-Tudod, hogy nagymama vagyok már hosszú évek óta. Nagyon szeretem az unokáimat és szerencsém van, mert ők viszonozzák az érzéseimet. Kölcsönösen megérdemeljük egymást, de miért is mondom ezt neked, ilyen cipőben jársz te magad is! -fejezte be kicserélt gondolataink kezdő láncszemeit egykori gimnazista pajtásom.
A ráérők és az esemény számára időt szakítani tudók ültek egy asztalhoz a házigazda töltött káposztájának elfogyasztása és egy jóízű tere-fere céljából. Gimnáziumi érettségink ötvenegyedik évfordulója adta az ötletet a randevúra. És ahhoz képest, hogy tavaly is találkoztunk a kereken, volt bőven, amiről beszélgethettünk az ismétlés veszélye nélkül.
Nagyszülők vagyunk, akiknek gondolatai közül már gyakrabban bukkannak elő régebbi, akár gyermekkori események is. Az "ilyen cipőben jársz te magad is" nyilván felvillantotta előttem hat szeretett unokámat, de megláttam azt az elsős gimnazista fiút is, aki cúgos cipőjében, félénken nyitja be az osztályterem ajtaját.
A nagymama pedig folytatta. Büszkén mesélte el, hogy rövid időre unokává változott, aki az apai nagymama síremlékét nemrég felújíttatta. Nem is gondolt arra, hogy önmagának mekkora örömet szerzett ezzel és reméli, hogy a legjobban szeretett Nagymama is mosolyog ezen valahol, valamikor.
A kisiskolás lányka magányosan siet az iskolából hazafelé. November van, a csúnya, hideg szél a gyermek arcába vágja a sötét felhők fagyos terhét. Lábán, az idősebb testvértől örökölt, kopott cipő alul is, felül is, szemrebbenés nélkül nyit ajtót a tocsogó víznek. Amikorra hazaér, csillogó sötétbarna szemei már sóval ízesítik az arcocskáján legördülő esőcseppeket.
Panaszosan sírva, dideregve, kétségbeesetten ér haza és rejtőzik el a mindig időben érkező Nagyi ölelő karjai közé. És amíg megszeppenve hüppög, a nagyi szárazba bújtatja unokáját és kézét biztos-erősen fogva indul el vele a Bástya felé, a kicsi számára óriási ajándékot, új cipőt vásárolni. Ahogy a bolt felé igyekeztek, talán a nap is kisütött,felszárította a tócsákat és tavaszi köntöst adott az útszéli fűcsomókra.
Az unoka sötét haja, mélybarna szeme -félszáz éve én is ismerem- nem igazán változott. Talán csak a kezek, azok lettek nagymamásak. Azért a Tera néni -síremléke felújítását megköszönve- megint csak azokat a kicsi ujjacskákat cirógatta meg, amelyeket akkor, régen jó erősen a kezében tartott a cipős bolt felé sietve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése