Sokáig nem tétováztam

Akkor még nem volt lehetőségünk arra, hogy pénzintézet rendezze havi számláink kifizetését. Számítógép se díszítette naponta használatos eszközként az asztalunkat, amellyel forintokat utalhatunk. Meg kellett látogatni a postát és ott sorba állni addig, amíg a csekken szereplő összeggel könnyebbé válhatott a pénztárcánk. Gyakran fordultam hát elő Gábriel főangyal katonáinál. Hivatalból is többször meglátogattam őket a tűz elleni védekezés egy-egy szabályának érvényesítése céljából. Láthattam a fegyelmezett, komoly munkájukat. A hivatal vezetőjét korábbról ismertem, beosztottjai közül többekkel is kerültem kollegiális, barátinak is nevezhető kapcsolatba.

Az ezredforduló környékén egy december végén meghívást kaptam óév búcsúztatóra. Úgy véltem, hogy a tűzoltóparancsnoknak szólt a meghívás, egyenruhát öltöttem. Díszeset, fehér inggel, nyakkendővel.

Munkaidő után a tágas előtérbe asztalok és székek kerültek. A terítőkön harapnivalók, sütemények és italok sorakoztak. Középen a vázákban egy-egy szál virág. A hivatal dolgozói már elfoglalták helyeiket, a hatalmas termet csendes zsibongás töltötte be.

   -Jaj, de szép ez, irigylésre méltó! -önkéntelenül is ez a gondolat motoszkált bennem.

És amíg a kijelölt helyemre kísértek, észrevehettem, hogy ide nem a város egy intézményének vezetőjét, hanem egy barátot hívtak meg. Öröm áradt szét bennem, mi tagadás, elérzékenyültem. Sikerült palástolnom, a világítás is hangulati, nem vehették észre. És a Főnökasszony már beszélt is. Az éves munka rövid értékelését a szokásosan aktuális jókívánságokkal fűszerezte meg, majd felém fordult.

 Egyértelmű, hogy most nekem is mondanom kell valamit, de a feladatot nagyon váratlanul kaptam meg.

Mit is szóljak? Jól van hát, nem okozhat problémát néhány, az eseményhez illő gondolat megfogalmazása. Felálltam, hogy ki is mondjam azokat.

A legközelebbi asztalnál az a fiatal, mindig kedves és mosolygós ügyintéző hölgy ült, akinél a csekkjeimet szoktam rendezni. Rám nézett, mosolygott és én elindultam felé. Megálltam mellette és onnan szóltam mindenkihez.

   -Szeretném, ha szeretteiktől kapnák meg azt az ajándékot, amit én most itt  kikézbesítek.

Beteszem mindenki postaládájába, hogy hazaérve azt megkaphassák, vagy átadhassák. Fogalmam sincs, hogyan jutott ez a megoldás ilyen hirtelen eszembe. Visszafordultam, megfogtam a kért, kicsit tanácstalanul felém nyújtott kezeket. Szemébe néztem ennek a megzavart szépségnek és  bátran, tétovázás nélkül szavaltam.

   -"Mióta készülök, hogy elmondjam..." -kezdtem el a szerelmes versek egyik gyöngyszemét. A "s zizzenve röppenő kis álmokat vadász."-nál már éreztem, hogy jól választottam. A jelenlevők lelkét, ha rövid időre is, csapongva szállni engedtem. Az utolsó két szónál jól megnéztem a fogva tartott és közben a tenyerével felfelé fordított kezeket. Hosszúnak tűnő másodpercek néma csendje után felcsattant a köszönő taps.

A facebookon ma Radnóti Miklós csodaszép költeményét hallgattam, ez juttatta eszembe a történetet. Csak remélni tudom, hogy vannak még munkahelyi kollektívák, ahol egymás mellé leülve, kedvesen vesznek búcsút egy legördülő öreg esztendőtől és nagy szeretettel várják közösen az újat.

És ott a postán?