Szerelmes 424-es

     Nagyon szép lány volt. Gesztenyebarna haja nagy fürtökben, mint a tenger hullámai omlottak vállaira, méltó keretet adva naponta megcsodált kedves arcának. Mert az állomásnál lopva, mindig megkerestük egy titkolt pillantással, ha nem is beszéltünk róla.

     Nyolc-tíz vagont mindig húzott maga után a 424-es, közülük egy a bejáró diákoknak dukált, másikba fel sem szállhattunk. A gőzmozdony méltóságteljesen pöfögött, a vasúti átjáróknál keltette a később ébredőket és minden erőlködés nélkül szürke felhőkkel díszítette fel az eget Dombóvártól egészen Komlóig. Nem volt túl hosszú az út, igyekezett azt mégis mindenki hasznosan eltölteni. Pista egy évvel felettem járt. Mindig a sarokba ült és olvasott. Nagyon gyorsan tette, mert hazafelé már úgy szállt le, hogy a reggel megkezdett könyvet kivégezte. Volt aki az alvást színlelve csendesen kucorgott a helyén, mások beszélgettek, de akadt azért olyan diák is, aki tanult. Én gyakran ultiztam a társaimmal 10-20-filléres alapon, ez kifejezetten veszélyes volt. Egyformán tudtuk a játékot így az elveszített néhány forint másnap visszajött. Egyébként is papíron számoltunk és nem igazán fordult elő, hogy bármelyikünk is kotorászott volna üres zsebeiben.

A kalauzok nagyon vigyáztak ránk. Hangosnak vélt szó nem hagyhatta el a szánkat, de egy ártatlan szerelmes cirógatás is a tiltott gyümölcsök közé tartozott. A stikában elszívott cigaretta már túlnőtt a vétségen, bűnnek számított. Ha Kibédi észrevette, a Diri biztosan megtudta és abból semmi jó nem származhatott. Egy kedves emlékű színész nevét akasztottuk a szigorú vasutas nyakába, talán a dülledt szemei miatt.

Az ablakot nem sűrűn nyitogattuk, mert első volt a vagonunk és itt kanyarok nélkül is állandó vendégünk volt a füst és a tüzes szikra. A ruháinkat felesleges volt félteni, mert azokat a végállomáson amúgy is azonnal belepte a pernye, de a szemeinkre csak ügyelnünk kellett.

Mégis lehúztuk azt, ha a hosszú lábú Piri lépett a magas lépcsőkre túlzottan rövid és szűk szoknyájában.

      A széplány miatt soha nem mulasztottuk el fejünket az üveghez tapasztani. Ugyan, mi tornásztatta meg a mi kis elsős buksinkat? Talán az egyszerűség, a derűs mosoly, a közvetlenség és a báj. Egyre szebb lett, virágzott, az érettségire, az életre készült.

Szülei nem engedték, hogy azt a fiút szeresse. Egy hajnalon a lány legszebb ruháját öltötte magára és sétára indult a sínek között. Gondolataiban ott ment mellette szíve választottja, annak kezét szorította, amikor jött a 424-es.
 - Ne legyen hát illetetlen! - füstölgött magában az acélparipa, gyorsan elkapta, megölelte és agyonszerette.

Carpe diem

     Születésünktől a halálunkig annyi minden történik velünk. A jót a rossz követi és fordítva, ezekhez igazítják lépteiket hűséges kísérőik, az öröm és a bánat. Kifejezésükre a nyelvünk gazdagsága ezernyi lehetőséget ad és legalább ennyi a hozzájuk fűzhető jelzők sokasága is. Az emberek életében az események jókora szelete tudatosan alakítható, de jócskán marad a hozzánk alkalmanként csapódókból is.

    Van, aki a sült galambot várja, hogy az a szájába repüljön és van, aki a karjait nyújtja az égből repkedő kenyerek felé. A szemfülesebbje nagyra nyitja és szélesre tárja, a lustábbja ezt sem teszi. Előfordul mégis, hogy ők a szerencse kegyeltjei, akik a könnyen szerzett javakat foggal-körömmel védve birtokolják. Félnek is egy életen keresztül, elveszíteni azokat.

Van, aki szorgos méhecske, tesz érte és kitartó munkájának gyümölcse beérik. Ő az, aki a tányérján piruló sültet és a friss kenyerét kérdezés nélkül osztja meg másokkal. Övé az esély is a színes, érdekes és értelmes életre.

A legtöbben mindig csak várnak és reménykednek ahelyett, hogy elindulnának, célokat és azok megvalósításához eszközöket keresnének. Járt utat járatlanért el nem hagynák.  Pedig csak egyszer kell útnak eredni, attól fogva lábainkat a megismerés vágya vezérli. Legyen az út göröngyös, vagy tükörsima, sártól ragadós, vagy gyöngyökkel övezett, mindegyiket meg kell próbálni. Ezek a mi rajzos, színes ceruzáink. A kereszteződéseknél, ha másokkal találkozunk, egy szál virágot ne felejtsünk az útszéli bokorról mosolyogva a kezükbe nyomni. (Teréz anya azt mondja: "Senkit ne eresszetek útjára anélkül, hogy jobbá és boldogabbá ne tennétek.") Még jobb, ha onnan együtt folytatjuk, egy irányba az utunkat.

     Amikor elindulsz, arra törekedj, hogy az utad végén nagyon sok ember kísérjen mosolyogva, egy szál virággal a kezében. Ne törődj azzal, hogy a sok színes kirándulásod végén jártányi erőd szürke kövekbe botlik, mert azok mindenütt szürkék. Ha hiszed, ha nem, a fekete és a rózsaszín is unalmasan szürke, amikor állandósul.

Nincs is akkor más dolgunk, mint egymás kezébe naponta virágot adva, mosolyogva járni az utunkat. Nem egyszerű, bármikor elkezdhető, nem kis feladat ez. Mostantól hát minden esélyt kihasználva, habozás nélkül szakítsd le a nap sugarait!

Szépséghibás jubileum

     A tűzoltó pályafutásom alatt sok olyan helyen megfordultam, ahol a múlttal való törődést tapasztaltam természetes magatartásként. Az külön örömet jelentett számomra, ha tűzoltó laktanyát díszítették a szolgálatunk tárgyai, relikviái, dokumentumai. Ismerek bajtársat, aki mini tűzoltó autókat gyűjt, de olyat is, aki otthonában fényesíti az olvasztónak szánt gépjárműfecskendőt. Szabályzataink ezen a területen igen hiányosak voltak. Csak attól függött egy-egy tűzoltóság történeti múltjának feltárása, jelenének folyamatos archiválása, hogy volt-e a feladatra szíves vállalkozó. És parancsnok, aki őt támogatta, számára a feltételeket biztosította, állományát, azt értékek megőrzésére nevelte.                                                                                                                                                        A különböző beosztásaimban igyekeztem minél több embert - elsősorban a tűzvédelem ügyével foglalkozókat - megfertőzni a szakma iránti tisztelettel és elhivatottsággal. Elképzeléseimet igazán csak akkor tudtam megvalósítani, amikor önálló gazdálkodású parancsnoka lettem a városunk tűzoltóságának. Kicsi "múzeumunk" kialakításához a feletteseimtől igenlő bólintást, munkatársaimtól pedig alkotó együttműködést kaptam. Európához való csatlakozásunk napján ünnepélyesen át is adtuk az emlékszobánkat minden érdeklődő ember örömére. A két helyiség összenyitásából létrejött kiállítási terület kulturált körülmények között képes megmutatni az arra érdemesnek ítélt anyagokat. Erre a célra felhasználtuk a közlekedő folyosókat, tereket is. Ameddig szolgáltam, igyekeztem minél több embert oda invitálni, a látottak alapján hadd vigyék jó hírünket. Mert onnan csak azt vihették, erről meg vagyok győződve. Egy-egy látogatót minden bizonnyal meg is nyertünk a tűzvédelemnek.

     Papírra vetni is érdemes események történtek a tűzoltóságunk életében a közelmúltban. Tavaly decemberben, Luca napján a nyugdíjas találkozón olyan tablót láthattunk, amelyen valamennyi - a megalakulás óta szolgálatot teljesítő - tűzoltó és alkalmazott neve szerepel a munkavégzés időtartamának megjelölésével. Két és félszáznyi név, időrendi sorrendben. Nyugdíjas tűzoltó az ötletadó, a megvalósításban magam is közreműködhettem a 82-éves parancsnok bajtársammal együtt. A technikai feladatokhoz szükséges pénzt közalapítványunk biztosította. A mai vezető gondoskodott az elképzelés tabló formájába öntéséről és örömmel mutatta azt be a nyugdíjasoknak.

Január 20-án a Tisztelet Komlónak Egyesület nevében a civil szervezetek koordinátora, önkormányzati képviselő, az egészségügyi centrumban tartott megemlékezésen márvány emléktáblát adott át a 60-éves tűzoltóságnak. A lakosság nevében megköszönte valamennyi tablón szereplőnek, nemcsak a szirénával együtt járó szolgálatot, de azt a számtalan segítő kezet is, amit a hosszú évek során a városnak nyújtottak. Beszélhettem a jelenlevőknek az elmúlt évtizedek feladatairól, munkánk feltételeinek alakulásáról, eredményeinkről.

Városunk polgármestere három nappal később testületi ülésen köszöntötte a tűzoltókat és ezt emléklap átadásával nyugtázta. A rendezvényeken egyetlen vezető sem jelent meg a szakmai felügyeletet ellátó város és a megye részéről. Közülük egyet a nyugdíjasok összejövetelére személyesen invitáltam, de nem tisztelt meg bennünket. A későbbiekről talán nem is tudtak, talán nem is hívta őket senki. A helyi egyesületnek magam súgtam, ezek után pedig a polgármester se maradhatott le.

      Én tudom, hogy a hatvan év hivatalból nem ünnepelendő, ám így szépséghibásan is, úgy hiszem, hogy jó úton járunk.

Az emlékszoba emelete üres, látogatója csupán a fehér holló. A katasztrófavédelem leltárt készített, más törődését nem látom.

A kicsi "múzeumunk" Európára hivatkozva nyitott kapukat, akkor hát lépjünk be rajta!