Még egy legnagyobb ajándék

     Most lépek még egy kicsit és máris benne vagyok 2012-ben. A karácsonyom olyan volt, amilyen még soha. Folytonos morgásommal kísérve nem nekem kellett a fenyőt a helyére befaragni, megtette azt helyettem Bálint. Aztán olyan sem fordult még elő velem, hogy a szentestén nem vagyok otthon. Csak álltam az ablaknál és bámultam a város fentről és messziről,évszakoktól függetlenül szépnek tetsző, kivilágított főutcáját. Az üvegen túlról beszivárgó csendet a toronyóra sem háborgatta, helyben ácsorgó mutatóival hiába várt javító mesterére, egész lesz hat perc múlva időt mondott a reggeli sűrű ködtől a fénylő hold sugaráig.

Még nyűgösnek lenni sem érdemes, egyedül vagyok. Aludni kellene, de az sem akaródzik. Holnap reggel újra hasba döfnek, vért vesznek, méricskélnek, azután a jó emberek elengednek, haza lopnak.

     Vasárnap van, Jézuska átérezte a gondjaimat, késett nálunk egy napot. S míg az este Erzsi majdnem egyedül maradt, másnapra a kihúzott étkező asztalnak minden tányérja gazdára talált, a nap folyamán többször is. A kemény munka látványos és ízes eredménye egyre csak csappan és a telt pocakok nagy nyugalmával várjuk a fenyő lámpácskáinak meleg fényét, a csengettyű csilingelő engedélyét a belépésre.

      Szigorúan feküdtem egész nap. Elnéztem és hallgattam a nyüzsgést, a várakozást, kicsi unokáimban a pattanó feszültséget.

Orsiban pocakjában a gömbölyödő gyermek ultrahangos vizsgálat során készített felvétel formájában a karácsonyfáról is láthatott bennünket. Kétségtelenül Ő az, aki mindannyiunk számára a legnagyobb ajándék. Más - becsomagolt és tasak mélyére rejtett - ajándékok is gyorsan gazdára találtak. Tündérvirágaim hercegnői könnyű csatát nyertek az általam készített "Malacod van" társasjátékkal szemben.

     És egyszerre csak Erzsi talált valamit. Arcáról a csodálkozás, a meglepetés, az öröm sugarai szóródtak felénk. Felállt és még egy ultrahangos felvételt illesztett a korábban elhelyezett mellé. Micsoda gazdag ünnep! Még egy legnagyobb ajándék! Jókora meglepetés ez Révfülöpről!

    Kora este visszavitt, aki hozott is, a főutca és a templom tornyának magányába. Mennyire más volt ez a csend?

Ebben már ott voltak és zajongtak mind a tizenegyen.

     Pár nap múlva társat is kaptam. István személyében sokat utazott, sokat látott embert, tele bölcs gondolatokkal. Jókat beszélgettünk, több alkalommal is "megváltottuk" a földgolyóbis emberiségét úgy, hogy közben egyetlen alkalommal sem tartoztunk a "másfél liter forralt borral megfizetett" hangoskodók közé.

És még azt is észrevettük, hogy bennünket éjjel-nappal vigyáznak. Orvostól a takarítóig, mind azon vannak, hogy jól érezzük magunkat, hogy minket mielőbb szeretteink körébe bocsássanak. Szép szavú ápolóink jól tudják, hogy a mosoly is gyógyszer. Ki is adagolták rendesen, pedig hát panaszra lenne éppen elég okuk.

Mosolyogva készülődhettünk a hazatérésünkre, szilveszter már a miénk. Jó kedvünket még az sem szegte, hogy abba egy nagyfejű kivagyi, neveletlen stílusban és idomtalan hangon beleböfögött, miközben kocsiját tolta.

     Akkor most befáslizott lábbal ugyan, de lépek még egy kicsit.

Fehér Karácsony?

     Ma hókristály bundát húzott fel a kert. Begyógyult az évben szerzett minden sebe. A tavasz elé siető, frissen metszett alma fázósan nyújtja az ég felé pucér karjait, nem messze tőle végre ledobta utolsó levelét is a nyír. Söpörném én a maradékot, de jótékony takaró borítja. Hófehér mesevilág ez, reggelig szűzi csoda. Karácsonyi előleg.

    Egy régi karácsonyi esten mindahányan, akik otthon ünnepeltünk, a szokásnak megfelelően éjféli misére mentünk. A falu közvilágítása láttatta velünk az utcát, poros volt az, sötét, még az őszhöz tartozó. Az embereken jól látszott a visszafogottság és hiába járt már otthonaikban Jézuska, a templomba belépve áhítattal várták a Megváltó születését. És szállt az erős hanggal megáldott kántorunkat is visszakozásra késztető zengő ének, egyik is, másik is. A himnusz hangjai után a megtisztulás élményén éppen csak átesett hívőket és a titokban, félve hívőket is olyan kép fogadta a kapun kilépve, ami a szentmise szavainak mindegyikét sokszorosára erősítette.

Eltűnt az út, a seszínű fű és a járda, egy hótenger lett a világ, amiből csak a kerítések deszkái kapaszkodtak az ég felé. A változás mindenkit meglepett, de rövid csönd után az országúton egymásba kapaszkodva, vidám nevetés közepette indultunk hazafelé. Az óriás pelyhek csendben cirógatták kipirult arcunkat.

Mindannyian mégsem voltunk részesei ennek az ajándéknak, mert édesapánk -és ez is a családi hagyományokhoz tartozott- otthon maradt és frissen megfőzött füstölt kolbásszal várt bennünket, amihez jó sok tormát is reszelt.

     Ahogy a kertben magasodó fenyőt néztem, a gyermekkori emlékek is felvillantak. A készülődés feszültsége, a konyhai fa teknőben a csutakolás, a tiszta,ünneplő ruhákba öltözés, a várakozás. Aztán a csengők harmadszor is csilingeltek és beléphettünk a feldíszített fenyő szobájába. A fán az általunk elkészített tárgyacskák, festett diók mellett ott sorakoztak a szaloncukrok is. A kakaós ízűre emlékszem, de miből készültek, soha nem tudtam. Ezeket szabadott másnaptól óvatos lassúsággal "észrevétlenül" lelopni és papírjaikat úgy visszahajtogatni, mintha semmi nem történt volna. Egy narancs is jutott mindenkinek az éppen szükséges zokni, kesztyű, vagy sapka mellé.

     A szíve mélyén mindenki örül a fehérnek, a karácsonynak és a kettő lehetséges találkozásának. Örül, aki látta, de most útnak indul messzire, irigykedve örül, aki távol van és látni szeretné.

Nagyon sokan vannak a boldogulást határainkon kívül keresők.

Nekik fényképeztem a fát, legyen ez az én karácsonyi ajándékom számukra, legyen övék is a mi fenyőnk!

Köszönjük, hogy együtt szolgálhattunk

   "Munkáját minden szakterületen az alaposság, a pontosság és az újra való törekvés jellemezték. A szakmai feladatok mellett alapítója lett az újjászerveződött Baranya megyei Tűzoltószövetségnek, sőt annak kezdettől, 1992-óta elnöke. Óriási energiával azon dolgozik, hogy Baranya megyében méltó rangot kapjon a tűz elleni védekezés az önkéntes, a létesítményi, a hivatásos tűzoltó szervezetekben, de minden fórumán a civil életnek is."

    Az önkényesen kiragadott mondatok abból a 2008. március 10-én kelt levelemből valók, amelyben javaslatot tettem a nyugállományú tűzoltó főtiszt, ezredesi előléptetésére. Nem ez volt az első nekifutásom, de végre sikerült. A kifejezetten erkölcsi elismerést az Országos Tűzoltó Napok központi ünnepségén, Siófokon vehette át. (Akkor még voltak ilyen seregszemlék.)

A bajtársam majd 20 évig, ellenszolgáltatás nélkül, magas színvonalúan tette a dolgát a megye tűzvédelme érdekében. Folytatása volt ez tulajdonképpen a hivatásos pályafutásának. Jól láthatták ezt megyei -és városi vezetők, az országos szövetség, de külföldi tűzoltó szervezetek is. Önkéntes és köztestületi tűzoltóságok megszületésénél bábáskodott, képzéseket és versenyeket szervezett, megmozdítva a kisvárosok és falvak fiatalságát. Nemzetközi minősítést ért el az országban elsőként baranyai leány csapat. Önzetlensége nem igazán ismert határt, a munkába rendesen befogta a családját is, különösen a feleségét. Abba is hagyom a dicséretét, mert még elfogultnak tarthatnak, hiszen 1973-ban együtt húztuk fel a marhabőr csizmát és útjaink -gyakran helyileg is- párhuzamosan futottak.

    Elnöki posztjáról lemondott, ezért e hónap második napján új elnököt, új vezetőséget választottak. A katasztrófavédelem az általa irányított -mindjárt újra állami- tűzoltóságokkal remélem, hogy jól fogja ellátni ezt a számára újszerű, nagyvonalúan bevállalt feladatát.

Az új elnök székfoglaló beszéde rövid volt, általános, igazán semmit nem mondó, semmi elképzelést fel nem vázoló. A leköszönő elnökről egy szót sem szólt. Nem akart, nem engedték, nem tudott? Nem tudom. Ezt a -legalább illetlenségből fakadó- hiányt kísérelte meg pótolni megszeppenve és kissé félszegen egy fiatalabb tűzoltóparancsnok, aki tisztséget kapott az új vezetésben.

     Még az a szerencse, hogy a Kapfenbergben hazánk hírnevét öregbítő leány raj tagjai nem voltak ott, nem tanultak rosszat és nem kellett mások helyett szégyenkezniük. Restelkednie a megyei igazgatónak sem kellett, mert a fennhatósága alá tartozó terület tűz-és katasztrófavédelmét segítő megyei szervezet ezen közgyűlésén nem vett részt. Mint ahogyan én sem. Úgy hallottam, így történt. A beépített kémeim jelentették és a telefonokat egyébként is lehallgattam.

     Most én mondok köszönetet a leköszönő elnöknek a két évtizedes, fáradtságot nem ismerő, mindannyiunk számára jó példát mutató tevékenységéért. Büszke lehet magára és az elért eredményeire, mi pedig őrá és magunkra is, hogy vele együtt dolgozhattunk. Élje életét ezután több pihenéssel, jó egészségben!

Még a halottakat is körbe ölelik

Az áruház parkolójában pakolom be a csomagtartóba a vásárolt termékekkel megtömött szatyrokat. A mellettem levő autó végében egy ismerős asszony áll és lányának újságolja -jól láthatóan örömmel- a friss híreket. A pályázatot, amit készített, elfogadták, a falujában ismét megszépülhet valami. Nem hallgatóztam, minden szavát tisztán értettem. Úgy beszélt, ahogy kell, jól megformázott magyar mondatok hagyták el a száját. Nem szólt hangosan, nem is sustorgott és mosolygott, amikor tekintetünk találkozott. Mobilját letette, majd megismertette velem is örömének az okát, azután tovább dicsekedett.

- Berci bácsi elintézte, hogy jövőre szerepelni mehetünk a parlament elé! -mondta lelkesedéssel és a táncosokkal, énekkarral folytatta.

Neki a néprajz kutató egyetemi tanár, Andrásfalvy Bertalan egyszerűen csak Berci bácsi. Ebben a "Berci bácsiban" azért benne volt a Keleti-Mecsek egyik gyöngyszemének minden szeretete és tisztelete, sőt a néven nevezett személy falu irányába tanúsított ugyanezen érzései is.

Megtudtam azt is, hogy nagyfiú nem élt a lehetőséggel és kevesebb pénzért -az Ő nagy örömére- itthon dolgozik. Majd 35-éve választotta életterének ezt a kis községet és fáj neki, hogy a lakosság lélekszáma csak csökken. Néhány perc alatt annyi információt zúdított a nyakamba, olyan féltéssel és elkötelezettséggel, hogy magamban kineveztem a falu polgármesterének. Mert legalább ilyennek kell, legyen az egyenlők között az elsőnek.

Szolgálati éveim alatt illendőségből, szükségből, a tűzvédelem érdekéből nagyon sok tanácselnököt, polgármestert ismertem meg -baranyait, más hazait, külföldit-, legtöbbjüket csak felületesen. Volt egy tanácselnök, aki a jóérzésű emberek sokadik kérése ellenére sem tett semmit, nem fékezett meg egy kegyetlen szülőt, mert annak rokona helybéli "nagy" ember volt. A kislány meghalt és az emberek sokáig összesúgtak a hátuk mögött a vonaton, haragjukat nem is leplezve, amikor megtudták, hogy azok onnan valók. Régen volt ez már, van annak már 50-éve is. És akkor a tanácselnök -akire egyébként rendes emberként emlékezek vissza- ebbe belebukott.

Az utóbbi 20 évben ezek a főemberek olyan gyakran váltották egymást, mint a kikapós emberek a kupleráj ajtajánál, ha oda új prosti érkezett. A hivatal bejárati kulcsát nem feltétlenül azért adogatták gyakran másnak, mert nem jól dolgoztak és odabent nem érezték jól magukat, hanem azért, mert a választókat senki nem tanította meg jól választani. Hamar le is mondtam arról, hogy alaposabban megismerjem a polgármestereket és az őket kísérő, gyakran nem is szimpatikus sleppeket. Könnyen tehettem, mert többségüket -ha kellett volna is - nem nagyon érdekelte a tűz elleni védekezés feladata.

Ezért is esett jól, találkozni a parkolóban egy olyan emberrel, aki mintha polgármester lenne, mindent megtesz falujának boldogulásáért.

Kendőzetlen örömöm nem tartott sokáig, mert szóltak, hogy szálljak már le a földre. Külföldi barátainkkal az előadást várva kört alkotunk és beszélgetünk.. Nagy hanggal -idegen nyelv tudását fitogtatva - jön valaki, hívatlan vendég és erőszakosan megbontja a kört. Sorban a kezét nyújtja, nekem nem.

-Te jó ég! Ez a balga még ma sem tudja, hogy ilyen magatartással ő lesz a szegényebb? Hát ez is egy polgármester!

Van, ahol a település első embere képviselővel rendszeresen hajba kap. Ütik, köpködik egymást. Testi sértés is, meg garázdaság is ez, de rövid időre mindig csak a képviselő távozik rendőri segítséggel. Mert a polgármester egyben országgyűlési képviselő is. Jogot formálhat arra, hogy elkerülje az igazságszolgáltatást? Igen. Talán egy kisgyermek halála... Ez a köpködős az írott sajtó szerint már vagy tucatszor nyert parlamenti felmentést. Találkoztam már vele személyesen is, de erre nem vagyok igazán büszke. Vannak közöttük az egy fenékkel kettő-három-sőt több lovat is megülők. Ők azok, akik ezt a gyakorlatot korábban mélyen elítélték s ha ma rákérdezünk, hát a véleményük megváltozásáról beszélnek. Országos főemberként sokkal többet tudnak hozni a hazai kicsi konyhára, ezt szajkózzák. Az pedig nem zavarja őket, hogy ez a többiekkel szemben ugyebár tisztességtelen. Van közöttük, aki a forradalom ünnepén a sikeres takarékosságról beszél, nem pedig a szabadságról és a hazáról, a példamutatásról. Az ilyenek a mondataikat általában nehezen fogalmazzák meg, darabosan jönnek elő a szavak, nem csoda, hiszen azok gyakran nem egyezhetnek a gondolatokkal. Van közöttük, akire rálőnek, aki uzsorásként méri a kenyeret.

Sokukat ismerem, merek általánosítani. A polgármesterek döntő többsége becsületes, önös érdekeit háttérbe szorító, a közösségükért a nap minden percében szolgálni nem rest emberek . Azt az egy-kétszázat pedig kiforrja majd magából a milliók tisztessége.

Úgy lesz majd mindenütt, mint a Keleti- Mecsekben, abban a kis faluban, ahol még a halottaikat is körbe ölelik az emberek.

Melegedni akart szegényke

     A sátorban barátságtalan volt az idő. A kis kályha melege, ha el is érte néha oldalt a ponyvát, meghalt ott azonnal. Fentről lefelé pedig soha nem tudta megtölteni vaságyaink környékét barátsággal a levegő. Kiszívta azt a kemény, mínuszos bakonyi tél. A szél egy-egy rohama keményen megcibálta házunk falait, de mi jól megépítettük azt, nem tudta képünkbe vágni a ritkán hulló apró hószilánkokat. A pattogó tűz táncos figurákat festett, vad ritmusát nem a lágy szellő diktálta. A csövön keresztül vissza-visszaáramló kesernyés füst nem igazán zavart bennünket. Egyikünk mindig a tűzrakással bajlódott, egyszerre őrizte is a nehezen megszerzett álmainkat, amikre a fárasztó nap után két pokróc alá bújva, ruhástól, csak rátaláltunk. Reggelre aztán vegyes érzésekkel megrakodva ébredtünk. Kilökődni készülődve még bennünk lakott az előző nap fáradtsága, de ahogy gémberedett tagjainkba meggyorsult a vér, úgy lett egyre derűsebb körülöttünk a világ. Valaki még meg is jegyezte, hogy megmagyarázhatatlan dolog történt az éjjel, mert semmit nem érzett Szilveszter zoknija szagából, pedig abból egy használatos pár ott hevert a füvön, srác ágya mellett kiterítve. Ezen aztán hangosan is jót derültünk.

     Legalább egy arasznyi hó esett. Gyönyörű volt az erdei táborunk. Érintetlen szépségét mi magunk tettük tönkre a lapátjainkkal, amelyeket csak azért adtak a kezünkbe, hogy tegyünk is valamit a bivalytejes reggeli előtt.

A következő nap hajnala a terepen ért bennünket. A levegő hőmérséklete nulla alatt a húsz fokot is megközelítette. Csak ábrándoztunk a tegnapi nap sátras "nyaráról". Gyakorlatoztunk. A kitűzött feladatokat csak fadugós rendszerben hajtottuk végre, ezért elképzelni sem akartuk, hogy az elavult harci technikánkkal milyen csapást mértünk az ismeretlen ellenségre. Inkább csak fáztunk, egyre erősebben. Végül az egyik falucska temetőjénél vezényszóra hagytuk el a gépjármű platóját és sokáig, körbe-körbe futottunk a halottas ház körül. Hajnal Istennő nekiveselkedett a szekérnek, amikorra a szálláshelyünkre értünk. Néhányunknak kicsit megfagyott a lába. Nekem a jobbikon a kisujjam körül két évig viszketett, aztán helyre jött.

     Az elmúlt télen négyszáz ember halt meg a tél hidege miatt, most ősszel, ez ideig húsz ember hűlt ki, vagy halt fagyhalált szobában, szabadban, egyedül. Ezt olvasom a sajtóban és ettől rosszul érzem magam. Fáj, hogy a meleget és ételt adó segítő kezek nem érnek el mindenhová, hogy az élettől megcsömörlött emberek közül sokan már nem is igénylik azt. Fáj, hogy az utolsó mentsvárukból kilakoltatottakkal egyre nő a didergők száma és egyáltalán nem nyugtat meg az, hogy közülük van olyan is, aki az emeleti erkélyről veti le magát a mélybe, így hagyja el a bejárati ajtóján dübörgőktől menekülve a lakását. Elszomorítja a lelkemet az erősebb valutát soha nem látott forintunknak az a tisztességtelen játéka, amely mintegy jól sikerült kocka dobásra tovább szaporítja a fedél nélkül fagyoskodók számát. Mélységesen felháborít az, hogy ezt a játékot hanyag eleganciával, bársonyos fotelekben pöffeszkedő nagyurak játsszák, kockáik gurításának következményeit előre is jól látva úgy, hogy csak eszükbe sem jut bizakodni azok elmaradásában. Ideges leszek, ahányszor hallom a politikusaink megnyilvánulásait a kérdés rendezésével kapcsolatban. Csak jár a szájuk, de példát egyikük sem mutat. Szabálysértés, közterületről kitiltás. Szaporodnak a félmegoldások, ahogy a fagyhalálok is. Közülük még egyik sem ajánlotta fel a hússzoros minimálbéréből csak az egyiket, egyvalakinek. És az álláshalmozók, a többmilliósak? Ahányan vannak a nagy házban, csak egyet, ha mindenki vállalna! Senki a télen meg nem fagyna. A tavasz hamar eljönne, a nagy ember elbúcsúzhatna tőle, hogy havi apanázsát hiánytalanul, újra a zsebébe tömje.

     Andersen a szűkös vargaműhelyben cseperedő, csúf legényke rég meghalt már. A gazdag-szegény álomlátó gyufaárus kislányának meséjét mégis sokan ismerik. Miért van hát, hogy senki nem talál rá, miközben félve gyújtja egyik drága gyufaszálat a másik után, hogy senki nem vesz tőle egy skatulya gyufát és senki nem ad kicsi lábára cipellőt? Miért csak megkésve, másnap szánakoznak a halott gyermek láttán?

  "-Melegedni akart szegényke!" -mondták az emberek.

Nyitott szemmel járjunk, jól nézzünk körül ott, ahol élünk és ha egy sercegve égő gyufaszál mellett segítségre szorulót találunk, nyújtsuk ki felé a kezünket, próbáljuk meg, menni fog, mosoly fakad majd az arcokon!

    Jókai sem él már, ám a kisleány, aki felmelegítette didergő királyának szívét, csak kicsalja belőle:

"Ilyen kedves vendég még nem járt soha nálam,

Mint a saját népem -nagy Meseországban."

Tanulj meg előbb írni és olvasni

     A magyar nyelv napja van ma. Az országgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül megszavazta, hogy ezentúl évente, november 13-án megemlékezzünk nemzeti kultúránk zálogáról, édes anyanyelvünkről. Nekem jobban tetszett volna az április 23.-i dátum, mert az nemcsak ígéri, de már hozza is a tavaszt, a megújulást, míg ez a késő őszi nap a tetszhalálos faggyal fenyeget.

Az édes anyanyelvünknek pedig örök tavaszra lenne szüksége. Orvosokra és ápolókra, Grétsy Lászlókra és Lőrincze Lajosokra, nem egy napra, minden napra. Meg aztán katonák is kellenek, akik a megújuló támadásokat visszaverik, nyelvünket megvédik az erőszakosan tolakodó idegen nyelvek túlkapásaival és társadalmunk lelkének, kultúránknak a zavaraival szemben.

     Ezen a jeles napon Magyarország állampolgárai üzenetet kaptak. Az üzenetet felolvasták. Jól tették, hát beszéljen az, akinek szájából igazgyöngyként hullanak ki nyelvünk szépségei, aki ha megszólal, figyelemre kötelez. Az üzenetet pedig a gazdájától függetlenül írja meg az, aki lantot is pengethetne mindannyiunk szíves hallatára. Egyébként meg senki ne üzengessen nekem! Szóljanak hozzám és tágra nyitott fülekkel hallgatni fogom, ha nem a szokásos múlt, jelen és jövő szavainkat szajkózzák egy-egy mondvacsinált elvárással párosítva.

    Egyszer kaptam egy feladatot, készítsek jelentést a tűzoltók és családjaik üdülési helyeiről, szokásaikról, lehetőségeikről és így tovább. A munkát meghatározó ügyirat volt vagy tíz soros. Benne 13 db. idegen szó és ezek között a rekreáció volt a legmagyarabb. Jelentés helyett írásban kértem a magyarra fordítást, nehogy másképpen értelmezve a szavakat, badarságokat írjak le. Csak a felgyülemlett mérgem miatt elküldött levélre választ nem kaptam, jelentést nem készítettem, azt nem is kérték számon tőlem.

Ezután még jobban ügyeltem a hivatali levélváltások magyarságára és még inkább kerültem a divatos, idegen nyelvű kifejezések használatát.

     Néhány évvel ezelőtt egy Balaton parti kisváros vasútállomásánál megdöbbenve szemléltem az olvasható feliratokat. Az épület előtti szökőkút, a szemközti étterem, a vásározók pavilonjai egyetlen szóval sem szóltak hozzám saját nyelvemen, még a 600 Ft-os marhapörkölt sem. Egyedül a "Vasútállomás" felirat hirdette szerényen, hogy Magyarországon vagyunk.

Nem múlik el nap, hogy a sajtóban, a rádióban, vagy a televízióban ne találkoznék goromba, a szabályokat és a jó érzést sértő szavakkal, rossz helyen használt kifejezésekkel, ormótlan mondatokkal. Tehetik büntetlenül azok, akiknek dolga -ha nem is tudják- nyelvünk szépségének, helyességének őrzése és ápolása, óvatos megújító karbantartása.

A kötelező nyelvvizsga egy jó üzlet. Akinek érdeke, kötelezés nélkül is megtanulja. Akinek nem érdeke, lehet ő a szakmája kiváló tudója és gyakorlója, nem kapja meg arról a passzust. Hát normális ez? Ha néhány épkézláb magyar mondatot sem tud önállóan megfogalmazni és írásában hemzsegnek a helyesírási hibák, a diplomáját szégyenkezés nélkül átveheti. Igaz, hogy a restelkedés nem is az ő dolga, hanem az oktatásé.

A világhálón olvasom az alsós kisdiáktól idegen, mégis általa felrakott szabálytalan és ízléstelen mondatokhoz a felnőtt hozzászólását: "Tanulj meg előbb írni és olvasni!"

Akkor talán a szülőknek is van vajmi közük az egészhez?

     József Attila szerette és művelte is -nem is akárhogyan- édes anyanyelvét és vigyázza ma is. Jaj, csak messze ne vigyék meggondolatlanul, buta emberek a Duna partjától! Hadd hirdesse tovább saját- és költő társa gondolatait:

" Úgy beszéljen ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!" /Reményik Sándor/

     Úgy érezzük mi magyarok, hogy a mi nyelvünknél nincs és nem is lehet teljesebb, uralkodók, nagy királyok nyelve ez. Ám így érzi joggal sajátjáról mindenki más. De vajon máshol is ennyi a tanítandó, dadogó koldus?

A szánalom gyertyája

     Az előttem vásárolni szándékozó fiatal pár az eladótól bizonytalan választ kapott a szállítás lehetséges időpontjára a hosszú hétvége, a Mindenszentek és a Halottak Napja miatt.

  -Már megint egy marhaság! -morogta kifelé menet magában a fiú.

  -Nincs még halottja, de a nevelője sem jeleskedett. -jegyeztem meg én gondolatban. Nem tudja, hogy a hétvégét a csendes megemlékezés, a béke és szeretet, az elmélkedés napjai töltik ki.

    Kegyes volt most az ősz. A máskor kabát alatt is csontig hatoló szél megbújt valahol a közeli erdőben, eljátszadozva a színpompás koronákkal. Tavaszos fürgeséggel nem fújta el az emlékezés világait, nem hozott fagyot sem, gyors, jeges halálát a krizantémok hadának. Szép ez a falusi temető. Száz méternyire, az ablakomból is rácsodálkozok.

     Az étkező asztalán gyertya ég. Beszélgetünk a halottainkról, szülők és gyermekek együtt. Emlékezünk.

És sorba jönnek elő-itt-ott már megcsontosodott tekervényeimből- a jól ismert, szeretett, tisztelt, nagyra becsült arcok. Édesanyám és édesapám. Elmúlt már három évtizede, hogy elbúcsúztam tőlük, mégis gyakran látom őket. Nagymama, az egyedüli, akit a köréből személyesen is ismerhettem. Nagynénik, tantik, Mariska és Ilokna, Mária a keresztmama. Nagybácsik, bátyák, a mindig csendes Ernő, Béla, Józsi, Misi és a kedves Géza, Jenő, a keresztpapa. Miklós, a mindenben segíteni kész unokatestvér, János, a korán elment sógor és régebbiek, akik megismerésétől az idő, vagy a háború fosztott meg engem.

És sorolhatnám az új rokonokat, a feleségem révén öröklötteket. Kevesebben vannak, de fontosak. Róluk is emlékezünk.

Eszembe jutnak az egykori iskolás pajtásaim. A tizenéves Hajnalka, a húszesztendős Tibor, még harmincon innen az Imre. Gyöngyvér, aki pajkos szemrehányással, Adyval búcsúzott. Jaj, de sokan vagytok!

Barátok, akik csak rosszul időzítetten tudnak meghalni. Sándor, aki még rakoncátlan gyerekeket hagyott itt, Józsi bátyám az ezermester harmonikás. Másik Józsi bátyám, a hon ismeretének és szeretetének hirdetője és Gyula, az óriás szívét tékozló bányász. Tűzoltó bajtársak -vezetők és beosztottak - sokasága. És mennyi ismerős!

     Gimnazista koromban nyaranta a postán dolgoztam. Segítőm és betanítóm volt Sándor. Ma rossz hírt kaptam felőle. Tegnap este váratlanul elhunyt. Érte is ég a gyertya az asztalon. Reggelre virradóra - nem messze a temetőtől - a falu szélén elhelyezett táblát romjaiban találhatta meg az arra járó. Többszöri sérüléseit kiheverve élt, mindössze három, vagy négy évet.

     Holnap pedig gyújtok egy másikat azért a valakiért, aki a falut madártávlatból láttató táblácskát összebarmolta. Valakikért, ha nem egyedül piszkított bele az élők és holtak fényvirágos ünnepébe. De ez a gyertya a szánalom gyertyája lesz.

Tejfogas gondolatok

     Amikor nagyszülővé válunk, elég gyorsan átalakulunk. Meg nem magyarázható lelki-és kémiai folyamatok eredményeként mamák és papák leszünk. Pedig hát semmit az ég világon nem teszünk mást, mint amit addig is tettünk, szeretjük a gyermekeinket.

Másképpen tesszük, ez igaz, mert a mi unokánk a világ legszebbje és legokosabbja. Mindannyian ezt mondjuk és ez így teljesen normális dolog. Mi nagyszülők valamennyien nagyon gazdag emberek vagyunk, még akkor is, ha egyébként a csóró szegények életét éljük. Vagyonunkat az a nagy érték képviseli, ami az unoka. Legyen ő egyedül, másod-, vagy többedmagával, legyen akár csecsemő, kisiskolás, érthetetlen kamasz, vagy akár felnőtt ember.

Amikor megszületik az első, akkorra a nagymama és nagypapa a gazdagságukat már jól tudják, mert a gyermeke és annak társa addigra  kijáratták velük a nagyszülők elemi iskoláját.  

Megtanultak igaz mértékkel unokát szeretni, szép csendesen és visszafogottan.

     Eszter ma hat éves. "Óriási" mérföldkő ez a kicsi életében. Ahogy a tejfogacskái kezdenek majd hullani, úgy fognak szaporodni és sokasodni buksijában az egész életre megjegyzett gondolatok. Közöttük lesz talán a mama szülinapra készített sacher tortája is, rajta a gyertyák, mellettük a köszöntő ének, ajándékok és jókívánságok Esztikének.

Mint egy gyors madár, az évek úgy szállnak, mintha tegnap lett volna, amikor...

Holdanyát tisztán láttam, hogy kacagott

és lazán, csuklóból dobott

egy szikrázó csillagot fel az égre.

Otthon a kertben egy falevél puhán földet ért.

Egy asszonynak kilenc a gyereke

    Édesapám azon az őszön különösen nagy ajándékot kapott Édesanyámtól. Elsőszülött gyermekeként fiúnak adott életet. Apu nagyon büszkén, dagadó mellel kürtölte szét a faluban a hírt és talán kérdezés nélkül sietett anyakönyvbe íratni azt, hogy a nevét tovább vivő Lajos megszületett. Mária nővérem anyai nagyanyja és keresztanyja nevét kapta, de társították hozzá Édesanyánk nevét másodikként, az Erzsébetet is. És ezután rendre, mindannyian két nevet könyvelhettünk el magunknak. Ilona Ágnes apu húgának, a nagynéninek és ezen az ágon a dédmamának a nevét viseli. Korábbi Veronikáról nincs tudomásom a családban. Állítólag a keresztmama lapozgatta a naptárt és keresgetett neveket, így talált rá a kislány születéséhez nagyon közeli névnapra. Másodikként a Róza, a másik nagymama emlékét idézi.

Béla anyu öccsétől és keresztpapától örökölt neveket.

     Keller Jenő és felesége, született Wágner Mária, szép sorban, egyenként tartottak bennünket a keresztvíz alá. Nem született gyermekük, azért nyaranta Bonyhádon, több turnusban, emlékezetes heteket töltöttünk ott el. A takács mester egy ideig még nem államosított szövő gépén dolgozhattam és keresztmama főztjein, a sok-sok zöldségen és gyümölcsön erősödhettem a következő általános iskolai tanév kezdetéig. A több emeletes rakott palacsintája azóta is csak fogalom az életemben.

     A sorba Erzsébet Gabriella érkezik. Édesanyánk nevét végre elől is hordozza valaki. Gabriella unokatestvér, akinek életét Budapest bombázásakor oltotta ki a világháború. Szüleivel együtt halt meg.  Jenő Rudolf következik, én lennék az. Csak a Rudolf magyarázandó. Édesapám öccse a Don kanyarnál hősi halált halt. Klára Magdolna ugyancsak naptári lapozgatás eredménye. Ilonka tanti segített anyunak. Több lehetőségből a mindkettőjüknek egyaránt tetsző maradt. Magdolnának édesanyám volt a keresztanyja. Nevét személyesen nem adhatta a húgomnak, fiatalon veszítette el életét egy lakástűzben, párnák között. Antal Dezső zárja a sort, aki nagypapát és nagybácsit örökít át az apai ágról.

     Tiszta, magyar eredetű név egy sincs a sok között. Honfoglaló törzs kapcsán nekem lehet a legtöbb közöm a magyarsághoz még akkor is, ha a Jenő török eredetű. A gyerekeiknek a szüleink egyszerű, könnyen anyakönyvezhető, mások által is gyakran használatos címet és rangot adtak. A titulák jelentéseiből azonban egészen más olvasható ki. Természetesen a szebbeket és jobbakat emelem ki, mint például: hírnév, csepp a tengerben, hold szépségű, győzelmet hozó, ragyogó, Isten az én esküvésem, tanácsadó, fényes, fejedelem...

     Ezek vagyunk hát mi,kilencen. Édesanyánk és Édesapánk, ha ma is élnének, kilenc gyermeküknek, 21 unokájuknak, 26 dédunokájuknak örülhetnének, törhetnék a fejüket azon, hogy milyen nevet kapjon az úton lévő 3 dédunoka és azon is, hogy hova terítsenek, ha egy időben, a szeretteinkkel együtt, úgy hetvenöten Őket meglátogatnánk.

Tisztességgel elköszönni

     Tegnap délután Pécsett, a Ferencesek templomában azon a szentmisén vettem részt, amelyen Kosteleczky Sándor Baranya megye nyugállományú tűzoltó ezredesétől, egykori parancsnokától búcsúzhattunk el. A szertartáson igazából nem is voltam jelen, elfoglaltak évtizedekre visszarepülő, az elhunytat és az ő környezetét meglátogató gondolataim.

     1982-ben a Fegyveres Erők Napja ünnepségén a megyei parancsnok a Haza Szolgálatáért Érdemérem Bronz fokozatát nyújtotta át nekem. Erről találtam is egy fotót, ami már az új pécsi laktanyában készült, amire Ő igazán büszke volt. Meg is ismételte Mohácson, Szigetváron és Siklóson is. Elindította a komlói tűzoltóság épületének felújítását is. Vezényletével fiatalodott meg a tűzoltó laktanyákban állomásozó technika és mindezekhez igazította elvárásait a személyi állományt illetően. Jó nevelő volt. A megfiatalodott csapatok egyre bővülő tudással és szakmai ismerettel vették fel a küzdelmet a bajok ellen. A műszaki mentéseket, tűzoltásokat a megye lakósságának növekvő elismerése kezdte kísérni.

    A fiatal tűzoltó tiszt nem véletlenül került Baranyába. Itt volt rá szükség, szolgálati érdekből ide helyezték. Fogta hát a bőröndjét és családostól itt kezdett egy új életet. Szakmai pályafutása itt is fejeződött be, nyugállományba vonulásával.

Az állami tűzoltóság megalakulása évében elsők között végezte el a tiszti iskolát és kapta meg 2008. június 27-én hatodmagával a gyémántdiplomát. Teljes értékű életet élt. Szakmai tudása alkotó energiával párosult. Jól járt vele a beosztott tűzoltója, de az egész tűzvédelem is.

     Most meg csak a képe van előttem, az oltár előtti lépcsőhöz támasztva és a pap csak egy egyszerű, szokványos misét celebrál. Elől a család, mögöttük az ide rendszeresen misére járók, közöttük kisebb csoportokban elszórva mi vagyunk, a volt munkatársak és néhány illendőségből megjelenő.

  -Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj! - szólt a pap.

 - Hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem! - feleltük rá eltérő határozottsággal.

Ez a mondandó szöveg is megjelent a kivetítőn a gyengébbek kedvéért, átírva dagályosra, magyartalanra. Senkinek, még csak eszébe sem jutott onnan felolvasni.

    A szentmise után a templom kapuja előtt az ismerősök szót váltottak egymással. Bent még az elbúcsúzó ezredes emléke, kint pedig előttem öt hús-vérből való ezredes. Ritka alkalom lehet az ilyen! A megye tűzoltói és katasztrófa védői élén szolgáló parancsnok, illetve igazgató, ezredesi beosztás. Kettőjük a nyugdíjazásuk közeli időpontban varrhatták fel a harmadik csillagot. Egyikük kicsit korábban, most rendelkezési állományba helyezve várja sorsának alakulását. A legfiatalabb- gyerek még a többiekhez mérve - megkaphatta már az előző beosztásában is. Meg is kapta. Kiérdemelten? Biztosan, hiszen a néhány hónapos igazgatói munkáját máris köztársasági elnök ismerte el. Van közöttük még egy ezredes. Nyugdíjasként kapta meg. Sokat tett és tesz ma is megyénk tűzvédelméért. Előléptetését én szorgalmaztam annak idején. Nagyon keserves volt a szekerét elindítani még ha csak erkölcsi elismerésről volt is szó.

Az öt ezredes nem homályosította el a misén megjelent, egykori munkatársak fényét és mosolyát. A fiúkon talán igen, de a lányokon észre sem vehető az idő múlása, hiába is dicsekszik közülük egy a dédnagymamaságával.

  -Szólni kellett volna Kosteleczky Sándorról a helyi médiákban! - vetette fel valaki.

  - Nincsen rá pénz! - volt a válasz.

Ettől a felelettől aztán mindenki szégyellte magát. Gyorsan elköszönő kezet nyújtottunk egymásnak és én a nyolcvan éves bajtársammal együtt elindultam annak kocsija felé.

     Azt már végképp nem tudom, miért hiányoltam öt délceg városi tűzoltóparancsnokát a megyének. Lehet, hogy az általunk készíttetett koszorút ők viszik majd talán a Tarna völgyébe, ahol halottunk a végső pihenőjére tér?

Legyen ez a fény a tűz

     Vid a sterilizálóban dolgozgatott, nem igazán kirobbanó kedvvel. Ami munkát kapott, azt becsülettel teljesítette, ám ha tehette, félrehúzódott és olvasott. Sokat olvasott és mindent. Pedagógus édesapjának ismeretségi köre juttatta erre a helyre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy itt majd lesz a gyereknek ideje készülni a felvételire. Tanárt látott a szülő a gyermekében, átmeneti munkahelyre azonban a család anyagi helyzete miatt is szükség volt.

Klári húgom jól látta, hogy Vid a helyét keresi, hogy nem a kórház lesz számára a tartós állomás. Összeismertetett bennünket egymással.

     A tűzoltóságon ebben az időszakban generáció váltás zajlott, a nagyszámú 76-os felszerelők koptak el és adták át helyüket a fiataloknak. Munkahely volt a városban elég, mégis sokan kívántak felszerelni tűzoltónak. No, nem az óriási fizetés vonzotta a huszonéveseket, nem is a hivatás szeretete, sokkal inkább a sportos, életerős fiatal csapat és annak városi megbecsültsége.

A felvételre jelentkező személy a majdani szolgálati helyétől teljesen független, több szűrőn is át kell, hogy essen. A szűrők előtt a személyi állomány is "mérlegre - próbára teszi" az ajtónkon, a maradás céljával benyitót. És akkor még a parancsnok is hosszasan beszélget vele.

Vidit - mert többen így szólították - nem a személyes ismerősei, hanem a szolgálatparancsnokok, egységesen javasolták felvenni. Könnyen kijavítható, apró hibákat említettek csupán, így emlékszem.

Én egy mosolygós, nyílt tekintetű, őszinte fiatalembert faggattam múltjáról, jelenéről és elképzelt jövőjéről.

     Vid beszélt a korán elveszített édesanyjáról, iskola padját koptató húgáról, sportszeretetéről. Érettségijére való tekintettel az előmeneteli lehetőségeit ecsetelgettem, de nem igazán kötöttem le figyelmét a mondataimmal. Udvariasan figyelt rám, a gondolatai mégis máshol járhattak.

A könnyen kijavítható apróbb "hibákról" egy szót sem váltottunk. Felvettem Videt 1992. október 1-től beosztott tűzoltónak. Munkatársai hamar megtanították a szakma alapfeladataira. Komoly, akár egy életre is elkísérő tűzoltó élmény számára nem jutott, igaz, hogy ilyen csak keveseket illet meg. Nehezen ugyan, de megtanították Videt a korai kelésre, a szolgálat váltásra való pontos beérkezésre. Minden közös megmozdulás résztvevője volt. Nem maradt ki egy foci mérkőzésből sem és amikor tehette partnert keresett a zöld ping-pong asztal másik felére.

Örök jókedvét másokra is ragasztotta, vidámsága jókedvre derítette a környezetét. Igazi önmagát mégis befalazta és a falon túlra nem látott egyikünk sem.

     Egy óvodás csoport járt nálunk a laktanyában a baleset napján. Az emeleti párkányról önmentéssel értek sorban talajt a tűzoltók a kicsik legnagyobb csodálatára. A párkányt elhagyva a test mellé szorított kesztyűs kézzel a leereszkedés ívét és sebességét a tenyeremben lévő kötéllel könnyedén szabályozom. Karabiner, kötél, hurok, kéz és jókora elrugaszkodás. Akár pompás szórakozás.

Vidi szabadeséssel érkezett. Mentő, kórház, keserves lassúsággal gyógyuló törés. Viccelődtünk ugyan egy-egy látogatáskor a kórházi munkatársaival együtt, de Vid megváltozott. Nem tudom, miben, talán csak a mosolya volt kevesebb. Azért kéretlenül továbbra is pazarolta ránk.

Egyszer aztán megkeresett, távozási szándékát jelezte. Nem győzködtem - utólag elgondolkodtam ezen - számítottam rá. Az pedig kifejezetten örömet okozott nekem, hogy Kaposvárt és a továbbtanulást választotta következő állomásának.

Szommer Vid tűzoltó törzsőrmester 1996. október 31-ig volt katonája a komlói tűzoltóságnak. A tőlünk telhető muníciókkal engedtük Őt az útjára. Néha-néha befutott hozzánk, azután elmaradt.

Utoljára a temetésén találkoztam vele. Azt mondta, hogy ne szomorkodjak. Hát én igyekeztem is a könnyeimet visszatartani, amiket nem is Ő, hanem három iskolájának pajtásai csaltak elő.

    Majdnem gyerekként hagyott itt bennünket, nekem mégis az az érzésem, hogy Vid felnőttebb volt sokunknál.

Felnőttebb és igazabb. Az ilyen emberek, ha eltávoznak, itt hagyják a fényüket. Legékesebb bizonyítéka ennek a facebookon való megjelenése az ismerősei körében.

Hadd legyen akkor ez a fény a tűz és mi sokan álljuk körbe, melegíteni egymás szívét!

Korlátok

     Nem ez volt az első eset, hogy néhány hetet Sikondán töltöttem a szaniban. Az idén ambuláns ellátottként vettem fel a kezeléseket. Minden napomat speciális, csak rám szabott tornával fejeztem be. A fáradtságomat feledtette a gyógytornász kislány életvidámságról árulkodó, soha nem szűnő mosolya és ízes magyar beszéde.

    A szeptember közepe a nyarat is megszégyenítette, melege engem is megszédített. Igyekeztem is mielőbb a szanatóriummal szemközti vendéglátó pavilonok árnyékos-hűvösébe. Az első napon ki is néztem magamnak egy szimpatikus asztalt és meggondolatlanul, csak úgy toronyiránt közelítettem meg. Igen ám, csakhogy az igényesen megépített széles bejárati út szemet nyugtató, rozsda színű műkő lapjaira nem tudtam rálépni. Tanácstalanul álltam az úttest szélén, néztem, merre is kerüljek? Aztán egy - nálam fiatalabbnak is elfogadható - gyors mozdulattal átbújtam a korlát alatt. Senki nem látta, hogy a hátamat jó bevertem, a káromkodásomat sem hallhatták, mert nem hagyta el a szó a számat.

A kávémat szürcsölgetve vizslattam a terepet. A hoteltól a Vadásztanya irányába az úttest jobb oldalán gyalulatlan fenyő gerendácskák sokasága korlátot alkot. A kis pavilonokat a hotel felől, illetve az ellentétes oldalon egy résnyire szabadon hagyott nyíláson keresztül lehet magasra tartott gerinccel megközelíteni. A szemközti parkolóból érkezőnek mindegyik megoldás kerülőt jelent.

Ez a kerítés azért annyira nem szép, hogy csak ez okból tették volna oda. Intézmény és szeszes italt kiszolgáló kereskedelmi egység közötti védőtávolságról lenne szó? Az sem lehet, hiszen a kerülő nem növeli az épületek közötti távolságot. A közlekedés biztonsága talán? Azt jobban szolgálja túloldalt a széles kerékpár út és szolgálná a hoteltól a tóig hatályos várakozási tilalom és egy gyalogos átkelőhely felfestésének együttese.

Lelki szemeim előtt látom, hogyan bukdácsolnak ki az óriás forgalmú útra imbolyogva, körültekintés nélkül a kelleténél több alkoholt fogyasztók, no nem ott, ahol a gerendák útjukat állják. Azokon keresztül csak egy-egy csont részeg bukik ki a közútra és ott is marad mozdulatlanul.

Mérgelődök, mert a dolognak nem találom a miértjét. Kértem is egy sört és kérdezősködtem is de nem lettem jobban informált, mint az a postaláda ott a fűben a fa alatt. Gyorsan föl is tettem neki a kérdést, mit tud az egészről?

     A leveleket elnyelő szájában megmozdultak az apró fogak, amikor belekezdett a mesélésbe. Öregapjáról beszélt, aki ugyanitt szolgált, aki gyakran látott illumináltakat a keskeny országúton, de ez még akkor volt, amikor a kasból kiszálló bányászt a nylon buszok kötelező pihenésre szállították ide, ám akkor más járművek igen ritkán szaporították erre a forgalmat.

Azután a vas lábát kicsit meghajlítva közelebb húzódott hozzám és huncutkás mosollyal folytatta.

Itt zajlott előtte az egész, mindent látott. Tudja, hogy kik tartottak először terepszemlét. Ismeri azt is, aki jó pénzért eladta a másra igazán nem használható fenyőt. Azt csak hallotta, hogy ki vette meg és milyen pénzekből fizetett. Innentől ez már mind csak pletyka, engem nem is érdekel, el is fordultam a ládától, ám az csak folytatta. Így megtudtam azt is, hogy újrafestették ugyan, de évek óta nem kap egy fillér fizetésemelést. És kárörvendve beszélt még a gazdájáról, aki naponta áll meg mellette az úton, kétszer is hétrét görnyed, amíg belőle a küldeményeket elszállítja.

Gondoltam, hogy még egyszer rákérdezek, ha már folytatta, a miértre, de nem hagyott szóhoz jutni.

  -Hogyan vélekedsz? Nem szükséges időnként az aklon belül tartani a birkákat? Néha meg kikötnek mellém egy szamarat is és már nem is érzem olyan egyedül magam! - mondta és harsányan a képembe nevetett.

Nekem se kellett volna ezt a sört meginni. Miért érzem úgy magam mintha a 93-ezer négyzet kilométer közepén ülnék?

Mintha az egészet hallotta volna a nyúlánk, hosszú kötényes fiatalasszony, rám mosolygott, amikor az üres sörös üveget leemelte az asztalról.

Kondítson a ligeti harangozó

      A hajnali fél négyes vonat hosszú szerelvénye vitte a bányászokat Komlóra. Én a háromnegyed hatosra szálltam fel, korán meg is érkeztem a gimibe. Így legalább volt időm lemásolni a leckét, legtöbbször Borikától kértem el. A következő 424-es mozdony a hivatali dolgozókkal megrakott vagonokat juttatta el a járás újdonsült központjába, a szocialista bányavárosba. A hirtelen nagyra nőtt település az ország minden kis zugából elküldte a képviselőit. Sokféle ember keveredett itt egy kalapba és csak nagyon lassan találták meg a helyüket. Gyakran szólaltak meg ezért a mentők szirénái.

Másképpen, olyan szívet szaggatóan jajongtak a fehér autók akkor, ha azokat a bányamentők várták egy-egy bányaszerencsétlenségből felszínre hozott bajtársukkal. Ez is sokszor előfordult, de ezek a szirénák hosszú évek óta némák. A bányákat bezárták, elkapkodva ledózerolták.

     Az emlék maradt csak meg, a domboldalon kőbe vésett nevek. Azoknak a hős bányászoknak a hosszú listája, akiknek nem volt szerencséjük lent. Ilyen a bányász élete.

Szeptember elején rájuk is emlékszik a város. Hivatalok, társadalmi-politikai szervezetek képviselői helyezik el az emlékműnél a koszorúikat és amikor a ceremóniának régen vége, akkor merészkednek elő az embergyűrű takarásából a csokraikat szorongató, könnyes szemű édesanyák, feleségek, gyermekek és unokák.

Javasoltam egyszer a sorrend megfordítását. Helyezzék elsőként ők a virágaikat szeretteikhez és szóljon nekik is a bányászok zenekara. Erősebb és szebb lenne így a "kívülállók" tisztelgése, de csak megmosolyogtak.

     Megmaradt a fejemben a fekete aranyat szállító csillék fáradhatatlanul csikorgó sora, az erőmű egyetlen báli ruhámat rondító, pernyét okádó kéménye, de bennem él egy örökké mosolygó, bohókás bányász emléke is.

Egyorúról beszélek, így mutatkozott be, egy r-rel. A falusi srácról, aki az imbolygó hokedlin állva csente le a magas polcra helyezett, anyja sütötte zserbót, akire Kossuth-i bányászok adtak új ruhát, hogy kinézzen valahogy. Igaz, saját pénze bánta. Az örökké tréfálkozó nyugdíjas bányász jut eszembe, akinek az élcelődő megjegyzései mögött a félelme mellett mindig is ott éreztem azt a határtalan szeretetet, amit Ő bőséggel osztott, akár érdemtelenül is.

      A "ligeti harangozó" korán elszólította, de ilyenkor, bányásznap körül talán sokunkban él még az emléke, "hercegnői" talán huncutkásan mosolygó szemmel, gondolnak rá.

Harmadik

     Anya barlangjában cseppkő van! Köszönést mellőzve indított Emese ezzel a gondolattal, mielőtt még a szokásának megfelelően, hanyag mozdulattal a padlóra ejtette volna a játékokkal megtömött táskáját. Eszter is belépett és a gazdagságáról beszélt, mert ugyebár két testvére is lesz neki. És arról, hogy majd sokat segítenek anyának.

Mi felnőttek bő két hete tudjuk a hírt, amit azóta orvosi vizsgálat is megerősített.

    Holdanya Új Csillagának és Hajnali fény Kedvesének kistestvére fog érkezni. Ma még csak ultrahangos felvétel a hűtő falán, de a Cseppkő már formálódik, csiszolódik és rövidesen szirmait kibontó tavaszi virágként üdvözölhetjük.

A gyermekek mellett mi is sokkal gazdagabbak leszünk!

Ez csak egy csokor virág

    Egy valamire való falu határában,  Krisztus tiszteletére kis emlék áll. A keresztre feszített Jézus szomorkás tekintete figyeli a határt, őrzi a települést. Vigyáz arra, hogy az emberek békében élhessenek, hogy javaikat se a víz, sem pedig a tűz, ártó szándékkal meg ne érintse. A felállított kereszt magasából figyeli a magból kipattanó, szárba szökkenő búzát, s hogy elég legyen kenyérnek, bőségesen öntözgeti, a nap sugarával melengeti. A falu felé fordul, áldása ott van minden házon és mosolyog, ha telik a kamra, szaporodik a jószág. És van, amikor emberpalántát pottyant egy asszony ölébe és vendégként jelenik meg a tornácon, amikor az áldott gyümölcs először, úgy istenigazából felvisít.

    Az én falum határát több emlék is díszíti. A kivezető utakon az elinduló búcsúzó pillantást vethetett a korpuszra, gondolatban kért, vagy adott, vagy csak remélt. Ám a hazatérő vándor minden bizonnyal köszönettel szólt, amikor a feszülettel együtt családja füstölgő, meleg kéményét ismerte fel.

Van, ahol a kereszteket Úr Napján még a körmenet is megtisztelte és ahol nem, ott azért egy csokor virág megillette a sebeitől vérző Megváltót.

     A Sikondára vezető út mentén a földre borított, vaskos talapzat újra a lábain áll, rajta fakereszten Krisztus ujjászületett teste hirdeti az Ő nagy szeretetét, Isten dicsőségét. Az oszlopon azt a feliratot olvashatja az arra járó ember, hogy az emléket a Wunderlich család állíttatta 1911 évben és még egy dátumot, 1990-et.

Wunderlich Józsi bácsi ma a legidősebb férfi lakosa Mecsekfalunak. Idén februárban betöltötte a 88. életévét. Közmegbecsülésnek örvend, ahogyan Matild nénit is mindenki szerette, aki korán és nagyon hirtelen hagyta magára a párját. Józsi bácsi gazdálkodott, amíg tudott, mintaszerűen. Jól megtanulta azt az őseitől. A csarnokba hordott tej, az előhasú üszők, a jól megfizetett bikák és a fickándozó csikók mind a két szorgos keze munkáját dicsérik. A földet még inkább szerette. Azt mondja, hogy a szabadban dolgozva sokkal jobban megérzi Isten soha el nem fogyó szeretetét.

Lehet, hogy szülei is így éreztek, amikor 1911-ben a keresztet felállíttatták Sikonda határába, ám a kérdésemre ma csak egyszerűen, úgy általában említi meg az Úr iránt érzett hálát.

  -Túlélte ez a kereszt a két világháborút - kezdte mesélni - , csak azután kezdték bántani.

Már vagy négyszer tették tönkre. Ledöntötték, letörték, de azért mindig volt valaki, aki segített helyreállítani.

A Laska Jóska kőműveskedett, ha kellett, most legutóbb a Vidolovics Bélának köszönhetem azt, hogy Krisztus teste új formában, de megint ott van a fakereszten.

Igyekeztem megtudni, hogy miért éppen az idén nyáron került sor a megújításra, de helyette másról beszélt.

  -Állt a tetőn a kereszt mellett egy sudár, gyönyörű vadkörte fa. Bocsássa meg nekem a Jóisten, de az szebb volt a keresztnél! Szálegyenesen tört az ég felé, sugárzott és ragyogott, ha kell, ő adott fényt a napnak és a holdnak. Aztán egyszer kirobbantották és elvitték. Ma is látom magam előtt, ahogyan enyhet ad árnyékával a keresztre feszítettnek, ahogyan Ő ezt egy fuvallattal viszonozza, ami alig érezhetően rázza meg a körte apró leveleit.

     Él a faluban egy idős ember, aki örömet szeretne adni embertársainak, aki azért tudja, hogy ajándékával jól feltölti saját szíve kamráit is. Egy ember, aki rendületlenül hisz az emberi jóságban, aki pontosan beszedi a felírt, koleszterinszintet csökkentő pirulákat. Egy ember, aki köszönti Istent, de azért kezet nekünk nyújt. Ne feledjük hát jól megszorítani!

Józsi bácsi nekem nem mondta, azért természetesen a 100-éves évforduló lehet a kereszt újra felállításának az oka. Vagy talán a szülők és nagyszülők hálaadásának megismétlése? Vagy ez a komoly beruházás nem több, mint egy csokor virág, amit képzeletében feleségének, Matild néninek ad át?

Egyedül találtam otthonában. Régtől ismerjük egymást, szívesen kínált hellyel. A kérdéseimre azért néha kérdőn nézett rám. A beszélgetés így is történhetett, ahogy megírtam?

Julianna

     Julianna nagyon gazdag ember. Két háza-hazája van, így aztán kétszeres az ünnepe is államalapításunk évfordulója napján. Amikor megszületett Csúzán, a történelem már régen kettéharapta Baranyát, neki a Dráva háromszög maradt, egy erőszakkal létrehozott és fenntartott szövetségben. Magyarnak született és az is maradt. És még nagyon sokan mások is gyönyörűen formálják szülőfalujában a magyar szavakat, ottlétemkor erről személyesen is meggyőződhettem.

     Az a szél, - ami igaz változást ígérve, hanyagul söpört egyet Magyarországon - éppen, hogy csak fuvallat lehetett, amikor Julianna nagyobbik felébe költözött Baranyának. Huszonhat éve ennek. Tanított Komlón, nyugdíjasként Pécsett, és tanít ma is, az életével mindenütt, ahol előfordul.

2003. november 20-án ünnepélyes állampolgári esküt tesz a II.emeleti nagyteremben a polgármester előtt. Jelen lehettem az eseményen, mert barátként, tanúként, néhány kedves ismerőse mellett bennünket hívott. Tűzoltókat, akiket tolmácsként olyan sokszor segített Valpovóban és Komlón egyaránt a bajtársi kapcsolat kiépítésében és ápolásában. Azok előtt tett fogadalmat, akik Őt tisztelik és nagyra becsülik. Magyar állampolgársága jókorát késett, kicsit a hivatalok útvesztői, kicsit Júlia késedelme miatt. Nem volt neki sürgős, jól érezte magát közöttünk friss személyi igazolvány nélkül is. "Új" hazáját becsületes munkával kívánja továbbra is szolgálni, ígéri a Magyar Köztársaság Elnökének a kérelmében.

  -Köztársasági Elnök Úr! Ön nem kérdez rá, ezért én jelentem, hogy a nevében is magyar Julianna Asszony az esküjében ígérteket híven teljesíti. Tevékeny a Horvát Kisebbségi Önkormányzat munkájában, fáradozik Komló és Valpovó testvérvárosok közötti kapcsoltat elmélyítésén, őszinte és igaz érzésekkel, önzetlenül szolgálja hazáját, Magyarországot. Szerető barátságban él közöttünk a Csúza-i magyar.

     Államalapításunk ünnepének napján a szomszédaink magyar ajkú lakosai közül számosan teszik le az állampolgári esküt. Egy életre szóló élmény ez! Gondolatban újra együtt vagyunk egy 15 milliós nagy hazában.

Elnökünk asztalára hetente ezrek állampolgári kérelme kerül. Gyakran félve teszik azokat le, dacolva buta hatalmakkal.

   -Elnök Úr!

A katartikus érzésen kívül mit tud adni számukra? Szép magyar nyelvet? Ékesebb talán az már a miénknél! Munkát és biztos megélhetést? Az most nekünk sincs! Csak baráti kézfogás és szerető ölelés marad. Ez nem is kevés! De elég lesz?

    Julianna nagyon gazdag ember. Tárt karokkal két hazája várja. Szerény nyugdíját, hogy boldogulhasson, a szerető barátsággal egészítheti ki. Így aztán én is gazdag ember vagyok, talán.

A dicsérő szó értéke

     A madárka életében először használta a szárnyait, csapkodott is össze-vissza a szobában, azután egy merész elhatározással huss, kirepült a nyitott ablak és a tarka mintás függöny közötti szűk résen. Az óriás tér nem igazán érdekelte, mert nyílegyenesen a ház előtti nyírfát célozta meg és a szabadító ablak magasságában lévő felső ágacskák egyikére telepedett. Nem is mozdult onnan, csak toporgott idegesen, egyre csak a kalitját kereste, ahonnan most kitáruló kezekkel a gazdija szólt riadtan, kérve őt a visszatérésre.

A kelő nap nem húzott már barázdákat a horizonton lustán pöffeszkedő felhőkön, de a madarát csalogató néni szemét jól elvakította, még könnyeket is csalt oda. Vagy ezt a szíve tette talán?

A friss reggeli szél egy kicsit elidőzött, pajkosan meghajolt a fiatal nyírfa előtt és táncra kérte fel. Csúcsában a kis papagáj már annak is örült, hogy jól megkapaszkodhatott és egyáltalán nem érdekelte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből, amikor a folyton mozgó és napfénytől villódzó levelek mögött fel-fel tűntek a feléje kinyúló ismerős karok. Mozdulni nem mert, megbénította a frissen szerzett szabadság ijesztő súlya.

     Ma tűzoltó autó járt a faluban, mindjárt kettő is. Valaki a tűzhelyen felejtett valamit, a lángok meg vérszemet kapva, majd elharapództak. Egy arra járó ember meg is jegyezte, miszerint mindenki járt már így, ha pedig nem, hát fog. Az eset szerencsésnek is nevezhető. A sérülés csak hólyag az ujjbegyen, a tűz nyaka kitekerve a lambérián, a büdös füst kiszellőztetése után egy gyors mosással, meszeléssel minden újra a régi. A falu egykori önkéntes tűzoltóparancsnoka, ha élne még, a vasárnapi mise után - okulásul - a kocsmában beszélne a történtekről, önkéntes tűzoltóit pedig a soron következő gyakorlaton kioktatná a lehetséges feladatokról és a megelőzés fontosságáról.

     Ezen a friss nyári reggelen, alig a hivatali munka kezdete után a híradó ügyeletes egy panaszos, sírással küszködő hangot kapcsolt be az irodámba.

  -Parancsnok Úr! Az én drága papagájom kirepült az utcára! -mondta izgatottan és határozottan.

Nagybetűvel írom az Ú-t, mert a mondatból kicsendült a megtiszteltetés is. Aztán csönd lett, minden bizonnyal arra várt a telefonáló, hogy szóljak, de én csak a fejemet törtem azon, mit is mondjak neki. Egy elrepült szárnyas befogása hogyan is lehetne a mi dolgunk? Mit is tehetnénk? De az biztos, hogy ennek a nőnek nagyon fontos ez a madár.

  -Én a fiúknak már megmondtam a címemet. - szólt újra, határozatlanul.

  -Rendben van! A fiúk elindulnak, kérem, várja őket! -és köszönés helyett talán csak motyogtam valamit, mielőtt a kagylót visszatettem volna a helyére.

A fiúk nem vállalták föl, rám bízták a döntést. A bejelentés két mondatából azt éreztem ki, hogy ez a megszökött papagáj nagyon fontos madár, talán barát, vagy több is, társ. Végül is a statisztikában van olyan is, hogy állatmentés! És sziréna nélkül elküldtem Kökönyösbe a legényeket.

Aznap Karcsi volt a szolgálatparancsnok. Kiérkezéskor maga köré gyűjtötte a tűzoltókat, összedugták a fejüket, hogyan is lehetnének eredményesek? Szereltek egy sugarat és porlasztott vízcseppekkel hirtelen mozdulattal "leverték" őkelmét a fa tetejéről. Az aláhulló, tehetetlen kedvencet az egyik tűzoltó ügyesen elkapta és a várakozó idős hölgy kezébe adta.

A tűzoltók közül az éretlenebb fiatalabbja is - amennyiben a jelenetet jól látta - a néni szeméből kiolvashatta azt a hálát és szeretetet, azt a megbecsülést, amivel az ő segítő munkájukat rendre megfizetik.

     Gyakran utasítják ma a legényeket olyan munkákra, amikhez semmi közük nincsen, amiknek vannak más, fizetett gazdáik. Ám a parancs, az parancs. Ahogy akkor én is utasítottam a csoportot a madár lehetséges befogására. Csakhogy ez jó parancs volt, amelyet örömmel végzett "munka" követett! Mint ahogy a mai tűzesetnél is. Na, nem azért, mert csekély volt, a közös örömet az adta, hogy a baj megállt a családi ház küszöbénél.

     Az egyedül - azaz a papagájával - élő idős néni aznap még egyszer felhívott. A beszélgetés valamivel hosszabb volt, mint reggel.

Nem emlékszem pontosan a mondataira, de megerősítette bennem azt, hogy a dicsérő szó gyakran minden fizetségnél többet ér!

És aznap talán meghűlt a tűzoltók levese, amikor ebéd előtt tolmácsoltam a nekem is elmondott hálálkodó, köszönő szavakat.

Felvettek?

     Közel másfél százezer - a felsőoktatásban tanulni vágyó - fiatal várja feszült figyelemmel a ma esti híreket. Pontban 20.00-órakor közzéteszik az idei felvételi ponthatárokat. Bizonyára lesznek jó sokan, akikkel verebet lehet fogatni, akiknek a lába nem érinti a földet, mert éppen a fellegekben táncol. Lesznek jó sokan olyanok is, akik csendben gubbasztanak a sarokban és azon törik a buksijukat, hova tovább, hogyan tovább.

Ajtó ez az életünk útján, ami kitárul előttünk, vagy nagy dörrenéssel az orrunk előtt csapják azt be.

      Én szerettem volna jó mezőgazdász lenni, már biztos volt a munkahelyem is a "Búzakalász" MGTSZ-ben, amikor az iskolába felvételizni utaztam. Meglepetésemre ott találkoztam két gimis évfolyamtárssal, akiket a szövetkezet elnöke kísért személyesen. Mi tagadás, egyedül éreztem magam. Elbeszélgetés kötetlenül, lazán, később írásos értesítés. Nekem nem sikerült. A két pajtás semmivel nem volt eredményesebb tanuló nálam, őket felvették. Aktív életüket egy közeli szövetkezetben élték meg. Soha nem irigyeltem őket. A privatizáció egyiküknek túl nagy feladatot adott, nem bírta, családja korán temette, a másikat nagy pofonnal az utcára penderítette. Ma nevelő szülőként kínlódik vásott, mégis aranyos, a családból folyton kiöregedő és őt elhagyó gyerekekkel.

Az én elnököm megígérte, hogy jövőre elkísér az elbeszélgetésre, de a szavát nem tartotta.

Sikeresen felvételiztem viszont a magyar néphadsereghez.

  -Álljon egyenesen! Tegye szét a lábát és hajoljon le! Húzza előre! - ennyi volt csak és megfeleltem.

Pécsi egyetem volt a következő megmérettetés, oda édesapám unszolására mentem el. Írásbelim egyik része egészen jóra sikeredhetett, annál gyatrább lett a másik fele. Nem kaptam szóbelire meghívót, nem is csodálkoztam rajta. Akadtak a nyertesek között olyan ismerősök, akiket - a bántás legcsekélyebb szándéka nélkül - nem tartottam okosabbnál magamnál, mégis diplomát szereztek, ha néhány évvel többe is került nekik.

Meglátogattam Veszprém várát is, a Piri dumált meg. Erre egy kicsit készülgettem, nem akartam nagyon leégni. El is jutottam Budapestre, ha jól emlékszem, a Székesfehérvár utcába. A közlekedést nem ismertem, taxira igazán nem volt pénzem, a jókora utat a térkép segítségével gyalog tettem meg. Az ajtó előtt, ahol az én nevem szerepelt, nem várakozott már senki. Bekopogtam és benyitottam. Három ember nyúzott egy diákot, de a bizottság tagjai jól láthatóan menőfélben voltak. Egy szimpatikus hölgy a terem sarkába hívott, hellyel kínált, közben Adyról beszélt, az őszről és Párizsról. A kérése az volt, hogy beszéljek a versről, de csak azt mondjam, amit nekem üzen a költő. Én meg csak beszéltem, elég sokat. Rosszul nem is felelhettem, hiszen a szívemet kellett adnom, nem pedig az irodalom történészek betonban megkötött mondatait ismételni (Nem fordult elő velem ilyen még soha, egyetlen magyar vagy másmilyen órán.).

Azután jött a bizottság másik két tagja és minden áron egy szakszervezeti kormányról, annak tevékenységéről akart bővebben hallani, hallgatni. Elkezdtem hebegni-habogni, végül megkértem őket, hogy ne kínozzanak, kiváltképpen,ha a történelem írásbelim is gyenge. Mosolyogtak és nem faggattak többet. Nem is lettem az államigazgatás harcosa, pedig a későbbiekben találkoztam vele.

Piroskát felvették, szorgalmas rabszolgája volt nyugdíjazásáig az államnak.

      Sikertelen próbálkozásaim ellenére mérlegelés nélkül kaptam helyet több iskola padjába is. Koptatásukat az aktuális munkáltatóim tették lehetővé, illetve ők köteleztek a bizonyítványok megszerzésére.

Tanfolyam elvégzéséről állított ki papírt számomra az Egészségügyi Szaktanfolyamok Irodája Budapesten, igazolta, hogy minimális mértékben tudója vagyok a tüdő röntgenezésének. Szakmát adott a kezembe az Egészségügyi Központi Továbbképző és Szakosító Intézet . A Tűzoltó Tisztképző Iskola után Tűzvizsgáló tanfolyamon vettem részt, Építész Tűzvédelmi Szakértő-i vizsgát tettem. Főiskolai végzettségűvé a Vörös Csillag Érdemrenddel Kitüntetett Rendőrtiszti Főiskola nyilvánított. A Magyar Szocialista Munkáspárt Baranya Megyei Bizottsága Oktatási Igazgatósága 3-éves esti egyetem sikeres befejezése után adta a kezembe a beosztásomhoz rendelt középfokú politikai végzettségről szóló okiratot.

     Bárhogyan is számolom a gimnázium után ez 2 év nappali és 10 év munka melletti tanulás. Így aztán vittem is valamire. No, nem olyan sokra. Nem lettem jó nevű ügyvéd, akinek jogszabály biztosítja a magas munkadíjat, közjegyző se, aki egy irat ismertetését követő aláírásával laposra képes vasalni az ügyfél amúgy is vékony pénztárcáját. Orvos se lettem, aki a mindig is gyenge fizetéséből nálamnál előbb tudta megvenni a gépkocsiját és felépíteni a nyaralóját. Nem kaptam olyan állás lehetőségeket sem, ahol busás megjutalmazásom ellenében szemet hunyok, engedek, hagyom, másképpen értelmezek, kötelezettségeket szegek, becstelenné válhatok. Nem voltam ügyeskedő sem, a vagyon megszerzésében sosem voltam jókor, jó helyen, nem is akartam.

Helyette megmásztam a szamárlétrát, a családunk megélt a fizetésünkből, így aztán esténként ezek a kérdések nem nyugtalanítanak, miattuk békésen alhatok.

     Remélem, hogy ma este nem a továbbtanulásba menekülő lett a nyerő, az győzött, aki elhivatottságot is érez a választott pálya iránt, aki abban egész életében értékes, alkotó munkát akar és képes letenni a maga és környezete nagy örömére. Ne a tanév feszített munkarendjét nyomják a kezébe, sokkal többet érdemel meg ő annál! Számára a diploma ünnepélyes átvételekor szó nélkül nyíljon meg a boldoguláshoz vezető ajtó!

Egyedül is megy?

    Ma reggel szép csöndesen hagyhattak egymagamra. Jó fél kilenc lehetett, amikor a visszaalvások után felébredtem és felkelni alkalmasnak minősítettem magam.

  -A leveshez tészta kell, a kapros mártást hagyd a Bálintnak, neked csináltam fokhagymásat! - szólt még az este Erzsi egyfajta eligazításként.

Mondta ezt azért, hogy a megszokott kerékvágásban menjenek a dolgok akkor is, ha Ő nincs otthon. Márpedig ma reggel elutazott az unokáihoz.

     Nem szeretek egyedül lenni annak ellenére, hogy a rövid idejű magány gyakran lazább és kényelmesebb. Heverek negyed órát a matracon, megpezsdítem a keringésem, így gyomrom felajzva várja a reggeli falatokat és a májam csak az evés gondolatára kezdi kiválasztani az epét. Megnézem a postát, beletekintek a sajtóba és egy napok óta befejezetlen levél végére akarok pontot tenni.

Váratlanul megjön Gábor, leül az étkezőbe és dolgozik. Hamar menni kíván, levest melegítek, amit együtt fogyasztunk el. Második fogásként húsos tésztát tettem elébe, amire pikáns feltétként sült, vegyes zöldséget hintettem. Jókora adag volt a tányérján, de mind megette, mondván, az én érdekemben. Ne kelljen nekem letisztítani a tányérjáról a számomra egészségtelennek kikiáltott tésztaféleséget. Valóban nem szeretem, ha a tányérokon étel marad, az előttem mindig érték, amit menteni kell.

Már megy is, a Bálint kezébe adja a kilincset.

Újra leves kerül az asztalra, de én már a fokhagyma szószt eszem főtt hússal és rizsával. Bálint a tányérját önállóan telíti újra, abban sült csirke combot is látok a rizs és az édesanyja javasolta mártás mellett. Közben néhány mondat váltása, amíg a desszertet az asztalra teszem, amiből csak én eszek. Az apró csontokat rásózom, vigye a kutyának és már megy is.

     Megint egyedül vagyok. Milyen jó lett volna, ha a Tibor most megjelenik és én az ananászt kóstolgatom, amíg Ő a levesét kanalazza. Most jut eszembe, a Gábornak nem is tettem desszertet az asztalára!

Hiába! Ezt még gyakorolni kell! Ennyi idő után se megy Erzsi nélkül!

Bütyi

     Igazi kánikula volt azon a napon, amikor estefelé a Tibi talán egy hónapos kiskutyát hozott haza az ölében. Korcs volt a javából és szép, mint amilyenek lenni szoktak a szerelemgyerekek. A Kanász-domb aljában született, legalább ott találtak rá tesójával együtt a bunkit építő falusi gyerekek egy faágra akasztott műanyag zacskóban. A gyengébb hamar elpusztult, az erősebbre hagyva a szünidős iskolások összes szeretetét.

Bütyi - mert ezt a nevet adták neki - élt is az őt körülvevők simogató pátyolgatásával. Elfogadta cumisüvegből a tejet, amit Anikó hordott szorgalmasan és hamar rákapott azokra a finomságokra, amikkel a leányok és fiúk az otthoni éléskamrát lopták meg. A kiskutya egészséges étrendjének biztonságáért Endre naponta megfejte - gazdája tudta nélkül - az oldalba legelni kicsapott kecskét.
     Abban az évben a Kanász-domb tövében csordogáló patakocska kövérre és erősre hizlalta szúnyogék hadseregét. Martak is rendesen. A gyerekek úgy-ahogy védekeztek a nőstények folyton megújuló támadásai ellen, tüzet raktak, füstölögtek s idejekorán haza jöttek. Éjszakákra a vacokba tett kis kutya hiába kapta a szebbnél szebb takarókat, reggelekre mindig új bejegyzés született az önkéntes véradói könyvecskéjébe. És mert ez így nem mehetett tovább, kamaszodó fiam kutyával ajándékozta meg a családját. Talán azért, mert nekünk nem volt, vagy mert ő kérte a leghatározottabban, vagy talán csak az ő szívébe férkőzött be leginkább és szó se lehetett arról, hogy bárki másnak eszébe jusson igényelő gazdiként a sorba állni? Fogalmam sincs hogyan történt, de azon a meleg nyári napon egy fővel megszaporodott a családunk.
Azután gyorsan elfutott bő 11 esztendő, ennyit élt velünk. Kapott szép házikót, lánc nélkül élhetett benne, de a piros palatetős mesterművem küszöbét nagyon gyakran nem lépte át. Ott élt mellettünk, közöttünk, velünk. Mindenhová elkísért bennünket, ragaszkodott hozzánk és jólesett nekünk is, ha a lábunkra hajtotta le pihenésre a fejét. A lakásba csak a szigorú tél szorította be, ilyenkor kért és kapott engedélyt a kazán melege mellé heveredni. Szófogadó volt, jól őrizte a házat.

     Csak a tűz ne égette volna olyan gyakran! Nem mondom, formás kis szuka volt, de ennyire? Ha úgy akarta, a falu összes kutyafia ott hevert a lába előtt, a kutyafáját! Ám legtöbbször csak a házunk előtt acsarkodtak, a garázs ajtón dörömböltek, annak túlsó oldalára rejtett, remélt örömökért. Igazán válogathatott volna, mégis a közeli, csúf Csupasz hódította meg a szívét a leggyakrabban. Sohasem fogom megtudni, -nem is akarom - hogy a helyzeti előny, vagy a kutyaszerelem győzedelmeskedett, de az tény, hogy a kölykök atyjának a leforrázott farkú korcs volt mindig a leginkább valószínűsíthető. A kis kutyusoknak gazdit keresni nem volt egyszerű feladat. Volt, amikor ez nem is sikerült. Ilyenkor szomorú voltam és szégyelltem magam. A további gondokat megelőzendő, Bütyi átesett a műtéten. Az orvos asszisztense Tibi volt, aki annak idején hozta haza a gyerek ebet.

     Múltak az évek és a mi kis pajtásunk megvénült. Nem akartuk, hogy az emlékéhez nem illő, tisztességtelen életet éljen, ugyanazt az állatorvost kértük meg, hogy altassa el. Álmos szemeivel már csak engem látott. Belőlük a szeretet és a hála sugárzott felém, meg az ijedtség. Már besötétedett, Erzsi elemlámpával világított, hogy a kert végében megásott sírjába temethessem. Bebugyoláltuk, betakargattuk, helyét a nevét viselő beton lapocskával megjelöltük.
Az iskolából hazaérkező Bálint - a képen a kis kutyákat ő tartja - igen csak morgott velünk, mert így cselekedtünk, mert el sem búcsúzhatott a vele együtt felnövő pajtásától.

     Ebben az évben korán emelte meg a kalapját az ősz. Balatoni kirándulásról megérkezve a terasz sárguló szőlőlevelei árnyékában egy kutyus pihen, rajta póráz. Nem titkolja, hogy örül nekünk. Napok óta itt van és jól érzi magát. Tibi látta vendégül.
Csak egy árnyalattal nagyobb a Bütyinél és úgy viselkedik, hogy természetesen simul bele elődje életébe és szinte észrevétlenül folytatja azt. Ahogy hancúrozik a ruhájukat levetni készülődő fák között, olyan, mint maga a pillanatokként változó kert. Bundájának alapszíne valamilyen barna, azt én nem tudom meghatározni, sárgás is, meg vöröses is. De az biztos, hogy rajta a nagy fehér foltok hófehérek. Lógó fülecskéin a hógolyócskák aszimmetrikusak, mégis egységes keretet adnak buksijának és mintegy köteleznek arra, hogy a mosolygó szemecskékbe nézzek. Lábain cipőcskék, azok is fehérek. Farkát büszkén tartja magasan, akár egy címeres zászló.
Hiányozhat valakinek ez a jószág. A szomszédos városrész látogatott közintézményeihez cetliket hordok és tudatom, hogy az elveszett kis kutya nálunk van. Napokig nem jelentkezik senki, aztán szólok a sintérnek és az elviszi. 

     Én egy címeres hatökör vagyok! Későn eszméltem fel! Ez a kutyus a jó öreg Bütyi volt.

Psssszt, ez titok

     A máskülönben pontosan záródó ajtók rejtett hasadékain hol pici, azután egy nagyobbacska, majd óriási nagy titok lopakodik ki a folyosóra. Ott találkoznak a többiekkel és együtt várják a kijárati ajtó nyitását, a nagy portás bácsi bólintó beleegyezését a szabadulásra. A portás bácsi pediglen nagy úr! Ha jobbra áll sapkájának sildje, akkor a baloldali fiókokból előkerülő titkoknak van nagyobb esélye meglátni a napvilágot, ha pedig balra, akkor meg fordítva. Amikor nagyon szigorúan tekint le az ellenző mögül, akkor a féltve őrzöttek - mindegy, hogy eddig melyik fiókban hevertek - egyikének sincs esélye a kijáratnál tolongó mikrofonok bármelyikébe is szólni.  Úgy látom, hogy mostanában ezek az egyszínűvé váló hangátalakító készülékek az őket tartó tarka kezeket kezdik khaki színűre festeni.

Minap az egyik óriásinak sikerült. Hosszú hetek óta várt a napfényre és a tiszta levegőre, unta már a lassú takarítás miatt felgyülemlők társaságát. Érezte az esélyének növekedését, mert a portás fején a sapka már elég régóta áll csáléra, jobbra. Végre! Kinyílt az ajtó és élvezettel harapott a friss levegőbe. Már-már kipattant, ám gyors és szorgos kezek sűrű fátylat szőttek köré. Annyit változott csupán az élete, hogy több helyen büdös már a levegője. A rabsága régi, keserűbbé teszi, hogy érzi, ideje száz évnyi.

     Nekem van egymagamnak egy titkom. Mást nem érint, ezért ahhoz senkinek semmi köze! Ha valakivel együtt van egy közös titkunk és harmadiktól független, akkor az a mi kettőnk ügye és miénk a közös megőrzés felelőssége is. Amikor a titkom, vagy a kettőnk titka mögött más, vagy mások is rejtőzködnek, vigyázni arra lehet, bár feltehető, hogy tisztességtelen, ezért megosztásra vár.

Amikor egy állam - magam választotta, demokratikus - rejti véka alá viselt dolgait, az aktuális hatalmat gyakorló biztosan a móres megtanulására szorul és én, mint választó a legtöbb esetben megkérdőjelezem a rejtegető jogosítványát, de még a felelősségérzetét is.

Valaki azt mondta, ha a legutóbbi, kémkedési ügyet hirtelen megismernénk, ötmillió ember röhögne, a másik fele meg sírna. Legalább csinálnánk valamit! Honnan találta ki egy okos bizottság - valószínűleg nem teljes ismeretében a tényeknek -, hogy negyven éves ükunokám ismerheti meg elsőként ezt az ügyet? Remélem fogalma sem lesz arról, miről is van ma szó, ha mégis elmondja neki valaki, hát kacag egy nagyot.

     Van az emberek között olyan titok, amit meg lehet - talán meg is kell - osztani másokkal. Elmondok egyet. Barátommal a Szentendre- i Duna-parton egy-egy kavicsot emeltünk fel és adtuk oda egymásnak. Azzal a szándékkal tettük zsebre, hogy jussunk egymásnak eszébe, ha a kis kődarab a kezünk ügyébe kerül. A szerelési gyakorlaton sebtiben eltett kövecske mára összekeveredett a kis unokák gyűjtötte darabokkal, mert nem volt könnyen felismerhető.

Lassan negyven éve ennek, mégis,amikor egy zsebkendőért nyúlok a zsebembe, vagy csak felveszem a kabátomat, vagy csak meglátom azt a szekrényben lógni, eszembe jut néha a messzi barát.

     Olyan titok is van, ami egy életen keresztül testünk és lelkünk rabja. Nem feltétlenül azért, mert félünk kiadni, talán csak a birtoklási vágy az, ami erős. Egy élmény, ami megmaradt kusza fejünkben jóként, vagy rosszként, egy csók a gazdájával együtt, vissza-vissza térő emlékek. Vagy a vágy, ami ésszel talán soha be nem teljesül, de kis eszetlen koboldként mindig ott ugrándozik körülötted. És ezek a miriádból, csak a tiéid.

     Amikor ezt a bejegyzést írni kezdtem, tudtam, hogy a századik. Jók ezek is,meg rosszak is? Nem az én dolgom erre a válasz megfogalmazása, azért azt merem állítani, hogy a legtöbbje a másoknak való öröm szerzésének igényével íródott. Tegnap egy fiatalember elmondta nekem, hogy mind a kilencvenkilencet elolvasta. Nem tagadom, ez a megtisztelés jólesett, a figyelmemet a bejegyzéseim minden vonatkozású, körültekintőbb megírására irányította.

Arra gondoltam, hogy a századik alkalmából egyet, a saját titkaim közül elmondok. Nem sikerült, mert a másokéról annyit fecsegtem, hogy a sajátomra már nem jutott hely. Talán a kétszázadikban elárulok egyet?