Az élet egy szolgálat

    A Magyar Tűzoltószövetség 125-éves jubileumi ünnepségén Árvai János önkéntes tűzoltó százados LX-éves Koszorús Szolgálati Érmet vett át Dr. Habsburg Ottótól, a tiszteletbeli elnöktől. A két öreg megölelte egymást, majd Mecseknádasd örökös, önkéntes tűzoltó parancsnoka meghajtotta a fejét az ünnepi közgyűlésen megjelentek előtt. Nem ez volt az első ünnepi rendezvény, amelyen részt vettem, de azt a szűnni nem akaró, dübörgő tapsot soha máshol nem hallottam.

János bácsit személyesen nem sokan ismerték, nem is őt tapsolták, hanem egy embert, aki hatvan éve szolgálja egy település közössége tűzbiztonságának ügyét.

Az érmet külön kellett legyártatni, mert ilyet még nem kértek és nem is adtak senkinek. Márpedig az idő nem áll meg ötvenévnyi munka után. Így gondolkodott együtt akkor Baranyában  a tűzoltó szövetségi- és szakmai vezetés.

    János bácsi július 24-én betöltötte a 94. életévét. Ebből az alkalomból a megújult önkéntes tűzoltóság fiataljai ültek le vele egy asztalhoz és mintegy meglepetésként, ott volt a hat évtizede ismert, egykori megyei vezető és engem is megtiszteltek azzal, hogy jelen lehettem.

Az alig hajlott hátú Öreg mesélt a történelemről, a családjáról, az önkéntes tűzoltó mozgalom szépségéről, sikereiről és gondjairól.

     Sorkatonai szolgálata letelt, de a háború bevonulásra kötelezte. Máriagyűd-i besorozástól talán egyszerűbb lenne leírni azt, ahol nem járt. Budapesten esett fogságba, 1948-ban érkezett haza Szibériából. Felesége várta Őt a távollétében cseperedő fiával. A kovácsmester munkához látott és parancsnokként kezdte el megújítani a helyi önkéntes tűzoltói mozgalmat.  Az emlékezetes tüzek megfékezésére, káresetek felszámolására, a versenyeken elért eredményekre ma is büszke.  A sokáig veretlen női rajt ábrázoló fényképeket mosolyogva mutatja.

     Én közel negyven éve ismerem János bácsit. A tűzoltó munka szeretetét, a kétkezi munka megbecsülését, a közösség szépre és jóra nevelésébe vetett hitét illetően bátran állítom őt példaképül mindenki elé. Kétszeresen is Szent Flórián katonája, nem véletlenül őriz a lakásában a védőszentjét ábrázoló, nagy alakú, hófehér kőszobrot. És ezt most a 94. születésnapján, ünnepélyesen a tűzoltó egyesületnek, a fiatal tűzoltóknak nyújtja át.

     Ha tehetném, legyártatnám a 70-éves Koszorús Szolgálati Érmet, majd neki adományoznám. Mondanám az illetékeseknek, de az öreg nyugdíjasokkal ők évente csak egyszer foglalkoznak a jelenleg hatályos szabályozójuk szerint. A találkozókat pedig elfelejtik, vagy meg sem akarják tartani.

Árvai János önkéntes tűzoltó százados helyzete még rosszabb. Nem elég, hogy öreg és nyugdíjas, még önkéntes is.

     Azok nevében, akik akkor ott, Budapesten, azzal az emlékezetesen óriási tapssal köszöntöttek, engedd meg kedves bajtársam, hogy mély tisztelettel és szeretettel emlékezzek meg rólad a születésnapod alkalmából. Azt kívánom, hogy még sokáig maradj közöttünk jó egészségben!

 - Adja Isten, hogy úgy legyen! - mondaná ezt - ha közöttünk lenne még a szomszéd település parancsnoka, Vadász Laci bácsi.

Mondd, újra!

    -Azért készítsetek valamit! - szólt még vissza, mielőtt becsapta volna a kocsi ajtaját, majd elhajtott.

Komolyan is vettük, amit mondott, meg bíztunk is abban, hogy ezen a napon látjuk még a gyerekeinket. Délután neki is láttunk egy szalonnasütéses kerti parti előkészítéséhez. Pontosan olyan szép, meleg nyári nap volt, mint harminc évvel ezelőtt, a nap tűző sugarait csak azért viseltük könnyebben, mert az esküvői ruhánk helyett rövidnadrágot és pólót öltöttünk magunkra.

     Szervezésben mindig is jeleskedett Gábor, de mégsem gondolhattunk arra, ami délután velünk történt meg. Úgy fél öt lehetett, amikor nagy hirtelen tele lett az udvar. Tényleg, rajtaütésszerűen jelent meg a teljes közeli rokonság. És elhangzottak intézkedések, röpködtek az utasítások. Erzsi és én szó nélkül tettünk eleget a kérésnek, helyet foglaltunk a nagyszobában a Papával és a Mamával együtt. A TV-ben  újra láthattuk az 1974. július 27.-i esküvőnkről készített filmfelvétel kockáit. Megilletődötten ültünk a kanapén, miközben valaki rövid menyasszonyi fátylat illesztett egykori menyasszonyom fejére, kezébe gömb alakú virág-bokréta került, magam pedig a pőre nyakamra helyezett díszes, vörös csokornyakkendővel lettem gazdagabb. Az egész film nem több öt percnél és a kintről beszűrődő zajok értékelésénél  természetesen fontosabbá vált a régi események átélése.

     Még javában az esküvőmön voltam, amikor a vőtársam Erzsit kézen fogva elindult a folyosón ki, a szabadba. Sógornőmmel mögöttük haladva, a felcsendülő Mendehlsson indulóra ütemesen lépkedtünk a terasz felé. Az ajtón kilépve nem igazán láttam senkit, de ahogyan a két lépcső után a ház sarkához értünk, készen állt előttünk a meglepetés. Lili és Áron a faházikóhoz vezető utat  rózsaszirmokkal szórják tele és körülöttünk a teljes csapat. Vagy majdnem a teljes, mert a meglepetés most fokozódik. A szaletli előtt, kísérőink szó nélkül magunkra hagynak és mi ketten pár pillanatig csak állunk ott, gondolatainkkal magunkra hagyva.

     Elkalandozni velük nem volt időnk. Géza sógor lépett elő az oszlop gyenge takarásából, rajta velünk megegyező "ünnepi "öltözék és átvetve a vállán egy nemzeti színű szalag. Évi-órai-másodpercnyi pontossággal elevenítette fel házasságkötésünk eseményét és néhány bevezető mondat után nagy pátosszal tette fel nekem a kérdést:

 -Jenő! Akarod-e...és én gyorsan, határozott igent mondtam. Ugyanerre a kérdésre Erzsi elkezdett hezitálni, de legalább nekem hosszúnak tűnő csendet teremtett a nyírfa lassan nyúló árnyékában.

Csak kibökte! A fejemet később törtem ezen a szüneten, de most repült a csokor úgy, ahogyan annak illik, megfordulva láthattam még, hogyan kapja azt el Orsi, hogyan csúsztatja majdnem észrevétlenül a kétéves Lili kezei közé.

     Pezsgős koccintás és kedves buli következett, emlékezetesre sikeredett a harminc éves évforduló. Erzsi kezébe vörös rózsákkal tarkított csokor került, de a menyasszonyi csokor se hazudott. Az elsőként hozzáérő, nemsokára a saját menyasszonyi csokrát hajíthatta a háta mögé és négy hónapja a harmadik gyermekkel ajándékozta meg Gábort, a főszervezőt.

    Később egyetlen kis apró eltérést tettem szóvá. A mi esküvőnkön nem a szokásos nászinduló, hanem Gyurkovics Mária tolmácsolásában az Ave Maria hangjai csendültek fel.

    Ha ma kérdeznék, újra mondanám, határozottan, igen.

Féltő szeretettel

"... és én, aki bátornak ismertem magam, teljes halkan és bátortalanul kérdezem, fogsz engem úgy szeretni, hogy ne érezzem a hiányát az itthon hagyott szeretetnek?

Egy hónappal az esküvőjük előtt édesapám bizalmat árasztó szavakkal válaszolt a feltett kérdésre. Olyan szavakkal, amelyek bátorságot kölcsönözhettek a címzettnek, eloszlathatták a kétséget, futásra bírhatták a félszt.

" Minden erőmmel azon leszek, hogy minél több örömben legyen részed s amennyire emberileg lehetséges, ne érjen bánat sohasem. Ha cserébe hűséges szeretetet, hitvesi ragaszkodást kapok Tőled, olyan boldog életünk lesz, sohasem fogod megbánni, hogy nekem adtad a kezedet."

     Adta és elfogadta, azután kezüket jó szorosan összekulcsolták, egymásnak és Istennek tett örök hűségesküjüket becsületes szolgálattal meg is tartották.  Ezt a szoros emberi köteléket oldani csak a halál tudta, majd negyvenévi házasság után.

Milyen volt az ő szeretetük, mennyi volt belőle, honnan érkezett az öröm és a bánat? Képzeletem szülte választ adhatnék a kérdésre, de miért is tenném? Hisz amíg gyermek lehettem, a kölcsönös hitvesi ragaszkodást és az egymásnak naponta felajánlott értékes életüket láthattam, testvéreimmel együtt.

Amióta a lelkük fenn az égben is összetalálkozott, kezüket ismét összefonva, féltő szeretettel tekintenek le ránk. Örülnek és bánkódnak, ahogyan tesszük azt mi is.

Egymás szemébe mosolyognak, ha a terebélyes fán friss ágacska születik.

     Nem állítok össze egy gyors leltárt, anélkül is tudjuk kik, hol bújnak meg a lombok mögött, hol pattan egy új hajtáson a rügy, melyik korosodó ágra kell jobban figyelni. Sokan vagyunk. Még mind a kilencen a jövőt -ha nem is a távolit- várjuk a megújító tavaszban. Gyermekeinktől és unokáinktól hangos a fa. Marika és Ili nemsokára dédmama lesz. Megszületik a negyedik korosztály.

Lali és Marika túl a hetvenen. Ilinek vasárnap lesz ez a kerek születésnapja. Áldja meg őt a Jóisten! Adjon neki jó egészséget, vígságot! És jó munkát! Mert az egykori calmette védőnő ma is dolgozik ott, ahol azt eladó leány korában  elkezdte. Ezrek ismerik és szeretik, ezreket ismer és szeret. Fürdőzzön még sokáig ebben a tengerben! Adja meg neki az élet gyermekei és családjaik, az unokák és dédunokák önzetlen szeretetét is!

Szombat van, sokan köszöntünk ma. Itt vagyunk testvéreid, a többiek is. Döc és Béla, Risi és Klári, Tóni és jómagam is.                                                                    

      Kertemben a legalsó szőlő hűvösében életre kelt újra a tavaszi virág. Akár nevethettek is egy kicsit rajtam, de az egy tövön ott vagyunk valamennyien. Lali, mint elsőszülött külön és fent, középen, ahogy ő mondja a jogászok nyelvén: primus inter pares. Mari, Ili, Vera a három Leőweys jobbra, a nagyobbakat képviselve. Egy szőlőlevél árnyában megbújva ott van Béla, középen, közöttük. Születési sorrendi magasságban ott láthattok minket, kisebbeket baloldalt, jókora napsütésben Erzsit, Jenőt, Klárit és Toncsit.

     Édesanyánk balról, közelebb hozzánk, Édesapánk jobbról, csak egy kicsikét távolabb.Ők ketten így karolnak át és figyelnek bennünket, szeretettel, féltőn és örökké.