Isten létezésének tizenöt pontban megfogalmazott miértjét olvashattam minap a világhálón. Szerzője nagyon nincs megelégedve a Mindenhatóval. Felsorolja az emberiség történetének jeles, de nem kívánatos eseményeit és úgy fogalmazza meg azokat, hogy mindazokért a Teremtőt terheli a felelősség. A sorok írója nem hisz olyannak, aki megteremti a gonoszt, aki éhínséggel, járványokkal és katasztrófákkal sújtja az emberiséget.
Megnéztem egy filmet, amely az előzőhöz hasonló kérdéseket feszeget. A főszereplő egy fiatal professzor, aki a padlóra szegezi a féltve őrzött kincseket, a könyveket. Menedéket és segítően igaz barátokat talál a Pó folyó partján. Megjelenése és magatartása az emberek között élő Krisztusra emlékeztető. Amikor a lakhelyül használt terület megváltásáért a közösség nevében jelentős nagyságú összeget áldoz, természetesen kitudódik a személye. A rendőr főtörzsőrmesternek szó nélkül adja fel magát, elismerve bűnös cselekményét. Néma csend és kitüntető figyelem, amíg elbúcsúzik. Megdöbbenve hallgatták Istenről szóló szavait. Istent a világ legnagyobb gyilkosának tartja, mert még a saját fiát se mentette meg a kereszthaláltól. Számot kell majd adjon a világ összes szenvedéséről! És a mondatait ez a mélyen vallásos kis közösség befogadta. Felháborodás helyett fájdalmas tekintetek kísérték el a távozót, néhány szemből még a könnycsepp is kicsordult. A hatóság emberei is örömmel vették tudomásul, hogy a könyveket megrongáló ember csak házi őrizetet kapott büntetésül. A professzor akkor lopta be szívét visszavonhatatlanul a főtörzsőrmester lelkébe, amikor kihallgatásakor a fiatal tizedes hozta kávét a kezébe fogta.
-Többet ér ez a kávé, mint a világ összes könyvének elolvasása -mondta halkan, jól érthetően.
A folyó partján a kis házikó zsindelyének javításával várták vissza a már közéjük tartozót, de soha többé nem látták már. Valaki szólt, Krisztus visszatért a földre! Én is láttam, a töltésen ment az erdő felé, még rám is mosolygott-szólt így egy éppen akkor érkező biciklis kisgyerek.
Az egyiket nem ismerem, a másik egy szimpatikus filmbeli alak. Eltérő módon, ám mindketten Istent teszik felelőssé a világban naponta megszülető és egyre erősebbé váló gonosz létezéséért. Így vagyunk mi ezzel hétköznapi emberek is. A baj nem is az, hogy egyikünk hiszi, a másikunk meg nem. A gondot az hozza a felszínre, hogy a különbözőségünk miatt ezen a téren is megosztottakká válunk és ennek hangot is adunk. Oly módon vagyunk képesek egymást bántani, hogy annak már semmi köze nincsen a vallásunkhoz. De van még ennél is rosszabb, mint kis hazánkban is, az állkeresztények vidámnak tetsző élete. Ők azok, akik nyakló nélkül isszák a bort, élnek, mint Marci Hevesen, másokkal szemben elveszítve érzett tisztelet és alázat nélkül.
Római katolikus szertartással kereszteltek meg, hittanra jártam, ministráltam. Az általam ismert papok többsége úgy élt és dolgozott, ahogy azt megígérte felszentelésekor az Úrnak. Amikorra felnőttem, eltávolodtam tőlük, ám az is lehet, hogy ők feledkeztek meg rólam. Én mégis csak őket okolom a vélt, vagy valós hitetlenségemért.! Megelégedtek azzal, hogy csak az a kevéske őszinte hívő, akik a vasárnapi misékre még átlépik a templom küszöbét, adja számukra az ige hirdetésének lehetőségét. De a kezüket imára kulcsoló emberek kiöregedtek és ma a történelmünk fékeinek kioldása ellenére számos templomunk kong az ürességtől. Létszám gondjaik is vannak, kevés a római katolikus pap, gyakran vezénylik őket indokolatlanul. Mire megismerné a nyáját, vagy fordítva, elveszik tőle az alkotás lehetőségét is. Belefásul, elzavarja a koldust a templom környékéről is. A kereszténydemokrácia parlamenti szerepe igyekszik javítani a helyzeten. Talán még ma is ismeretlen fogalom az egyház adóztatása. Az egykori tulajdonokat vissza-vissza adogatták, annak hiányában a hatalom más ingatlant biztosít, felújít és épít. Ezek az események a választópolgárok megkérdezését nélkülözik. Cserébe egyre gyakrabban halljuk a szentbeszéd mondatai közé nyíltan beékelődve az uralkodó pártok igényeinek kifejeződését.
A katolikus egyház óriási nagy vagyonnal rendelkezik. Ferenc pápa nem véletlenül hirdeti, hogy véget kell vetni a pénzbeszedés gyakorlatának. Az egyház pénzt kér a keresztelőkért, az áldásért, a misékért, pedig a megváltás nem kerülhet pénzbe. Nemrég a római Santa Maria templomban beszélt az egyházon belül eluralkodó kereskedelmi szemlélet veszélyeiről. A Szentatya szerint az egyház időnként botrányos viselkedést tanúsít az emberekkel szemben, amikor a templomba belépő kifüggesztett árlistákkal találja szembe magát. Mégis hogyan tehetik ezt meg, ha Isten földi helytartója ellenzi mindezt? A pápa mondja azt is: "Nem szükségszerű hinni Istenben ahhoz, hogy jó ember legyél. Bizonyos tekintetben a hagyományos Isten eszméje idejétmúlt. Egy ember lehet spirituális anélkül, hogy vallásos lenne. Nincs szükség arra, hogy templomba járjunk és pénzt adományozzunk.Sokak számára a természet is lehet egyfajta templom. A történelem során a legjobb emberek némelyike egyáltalán nem hitt Istenben, míg mások a legszörnyűbb dolgokat is elkövették az Ő nevében."
Sajátosnak mondanám Istenhez fűződő viszonyomat. Sok mindenben segíthetett. Munkát adott, hivatást, gyönyörű nagy családot. Kell ennél több? Mégis azok közé tartozok, akik felelőssé teszik Őt a világ dolgainak alakulásáért. A soha el nem hallgató fegyverekért, az elharapódzó gyűlöletért, a szeretet félős bujdokolásáért. Elfogadom tehát Isten történetét a pontokba foglalónak és a fiatal professzornak a véleményét. És nem is bántom őket. Biztosan nem részesültek abban a szerencsében, amit a költő így fogalmazott meg: "Látható az Isten fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, nincs oly mélység, amiben ő benne nincsen..." Irigylem is talán azokat, akik a kelő nappal Istent köszöntő gondolattal ébrednek és este, amikor álomra hajtják le a fejüket nem felejtenek neki köszönetet mondani aznapi életükért.
Vajon Marci betyár hitt-e benne? Úgy vélem, hogy igen. Nem lehetett véletlen, hogy kardot rántott, amikor hazájának arra szüksége volt. A fegyverneki pusztán mégis elvették az életét, talán éppen olyanok, akik soha nem tettek semmit önmaguk és mások üdvösségéért. Én pedig tétován tallózok továbbra is hitem körül. Néha úgy vagyok ezzel a kérdéssel, mint az ismert nagy emberek. Egyikük megszólaltatja a hegedűt, mire a másik- aki köztudottan hitetlen- meghallgatva azt, bevallja magának, hogy létezik ott fenn az égben az Isten. Ezek után rácsodálkozok a nap koronájára, de a kert tüskés ágacskáira is, miközben meghallgatom Csajkovszkíj d-dúr hegedűversenyét Anne Sophie Mutter tolmácsolásában. Benne van abban a teremtés minden nehézsége és játszi könnyedsége a köztes pihenőkkel együtt. A felcsendülő dallamok legalább erről árulkodnak nekem. Ugyanakkor eszembe juttatnak egy kérdést, amit kimondatlanul is jól megért az Isten: Hová mész Uram? Annak idején Jézus válaszolt Péter apostolnak és feleletében benne volt az értünk feláldozott élete. A hegedűversenynek vége, óriási csend születik. Isten nem válaszolt, útjai továbbra is kifürkészhetetlenek maradtak előttem. Visszaereszkedek hát a földre és maradok a rendes embereket elfogadó, továbbra is kétkedő teremtménye ennek a világnak.
Valami hiányzik ebből az írásomból, de mi az? Elküldtem a fentieket egykori osztálytársamnak, Marikának. Megkértem, hogy olvassa el, alkosson véleményt, javítson bele, kritizáljon, segítsen nekem. Rövid idő múlva olyan választ kaptam tőle, ami igazán meglepett. Elolvasása után csak az a döntés születhetett meg bennem, hogy engedélyével közreadom az írását. Most megteszem ezt és megköszönöm, kedves Marika! Nem szabdalom szét, nem illesztgetek az enyémhez sorokat, bekezdéseket, mert egész az úgy, ahogyan leírtad.
"Jenő, ez megint egy fantasztikusan jó írás, mondom ezt annak ellenére, hogy én valamikor még a serdülő korom idején elvesztettem Istenben való hitemet. Miklós sokszor megvádol azzal, hogy nem vagyok keresztény, meg hogy ateista vagyok. Szerintem meg én csupán egy Istenben nem hívő ember vagyok, aki ebből kifolyólag nem foglalkozik ezzel a témával, így aztán ateista nem vagyok. Egyszerűen nem szerepel az életemben mindez. Aki hinni tud az nagyon szerencsés ember, mert az élet minden rossz tényezőjét könnyebben és másként éli meg. Serdülő koromig rendszeresen jártam templomba, tisztes hívő emberként tettem. Egy alkalommal a templomkertben megfordultam és elindultam haza. Apám kérdésére, hogy miért teszek így, nem tudtam válaszolni. Hazaérve se tudtam megindokolni, hogy mi történt. És ezzel életemnek ez a tényezője megszűnt. Azt hiszem, néhány estét igénybe fog venni, mire sor kerül a valóban sok kérdést feltevő gondolataid mindegyikére. Az egyes témáimat légy szíves illeszd be a helyükre, mert ha nem látom a Te írásodat, nem tudom, hogy mi a helyes sorrend. Ma még elmondom a papokról szintén abban az időben kialakult véleményemet. Nem szeretem a papságot összességében úgy, ahogy van. A nagyapám kántortanító volt Egregyen, meglehetősen sokszor vendégeskedtek náluk papok, általában többen. Nagypénteken ott ették meg a nagyanyám varázsolta finom vacsorát, ami bizony nem nélkülözte a különböző husikat sem. Volt egy Gazsi bácsinak nevezett pap bácsi is, aki mindig Daci nénivel érkezett, róla mi gyerekek úgy tudtuk, hogy Gazsi bácsi felesége. Aztán lassan ráeszméltünk, hogy ezzel valami nem stimmel, persze sok - sok évvel később került csak szóba a dolog. Gazsi bácsi a közeli faluban volt pap, Daci néni a " házvezető " mindenes. Mindettől függetlenül többször előfordult, hogy tetszett és emlékezetessé vált az, amit pap mondott templomban. Az életről szólt, itt a Földön. Az elmondottak mellett és ellenére megfogalmazódott bennem is többször - legelőször talán akkor, amikor fény derült a mindig jó, ártatlan és jóságos nővérem betegségére -, hogy miért mondják azt, hogy JÓ Isten? Van? Nincs ? Mindegy. De mitől, miért JÓ? Holnap elolvasom újra a Te írásodat és folytatom az enyémet. Nagyon érdekes lenne tudni, hogy mi a véleménye közös ismerősünknek, Endrének, aki mélyen és őszintén hívő ember és nagyon jó ember.
Van
szabad két órám, mert egyetlen porcikám sem vágyik a régi
sziklakertet már teljesen eltakaró bokrok metszésére. Elolvastam ezt a Rüszüt újra. És
egészen leegyszerűsödött az egész. Mindaz, ami nálad kérdéseket
vet fel, azért kérdés, mert Te hívő, vallásos ember vagy,
én meg látom és érzem ugyanazokat a dolgokat de ISTEN NÉLKÜL. Ezáltal számomra nem okoz dilemmát vagy talán még
lelkiismeret furdalást is a felmerülő kérdések zöme. Annak idején gyerekkoromban biztos a koromnak megfelelő
földrengető dolgok fordítottak vissza a templomkertből. Hogy mi
volt az, ma sem tudom. Te most azt hiszem szintén
megrendültél valamiben, de sokkal nehezebb dolgod van, mint
nekem volt. Azóta nagyon megváltozott a világ, az élet. Minden bonyolultabb, nehezebb, embertelenebb lett. Miért?
Miért lett ennyire szörnyű a világ, ahol még szűk családi
körben is nagyon nehéz békességben élni? Miért lett bizonytalan
az utánunk jövőknek a jövője, élete és veszik el lassan a
pillanatnyi öröme, boldogsága is ebben a káoszban? Mindehhez
nagyon sok dolog kellett, amit nem lehet felidézni és
felsorolni. Miért lett ennyi gyűlölködő, bűnös, csak a
vagyonért hajtó és azért mindenre képes ember? Ha istenhívő
lennék, Istennek kéne tulajdonítanom mindent, de akkor
semmiképpen nem tudnám jónak nevezni. De nem vagyok az, ezért talán meg tudok ítélni mindent a maga helyén és módján
és nem kell gyűlölnöm egy valakit vagy valamit a teljesen
eltorzult világunk miatt. Azt hiszem, ennyi a
véleményem és válaszom.
Hát, köszönöm Jenő, óriási megtiszteltetés a felajánlásod, nagyon
büszke vagyok magamra, nem kis dolog egy ilyen blogbajnok
társa lenni! Az én írásommal azt tehetsz, amit akarsz, úgy
ahogy akarod, rendelkezhetsz vele, Te vagy a mester. Csak ne
rontsd el vele a tiédet!"
Mi tagadás, ezek a dicsérő szavak jól esnek, mintha hájjal kenegetnék a hátamat. A kérdés azért továbbra is él bennem. Lehetséges, hogy Istennek mindössze egyetlen a hibája? Nem figyelt eléggé, amikor megteremtette az embert? Mert nélkülünk a természet maga egy csoda! Hogy bennünket a csoda közé lepottyantott, csak rontott azon. Eszembe jut George Bernard Shaw egy lényegre törő mondása, mely szerint "Minden nagy igazság istenkáromlásként kezdte. És akkor kezdhetem újra átgondolni az egészet?
Istent
kereső gondolataimat megosztottam Unokabátyámmal, aki válaszokat adott a bennem
munkálkodó kérdésekre. Milyen mértékben és hogyan fogadom el azokat, az én dolgom.
Mennyi új, akár ebben a bejegyzésben is leírható sor születik meg a levél
elolvasása után, majd meglátom. A levelet az internet hullámai kézbesítették, legyen hát egymás mellett a kettő.
Nyílt levél
vívódó Unokaöcsémnek
Az
Istenhittel kapcsolatos kínzó kérdéseket is felvető leveledre nem könnyű
választ adni. Emiatt segítségül hívtam a Bibliát, Gyökösssy Endre református
lelkész Homo Christianus –A krisztusi ember c. könyvét, Reuss András prof.
által szerkesztett Csak Krisztus legyen a Mesterünk c. könyvet , ifj Fabinyi
Tibor prof. Isten maszkjai c. könyvét, és az evangélikus énekeskönyvet is.
Ezekre azért volt szükségem , mert időről időre úgy vívódom , mint Te.
Gyermekkorodban
aktív hitéleted volt ( hittanra jártál, ministráltál…), de felnőttkorodban
eltávolodtál a papoktól ( ..és Istentől?) Nekem is vannak gyermekkori vallási
„élményeim” és mint katolikus, bármennyire is misztikus volt az í……..i
templomba járás, engem nem tudott megragadni, nem szólított meg részben azért,
mert a mise latinul zajlott, ráadásul nagyszüleimben inkább a büntetéstől való
valós félelmet láttam, mint a megbékélést adó bizalmat. Annak ellenére, hogy az
én nagyapám is a kántortanító volt. Mindkettőnk számára hasonló volt az a
társadalmi-politikai környezet, mely finoman szólva nem kedvezett a hit
gyakorlásának. Ezzel ellentétes feladatai voltak. Így nőttünk fel és sokan
gyermekeiket is így nevelték. Részben ezért van az, ahogy Te írtad „a fékek
kioldása ellenére számos templomunk kong az ürességtől” Hál Isten a mi
városunkban nem ez a helyzet.
Az
Istenhitről:
- hiszem,
hogy van és amit mondanak róla az igaz
- a hiszek
benne kifejezés más dimenziót képvisel. Nemcsak igaz, amit mondanak róla, hanem
bizalmamat belé vetem, átengedem magam neki, kapcsolatba merek vele lépni.
Pál apostol
így fogalmazza meg: A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom és a nem
látható dolgok létéről való meggyőződés (Zsid. 11,1)
Ez az amit
egyetlen ember sem ajándékozhat magának, de hitetlenségét sem veheti el senki
földi halandó. Az bizonyos, hogy az embernek teljesen el kell vetnie az
önmagára épülő reménységét, hogy alkalmassá legyen Krisztus kegyelmének
elfogadására. Az igazi Krisztus hit páratlan kincs, ahogy M. osztálytársnőd is
fogalmazott. Az okozza az egészséges emberi észnek a legnagyobb megütközést és
megbotránkozást, hogy az Isten látszólag kénye kedve szerint embereket hagy
cserben, keményít meg, dönt kárhozatba, miközben fennen hirdetik nagy irgalmát.
Ez azért van, mert nem tudjuk, hogy Ő hogyan munkálkodik. Ev. énekeskönyv
328.ének:
„ Az Úr
csodásan működik, de útja rejtve van…Ki kétkedőn kutatja Őt, annak választ nem
ád, de hívő előtt az Úr megfejti önmagát. Bízzál az Úrban rólad Ő meg nem
feledkezik sorsod sötétlő árnya közt szent arca rejtezik.”
Napjainkban
gyakori panasz, hogy valaki abba hagyja az imádságot, mert kérte egy darabig az
Istent, de semmi feleletet nem kapott. Egy magyar költő is megfogalmazta ezt az
érzést „Szólongatom, szólongatom, de nincs felelet, üres az ég.” Ha a
táskarádióban kimerül az elem és nem szólal meg ostobák lennénk, ha azt
gondolnánk, hogy nincs adás. Ha sokáig nem vagyunk kapcsolatban a Gazdánkkal,
hiába szólongatjuk, nem válaszol.
Egy
beszélgetésben hangzott el „kezdek hinni a gondviselésben, az utóbbi időben
minden bejön…” Mintha azt mondanánk – úgy igazgassa a világot, hogy hihessünk
benne! Aztán, ha körültekintünk a világban háborúk, éh ínség,
szerencsétlenségek, és akkor jön a nagy kérdőjel: Hol van a gondviselő?! Ez a
mi vulgáris teológiánk nagyon hasonlít az óceán partján néhány évtizeddel
ezelőtt elő bennszülött hitéhez, aki a parton talált egy fényes, szép alakú
tárgyat (egy matróz által ottfelejtett dugóhúzót) felakasztotta kunyhója falára
és kinevezte Istenének. De amikor elveszett egy állata és nem lett meg levette
az „Istenét” a helyéről és kidobta. Talán úgy gondoljuk, hogy nekünk
keresztényeknek van egy Mennyei Biztosító Intézetünk és a kötvényért templomba
járással, perselypénzzel, adománnyal, „jó vallásosságunkkal „törlesztünk. Ha
pedig az intézet nem jól működik egyszerűen szerződést bontunk?! Hiszen
percenként történik valami, ami megrendítheti hitünket. A gondviselésbe vetett
hit azonban az a meggyőződés, hogy történjen velem bármi, semmi sem szakíthat
ki Isten szeretetéből. Ráadásul semmi sem történik velem Isten háta mögött. Itt
jut eszembe M. osztálytársnődnek az a megjegyzése-„amikor fény derült a mindig
jó, ártatlan és jóságos nővérem betegségére miért mondják azt, hogy Jó Isten?”
Ez át is
vezet a homo sapiens és a homo christianus kérdéskörére. A homo sapiens- a
földbe gyökerezett ember, két lábon áll a földön, de csak ott. Itt él, örül,
sír, küzd, itt könyököl becsületesen vagy becstelenül, szeret, gyűlöl és
megbocsát. A végén az élete egy KÖTŐJEL két évszám között. Kedves Unokaöcsém!
Mindkettőnket egyszer már megkeresett az Isten és szerintem M.-t is. Elveszett
embernek lenni pedig azt jelenti, hogy megvagyok én valahol csak nem a
helyemen. Ugyanakkor mindannyian kereső emberek is vagyunk, valakit, valamit
mindannyian keresünk. De vajon emberkereső emberek vagyunk-e? Miért fontos ez?
Mert az Istenkeresés és az emberkeresés között nagyon szoros kapcsolat van.
Miért más
egy keresztény, mint egy „rendes”ember? Mi a homo christianus többlete egy homo
sapienshez képest? Így írt erről Gyökössy Endre református lelkész lefordítva a
mai világ nyelvére Pál apostol szavait „Azt ne gondoljátok, hogyha most együtt
vasárnapoltok, énekeltek, elmondjátok a Miatyánkot (de csak szájjal), aztán
hazamentek azzal a jó érzéssel, hogy voltunk a templomban-az elég. Sőt azt
mondaná, hogy ez még semmi. És a másik típusra, aki messze elkerüli a
vasárnapolást, meg a különböző templomokat és arra büszke; egyik másik még
mondja is, hogy hiszi az Istent és otthon imádkozik, de neki elege van az
egyházból és talán különb keresztény, mint azok, akik templomba járnak - azt
mondaná Pál: Te se légy ám büszke, ez is semmi, ez sem ér semmit. A homo
christianusnak az a dicsekvése, hogy nincsen mivel dicsekednie, csak a
legdrágábbal, Jézus Krisztus Keresztjével (Gal 6,11) Milyen hát a keresztény
ember? Egyik fő jellemzője, hogy a békétlen ember békességre jut. Nem arról van
szó, hogy nyugodt lesz. Lehet valaki nyugtalan, de a szíve mélyén mégis
békesség van. A homo christianus olyan ember, aki abban különbözik a homo
sapienstől, hogy éppen úgy gyötrődik, verejtékezik, éppen úgy szomorú, de
megmaradnak kapcsolatai élete mélypontján és halála óráján is Istennel.
Egyetlen komoly kérést fogalmaz meg: „Legyen meg a Te akaratod” Egyetlen igaz
ima van, kérd a jót és, hogy mi a jó azt bízd Istenre
Kedves
Unokaöcsém! Nehogy azt gondold, hogy én egy megingathatatlan homo christianus
vagyok, de erre törekszem. Próbáld meg Te is.
