Elrontott fotók?

Nem szoktattak hozzá, hogy a parlamenti üléseket figyelemmel kísérjem. Amikorra majd minden lakásban üzemelt már egy televízió készülék, addigra más dolgom is akadt, mint az országgyűlés munkáját látni és hallani. Igaz, nem is volt jellemző az ott történtekről helyszíni tudósításokban a lakosságot tájékoztatni. 

Most, hogy már a korosabbak közé tartozónak mondhatom magam, nem csak az időm, de a közvetítések sokasága is adja számomra a lehetőséget a politikai események vizsgálódására. Apropó, politikai események! A szó nemes értelmét tekintve a politika az egy művészet. Képviselőink világgá is kürtölt nyilatkozataiban én ezt csak néha fedezem fel, csak néhány ember ajkát hagyják el megnyugtatóan kulturált, szépen megfogalmazott, kerek magyar mondatok. Többségük- a széksorokban elfoglalt helyüktől és beosztásuktól függetlenül- gyalázzák a ház kupolája alá illő magyar nyelvet. Még rosszabb azok jelenléte, akiknek soha, egyetlen ép gondolat erejéig tartó mondanivalójuk sincsen. Eljutottam már odáig, hogy a spontán feltett kérdésekre -előre megfogalmazott és papírra vetett sorok nélkül is- válaszolni tudok magam is. A feleletem egy dekát se lesz rosszabb a hatalmat gyakorlóénál, aki viszont soha nem kérdez, s ha véletlenül mégis, jól kiérződik abból a mesterkéltség és az előre meghatározottság. Ahogy leszoktatnak arról, hogy érdekeljen a tartalom, annál inkább kapok rá a formára.

Mostanában egyre kevésbé érdekel az, hogy ki, mit mond. Egyre többször kapom azon magam, hogy -füleim teljesítményétől függetlenül- a kimondott szavak nem jutnak el hozzám és én csak a szólásra emelkedő hanglejtésével összefüggő mimikát látom. A törzs, a karok és a fej egészének mozgásai már árulkodnak valamiről. Teljessé a kép bennem mégis csak akkor alakul az emberről, ha észreveszem arcizmainak apró mozdulatait, szájának mozgását a kimondott gondolatokhoz illesztve, legfőképpen pedig a szemét, az agy utasításait akaratlanul is végrehajtót, a Júdásként árulkodót. Ha szerencsém van, a kamera mindezeket jól megmutatja nekem. Elég egyetlen pillanatra a kontaktus az éppen szereplő képviselő szemeivel, bennem azonnal megszületik egy ítélet. Ez az ember jó ember, ez az ember rossz. Tudom, megítélni valakit csak így ránézésre nem illő dolog, a tisztességtelenség határát súroló. Én mégis megteszem, nem kürtölöm az eredményt világgá.  

Mit tükröznek ezek a fotók,amelyeket ilyen módon készítek a parlamenti képviselőkről? Sok jót nem tudok elmondani azokról. Az egyik csoporthoz tartozók riadtak, félősek, csendesek és szótalanok. Egy másik kör tagjai beképzeltek, önelégülten kísérlik elrejteni valójukat kaján vigyoruk mögé. Kevesen ugyan, de vannak, akiknek kiül arcára a meggyőződés és az őszinteség. Ők leginkább azok, akik fáradoznak a választóik gondjainak orvoslásában. A szégyenérzet ismeretének hiányát és az elégedettséget kaphatom lencsevégre a legtöbb arcon, ha a fizetésükről és egyéb jelentős járandóságaikról van szó. A padsorokban ülők egymás iránt érzett tiszteletét és szeretetét keresem leginkább. Ha valamelyik arcon mégis felvillan ez utóbbi kettő közül bármelyik is, az ellenzék sorait látom. A másik oldalról ilyen megnyilvánulás, akár a fehér holló. Ez csak az elkalandozó gondolatok véletlen műve lehet és minden bizonnyal feddés követi.

Annyi rosszat és olyan kevés jót feltételezek ránézésből képviselőink többségét illetően, hogy egy kicsit szégyellem is magam emiatt. Nézzenek hát jól a szemembe és győzzenek meg igazukról. Én nagyon örülnék annak, ha a fotók minősége jókorát javulna, ám nem vagyok egy fotóművész. Lehet retusálni, jobb minőségű papírt használni, fényekkel játszani. Csak különbnek látszó, de tartalmában meg nem újuló fénykép lesz az eredmény. Adott viszont a lehetősége annak is, hogy senkit ne vezessünk félre. Ha legközelebb belenézek a képviselők szemébe, felszabadultan mosolyogjanak vissza. Ne csak rám -beosztástól, nemtől és párttól függetlenül-,mindenkire és barátsággal fogják meg egymás kezét. Akkor én az elrontott fénykép helyett újat készítek, ügyelve arra, hogy azon jól lássék a képviselők mosolya és tiszta fénye.   

 

Menyeimről?

 

A nyáron após lettem újra. Másodszülött gyermekem is hivatalossá tette kapcsolatát élettársával. Ilyen meglepetést okozhat még a legkisebb is. Amikor én megházasodtam, a világ legtermészetesebb dolga az volt, hogy a tanácson megkerestük az anyakönyvvezetőt, aki egy megbeszélt időpontban összeadott bennünket a násznép előtt. Ma ez nem annyira divat. A fiatalok úgynevezett vadházasságban élnek, ám ettől még közös fejük felett a tető és körülöttük is rajcsúroznak a gyerekek.

Az apósokról nem sok mindent lehet hallani. Az anyósokat annál inkább szájára veszi a világ és űz velük gyakran érthetetlenül és legtöbbször igaztalanul rossz tréfát. Nekem az életemben egy anyósom volt, szeretetre méltó ember. A sorsom úgy alakult, hogy édesanyám lehetett belőle, azzá is vált. Jó véleményem van hát a közelemben élő anyósokról, hát még az apósokról? Feleségem három fiúgyermekkel ajándékozott meg, akik felnőttek és társat választottak, vagy őket választották ki. A lányok mostanra az unokáim édesanyjuk, ők az én menyeim. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy ez milyen rokonsági kapcsolatot jelent. Bennem mit látnak a lányok, egy apóst, vagy egyféle újdonsült szülőt, azt nem tudhatom, legfeljebb sejthetem. A menyeimet a szüleiktől nem lophatom el, én mégis szívesen fogadom őket lányaimmá. Ők nem tudják, hogy nagyon régóta ismerem és kedvelem őket. 

Egyiküket szerettem volna én megkereszteltetni, de a sors úgy hozta, hogy fiunk született, akinek mégsem adhattuk egy kislány nevét. A másikba titkon és reménytelenül voltam fülig szerelmes, még kisdiák koromban. Csak ötven évvel később vallottam be neki mosolyogva, sokak előtt. A harmadikat egy gimis kirándulás kapcsán ismerhettem meg. Nem volt ez több, mint az egymás iránti óvatos puhatolózás. Emlékül küldött nekem egy fotót, de soha már nem találkoztunk. Őket hordozzák nevükben az én kedves menyeim. Miért is ne szeretném mindhármukat lányaimként? És arról még nem is szóltam, hogy milyen óriási szerepet vállaltak az én ajándékaim megszületésében. Amikor világra hozták gyermekeiket, az én drága unokáimat. Mindegyikük egy virágszál, bízom abban, hogy a fiúk is így gondolják ezt. A napfényben nevelik és -minden bajtól megóvva- frissen tartják, locsolják Őket.

"Sosem leszel egyedül!"

Molnár Ferenc Liliomja a XX.század elejétől nagy utat tesz meg. A tragikus vég ellenére a körhinta kikiáltójának és Julika cselédlánynak a szerelme az örök összetartozást hirdeti. Átdolgozott, zenés változatát musicalban örökítik meg, 1945-ben. Itt a "You'll Never Walk Alone" című dal akkor hangzik el, amikor a gyermekét szíve alatt hordó Juliet megtudja, hogy férje soha nem tér vissza, meghalt a háborúban. Sokan várták reménykedve szeretteik hazatérését a harcmezőkről, hiába. Rodgers-Hammerstein szerzeményét nem véletlenül kedvelték meg sok-millióan. A kislány felnő, elvégzi az egyetemet és akkor újra felcsendül az egykor édesanyját vigasztaló dal.

Nemcsak ballagásokon, futball mérkőzéseken is éneklik az emberek. Himnuszaként kezeli több labdarúgó klub csapata is. Végignéztem- és hallgattam a Liverpool stadionjában a szurkoló tömeg énekét. A csapatok fotózása után nem a játékvezető sípszava harsant fel, hanem tízezrek zendítettek rá: Sosem leszel egyedül!

Az emberek felállva, átszellemülten és szívből daloltak. Magasra emelt kezükben a csapatukat buzdító zászló, felemelt fejek, fényes tekintetek! A "gazdagabbak" kezéhez gyermeki ujjacskák fonódnak és kedvesen ölelő karok. A szemeim és füleim arról győzték meg az agyamat, hogy ott a lelátókon mindenki felszabadultan örül, mindenki boldog, mindenki feltételek nélkül szereti a másikat. Korra, nemre, színre, felekezetre való tekintet nélkül. Az igazság az, hogy meghatódtam és úgy rendesen, egészségesen irigykedtem.

A múlt hónap idusán szűk, családi összejövetelen vettem részt. Három generáció találkozott. Négy nagyszülő, hat gyermek, hat unoka. Jól megtervezetten, mégis szabadon repültek az órák. Szálltak, mint az unokáink tették ezt körülöttünk egész nap, akár egy karmester irányította, seregnyi  angyalka.

Délután érkezett még valaki. Egy mosolygós fiatal hölgyben ismerhettük meg az anyakönyvvezetőt. Hivatalos személy létére egyáltalán nem éreztem, hogy kilógott volna a mi családjaink soraiból. A gondosan feldíszített kertben Anita és Tibor fiam fogadtak egymásnak örök hűséget. A hófehéren díszelgő asztalkáig vezető útra gyermekeik, Kata és Liza hintették kosárkájukból a virágok szirmait.A kétgyermekes szülők valóra váltották elképzelésüket. Megpecsételték azt aláírásukkal és társuk ujjára húzott gyűrűvel. Sok-sok dolgot írhatnék még erről a napról, de elég annyi, hogy lefekvéskor mindenki egy örömteli nappal takarózhatott.

Fényképekkel és videó felvételekkel örökítettük meg a fontos tárgyban megtartott találkozónk, kivétel nélkül kedves eseményeit. A sokból Tibi készített egy összeállítást, hozzá kísérő zenének kedvenc csapatának himnuszát választotta. Szövegét most leírom magyarul:

Amikor átsétálsz egy viharon, emeld fel a fejed büszkén és ne félj a sötétségtől!

A vihar végén ott az arany égbolt és a pacsirta édes, ezüst éneke.

Sétálj keresztül a szélen, sétálj keresztül az esőn, még ha az álmaidat elhajítják, elfújják!

Sétálj tovább, sétálj tovább reménnyel a szívedben és sosem leszel egyedül, sosem leszel egyedül.

Ezen a napon az örömünkben osztozó jó pajtásokat is találtunk. Velünk volt a szellő, a kék ég és a fény. A madarak ezüst éneke is talán, ha jobban figyelünk. Azt biztosnak érzem, tudom, hogy  én már sosem leszek egyedül.