, nem pedig megmérettetni ezt a kis meggyet a szebbnél szebb, óriás, évszázados fákkal. Az Ökotárs Alapítvány értékelő zsűrije kedvesen beszélt az én kertem díszéről, de a döntőig, természetesen nem juttathatta el.

Csináltam valami jót! Élni engedtem, élni hagytam a koronájától megfosztott meggyet. A magához  térő, virágzó ágakat nevelő és gyümölcsöt termő növényt meg is mutatom mindenkinek, maradhasson meg sokaknak az emlékezetében. Mert addig él, amíg gondolsz rá. Ha pedig rá gondolsz, talán én is az eszedbe jutok, nekem sem árt.

     Elmúlt egy esztendő. Mit tesz az egykor virágtartónak álcázott fácska? Maga fogalmazza meg a mondókáját és újra vetélkedni indul:

"Amikor megláttam a gazdámat, fűrésszel a kezében, biztos voltam abban, hogy mindennek vége. Magyarázkodhattam volna, hogy soha nem kaptam kellő törődést, de nem szóltam egy szót se.

Az első nagy ágamba belehasítottak a hűvös acélfogak. Felszisszentem, azután némán, könnyeimmel küszködve, sorsomba beletörődve tűrtem el, hogy a fogak teljesen megcsonkítsanak.

Talán igaza is van a gazdának. Évek óta csak viaskodtam a testemet és lelkemet megújuló erővel támadó gombák hadával és közben nem tudtam, nem is akartam az ágaimon egyetlen gyümölcsöt sem pirosra érlelni.

Csavarokat fúrt a testembe, amelyek ládákat erősítettek hozzám, ezekbe friss föld, majd virág is került.

Hát ennyit érek én! Virágtartó ágas lett belőlem.

Még keringett bennem a vér, a fűrészt másik szerszám váltotta fel és engem nem kímélve, megszabadított kérgesedő háncsruhámtól.. Csak egy kicsi csík, ami megmaradt, azt még az ecset is megkímélte a bűzös festéktől.

A tél nagyon megkínzott. A dermesztő hidegtől a virágos ládák takarása se mentett meg. Vacogva sírtam, mert féltem attól, hogy a tavaszi napsugár már nem csalogatja törzsembe gyökereim éltető nedvét. Az első langyos szellőcske mégis megbizsergetett. És ahol a hántoló kés egy szíjacskát meghagyott, ott kirügyeztem, ágacskát neveltem. Látta ezt az ember is. Megszabadított a dobozoktól és gondozni, pátyolgatni kezdett.

Unokáival együtt erősödtem és amíg ők körülöttem hancúroztak, én piros csillagokat varázsoltam az ágaim közé. A kis kerti házban játszadozva ki-ki futnak hozzám és néhánytól lopva, nevetve megszabadítanak.

A szőlőhegybe tartók gyakran megcsodálnak. Különösen virágzáskor pompázom. A milliom virág és az öreg törzs a fiatalság és öregség harmóniája és diszharmóniája, békés együttélése.

Körülöttem pedig tündérek táncolnak, nem csoda hát, hogy meg-megállnak az emberek. Ezt a képet látva el is gondolkodnak. A jóra való nevelésről, a kíméletről és megbecsülésről? Egy idősebb pár a kaptatón már lassabban halad. Mellém érve megállnak, szusszanójuk közben fiatalságukra és öregségükre gondolnak. Arra nem, hogy én figyelem őket és látom, ahogy szemük mosolyával ajándékozzák meg egymást. Kezük összefonódik és indulnak útjukra.

Ezt mondom el mindenkinek, fontosnak érzem magam és ez olyan jó!

Sietek is minden tavasszal hófehér ruhát ölteni, de ezt a pirosban pompázó japán birs bokrot soha nem tudom megelőzni!"

S nyakamat már

     A jóra való törekvés, az nagyon fontos! A minap értesültem arról, hogy 70-éves koromig kötelezni akarnak a vastagbelem kettő évenkénti, szakavatott orvosi szemeknek való bemutatására. A kormány által megszellőztetett hírt a megye legnagyobb  gasztroenterológiai műhelyében hallottam meg egy okos telefonból, ez benne a pikantéria. Nem a kabinet elképzelése szerinti általános felülvizsgálatra, hanem egy kolonoszkópiára vártam, de ezen a napon nem bennem turkáltak. Volt hát időm és módom megvizslatni a központi elképzelések megvalósításának majd minden feltételét. Annál is inkább ráértem foglalatoskodni a kérdéssel, mert a természetesnek tartott és mások által is elfogadott egy óra helyett négyet töltöttem el várakozással az egészségügyi egység emeleti falai között.

    Rendkívüli eset nem történt. Az osztályról egy beteget hoztak fel vizsgálatra, a nyitott folyosón feküdt egy órát, majd gyorsan rendezték. A faliújságra nagybetűkkel van kiírva: Az ellátás nem az érkezés sorrendjében történik. Ez igaz lehet, mint ahogy az is, hogy a hónapokkal korábban megadott időpontok nem jelentenek a dolgozók számára kötelezettséget. A betegjogi képviselőt bemutató papír mellett több oldalas anyag látható, a beteg jogait és kötelmeit tartalmazza. Jó magasan van és tűzőgéppel a léchez rögzítve.

Egyik oldalon a falat az osztály munkáját bemutató fotók díszítik, múlt és jelen felirattal, mely utóbbi, jól láthatóan nem naprakész. A képek fölött a falióra mutatói mozdulatlanok, az idei naptárak nincsenek májusra lapozva, még a január fagyos hidegét hirdetik.

     A várakozó helyen úgy ülök, hogy mindent hallok. Megudom, hogy ki, honnan és miért érkezik, mikorra kap időpontot és hogyan készüljön fel a következő vizsgálatra. Egy matrónának még a lakcíme és telefonszáma is megmaradt a fejemben, talán azért, mert idős korát meghazudtolva, sminkelés nélkül is nagyon szépnek láttam. Az orvosok gyakran a váró területen konzultálnak egymással, az asszisztenciával, vagy éppenséggel a beteggel. Eljut a fülemig az is, hogy a laborba küldendő szövetek számában eltérés van. Előttem van a kép, amikor a műanyag edénykét felnyitva megnézik azt, hogy a kérdést eldöntsék.

     A percek és órák is gyorsan peregtek a sokszínűség miatt. Mindenki tette a dolgát megállás nélkül, ha valaki mégis pihent, az csak szusszanásnyi volt és talán szükséges is a soron következő feladatra való felkészülésre. Egyszóval, ezek a fehér és zöld ruhát viselő egészségügyi "katonák" igencsak derekasan dolgoznak. Egyáltalán nem hiányzunk mi innen 50-70 közöttiek. Személyi és tárgyi feltételek, idő, pénz. Hol vannak, lesznek? Nem igazán akarom a hibákat keresni, inkább a megoldást. Meg is találtam azt a jó háziorvosban. Ő lehet az, aki koromtól függetlenül ismerheti az anyagcserémben résztvevő, valamennyi alkatrészemet. Ő láthatja, ha akarja, hogy az egyik, vagy másik rakoncátlankodik, és akkor jöhet a gasztroenterológia, legyek húsz-, vagy akár nyolcvan éves.

    A lifttel határos falat stílszerűen, színes oesophagus bejáratok díszítik. Beléptem a liftbe és lesüllyedtem, egészen az üresen korgó gyomrok mélyére.

Van még öt évem. Hetven után már senkit nem érdekel vastagbelem flórája? Nem tisztességtelen megkülönböztetés ez? Amíg a földszintre leérek, az is megfordul a fejemben, hogy a kormány az alkotmányos jogaimat -ha vannak még ilyenek- akarja sértegetni. Legalább megkérdezné, akarok-e még létezni?

A hátsó felem bemutatásra kényszerítéséről Villon jutott eszembe. Franciát nem tanultam, de a zöld fenyőcskéről a dalt, amit Vera nővérem hozott annak idején a gimiből, ma is ezen a nyelven éneklem. Francois négysorosát mégis csak műfordítások ismeretében komponáltam meg, arra törekedve, hogy az akasztófára várakozó valamennyi versének szelleme, helyet kapjon soraim között.

Az ajtó csendben nyitódott az északi főbejáratra, ahol senkitől sem zavartatva felidéztem:

Nyakon csípett életem rontója,

gallok közé pottyantott a gólya.

Felettem a bitót kötél nyúzza,

s nyakamat már seggem súlya húzza.

     Miképp jutottam el a kormány okos, az emberek egészségét megőrzendő terveitől Villonig? Fogalmam sincs. Talán vissza kellene fordulnom? Mégse, hiszen az az osztály nem is ebben az épületben van.

Asztali áldás

     Pünkösd vasárnap van. Messziről dobja felénk bódító illatát a szegfű és először húzza fel cifra, lila ruháját a három kis akác. Verőfényben fürdőzik az alkalomra megnyírt fű és jókedvükben sorra nyílnak a rózsák. Nem akar az ünnepről lemaradni az erkélyen zöldellő futómuskátlik sora sem, egy-két korai, piros virágával köszönti az érkezőket.

Nemcsak a kert, a konyha is sürgölődik. Erzsi napok óta előkészül és készít egész asztalt beborító finomságokat. Fáradhatatlannak tűnik, azt jól játssza, pedig nem az. Végre Ő is leül az ebédhez. A kihúzott, hosszú asztalt sokan üljük körbe. A kétnapos ünnepen teljes a létszám. Mindannyian itt vagyunk, akik fontosak egymásnak. Mi ketten "öregek", három gyermekünk és a hozzájuk tartozó szeretettek.

     Ritka az ilyen alkalom, napokkal korábban törtem is a fejem, jó lenne valamit mondani. Beszélni a Pünkösdről úgy, hogy abból a mi összetartozásunk, egymás iránt érzett tiszteletünk és szeretetünk csendüljön ki. Azt is elgondoltam már, hogyan fogom a Szentháromságot, a Szentlélek eljövetelét simulékonyan összekapcsolni az én mondandómmal. És mindent csak röviden, nehogy képmutatónak, ájtatosnak, feleslegesen beszédbe bonyolódónak tűnhessek.                                  Asztalon a gőzölgő húsleves. A játékos futkorászástól még kipirult arcú unokáim pillanatok alatt meggyőztek arról, hogy én itt most egyetlen szót sem szólok. Szikraként pattant és azonnal szavakká is formálódott az a kérés, hogy asztali áldást a kicsik mondjanak.

Amíg Eszter és Emese ékes szavaikkal elkápráztattak bennünket, még a kicsi Kata és Levente is, figyelemmel és csendes türelemmel hallgattak.

Emese talán megilletődötten kezdte  de annál határozottabban folytatta:

           Csingilingi gilingalang,

            csilingel a kisharang.

            Asztalunkon finom étel,                                                                

            tiszteljük meg köszöntéssel,

            Jusson annak, kinek nincsen!

Eszter kivárt és csak akkor szólalt meg, amikor biztos volt abban, hogy minden szempár őt figyeli:

           Földből magba, magból a szárba,

            szárból virágba, virágból a kalászba,

            kalászból kenyérbe, kenyérből a testembe,

            testemből lelkembe, lelkemből a lelkedbe.

     Nem igazán szólhattam, meghatottan kezdtem kanalazni a levesemet, füleimben a gyerekek mondatai visszhangoztak.

Mit akartam én? Pünkösdről beszélni? És összetartozásról, szeretetről? Áldom az eszemet, hogy nem tettem.

Eszter és Emese megtették helyettem. Tisztán, gyermekszívvel, mégis felnőttesen komolyan, és gyönyörűn.

Torna, tornácska, gyógytornácska

    A Keszler kiskocsma valamikor szebb napokat is látott. Nevét a tulajdonosától kapta. Kerthelyisége gyakran telt meg az Iparos Kör tagjaival. Többségüket nem feltétlenül az ital vonzotta, hanem az együvé tartozás laza, csaknem baráti kapcsolata. A társas összejövetelek, mulatságok elmaradoztak, aztán végleg megszűntek. No nem azért, mert a pap néha megdorgálta a felekezet bort szerető tagjait.

     A háború után a tekepálya hangoskodott még egy ideig a szaletlik mögött. Amikorra a bábukat állító fiúként, néhány meg nem érdemelt fillér reményében én is kiálthattam volna sötétedéskor a valótlan egált, addigra elcsendesült a hátsó udvar is. (A bábukat állítónak körönként járt a fillér, nem a befejezett partikként.)

A fuvaros lovai -megitatni a bakon alvó gazdát- ezután is beálltak irányítás nélkül az ivó hűvös udvarába, de a nyüzsgést és a zsivalyt, már csak a gyereksereg szolgáltatta a tornateremben és a szomszédos udvar salakján.

      Szerettem a testnevelés órákat. Igazán sok eszközünk nem volt, de azokat rendre használhattuk. Amikor az óra a napi tanítás végét is jelentette, tovább is maradhattunk egy kicsit. Vagy a kis kaucsuk labdát kergettük, vagy fociztunk, ahogy az időjárás engedte. Nem egész délutánt, csak röpke fél órát repetázhattunk, amíg Zoli bácsi -szemeit rajtunk tartva- lassacskán megitta a fröccsét. Pedagógus családban született, felesége is az iskolában tanított. Édesapját Talpasnak hívtuk egymás között az óriási tenyerek miatt. A jobbikat, fegyelmező eszközként használta is néha-néha.

Zoli bácsi szívesen töltötte velünk az idejét kötelező órákon túl is, azért, hogy a járás iskoláinak évenkénti sportos vetélkedőin, a miénket öregbítő eredményeket érhessünk el. 

     Tornaversenyen csak nyolcadikos koromban vettem részt. Kiválasztott néhányunkat és egy hónapig csak velünk foglalkozott. A gyűrűn lógva, vagy a korláton szenvedve, irigykedve hallgattuk a terembe beszűrődő, focizó pajtások felszabadult kiáltásait. 

A versenyen, az iskolák torna tanárai zsűrit alkottak, mi pedig kék klottnadrágban és fehér trikóban feszengve, kicsit talán félszegen is, végrehajtottuk a jól beidegződött gyakorlatokat. Egy magyarszéki srác, úgy emlékszem Marcz Janinak hívták, mutatta be a vetélkedésünk befejező feladatát a talajon. Tanítója, Nagy Józsi bácsi, öblös hangon, jó hangosan dicsérte. Mi tagadás, szépen csinálta! Az ötrészes szekrény feletti tigris bukfence is látványosra sikeredett, ő fogja a versenyt megnyerni, gondoltam.

Eredményhirdetéskor az I. helyezettnek járó oklevelet mégis az én kezembe adták. Hű, de büszke voltam rá!    

Mintha csak tegnap történt volna? Vagy elszaladt közben ötven esztendő? 

Madár Ő a javából!

      Egy Balaton-parti szálloda strandjának a partján állok néhányad magammal. A szép napos, nyári délutánt a vendégek közül mindössze ketten használták ki arra, hogy a vízben megmártózzanak. A mellettünk ugrándozó kutyus hirtelen megáll, füleit hegyezi. Jobbról, a nádas felől érkezik a zaj. A vadkacsa megáll, kidugja fejét az oltalmat adó nádszárak mögül, majd tempósan kiúszik a tó szabadon fodrozódó, nyílt vízére.                    Mögötte a kicsik ugyanezt teszik, anyjukat követve, szépen felsorakozva érkeznek elénk. Bemutatót tartanak arról, hogyan kell egyszerre fürdeni a vízben, szárnyaikat feszíteni a szélben, napsütésben. Hárman vannak a gyerekek, apró testüket a toll már kiverte. A tojó figyeli a hancúrozókat, fekete pöttyökkel díszített barna teste nem a legszebb madarakat juttatja az eszembe. A csőre sárgásan megvillan, amikor rászól az apróságokra. Hát ez sem egy épületes látvány, és hozzá a hang! Madár ez egyáltalán? Ha most itt lenne a párja, egy a színes gácsérok közül, biztosan nem vonnám kétségbe a tőkés récék madár mivoltját.

      A fiatal, erőtől duzzadó keverék kutyus fegyelmezi magát, de a feszültségét kendőzni nem tudja. Egyre csak engedélyt kér gazdájától a kacsa család meglátogatására, amit Tibi meg is ad neki egy karmozdulattal.

Pupák, -mert a kutyát így hívják- a frissen kapott szabadsága erejével rohan a víz felé, szépségdíjat nem igazán érdemlő ugrása után nagyot csobban és úszik a kacsák felé.

Kacsa mama villámgyorsan betereli apróságait a nádasba és ahelyett, hogy követné őket, visszaúszik a közeledő kutya irányába. Annak sem kell több, fokozza a tempót, egyre közeledik, már-már eléri, amikor a tojó felreppen. Teszi ezt csak azért, hogy 5-6 méterrel távolabb, mint egy darab kő a vízbe pottyanjon.

Pupák új lehetőséget szimatol és gyorsít a csapásain. A vadkacsa oldalt fekve vergődik a vízen, narancssárgás lábát ki-kivillantva kapálózik, mint aki az utolsókat rúgja.

Mi ez? Talán egy haláltánc? Nem lehet, az egy irodalmi kategória, de talán így nézhet ki egy kácsa, amelyik ölyvet lát a feje fölött körözni. Pazar színpadi alakítás, az már biztos! Megteszi még néhányszor és már messze, bent járnak a fürdőzők közelében. Pupák ezt kihasználva, megpihen az ismerős fürdőző karjaiban, erőt gyűjt és a közelben ringatózó kacsát bámulja.

Mielőtt a játék újra indulna, a tojó felrepül, magasabbra, mint eddig és már landol is ott, ahol gyerekeit hagyta. Pupák is visszaindul, nincs önbizalom híján. Elölről kezdené, ha gazdija erélyesen nem szólítaná magához.

      Abban biztos voltam, hogy a kutya nem fog, nem tud kárt tenni a kacsákban. Nem is az eleség megszerzése, hanem a játék volt az, ami a vízbe csábította. Mit jelentett ugyanez a kacsának? Féltést és aggodalmat, ügyesen megvívott harcot az életért, életekért. Liu mentette így meg Kalafot? Több volt ez annál, Aida szívével megegyező? Róluk és a hasonlókról szól az irodalom, zeng a zene, de ki foglalkozik ezzel a kacsával?

      Én! Mert amikor végleg eltűnt a szemem elől, szerintem kacsintott egyet a Pupákra, csak aztán kezdett el befelé lapátolni a nádas félhomályában várakozó porontyai felé. Mostantól madár Ő a javából, nem is akármilyen!

Amikor a hátra is előre

     -Pacsirta utca 24. Nem kell sietni! csak ennyit mondott a szolgálatparancsnok, amikor a gépjárműfecskendő  kigurult a szertárból és a laktanya előtti útkereszteződéshez ért.

 -Jobbra, vagy balra? -nézett kérdőn a fiatal tűzoltó a főnökére.

 -Tolasson hátra és adja át a helyét!

A volánt az előbb még büszkén forgató legény leforrázva szállt ki a kocsiból, és ha nem szégyellte volna, talán a könnyei is kicsordulnak. A fiatalembert egykori kedves munkatársam, édesapja kérésére vettem fel. Mert abban az időben szükségesnek láttam a hivatásos jogosítvánnyal rendelkezők számának növelését, hát elsőre nemet mondtam. Rövid idő múlva megjelent a gyerek az új jogosítvánnyal. Hát felszereltem.

     Gyakran hallani afféle megnyilatkozásokat, miszerint a bevetéseken kívül a tűzoltó nem csinál mást, csak koptatja az ágyát, a székét, a csizmáját. Ez persze sehol nem igaz. Különösen egy olyan kisvárosban, mint a miénk, ahol a lakosság szeme előtt élünk és tesszük a dolgunkat. A laktanyánk állagának megóvása, csinosítása jól felfogott, saját érdek. Kivenni részünket a működési terület dolgaiban, már közös érdek. Ez a tűzoltók iránt érzett megbecsülésnek és tiszteletnek -tűzoltáson és kárelhárításon kívüli- fontos forrása.

Egy ilyen csendben elvégzett, káreset felvételi lapon nem rögzített eset során cserélte le a néhány hónapos tűzoltó sofőrét a szolgálatparancsnok. Mert nála a beosztottjával szemben támasztott igény volt a jó helyismeret. Bizony valamennyi gépjárművezetőnek, az agyába vésődve tudnia kellett a város összes utcájának megközelítési lehetőségét és az ott igénybe vehető tűzcsapok helyét. A fiatal tűzoltó nagyon gyorsan bepótolt mindent, és ismét csatasorba állt.

     Történt egy alkalommal, hogy a megyei ügyelet, a hozzá befutott tűzjelzés alapján, szemestermény szárító tűzéhez riasztotta a tűzoltókat. A fiúk a helyszínre kiérkezve nem találtak tüzet. Időközben bennünket is felhívtak, kérdőre vonva, hogy a tűzhöz miért nem értünk már ki. Az történt ugyanis, hogy a központi ügyelet elértette a település nevét és rossz helyre küldött tűzoltói segítséget. A két helyiségnév hat, illetve hét betűből áll. Ez utóbbi egy alig hangsúlyos r-rel több. Nem kezdem el sorolgatni, hogy mit kellett volna tennie a megyei ügyeletesnek. Csak annyit jegyzek meg, hogy a feladatra alkalmas embert ültetni a székbe, azt kellett volna!

     Jó lesz hát vigyázni, mert ez a régen, fehér hollóként előfordult eset, kísérteties hasonlósággal, egyre gyakrabban megismétlődik. Legalább ettől hangos mostanában a média.

A huszonegy, az nyerőszám

    A hónap elején kicsivel több mint nyolcszáz forintot nyertem a lottón. Nem az első eset, hogy ekkora összeget kaszálok és nem is a véletlen műve. Közel négy évtizede már annak, amikor első alkalommal dobtam be a postaládába két szelvényt. Nem ám csak úgy gondolomformán, hanem akkori négyünk évszámaival kitöltve. A Szerencsejáték Rt. Igazgatójának meghívója mégsem a rendszeresen lottózónak, hanem a városban közismert tűzoltónak szólt, amikor közreműködhettem a nyerőszámok kihúzásában. 45-ből hatot, jómagam egyet, 1994. március 18-án, délután fél háromkor a komlói színházban. A nyerőszámokhoz ilyen közel azóta sem voltam, pedig nem is töltöttem ki hatoslottó szelvényt. A nagyobb összegű forintokba vetett hitem régóta a múlté, mára csupán a megszokás és a remény pislákoló lángja maradt.

     Császári pátens vezette be a lottót és adta bérbe Cataldi grófnak. Kalapos királyunknak viszont nem tetszett, hogy bankárok zsebét tömje degeszre a szerencsejáték, hát államosította.

A mai lottó első húzására 1957. március 7-én került sor és már a hatodik játékhéten megszületett az első telitalálat. Az édesanya, aki a maga és négy gyermekének születési adatait játszotta meg, 555 ezer forint boldog birtokosa lett. Ez az esemény indíthatta el édesapámat a lottó szerencsejáték göröngyös útján? Nem tudom, de elképzelhetőnek tartom. Mindenesetre egy vászonzsákocskába, összehajtogatott papír cetlikbe rejtve, elhelyezte a kilencven számot. Ezután mi mind a kilencen kiválogattunk a teljes sorból 5-5 számot. Apu kellő precizitással kitöltötte a szelvényeket és feszülten vártuk a sorsolás eredményét. És így lottózott, amíg ki tudta tölteni a szelvényeket. A kilenc szelvényből húsz is lett talán, a 3.30 Ft. is emelkedett. Édesanyám gyakran morgott vele, hangja is volt néha a civakodásnak, sokallta a bolondok adójának is titulált pénzkidobást. Ami igaz, az igaz, szüleink nem bővelkedtek anyagiakban, pedig dolgoztak éppen eleget. Apu fodrász segédként megjárta Davost, Luganot, Milanot. Elzavarta Őt a világgazdasági válság, de visszahozta a családjában megtestesült hazaszeretet, hogy tovább dolgozhasson immár hentes-és mészárosként. Hatvan évesen nyugdíjas lett, havi apanázsa elérte, talán egy tízessel meg is haladta a 800 Ft-ot!?                                                                                                                                                                                                               
Az  esedékes szelvények kitöltésekor időnként tervezgetett. Soha nem akart magának semmit. Bennünket segített volna az éppen aktuális gondjaink megoldásában. Egyszer aztán rámosolygott a szerencse. Tárgynyereményként tízenezer forintot nyert. Mennyire örült! Úszott a boldogságban. Én mentem vele bevásárolni a pécsi Centrum Áruházba. Felesleges dolgokra egy fillért sem költöttünk.

     Jaj, de rég nem lottózik már! Ha kicsiben is, hát én folytatom. Olyan ez, mint a pirítós kenyér. A konyhai tűzhelyen  készítette reggelenként és el nem engedett bennünket anélkül, hogy abból ne ettünk volna. Ezt gyakran megteszem magam is, ma is, ha nem is a tűzhely pirosló platniján.

Édesapám meg én is, talán vártunk valahol egy-egy nagyobb nyereményt, de mindketten jól tudtuk, hogy megkapjuk azokat szépen, sorjában. Neki 21 "öttalálatosa" volt és 15 alkalommal örülhetett is azoknak. Tibor még búcsút inthetett, de sem ő, sem a többiek, Tamás, László, András, Bálint és Klára, már nem nézhettek a nagypapa társaságában a fényképezőgép lencséjébe.

Munka ez, vagy mulatság?

    Én ott voltam, amikor elkészült az a hinta. Láttam a fiúk arcán az alkotás örömét. Voltak árgus szemek, persze, de az első gyerek kilengéstől kilengésig tartó felszabadult nevetése elűzte mind a gyanakvást. Úgy valósult meg ez a játék, mint sok egyéb más is a falu szabadidő parkjában, önzetlenül adott saját munkával, sokak összefogásával. A legnagyobb értéket képviselő fát, az idő múlását hetykén elutasító akácot az erdőgazdaság ajándékba adta. Talán csak a csavarokért kellett fizetni, amelyek oldható kötéssel fogták egységbe a szerkezeti elemeket. Felületkezelés, beállítás, rögzítés és a hinta felakasztása után a bátrabbja már nagyot ugorhatott a frissen felásózott homokba. Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy ez a néhány éve, a parkunkat gazdagító hinta helyet adjon majd olyan kamasz fiúknak és lányoknak is, akik csak ma születtek.

     Ötödik is lehet már ez a tél, amelyiknek hófehér bundáját a hinta látja. A tavaszt épp úgy várja, mint a mögötte leveleiket vesztett fák. A kopasz ágak rügyeznének, a hinta a gyerekek visongását hallaná. Végül ő sikít ijedtében, némán, reménykedve abban, hogy a felvisító motoros fűrész megáll, lecsendesül, visszaadja csendjét a parknak.

     De nem így történt! Emberek jöttek, felsírt a stihl és az akácokat álltóhelyükben derékba vágták. Volt hinta, nincs hinta! És rögvest építettek egy újat, európaibbat, drágábbat, nagyobbat?

Úgy gondolom, hogy az önkormányzat pályázaton nyert pénzen csinosítgatja a parkot a tél közepén. Nagyszerű dolog ez! Bizonyára határidős elszámolási kötelezettség miatti a télvíz idején folytatott munka. Azt viszont nem értem, miért kellett beindítani a motoros fűrészt?

Az egykor kecses, darabokra szaggatott, halott hinta most ott hever tehetetlenül egy sorozatban gyártott új mellett. Egyetlen reménye már csak az lehet, hogy a nyáron még vidáman hancúrozó gyerekek látni fogják, miként fogja őket tüzes táncával még egyszer szolgálni, ha szüleikkel szalonnát tűznek a nyársra.

- Miért nem lehetett az akácból készített hintát a helyén hagyni, a másikat pedig mellé, mögé, elé, vagy bárhova felépíteni?

- Miért nem lehetett szétszerelni, ha olyannyira útban volt?

- Miért nem lehetett visszaadni azoknak, akik azt megépítették?

- Miért nem lehetett bárhol a faluban, a városban újra összeállítani?

- Miért nem lehetett hinta céljára bárkinek felajánlani?

- Miért nem lehetett józanul gondolkodni egy érték megsemmisítése előtt?

- Miért nem lehetett megtagadni inkább, mint a dőre utasítást balga módon végrehajtani?

- Miért nem lehetett megkérdezni okosabbat?

- Miért nem lehetett mások előtt fejet hajtani és elnézést kérni?

Azért, mert sokan vannak, szerepüket helytelenül értelmező, tevékenységüket hibátlannak megítélő emberek, akik végzik közös dolgainkat. Mert nem járnak Vörösmarty könyvtárában, nem is keveredik véletlenül sem gondolataik közé:

" Ez jó mulatság, férfi munka volt! "

Fiú lesz, vagy leány?

     Kezdő vő koromban még csak gyerekcsináló sapkát viseltem. Tettem ezt azért is, mert nem titkolt szándékom volt az utód gyors nemzése. Feleségemmel együtt komolyan neki is láttunk ennek a nemes feladatnak mielőbbi végrehajtásához. Ment is a dolog, kellő gyakorisággal, nem esett ez nehezére akkoriban egyikünknek sem. Közös elhatározásunknak és fáradtságot nem kímélő munkánknak -ahogy annak lennie kellett- meg is lett a gyümölcsöt termő eredménye.

    A várakozás hosszú hónapjai alatt egy pillanatig sem gondoltam születendő gyermekem nemére, mert abban a mély hitben és szent meggyőződésben éltem, hogy nekem elsőre, kívánságomnak megfelelően, fiúgyermek fogja elhagyni édesanyja biztonságot, szerető meleget adó testét. Ebbeli elképzelésemnek hangot is adtam, nem is egyszer, százszor. Abban az időben az orvostársadalom nem fektetett nagy energiát abba, hogy előre közölje, kire számíthatnak a szülők, pöcse, vagy puncija lesz az újszülött babának. Így aztán -leginkább nekem köszönhetően- a széles rokonságtól a II/3-as tűzoltóig mindenki arra számított, hogy majdan apja nyomdokaiba lépő, sportos dalia nevelődhet a gyermekből.

     A néhány óvatos megfontoltságra intő mondat úgy suhant el a fülem mellett, mint a vizet árasztó tavaszi szél.

  -A lánygyerek is gyerek, meg aztán születhet még másodikként fiú, aki továbbviheti a nevedet!

- ám én az ilyen megnyilatkozásokra csak legyintettem könnyelműen és megmosolyogtam őket, akiknek a száját azok elhagyták.

     Végre eljött a várva várt nap. Megjött a kicsi, a születés traumájától sírva, mint az összes többi. Nem elég, hogy nem mosolygott az apjára, még elnézést sem kért, hogy kisleányként vette a bátorságot világra jönni.

A felépített piramisom összedőlt, egyszerűen nem tudtam kezelni a kérdést. Magam előtt láttam egyszerre a világ összes kaján vigyorát és elnéző, szánakozó mosolyát.. Hallgattam az utólagos, okos tanácsokat, melyek szerint kifordított sapkában, szeretett anyós jelenlétében, télikabátba burkolózva kellett volna szeretkezni, meg ilyenek. Magamba dőltem és ellenkezés nélkül hagytam, hogy a kicsorduló könnyeim legördülve mossák egy újszülött édesapa arcát.

     A várt arcok mindegyike bejött. Közülük legtöbb mégiscsak a megosztott, közös öröm kifejezője volt. Egyébként is minden csoda három napig tart. Na jó, ez tartott négyig, négy és félig. És a gyorsvonat sebességével száguldó idő nem hagyta a sebeket sokáig nyalogatni, hamar begyógyította azokat. Sőt! Az egyik megállóban fiút pottyantott az ott várakozó szülők ölébe.

     Szépségversenyen találkoztam az apukával. Dagadó mellel, büszkén mutatott a pódiumon vetélkedő gyönyörű leányára, aki ma már önállóan keresi kenyerét. A fiú is megnőtt, főiskola padjait koptatja és ütőjével a pattogó labdát úgy kergeti az asztal körül, hogy az apjának is tessék.

Az édesapa feje lágya is benőtt már. Ma, ötven évesen nem kerget délibábot, eszébe sem jut semmilyen diszkrimináció. Gondolkodás nélkül, egyformán méri gyerekeinek a szeretetét.

És a gyerekcsináló sapkát örömmel húzza a fejébe, minden téli disznó vágásakor.

Egy darabot a szívemből

     Nem látta senki, amikor az irodámban büszkén kihúztam magam, ha a piros tűzoltóautó véradásra szállította fel a fiúkat a kórházba. Elég gyakran előfordult ez, a legénységben szép számmal szolgáltak rendszeres véradók. Vércsoportjuk miatt a donorként gyakrabban csapra ütöttek, természetesen sűrűbben látogatták az állomást. Sürgős esetekben a jól működő hírlánc leriasztotta az érintetteket, akik saját erőből vonultak  a szúrós hegyben végződő fecskendők elé.

Én pedig szégyenkeztem, minden tudomásomra jutott véradáskor. Nem volt ez az átallás akkora, hogy pírt csalt volna az arcomra, de rossz érzések születésére azért alkalmasnak bizonyult. A tűzoltói munka során, sajnos gyakran láthattam sérült, vérző, csúnya-halott embereket. Szívemben néha dideregve, de testemben fegyelmezetten szemléltem a kapcsolódó eseményeket.

     Évekig dolgoztam olyan munkahelyen, ahol kötelező volt a vérem vizsgálata. Ujjbegyből vették a néhány cseppet, mégis minden esetben a félelem csírája bujkált bennem és a rosszullét környékezett. A laboros hölgyek ezt tudták már, ezért lefektettek és ablakot nyitottak rám. Rendre meg is úsztam, legfeljebb a színem halványult el kissé.

Hát ezért nem kísértem soha fel a fiúkat. Elmentem viszont -mert meghívtak- a Vöröskereszt éves véradást értékelő, ünnepi rendezvényeire. Ha jól emlékszem, a Juhász Klubban kért meg felszólalásra Ari. Ismert, tudta, hogy nem fognak bennem csalódni a mondókámat hallgatók. Őszinte meggyőződés formálta a szavaimat. Arról beszéltem, hogy a véradók minden alkalommal  egy darabot adnak valakinek, a szívükből. Arról, hogy mélyen emberbaráti, csodálatos dolgot művelnek és a szívük nemhogy fogyna, mindig gazdagabb lesz. A sajtó képviselője a tudósításának címét e gondolataimból fogalmazta meg.

     A következő véradáskor kötelességemnek éreztem, hogy magam is oda nyújtsam a karomat. Az motivált, hogy végre én is adjam valakinek a szívem egy darabját. No meg a vércsoportom, merthogy én mindenkitől kaphatok, és csak egyvalakinek adhatok.

Magam köré gyűjtöttem -vagy kaptak el ők engem - közvetlen munkatársaim közül egy személyautónyit és meglátogattuk a véradó állomást. A lehető legkörültekintőbben foglalkoztak velem, mert kivétel nélkül mindenki ismert, valamennyien tudtak is a bennem ingadozó feszültségről. Úgy hiszem, hogy drótot is kaphattak. Gyorsan megtörtént a kötelező vizsgálat és máris kiterítve fekhettem az emeleti heverő egyikén. Nyugtalan voltam, de úgy éreztem, semmi baj nem érhet. Jutka mellettem feküdt és én felé nyújtottam a kezem. Megfogta és végig szorított nekem.

Kicsit tovább is nyújtózhattam a szokottnál, majd a földszinten helyet foglalva vártuk, hogy mindenki eleget tehessen a vállalásának. Üres hassal érkeztem, jólesett a pohár sör, amire azt mondják, gyors pótlója a 4,5 dl. vérnek. Cigarettát ilyen helyre nem is hoztam magammal, de egy fehér köpenyes megkínált, hamutartó is volt, hát vígan pöfékeltem.

     Miska jött utoljára, fölálltam, a csikket elnyomtam, lassan mehetünk.

 -Fogjatok meg!- ennyit kiáltottam, és kinyújtott kezekkel a segítő karok közé zuhantam.

Magamhoz térve, a hűvös kövezeten feküdtem, doktornő hajolt fölém.

 -Nem sikerült! Nem úsztam meg! -keseregtem magamban. Egy-két perc és helyrerázódtam, ebben talán egy szuri is segített.

     Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsiban, előkotortam a csomag cigarettámat. Volt abban vagy tizenöt szál, jó félnapi adag. Valakinek átadtam és jó hangosan megígértem, hogy többé soha nem fogok rágyújtani. 1996. május 10-én történt mindez. Hányszor mondtam  már magamnak, hogy nem mérgezem a tüdőmet? Sokszor. A fokozatosságon alapuló leszokási kísérleteim sorra kudarcot vallottak egy kiadósabb étel, vagy egy laza fröccsös este miatt. Nehogy már egy nyámnyila embernek tartsanak az ájulás miatt, a dohányzás elhagyásának bejelentését jól időzítettem, rosszullétemet pedig az elszívott cigarettára fogtam. Tudta mindenki, hogy nem egészen így van, Jutka jóízűt mosolygott is, de nem álltak le vitatkozni velem. Viszont kíváncsian figyeltek, mikor szállnak el ígérő szavaim a meggyújtott cigarettám füstjével együtt.

     Régen volt mindez már. A cigaretta füstkarikája ma is illat nekem. Ígéretemet megtartottam, azóta egy slukk sem ment le a torkomon. Amikor pár hét múlva véradó igazolványt megkaptam, mindannyian jót nevettünk.

Néhány deciliter véremért dohányzásmentes életet kaptam cserébe. Ez igazán jó üzlet volt. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora nagyot ér egy darabocska a szívemből.

Felhőtlenül

     Akármerre is indultunk ki a faluból, minden irányban volt egy-egy kedves hely, ahol mi srácok, nagy örömmel ütöttünk tanyát. Madarak és fák napján az egész iskola kirándult a Német dombhoz és annak környékére. Néhányunkat az agyagos partoldalba vájt barlangunk is oda vonzott. Nem sokat használtuk, de büszkélkedtünk vele, hogy az a miénk. A vadkörte érésekor biztosan arra csatangoltunk és a téli hó csábított még sokunkat az ugratókkal tele, meredek ródli pályára. Itt húztam életemben először, házilag készített, rövid síléceket a lábamra. Szíjazata, akár a cipőfűző. Ha jól becsatoltad, az le nem eshetett. El is indultam fentről, ahogy a többiek. Néhány szánkót kikerülve, egyre csak gyorsultam, gondolataim messze jártak már ennek a téli sportnak ismert örömeitől. Jobbra járatlan út, balra szakadék, ahová egyszer a nővérem szánkóstól együtt eltűnt a szemem elől. Fenekén sötét foltokkal megúszta, de mi lesz, ha én zuhanok most oda? Maradt a közepe, ami egyre sebesebb és jegesebb. A végén a legnagyobb ugrató feldobott a levegőbe és én csak úsztam kitárt kezekkel, mint a nagyok. Ám derékszögben befordulni, vagy gyorsan megállni nem tudtam és kezemet az arcom elé tartva kikötöttem  egy kökénybokor kellős közepén. Néhány apró karcolás, semmi gond. A "bűnös" deszkákat visszaadtam a gazdájának, azóta sem volt sítalp a lábamon. Amikor meglátogatom a sásdi új temetőt, mindig eszembe jut és mosolygok azon, ha megismétlődne, szüleim sírja felett repülnék.

     A szabályozatlan Baranya csatorna és a Paléi árok gyakran kiöntöttek. Előfordult olyan tél, hogy a két híd közötti legelőn, egészen a kiserdőig húzódó jégpáncél feszült, többhektáros nagyságban. Felsős iskolás gyerekek közül  sokan töltöttük ott délutánjainkat és korcsolyáinkat egymásnak kölcsön adva, jégkorongmérkőzéseket játszottunk.

Amikor olvadni kezdett, élvezettel hasítottuk az egy-két centiméteres víz tetején a késő délutánokra összeállt vékony jéghártyát. Egy ilyen alkalommal a második hídnál, a kövek miatt gyorsabb folyású víz 60 centiméteres mélységébe siklottam. A beszakadt jég nem ejtett fogságába, minden gond nélkül kikászálódtam a partra. Csak a melegítőm lett csuromvizes. Száraz növényzetet hordtunk össze, és tüzet raktunk. A kicsavart nadrágom szárítgatás közben kiégett. Ezek után jó volt abban hazamenni vizesen is. Dicséretet otthon nem kaptam.

     A kiserdő nyáron is jó búvóhelyünk volt. Innen indultunk az egerszegi szőlőhegyre cseresznyét lopni és jóllakottan ide is tértünk vissza. A két vízfolyás már nyílegyenesen szaladt egészen Vázsnokig, ahol csendes csobogással összeölelkeztek. A kotrógépek az erdőcskénkben, talán véletlenül alakítottak ki lefolyástalan vízfelületeket. Sokáig nem száradtak ki. A fák koronái jóleső hűvöset adtak a mindig mozdulatlan víznek és védelmet nekünk a nyári nap tűző sugaraitól. Hal is volt a kacskaringós árkocskákban. Könnyen meg is fogtuk azokat, csak fel kellett zavarni a vizet, hogy kopoltyúval levegő után kapkodva a felszínre ússzanak. Így aztán válogatva szedegettük azokat ki a vízből. Ez a tisztességtelen halászat csak akkor fordulhatott elő, ha a halakat ott a helyszínen megsütöttük és megettük. Hazára vinni mindig a nagy árkokból fogtunk balint, vagy domolykót, attól függően, melyikünk hogy hívta. Kőhalat vagy sügért, csíkhalat is, mind ehető volt. Ügyes halászok voltunk, akár kézzel vagy kosárral, akár a mindig kezünk ügyében lévő pecával láttunk neki annak. Estére a fűzfavesszőre felfűzve, megpucolni érdemes, vacsorányi mennyiség volt.

A kiserdőben tanultunk meg tyúkot sütni, egészben. Tibi hozta, élve. Elő a bicskával. A kibelezett tyúkot jó vastagon besároztuk és erős parázsban órákig sütöttük, vagy főztük? A sártól és tollas bőrtől megszabadított lábas jószágot aztán megkóstoltuk. Sótalan volt, kemény és egy kicsit tollízű. Nem ettünk belőle, kár volt annyit bajmolódnunk vele, ott hagytuk az éjszakában arra csavargó rókának.

Tibor nagymamája panaszkodott, hogy elveszett a kedvenc tyúkja. Állítólag 14-éves volt. Nem mi tehettünk róla, az unokája hozta.

     Miénk volt még a Pesung is, őrháztól őrházig. A vasutasok nem szerették ha ott játszottunk, de olyan széles és olyan hosszú volt az, hogy megbújni benne nem volt igazán dicsőség.

     Kányavár akácosa az Öreg hegyen, talán a szomszéd falu gyerekeinek a fennhatósága alá tartozott. Meglátogattuk azért ezt a mifelénk eső domboldalt is, rókát kifüstölni tanulni. Soha nem jártunk sikerrel. Lehet, hogy egyetlen ravaszdi család sem lakott ebben a kis erdőcskében. A birtokolt területekért néha meg is harcoltunk más csapatokkal, gyerekekkel. Felnőttek soha nem szóltak bele, sem a háborúinkba, se a játékainkba. 

    Gyorsan elszaladtak a zavartalan, ismereteket és tudást adó, derűs évek. Az utolsó aztán elengedte a kezünket, akár a jó tanító, nyarával elfutott a szabadságunk is, játékainkkal és néhány gyermekkori álmunkkal együtt.

Mandulaműtét

    A hatalmas kórteremben sosem volt elég a fény. Az ablakokat a kelő nap soha nem érte, túl magas volt a szemközti zsinagóga. Mire felkászálódott a templom tetejére, éppen csak megpaskolhatta sugaraival a mi szobánkat, máris tovább állt. Egy-egy kicsi darabka, ha mégis túljutott a vaskos függönyök hasadékain, nem igazán  ragyoghatta be a betegségtől megfáradt, vagy a kórháztól ijedt arcokat.

    Az ajtót szélesre tárva, egy alacsony, vékonyka ember lépett be a helységbe és bal kezével egy nagyobbacska lány felé intett. A kamaszodó kislány szó nélkül követte őt. A nagymutató a falon talán csak egy fél kört írt le, amikor az a sovány ember visszakísérte a lányt és az ágyára lefektette. A mozdulatlanná meredt test mellől, ugyanarról az ágyról már hívta is a megszeppent kisebbecskét, aki hosszú copfjaival együtt már el is tűnt  a folyosó sarkában. Amikor újból megjelent, hangtalanul bújt vissza a vackára, szemeit becsukta, kitárt karjai élettelenül lógtak a teste mellett.

     Túloldalt, a lányokkal szemben két fiú feküdt egy ágyon, a helyhiány miatt egymástól hosszú deszkával elválasztva. A sárga bőrkötényes kézen fogva vezette el a soron következőt, szúrós szagú illatot hagyva maga után.

A legkisebb fiú magára maradt a nagy csendben. Félt. Annyira, hogy sírni is elfelejtett. Rettegett attól, hogy nemsokára holtan látja bátyját és testvérei után rá is sor kerül. Egyedül volt, kalimpált a szíve, senki nem figyelt rá. Már-már elhitte, hogy vele ilyen szörnyűség nem történhet meg, amikor a kötényes negyedszer is megjelent.

     Én voltam az, a negyedik, négy testvér közül a legkisebb. A jól tanuló kicsi, elsős iskolás.

Kapálóztam, ordítoztam, hangomat dicsérte is az a folyton fésülködő asszony a sarokból. De a bőrkötényes erősebb volt mégis, mint én. Nem gyalog mentem a műtőbe, hát erőt gyűjthettem. Még a leszorított nyelvemet is sikerült kidugnom a fémlapocskák közül, de a túlerő és az éter végül legyőzött.

     Szekér tanár úr négy gyereket szabadított meg nagyon gyorsan a garatmanduláitól. Szüleink nem aprózták el, vélhetően a torkukkal bajlódókat kiválasztva, egy füst alatt rendeztek le bennünket.

Fogalmam sincs, hogyan hívták akkor Pécsnek ezt a kórházát, a műtőre se nagyon, de Szekér tanár úrra jól emlékszem. Nagydarab, mosolygós ember volt, homloka közepén egy óriási tükörrel. Lehet, hogy kicsit felmérgesítettem, de legalább megtanulta azt, hogy az egy alomból valók közül, mindig a legkisebbet válassza elsőre.

     Béla bátyám se érezhette jól magát, mert még a műtéti előkészületeknél kérdezte nővérét, hogy ő már túl van-e az egészen. Ili, akinek torkában dagadtak még a mandulái, minden bizonnyal megviselten pillantott fel rá, fejét a köpőcsészére hajtva.

     Néhány napot a kórházban töltöttünk. Juliska tánti naponta hordta nekünk a könnyen nyelhető madártejet. Fagylaltot is ehettünk. Ha ebből a nyalánkságból éppen nem kaptunk, azért a fagyist minden nap hallottuk, amikor kis kocsijával a térre érkezve jó erősen megrázta a csengőit. A félelmem rég elszállt. A bajból azért jutott még! Egy alkalommal, amikor jóízűen szundítottam, az összes madártej elfogyott. Legalább az üres tálkát ne láttam volna! Még jó, hogy vigaszul rögvest eszembe jutott édesanyám, aki látva, hogyan hoz ki a műtőből az a vékonyka ember, megkönnyezett engem. Tesóim így mondták el ezt nekem.

     Nyár eleje volt, kezdődő iskolai szünet. Mi hamar meggyógyultunk. De abban az évben, ősszel nagyon sok embernek vették ki a manduláit. Szekér tanár úr nélkül végzett műtétek, sajnos nem jól sikerültek. Voltak emberek, akik hosszú éveken keresztül nyomták a kórházi ágyat, akik évtizedekig nem mertek megszólalni és voltak olyanok is, akiket egy életre elnémítottak. 1956-ot írtunk.

Te válassz

     Foga van, vagy lesz még a télnek, aztán a kutya sem ette még meg azt. Vízkereszttől mégis búcsúztatjuk észak zord hercegét és türelmetlenül várjuk, hogy a tavasz tündére ajtót nyisson ránk. Hamvazó szerdáig gazdag hagyományainkat ápolva csak mulatunk, egészen a farsang farkáig. A karnevál az a csúcspont, ahol még kitombolhatjuk magunkat, aztán illő csend, egészen Krisztus feltámadásáig.

     Jelmezes, táncos népünnepélyek voltak ezek a farsangvasárnapok. A legények ekkor tűzték kalapjukra a lányok adta bokrétákat és közülük a merészebb ekkor ivott először apósa kontójára, mise után a kocsmában. Az esti bálban pedig mindenki szabadon forgatta meg kedvesét a jelmezek csalóka takarásában.

     Megváltozott a világ. Kevesebb a farsangi bál. Kevesebb ember az, aki megengedheti magának a gondtalan télűző mulatságot. Több az olyan rendezvény, ahol sznobok öltik magukra a maskarát és ügyesen dörgölőznek a vélt, vagy valós nagy majmokhoz. Volt is ilyen, meg lesz is mindig.

Egy új jelenség azonban tovább rontja a farsangi mulatozások igaz tartalmát. A bálozók közül egyre többen nem viselik az álarcot. Az ő arcuk fedetlenül is egy maszk. Ha jól belenézel a szemükbe, csak a csalárdságot, hazugságot és az öncélú számítást látod. Vigyázz, mind feléd közeledik! Hordozójuk legyen akár naponta látott közszolga, kicsi, vagy nagy, menő üzletember, vagy éppen ügyes adócsaló, el fogják rontani a báli hangulatodat. Keress hát egy olyan bulit, van még rá időd, ahol tiszta szívű, őszinte emberek ropják a táncot, hívják a mindent megújító tavaszt! Ám ha ilyet nem találsz, el ne keseredj! Tegyél kísérletet a menazséria helyes irányba terelésére. Jövő farsangra meg fogod látni, hogy erőfeszítésed elérte-e a célját. Annak, aki tiszta szemekkel kér fel a táncra, nyújtsd  bátran a kezed, ha takarja álarc az arcát, ha nem. Ha azt látod, hogy a kísérleted meghiúsult, keress a parkettára a seregleten kívül olyan partnert, aki nemcsak felkér, de veled együtt akarja hívni a tavaszokat úgy, hogy közben nem engedi el a kezedet. Egyáltalán, már jövőre legyél te a kiválasztó!

     Miért is nem lehet minden ember farsangi arca olyan felszabadultan mosolygó, bizalmat sugalló, közös táncra csábító, mint a messzi Rio karneváli szambája?