Szállj fecske madár!

 

 Az idei évben a naptárunk korábbi időpontban jelölte meg a húsvéti ünnepeket. Ezt meglátva a tavaszunk gondolt egyet és előbb mutatta be nekünk a kikelet szépségeit. Az óriás madárcseresznyék hófehér szirmai a szellők szárnyán közlekedve cirógatták kertünk vadvirágainak tarka sokaságát. Kibontották apró színes foltjaikat az orgonabokrok is. Hogyan lesz ebből hagyományos Édesanyák- napi csokor? Több napi különbséggel, egymáshoz és fészkükhöz ragaszkodó hűséggel érkezett meg március közepén a falu kedvelt gólyapárja. A fiúnak végre megvolt a keresztelője is, a Zoltán nevet kapta. Zoltánnak hívják azt az embert is, akihez március 29.-én megjöttek vendégségbe a fecskéi. Örömmel nyitotta ki műhelyének egy kicsi ablakát amelyen keresztül a két pár villás farkú azonnal beköltözött és látott hozzá a fészkek tavaszi nagytakarításához. 

Azért ez fantasztikus, amit ezek a madarak művelnek! Gondolnak egyet, felemelkednek a magasba, repülnek néhány ezer kilométert és landolnak centiméter pontossággal abban a kicsi kuckókban, amelyeket a természet törvényeihez igazodva hagytak itt az ősszel. Zoli arcán látom a titkolatlan örömet és talán büszke is arra, hogy a fecskék az ő visszajáró vendégei. Ezek után hogyan minősítsem azokat az embereket, akik az ereszük aljáról, vagy éppen a teraszukról leverik a csivitelő madarak fészkeit. A hangjuk zavarja őket, vagy a néha-néha összesöprendő alom? Kivételek előfordulhatnak, de a többségük viselkedése mindenesetre elszomorító, hiányzik abból az emberhez méltó tartalom.

 

A mi történelmünk során többször is előfordult, hogy útra keltünk mint a madarak és szálltunk a földgolyó minden szegletébe. Vitte el hazánkból az embereket a szegénység, az üldözés, a háborúk. A tömeges kivándorlások okai mindig a határainkon belül voltak kereshetőek,a politikusaink cselekedetének, vagy éppen semmittevésüknek következményeként. Ma sincsen ez másképpen. A lehetőséget 35-évvel ezelőtt megkaptuk arra, hogy minden ember boldogulását segítő országot építsünk. Húsz éve már annak is, hogy Európa -ha nem is minden önös érdek nélkül- befogadott bennünket. Sereghajtókká váltunk és ezért a felelősség a mindenkori döntéseket hozó parlamentben ülésezőket és az őket kritika nélkül, meghunyászkodva kiszolgálókat terheli. 

A lezüllött, áldemokratikus rendszerek egymást váltogatva elérték azt, hogy a boldogulásukat idegen országokban keresők száma lassan az egymilliót éri el. Közülük egyre többen döntenek úgy, hogy végleg lemondanak a magyar hazájukról. És nagyjaink ezt ölbe tett kezekkel, mosolyogva nézik. Igaz megoldások helyett most is a zsebeiket tömik.

Andre Rieu muzsikál és a tömeg a keringő ritmusára egyszerre mozdul. Vidáman  táncol és felszabadultan énekelve mártózik meg az öröm tengerében.  A dalt ismerem, de fogalmam sincs, hogy melyik nép dicsekedhet vele.  A Leőwey gimi egykori kórusában Titi bácsi tanította meg a lányokkal. Testvéreim onnan hozták haza és tanulhattam én is meg, vagy 65 évvel ezelőtt.

 

"Nyíló kertünkben orgona felhő,

Bokrok, fák lombján napfény szitál.

Zsenge pázsiton surran a szellő,

Dalos fecskénk a fészkére száll.

Ketten ülünk a hűs lugas alján,

Forró ajkam a tiédre vár.

Jöjj párom, szerelmünk szárnyán

Szálljunk miként a víg fecskepár.

Szállj fecske madár, jöjj, hív a határ,

Dalold a szerelem örök dalát,

Száz tavaszon át!"

 

A statisztikai adatok szerint a tavalyi évben harminc ezer honfitársunk döntött úgy, hogy leginkább Ausztria, Németország és az Egyesült Királyság területén vállalnak munkát, ahol a becsülettel elvégzett tennivalójukért tisztes megélhetést biztosító bérezésben részesülnek. Az átlagos  fizetés terén is az utolsók között kullogunk. Parlamentünk éppen a mai napon tárgyalta ezt a kérdést jól érezhető komolytalansággal. Hatalmuk zavartalansága érdekében fontosabbnak tartotta a "felsőbb" utasításokat gondolkodás nélkül kiszolgáló többség  újabb 180 napra meghosszabbítani a háborús veszélyhelyzetet. Ez siralmas, elkeserítő és felháborító! 

Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy tovább szaporodik a "hűtlen" magyarok száma. Hogy sokan lesznek olyanok, akik a kitaszítottság érzése miatt véglegesen lemondanak visszajövetelükről. Akik nem tesznek úgy, mint a költöző madarak, akik nagyon is fontos tennivalójuk miatt haza repülnek és rendezik fészkeiket.

Homályaim

Amikor a blogomban kérés nélkül csevegtem a kettős látásomról, gyorsan jutottam el odáig, hogy a ketté szakadt országunkról, az emberek megosztottságáról beszéljek. Nos a helyzet nem változott azóta, sőt! A pénzfaló propaganda eszközök szorgoskodva folyamatosan és tervszerűen gondoskodnak arról, hogy egyre jobban megutáljuk egymást. Ez a cél már csak ilyen!    Zűrzavart okozó, tisztán látást akadályozó.

Idegszálaim jottányit sem javultak, így ha ügyesen forgatom a fejem, az asztalon ma is két nagy tányér frissen kisütött palacsintát látok, pedig csak egy készült. Igaz, azon vagy harminc darab sorakozik. Várják az ízesítőket, hogy azután bevégeztessenek valamelyik éhes szájban. Janka még a leves előtt bekap egyet, csak úgy szárazon. Zavartalanul megteheti, olyan jó ezt látni. Saját főztjét eszi, ma ő segített a Mamának az elkészítésében.

A szemeimre visszatérve, változásról tudok beszámolni. Vélhetően a korommal magyarázhatókkal. Üvegtesteim velem együtt öregszenek. A balban a retina felszínéről leváló darabja picit magával ránt a gazdája testéből és ez vérzéssel jár. Ezt a megszámolhatatlan mennyiségű vérrögöcskét látom, ha a beépített szekrény fehér ajtóira nézek. Még élesebb a kép, ha a szemem majd teljesen behunyom. A jobb szemem se normális. Áttetsző vonalkák között nehezen megtekinthetően úszkál egy figura. Ha látni akarom, a fehér plafonra szegezem a tekintetem és máris megjelenik, de rögvest fut jobbra felfelé. Balra nézek és megint ott van, de újból elindul. Nem engedi, hogy  pár másodpercig álló helyzetében láthassam. Olyan, akár egy szégyenlős bakfis. Változó szélességű csíkjait egészen apró, sötét pöttyök díszítik. A szakirodalom üvegtesti homálynak nevezi ezt is, hiába különb, érdekesebb és szebb a többinél. Megszületésének előzménye az, hogy a gél elfolyósodik és a kollagénrostok összecsapzódnak. 

Az általam leírtakból minden bizonnyal érezheti a kedves olvasó, hogy valami-féle szakirodalmat olvashattam. Így történt. Ismereteket szereztem még a Stiff-person szindrómáról is, de ezzel untatni senkit nem akarok. Szemeimmel kapcsolatos gondjaimat legfeljebb az ideggyógyász szakorvosommal beszélem meg, aki egy-két évente lát és olyankor egy óráját áldozza rám. Már most látom a kérdőjeleket, majd azokat eltüntető mosolyt az arcán. Talán még irigykedni is fog, ha elmesélem neki:

 

Egyik délután a balettos unokáim talpacskáit masszíroztam. Nagylányok már, a megtisztelő feladatot örömmel teljesítem. Esztivel a kettős látásomról és a szememben lebegő figuráról beszélgettünk. Kíváncsi volt, hát elmeséltem neki, milyen is ez az üvegtesti homály. Talán néhány hét telhetett el, amikor kaptam tőle egy rajzos papírt és azon nem díszelgett más, mint az én jobb szemem lakója. Jól sikerült, kicsit színezett másolat birtokosa lettem.  

Szemorvosnál nem jártam, nem is tervezem meglátogatni. A hosszasan leírt szemgolyós elváltozásaim nem zavarnak, azokat elfogadom, hetvenöt évesen -az itt leírtaktól eltekintve- szó nélkül veszem tudomásul. Akárhogyan is néznek ki látásom forrásai, én remélem, hogy az emberek többsége az irántuk érzett és kisugárzó szeretetet látja meg bennük.

 

Facebook

 

A mai modern világban az ember gondol egyet és a fejéből éppen kipattanó szikrát ráülteti az internet hullámaira, máris megosztva azt milliókkal.  Baráttal, ismerőssel, az életben még soha nem látottakkal, határon belüliekkel, vagy a föld bármely sarkán élőkkel egyaránt. Ezért hát nagyon is komolyan kell ezt a kérdést kezelni. Ha tisztelem az embertársaimat, elvárhatom, hogy ők is hasonlóképpen cselekedjenek. Ez csak akkor működhet, ha normális emberi hangon szólalok meg és kerülöm mások lejáratását még  akkor is, ha éles kritikát kívánok gyakorolni. Sajnos nem így működik a világ. Elképesztő, hogy milyen módon és mennyire sebesen képesek a "beszélő " felek egymás lelkébe belegázolni!  

Mark Zuckerberg iskolatársaival együtt készítette el a Facebook közösségi oldalát és annak programját. Nem tudom, mi vezérelte őket, dollár milliárdokat profitálhattak belőle. Mindenesetre Mark sokmilliárdos lett. Az alkotásuk nagyszerű. Felmérések szerint havonta 1,5 milliárd ember használja azt a mobilján. Kapcsolatok kialakításának és fenntartásának eszközévé válhatott kortól  függetlenül egyének, de a társadalom  különböző csoportjai között is. 

Az életemben nagyon sok embert ismertem meg személyes találkozások alkalmával. A kapcsolat tartásának mélysége természetesen eltérő, de közülük mindenki, aki azt kérte, ismerősöm lehetett a világhálón is. Nem fogadtam el a közeledését annak, aki egyetlen szót se szólt magáról, vagy akinek a közeledése egyértelműen komolytalan volt. Úgy vélem, hogy gazdag vagyok az ismerőseim számát illetően. Csatlakoztam néhány csoporthoz is, közülük többnek nem tetszik az adatkezelése, elkerülöm látogatásukat. 

Irdatlan mennyiségű az információ, kísérletet se teszek azok megismerésére, mert az gyakorlatilag lehetetlen. Jómagam is hozzájárulok ehhez a dömpinghez az oldalamon közzétett bejegyzéseimmel. Mások írásához akkor szólok hozzá, ha azt -bármilyen szempontból- értékesnek találom. Általában a témához kapcsolható blogos bejegyzésemmel mondom el a véleményemet.

 

Egyre nehezebben viselem el a facebook tartalmának alakulását. Nagy kár, hogy a politika helyet kapott és töltheti fel az oldalak sokaságát. Segít bennünket még megosztottabbá tenni. Jól példázzák ezt azok a mondatok, amikor a kicsi állampolgár nem az adott témát feszegeti, hanem az előtte szólót illeti -a kiinduló sorokat már meg sem említve- nyomdafestéket nem tűrő szavakkal. Itt élheti ki magát az az ember, aki a környezetében már nem akar, vagy félősen visszahúzódva már nem is mer megszólalni. Sajnálom szegényt, de a magatartását csak elítélni tudom. 

A facebooknál eltöltött időmet csökkenteni fogom. Nem olyan sok az, mégis keresni fogok más elfoglaltságot. Miért gondolom ezt tenni? Mert kiakasztott egy csoport bejegyzése a szeretetet hirdető Krisztus keresztre feszítésének napján. Mert nem akarok találkozni ilyen bárdolatlan, buta, együgyű emberekkel. Mit is osztottak meg velünk ezen a sokak számára mélységes csendet és együttérző gyászt jelentő napon?

Három öreg néni beszélget. Mindegyikük csak egy rövid mondatot szól. A beszédük tárgya, az arcukhoz és abból kiáradó lelkükhöz nem illő durva szó belőlem a mélységes felháborodást, nem az idétlen viccen való röhögést váltotta ki. Este. Melyik tévében? -fejeződik be így. És akik így viselkednek, ennyire faragatlanul képesek megalázni három ismeretlen öregasszonyt, azok a mobilukba vihogva közlekednek az utcán és eszükbe sem jut köszönni a vele szembejövő ismerősének.