Amikor ezeket a csodálatosan ragyogó szemeket látom, mindig megkaparint magának a leggyakoribb gyarló emberi tulajdonság, a kíváncsiság. Ki lehet és hány éves, a tekintetemet mosolyogva üdvözlő, alig több, mint kis fruska? Csak a hullámkoszorú a fején már elég erős ahhoz, hogy szíveket raboljon szívének tengerébe. De itt van még ez a fénylő arc! A gazdag természet megmutatja, hogyan tékozol és tud egy képbe sűríteni többeknek is elegendőt. A leányka mintha szólna, de a csillogó kövecskék zárják hangjának útját. Én mégis hallom azt, bársonyos és barna. Látom a lelkét is. Egyszerű és tiszta, vidám és huncutul szomorkás. Szép és kedves, nekem tetsző. Mennyi mindent tudok róla, mégsem ismerem.
Ahogyan korosodunk, úgy bukkannak fel emlékeink közül a régebbiek és a legtávolibbak. Úgy hiszem, hogy a szürkeállományunk selejtezésre kényszerül teljesítőképességének csökkenése miatt. Önhatalmúlag dönti el, mi az, ami megmaradjon bennünk és mikortól felejthetjük el levetni a sáros cipőt a küszöb előtt. Ebben az időszakban kezdünk el mi magunk is kutakodni saját magunkban, családunk múltjában.
Igencsak apró legényke lehettem, amikor a Nagyiék vaskos, nagy fehér ágyán a szalmazsákon fázósan kucorogtam, várva a szabadulás óráját, a napszúrás miatti börtön kapujának kinyitását. Nagyitól, vagy Anyutól mindig frissen fejt tejet kaptam, közülük az hozta be a bögrében még habzó, tőgymeleg italt, aki éppen megszabadította Bimbót nemes terhétől. Anyu nemcsak a fejéshez, vaj köpüléséhez, de valamennyi háziállat ellátásához is jól értett, megtanulta azt lány korában. A főzés tudománya is a fejében volt. A hétvégi húslevesek ízét és illatát, a tányérból merítő sok-sok kanál csengését máig is megőriztem magamban. Előttem van a nagymosás képe a kondéros vízforralással, a fateknővel és szappannal együtt. Nem lehetett könnyű munka, és akkor ott volt még a padlók vikszelése, a konyhakert, a stoppolásról és varrásról már nem is beszélek. Gyakran kapott segítséget, nem győzte volna egyedül a temérdek munkát. Kedves asszonyok, beugró cselédek szorgoskodtak azon, hogy a kilenc gyerek és a mészárszékben dolgozók semmiben ne szenvedjenek hiányt.
Ahogyan mi cseperedtünk, a háztartásban egyre többet segítettünk. El sem tudom képzelni, hogyan jutott ideje Anyunak arra, hogy megtanítson bennünket közösen imát mondani, dalolni mindent, amit lehet. Stájer országba "utaztunk" el, megnézni a három lányt, közösen látogattuk meg a Vázsnoki tóban a békát. Hangos volt a nyári konyha az indulóktól, az operettek dalaitól, a magyar nótáktól és népdaloktól egyaránt. Szívet facsaróan énekelte, hogy "mikor eszembe jutsz, tele van a lelkem, tavasz melegével" és "azt a tükrös, piros szívet mégsem adom másnak".
Derékig érő hosszú, erős a haja. A kályha mellett ül és kifésüli. Nem is olyan egyszerű dolog ez, és az erős szaru fésűben egyre több az ezüstös fénnyel csillogó hajszál.
Az a kis fruska, ott a képen az én Édesanyám. Ő az aki mostanság oly gyakran jut az eszembe. A földbérlő nagypapám gyermeke Kisgyulán születik, jut el Pécsre az Alsómalom utcába, Kerül Magyarlukafára, ahol bekötik a fejét és viszik el onnan Sásdra. Huszonnégy éves volt akkor. A jómódú családban az ötödik gyermek. A Notre Dame női tanítórend iskolaépülete Szent Erzsébet néven leánygimnáziumként működik, Erzsébet ott kap bentlakásos zárdai nevelést. Három évtizeddel később három leányát is itt taníttatja, az akkor már Leöwey Klára nevét viselő gimnáziumban.
Gyermekkoráról, az iskoláról, egyáltalán az életéről anyu nem mesélt. Milyen volt az iskolája, hogyan élt azután, voltak-e udvarlói, mikor volt először szerelmes, hogy ismerkedett meg apuval és a kérdéseket még sorolhatnám, de kimondatlanok maradtak, azokra így válaszok sem érkezhettek.
Talán Mária utcából a sásdi kalapos Ungár néni ismertette össze őket? Talán a Rosenspiz kalapos boltban keresett magának új kalapot anyám a Szent István ünnepekre? És éppen ott, ahová kalapjait Ungár néni is szállította? Lehet, de nem biztos. Tény azonban az, hogy édesapám a sásdi kalapos nénivel együtt látogatja meg Magyarlukafán Erzsébetet és családját. Hogyan lett ezután a függetlenségüket feladni féltő emberek rövid ismeretsége után egy holtig tartó házasság? Egyféle választ ad erre a néhány hónapos levelezésük. Igazi feleletet az életükkel adtak, ami nem volt más, mint a kilenc gyermekük szolgálata. Értünk éltek ők, más célok megfogalmazása nélkül. Adtunk mi elfoglaltságot, éppen eleget. Mi voltunk az energiát lassan kicsavarók, számukra a kitűzött cél, ugyanakkor mi jelenthettük a boldogságuk eszközét is.
Hétköznapi dolog ez az egész. Keddi ünnep volt Kisgyulán, amikor a kislány megszületett. Kedd volt az a nap is, amióta fentről mosolyog le ránk. És a kettő között jaj, mennyi csodaszép vasárnap köszöntött ránk. Ma pedig hétfő van és a kis fruska közöttünk éppen száz éves lenne, ha élne.
Él bizony, mert beszélünk róla. Te pedig, ha teheted, most kérdezz, vagy most mesélj. Ne várj semmi sugallatra, nem jön az csak úgy magától. Miután gondolataim Édesanyámról csapongani kezdtek, kérdezgettem testvéreimet ám közel azonos helyen szorítottak a cipőink. Marika nővérem mégis megzabolázta és leegyszerűsítette azokat, amikor Édesanyánk egy számára írt leveléből idézett: "Csókold, amíg lehet!" Marika akkor gyermekének születését várta, most pedig, amíg nekem felidézte - hiányérzetemet csökkenteni - belekönnyezett.
