Az 1950-es évek első felében járunk. Sok mindent eldugtak és sok mindent elhordtak. A beszolgáltatás idejét éljük. Már mind megszülettünk. Én, a kicsik közé tartozó, lehetek úgy 5-6-éves. A hátsó udvar hidasában disznókat tartunk. Ahogy nőnek, úgy veszítik el a lábuk alatt a talajt, leginkább Géza nagybácsim segedelmével, hogy aztán Apu a hentes-üzletben sokféle formában kimérje, eladja azokat.
Volt egy kismalacunk, olyan nyomoronc. A göbe megnyomhatta a születésekor. Kiemeltük a többi közül és cumis üveggel szoptattuk. Anyu fokhagyma levest főzött neki, ezt én is szerettem, néhány kanálka erejéig a malacot meg-megloptam. És cseperedni kezdett. A konyháig ott élt közöttünk. Szabad volt mint a madár, igaz, repülni nem tudott. Annál inkább csavargott. A pékséget az utca túlfelén gyakran látogatta, több gyerek élt ott is, biztosan szerették, etették. Én láttam egyszer, hogy a szomszéd disznai elől kívülről eszi a vályúból a moslékot. Lopott a csirkefogó! Kedvenc helye volt a hostél mögötti kukoricás, ott feküdt el a szárak hűvösében, elbújva az égető nyári nap elől. Érdekes, a kukoricát soha nem bántotta. Közben pedig nőtt, akkorára, hogy a konyhából ki kellett tiltani, de feléje még sokáig tette meg a kezdő lépéseket az udvari lépcsőn. Soha nem tartózhatott a derekasan megnőtt nagyfejű, széles pofájú disznók közé.
Egyik nap idegen emberek jöttek és segítségünkkel zavarták a süldőt az utcára, ahol jó néhány társával együtt hajtották a Pecz malom felé. Másnap ugyanezt a kondát az állomásra terelték és az útjuk ott vezetett el előttünk. A mi kis pajtásunk felismerte a helyet és beszaladt egészen a hátsó udvarig, ahol behúzódott a pajta sarkába Bundás kutyánk védőszárnyai mögé. Az ember, aki érte jött, meggondolatlanul, segítségünk igénye nélkül nyúlt határozott mozdulattal kedvencünkhöz, de jó pajtása a komondor, egy harapással megálljt parancsolt. Azután mégiscsak menni kellett. Bevagonírozás és a vonat indult is északnak. Vágásra nem volt érett, beszolgáltatásra pedig éppen megfelelt. Úgysem tudtuk volna, hogy mit tegyünk vele öregkorára. Igazából mi gyerekek hamar elfelejtettük, hisz minden nap volt más, amit felfedezhettünk a világból. Mégis, emberöltők után eszembe jutott. Az is, hogy szerencsére a kutyaharapásból nem lett ügy.
Így lett a malac neve a blog neve: Rüszü.
